Pest Megyei Hirlap, 1965. január (9. évfolyam, 1-26. szám)
1965-01-24 / 20. szám
1965. JANUAR 24, VASÁRNAP "V/lirfnp 3 Nagyvonalúság nélkül OLVASÓ NŐ A szólásmondás szerint mindenki annyit érdemei, amennyit meg tud becsülni. A munkával szerzett értékelt ésszerű, takarékos felhasználása egy kicsit az önbecsülésnek is mércéje. Nincs olyan gazdag ország, amelynek ne lenne gondja saját javaira és ne takarékoskodna nemzeti értékeivel. Mégis most, hogy még szigorúbb takarékosságra törekszünk, egyesek „rendkívüli állapof’-ról beszélnek. Pedig az 1965-ös esztendő takarékossági erőpróbája nem átmeneti jellegű kampány, hanem fontos lépés a minden tekintetben beosztó- an gazdálkodó közszellem meghonosításának hosszútávú programjában. Ugyancsak régi és mégis nagyon időszerű mondás: takarékoskodj pénzzel, anyaggal, idővel. A takarékosság korszerű értelmezése azonban nem szorítkozik kizárólag a felhasználások és ráfordítások mechanikus csökkentésére. A minőség javítása, a műszaki fejlesztés meggyorsítása még átmeneti költség- növekedés esetén is kívánatos és gazdaságos lehet Az idei tervekből félreérthetetlenül kitűnik: nem elegendő a mennyiség figyelemmel kísérése a termelésben. De nem uralkodhat el valamiféle sajátos mennyiségi szemlélet a takarékosságban sem. Az okosan gazdálkodó számvető tevékenység szükséges a társadalom által létre hozott értékek megőrzésére és gyarapítására. Sokrétű tennivalónk közül vegyünk csak egyet: az im- porttakár ékosságot. Minden kereskedő állam a rendelkezésére álló eszközökkel a kivitel serkentésére és a behozatal korlátozására törekszik. Nekünk igazán nyomós okunk van erre, hiszen a nemzeti jövedelem jelentős része a külkereskedelemben realizálódik, s a kivitel és behozatal mérlegében adóssággal zártuk a tavalyi esztendőt. Az exportot meghaladó mértékben vásároltunk külföldön. Nemcsak gazdasági kérdés, fontos politikai feladat is a külkereskedelmi egyensúly megteremtése a tőkés országokkal. Éppen ezért a takarékosság időszerű elve különös szerepet kap a nyugati importtermékeknél. Már az is nagy népgazdasági eredménynek számít, ha egyes vásárlásokat a tőkéspiacokról ésszerűen átterelhetünk a baráti országokba. A szocialista országokban, a KGST tagállamaiban, az igen intenzív nemzetközi együttműködés révén nemcsak könnyebben, hanem előnyösebben és gazdaságosabban is megtermelhetjük a behozatal fedezetét jelentő exportot. Mégis jelenleg megengedhetetlen nagyvonalúság tapasztalható a nyugati import- termékek felhasználásában. A magyar ipar minden színesfém-szükségletét — az alumíniumot kivéve — importból és főként a nyugati piacokról kénytelen kielégíteni. Márpedig a technika és az ipar fejlesztésével növekszik a horgany, az ón, a réz, az ólom iránti hazai igény. Éppen ezért célszerű a színesfém észszerű helyettesítése más anyagokkal. Az ólombronz csapágyaknál tartósabb, jobb például a műanyag csapágy. Gazdaságosabb ez a megoldás. Igen nagy népgazdasági tartalék rejlik még a színesfém- | hulladékok gyűjtésében. íme: egy tonna ón világpiaci ára ■ 2800 dollár, a rézé tonnánként 800, a horganyé 300, az ólomé 200 dollár. Mégis több vállalatnál a színesfém-hulladékot, amely sohasem keveredve, hanem mindig külön-külön keletkezik, együtt, ömlesztve tárolják. A vállalat az ilyen vegyes hulladékért alig egytize- dét kapja, mintha különválogatva, gondosan gyűjtené azt. Évente 1500—2000 tonna