Pest Megyei Hirlap, 1964. december (8. évfolyam, 281-305. szám)

1964-12-13 / 292. szám

a rear Nccrei t^irinp 1964. DECEMBER 13, VASÁRNAP Egyetlen mondat... Csuka Zoltán: A HÉVÍZI TÓNÁL »»ég június közepén történt. ítJ Egy este, jóval túl a munkaidőn, a szerkesztőség klubjában keresett fel egy ro­konszenves megjelenésű fiatal férfi. Panaszával jött ebben a szokatlan időben és szokatlan helyre. Szemmel láthatólag zaklatott idegállapotban volt. Felesége kint toporgott a fo­lyosón és időnként benézett a félig nyitott ajtón. — Hívja be a feleségét is — mondtam neki és leültet­tem. — Nem, nem jön be, csak ő is ideges, fél, hogy valami bolondságot csinálok... — vá­laszolta. — Én sem akarom so­káig zavarni, röviden elmon­danám a bajom ... Idegességéhez mérten arány­lag szabatosan és logikus sor­rendben mondta el látogatásá­nak okát: igazságát keresi egy esztendeje, most ide jött. A panasz lényege: az el­múlt év, azaz 1963. júliusában, az iskolaigazgatók járási ér­tekezletén azt mondta róla a járási osztályvezető, hogy szakmailag öntelt és nem vesz részt a szakmai továbbképzés­ben. Ö ezt igazgatójától tudja, s a megállapítás sérti, nem ért vele egyet. Ügy érzi, nem is igaz... — Ennyi az egész? — cso­dálkoztam el, hiszen a sajtót általában végszükségben, ko­moly okkal, nehéz ügyekkel keresik fel az emberek. — Hát miért nem kér ma­gyarázatot? — Kértem én kérem és ép­pen ez a baj, hogy nem kap­tam ... Aztán sorolni kezdi, hogy megkérdezte igazgatóját, majd szakfelügyelőjét; nekik is ez a véleményük? A megkérde­zettek tagadó választ adtak. Aztán Rétvári Gyulát, a Mo- nori Járási Tanács művelődés- ügyi osztályvezetőjét kérdez­te: min alapul ez a vád. Ez 1963. októberében történt. No­vemberben-, majd ez év már­ciusában újra felkereste az osztályvezetőt, adjon magya­rázatot. Válasz helyett ígére­tet kapott csak: a beszámoló­ba hivatalosan közölt észre­vétel alapján került bele pél­dának Donáth Antal vecsési matematika-fizikaszakos ta­nár neve, így majd az illető­vel együtt, hatszemközt tisz­tázzák az ügyet. Erre nem ke­rült sor, pedig még előszobá- zott is érdekében. Ezért eljön Vecsésről, áthelyezését kérte egy budapesti iskolába. Próbálom lebeszélni, ezért ne helyeztesse át magát, s ne csináljunk ebből ügyet, baga- tell az egész. Bár mindenki­nek csak ennyi baja lenne. Nem éri meg az időt, amit fontosabb panaszoktól, más emberek nagyobb bajától ve­szünk el. Szenvedélyesen védi igazát: — Kérem, nekem emberi jo­gom, hogy magyarázatot kap­jak . ..! És ha ez bekerül a minősítésembe? ... E z a szenvedélyes igazság­keresés szembetűnő: va­jon más ügyekben is ilyen? Beszélgetni kezdünk az élet egyéb dolgairól, társadalmi problémákról. Már nyugod- tabb, de széles látó körű, hatá­rozott véleményű emberre val­ló válaszai fáradtak. Rezignál- tan legyint: nem érdekli őt más emberek dolga. Elvégzi munkáját becsülettel, s hagy­janak neki békét... Donáth Albert tizenöt éve pedagógus. Saját bevallása sze­rint korábban aktívabb, ér­deklődőbb volt, de kapott né­hány pofont az élettől, s be- gubózott. Zárt világban, mes­terséges nyugalomban él. És most összedőlt ez a mestersé­ges vár, a nyugalmat felka­varta egy