ilyen színesfém „műhelysöpredék” mintegy 40 százaléka az újrafeldolgozás során veszendőbe megy. Elképzelhető, hogy így, gondatlanságból hány ezer dollár kár éri a népgazdaságot. De megemlíthetjük: a felújított épületekben feleslegessé vált, használaton kívüli ólomcsöveket — mintegy 100 tonnányit évente — az érvényes rendelkezések ellenére, befalazzák a tatarozások alkalmával. Vitathatatlan, a korszerű gyártmányok kibocsátása, a műszaki fejlesztés sok. idehaza nem gyártott speciális anyagot, különleges alkatrészt, bonyolult berendezést igényel külföldről. Televíziós képcső-ballonokat. különleges félvezetőket, műszereket importálunk a nálunk fejlettebb országokból. Ám ahhoz, hogy, a leghatékonyabban hasznosíthassuk devizalehetőségünket műszaki fejlődésünk meggyorsításában, tervezőink nem támaszthatnak jogtalan luxusigényeket a külkereskedelemmel szemben. Gyakori jelenség, hogy szerkesztőink — a külföldi katalógusokat lapozgatva — előszeretettel adnak rendelést importra, amikor hazai cégek is gyártanak hasonló terméket. Előfordul idegenkedés, oktalan előítélet is a hazai termékeinkkel szemben. Korszerű auto- matika-rendszert készített például egyik műszergyárunk. Már külföldi érdeklődés is volt, csak hazai rendelőre nem akadtak. Hazai szükséglet ugyan jelentkezett, de a felhasználó Nyugatról vásárolta a drága automatikát. A hazai műszergyár viszont nem fejleszthette saját hasonló gyártását, mert kellő üzemelési tapasztalatok híján nem tartotta célszerűnek az exportot. A kutatók és kísérletezők az alkotás hevében gyakran elrugaszkodnak a gyakorlati lehetőségektől. „Fő a gyorsaság és a korszerűség” — mondják — és a prototípus, a kísérleti darab alkatrészigényét importból biztosítják. „Ez a néhány dollár nem jelenthet gondot a népgazdaságnak” — teszik hozzá. Ez a „prospektus-szemlélet” nemcsak azért káros, mert sok kicsi sokra megy, hanem a tömeges behozatal lavináját indítja el a kísérleti darab majdani sorozatgyártásában. Ellenkező esetben a kísérleti darabot a gyártás előtt újból át kell tervezni. így pedig már amit nyertünk a réven időben, többszörösét elveszítjük a vámon anyagban. Ezért a gyors és korszerű fejlesztő munka első lépései is feltételezik a reális közgazdasági megfontolásokat. Számtalan módszere van még a céltudatos import-takarékosságnak: a selejt-, a hulladékcsökkentés, a hiánycikkek hazai termelésének meghonosítása, vagy a KGST-orszá- | gok közötti szakosított gyártása stb. Érdemes valamennyi módszerrel behatóan fogtálhoz■ ni és újabbak után kutatni. Hiszen a nyugati behozatal viszonylagos csökkentése nem öncél. A kivitel egyidejű növelése biztosíthatja a legfan- i tósabb és Valóban nélkülözhe- I tetlen termékek behozatalát — J műszaki és gazdasági fejlődésünk meggyorsítását. Mint ahogy a takarékosság többi formái is egymást kiegészítve növelik szocialista építőmun- kánk erőforrásait, megalapoz- | va dolgozó népünk jólétét, i Kovács József (Foto: Kotroczó) Azonnali belépéssel felveszünk csúcsesztergályost, szerkezeti lakatos, marós és mintaasztalos szakmunkásokat, valamint vasszerkezeti végátvevő meóst technikumi végzettséggel és egy fő, több éves gyakorlattal rendelkező kontírozó könyvelőt Jelentkezés: Orsz. Bányagépgyártó Vállalat Budapesti Bányagépgyára Budapest, IV., Baross utca 91—95. ^\\\\\\\\\\\\\\V\\\V\\\\V\\\\\\\\\\N>\\\\\\\^^ I Miért nem írtam humoreszket tegnap ? kocsma pincéjéből a bort hordta. Számunkra veszélytelenek voltak, sőt, a házban bujkáló két férfinek még bizonyos védelmet is jelentettek. Itt legalább a nyilasok nem razziáztak. A harchoz már nem volt kedvük, a felmentő seregekben azt hiszem ők sem hittek. Talán a beígért csodafegyvert várták, vagy egyszerűen csak egy csodát. Állandóan részegek voltak és rekedtre üvöltöttek magukat, mint a sötétben félő gyerek. A műsor a Lilimarlen és az Erika volt Lakott a házunkban egy kis sváb cselédlány. Szerencsétlen kis csenevész teremtés volt. Reggelenként a Li- limarlent dúdolva és csokoládét szopogatva jött ki az óvóhelyről. Gazdái persze, féltek tőle. Hamarosan ő lett a gazda. Egyik este szokatlanul élénkek voltak a németek. Kétszer fordultak borért. Reggelig nem aludt a ház. A légó- parancsnok a kis cselédlányhoz fordult és kérte, hogy próbálja őket lecsendesíteni. A lány durván, hányavetien megtagadta a közreműködést és büszkén ment be hozzájuk. Kora hajnalban tetőpontjára hágott a dáridó, a dalba pisztolylövések csattantak. Aztán csend lett. Hallottuk, hogy végigvonulnak a pincén. — Elmentek — hozta a hírt a házmester. A házbéliek örömmel indultak elfoglalni az óvóhelyet. Törött üvegek, szeszbűz és konzervdobozhalmok fogadták az első belépőket és a kis cselédlány meztelen holtteste. A ház előtt felsorakoztak és a Lilimarlent énekelve, vonultak el. A most — húsz év után — felharsanó dal, amely újra negédes slágerré szelídült, ezeket az emlékképeket idézte fel bennem és elvette a humoreszk írástól a kedvem. Aztán az jutott eszembe, hogy egész Európának ilyen és ennél még borzalmasabb élményei fűződnek e dalhoz. Melyik lehet az az európai adó. mely százmilliók emlékeit, érzelmeit és fájó, soha be nem gyógyuló sebeit tekintetbe nem véve, újra játssza e dalt. Miféle jelzőkkel nem illethető tapintatlanság ez? Kinek a kedvére szól most a Lili- marlen? Hangszerelése modernebb lett, a refrént egy vokálkórus énekli, de csak a régi Lilimarlen ez. Aztán rá kellett jönnöm, hogy nem tapintatlanságról van itt szó. Az adóállomás körzetében sokan lehetnek, akik nem ilyen emlékekkel terhelten gondolnak arra az időre, amit a sláger idéz. Számukra nem borzalmat, hanem méla nosztalgiát kelt a dal és talán ugyanazt az érzést, amit az idős pesti polgár érez, amikor hallja, hogy ,,legyen a Horvát-kertben Budán’’. Vágyat egy elmúlt „szép idő" után... Vége lett a dalnak a rádióban. Utána egy kedves, megnyerő, fiatalos női hang németül kezdett el csevegni. Hangja vidáman csilingelt, szavait nevetés kísérte. NCffl tudom milyen lehet ez a bemondónő. Talán csinos, sőt, biztosan az. De nekem csak az a szerencsétlen és ostoba kis cselédlány jutott róla eszembe. Szeretném elmondani neki a kis cselédlány történetét... Ezért került a humoreszk számára bekészített papírrí ez az írás ... Ősz Ferenc — Én édes Marikám ... A Margit körúti — ma Mártírok útja a neve — Schlede- rer péktől hordtuk a kenyeret. Anyám kora reggel engem küldött sorbaállni. Szitok nélkül, fásultan, mint az őszi esőben összebújt állatok, álltunk és vártuk a ragacsos, kukoricás bodagot. Egyszerre a Kapás utca felől felharsant a dal: — Kívül a kaszárnyán.. kettő __három ... négy ... E gyszerre csapódtak a kövezetre a csizmák. Az emberek elfordultak. Aztán vezényszó harsant: — Állj! Magam előtt látom a borostás képű lombrozó-kifejezésű nyilas banditát. Megállt és a tiszturaktól