megjegyzés, ami ta­lán nem is szakmai, hanem emberi zárkózottsága miatt fogalmazódott így meg. Furcsa, elgondolkoztató problémává terebélyesedik a „bagatell” ügy. Hogy igazságá­ra mi lesz a válasz, az most más kérdés. Ebben a pillanat­ban, a körülöttünk beszélgető emberek zsivajában más a fontos: érzi-e, hogy ellentmon­dásba keveredett? Van-e er­kölcsi joga egy embernek, aki mások érdekében ujját sem mozdítja, ilyen szenvedélyes­séggel követelni a maga sé­relmére idegenektől a segítsé­get? Négyszer utaztam el június­tól — novemberig Monorra Donáth Albert panaszát tisz­tázni. Nem az újságíró szemé­lye itt az érdekes, hanem az, hogy nem Donáth Albert, ha­nem valaki más, a közömbö­sen szemlélt külső világ egy tagja utazik négyszer — őérte. R étvári Gyulát nehéz meg­találni, pedig feleletet csak ő adhat. Nyáron tartalé­kos továbbképzésre hívták be. Utána szabadságon volt, majd éppen értekezletre utazott. Ne­gyedszeri próbálkozásra vég­re sikerült elvégezni a június­ban vállalt feladatot. — Donáth Albert? — gon­dolkodik Rétvári Gyula. — Ku­tat emlékezetében, majd fel­derül az arca, s beszélni kezd, de a történet sehogy sem illik bele a témába. Figyelmezte­tem, s részleteket mondok Do­náth Albert panaszából. Res- tellkedésében elvörösödik: — Bocsásson meg, egy má­sik kartárs esetével tévesz­tettem össze!... — tárja szét karját tanácstalanul. — El­nézését kérem, de ebben a naptári évben a kétezredik ügyiratnál tartunk, s közel ezer ember tartozik az osztály irá­nyítása alá... További részletek említésé­vel segítem felidézni az ese­tet, míg végül összeállnak az emlék-mozaikok: — Igen tudom már. Donáth Albert Budapestről járt ki Vecsésre. Jóképességű kollé­ga, becsületes ember. Áthe­lyezését kérte Budapestre, Pestlőrincre. Bár sajnálom, hogy elment, szóltam érdeké­ben a lőrinci osztályvezető­nek, akit ismerek, vegyék át, jól járnak vele. Ott tanít fe­lesége is, s Donáth kartárs­nak bizonyára fárasztó volt már a napi utazás, rendszerte­len étkezés, hideg koszt.. . In­dokoltnak tartottam, hogy Lő- rincre vágyik ... Eléje teszem a magammal vitt aktát: — Szerintem ezért ment el!. . . Rétvári Gyula osztályveze­tő elolvassa és arca elkomoro- dik: — Kérem, ez lehetetlen! Ezért? . . . lázasan kutat az iratszek­rény aktacsomói között: — Kérem, én mindig írásba foglalom az értékelő értekez­let anyagát éppen azért, hogv semmi félreértés ne essék. A kiegészítő téiékoztatást pe­dig a szakfelügyelőktől ka­betegségében. Ha a megígért beszélgetés elmaradt, annak olyan okai vannak, mint a betegség, a váratlan katonai szolgalat, s nem utolsósorban az, hogy Donáth Albert türel­mét veszítve, vagy „létbizton- ságá’-ban megingatva, át­helyezését kérte!... És miért született ebből mégis ekkora cikk? A kettős tanulság miatt. Mert tanul­ságot még a legkisebb ügy is ad. Egyik: Donáth Albertnek, s mindenkinek jogában áll szemtől szembe indoklást kérni, ha bírálat éri munká­ját, magatartását De a kifo­gásnak bizonyos szűrőkön át kell azért esni. Túlzott dolog, hogy az érdekelt jelenlét^ nél­kül elsőizben mindjárt egy magasabb fórumon hangzik el az észrevétel, még ha egy­szerű példaként is. Ha pedig már így történik, nem kell be­lőle