eltanult, de ormótlanná sikeredett mozdulattal pálcájával a csizmáját csapkodta. — A tömeget szétoszlatni. Nincs csoportosulás, nincs pánik! Egy pillanat alatt üres volt az utca. Én egy szemközti házból néztem, hogy két katona bemegy az üzletbe, hamarosan egy hatalmas kosár kenyeret vonszolnak ki és megindulnak vele a Kapás utcai nyilasház felé. — Sorakozó. Indulj! Nóta! — harsant a vezényszó és újra szólt a dal: —... kettő ... három ... négy... Én édes Marikám. . Az ostrom alatt a házunkba egy SS-csoport fészkelte be magát. A lakókat kihajtották a fáspincékbe, maguk az óvóhelyet foglalták el. Tele voltak konzervekkel, csokoládéval. Napokig az orrukat sem dugták ki, legfeljebb az, aki a szomszédos házban levő kapunál, lámpa lángol árván, még most is ottan áll...” A slágerekhez az embernek többnyire egy-egy emléke fűződik. Egy szerelemhez, vagy egy csalódáshoz kötődik az egyszerű kis dalocska, amelynek primitíven fogalmazott gondolatai találkoztak egy érzésünkkel, vagy hangulatunkkal. A Lilimarlen nem ilyen. Számomra és gondolom mindenki számára egy korszakot idéz. Abban az időben reggeltől estig ezt bömbölte a rádió, ezt búgta a dizőz a lokálokban és a kívánsághangversenyeken, ezt fütyülték a suszterinasok, ezt dalolta az ünnepelt művésznő a sebesült kórházakban és az érzelmes dalocskát durva menetindulóvá vadítva ezt üvöltötték jószívvel, de inkább parancsszóra a menetelő katonák. Abban az időben a Duna- parton laktunk. Suttyógyerek voltam, az iskolában szénszünetet tartottak, a nagyobbakat meg elvitték a leventével. Többnyire otthon ültem vagy a környéken csavarogtam. Ültem az ablakban. Kint zuhogott az eső. December eleje volt. 1944. A budai Duna- parton végeláthatatlan sorokban meggyötört embereket hajtottak. Az óbudai téglagyárban gyűjtötték össze őket, innen indultak, legtöbben utolsó útjukra. Krisztus kálváriájának soktízezres sokszorosítása volt ez. Kint hangtalanul haladt a szomorú menet, csak néha ordította el magát egy karszalagos su- hanc. Mellettem szólt a rádió. Ezt bömbölte: Tulajdonképpen humoreszket ültem le írni. Szokásom szerint bekapcsoltam a rádiót. Valami vidám muzsikát kerestem. Lehet, hogy naivitás, de ilyenkor egy kicsit mindig elcsodálkozom. Itt ülök bent a szobámban és ezen a kis dobozon keresztül bejön hozzám a világ. Egy olasz állomás dallamos melódiákat küld. Valahol agresszívan si- vít egy piszton, aztán édeskés, szirupos dal csorog a hangszóróból. Keresem a megfelelő zenét, közben játszadozom az ötlettel, amiből talán egy kis humoreszk lesz. Tetszik az ötlet, bízom benne, hogy néhá- nyan megmosolyogják. Soha nem láthatom, de kicsit elképzelem, amint egy öreg néni leteszi a lapot és odaszól a férjének: — Nézd mór, milyen jó marhaság van az újságban .. . Ilyet kell írni. Amire majd azt mondja az olvasó: — De jó kis hülyeség ez, vajon ki ez a pihentagyú, aki ezt kitalálta ... Egyszerre ismerős melódia üti meg a fülem. Ilyenkor az ember megáll. Mint az utcán, amikor ismerőssel találkozik és egy pillanat alatt próbálja emléktárából előkeríteni, hogy ki ez az ismerős. Kellemes, i vagy rossz ízű emlék fűződik :hozzá? í így álltam én meg a meló- i diánál. És hamarosan az í előbbi kíváncsiságot felváltot- j ta a döbbenet. ; Ráismertem a dallamra. A ! Lilimarlen volt, vagy ahogy »nálunk ismertté vált: A Ma- ! rikám ... \ Még most is tudom a szö- \ vegét: \ „Kívül a kaszárnyán, kinn a