titkot csinálni, hogy min és kinek az észrevételén alap­szik a kritika. A bírálat hi­bás módszerét a nagy ügyfor­galom sem menti. A közöm­bösséget még kevésbé!... Másik: a magába zárkózott, önmagába fordult ember sze­mében — ha saját sérelméről van szó — minden felnagyí­tódik: hibás a nézőpont. A munkatársi kollektívában fel­oldódó, közösségi szellemű és magatartásé ember soha nem keseredhet meg ennyire! Még akkor sem, ha valóban nagy baj éri. Gondját megosztja, s mindjárt kisebb lesz. A segí­tő kezet is hamarabb megta­lálja, s nyugodtan elfogad­ja, mert az a természetes. S végül: emberileg megér­tem és akceptálom Donáth Albert érzékenységét, de be kell látni, hogy nem élhetünk légüres térben. Az életben óhatatlanul pofonokat ka­punk és adunk. Talán még többet is, mint amennyi szük­séges lenne... Tenkely Miklós Ne hagyj el engem, ifjúság mosolygó, kék világa, borulj rám, mint a napsugár c szelíd pannon tájra. ölelj át, mint e gyöngyszínű kerek kis tó, szelíden, s tündérrózsáid nyíljanak szívemben, mint e vizen. Köröskörül, e tó körül esak ifjú arcot látok, ó élet, hintsd el bennem is örök megújulásod. Nincs, nincs öregség, alkonyat, s ha egyszer el kell menni, arcomon tudjam akkor is e bölcs derűt viselni. A sírban sincs más, csak a lét piros, kerengő násza, hiába zúg fel olykor itt Berzsenyi boreásza. pom. Ha ok nélkül megsér­tek valakit, elégtételt adok... Álmomban sem gondoltam, hogy ennek a mondatnak ilyen következményei vannak ... Azon a bizonyos értekezle­ten a tanügyi reform követel­ményeiről volt szó. És Do- náth Albert neve úgy került szóba, hogy még a jóképességű pedagógusoknak is tovább kell képezniük magukat. Ezért mó­dosultak a tanítási feladatok, s a kartársak, például Do- náth Albert nem vesznek részt a munkaközösségi érte­kezleteken. — Szólt Donáth Albert, hogy sérelmezi a kritikát? — Igen, egyszer ha jól em­lékszem, itt a monori benzin­kútnál találkoztunk. Hogy máskor is szóba került-e, hogy keresett-e engem, s igaz-e, hogy sokáig előszobázott, ar­ra bizony én nem emlékszem. A benzinkútnál történt talál­kozáskor mondtam, hogy írás­ban van a vélemény, illetékes­től kaptam a tájékoztatást... — Intézkedett? — Igen, amikor legközelebb találkoztam a szakfelügyelő­vel, szóba hoztam. Kérdez­tem: tartja-e a véleményét? Igenlő válaszára kértem, be­széljük ezt meg Donáth kar­társsal. Erre ígéretet is kap­tam. — Megtörtént ez? — Bizony, ezt már nem el­lenőriztem, elintézettnek te­kintettem az ügyet. Ebben most utólag hibásnak érzem magam... — A szakfelügyelőt megkér­dezhetnénk? — Azt hiszem nem. Amikor legutóbb érdeklődtem felőle, még kórházban volt. Egy idős, végtelenül lelkiismeretes kolléga, aki a sok évtizedes pedagógusmunkába rokkant bele ... Sokat betegeskedik... A kör tehát bezárult. Az idős szakfelügyelőt, Do­náth Albert igazságkereső jo­gánál és nyomosabb humá­num alapján nem zaklatom ! megtárgyalják a nagy ese- mé nyt. Kondor magához hivatta a termelési osztályvezetőt: — És most mi lesz? — Nézd kérlek ... Én meg­értelek ... a helyzet kínos... de ugyebár a mérleget te ké­szítetted, __ én, hogy úgy m ondjam, nem is tudtam pon­tosan, hogy hamis ... bocsáss meg, hogy téves, de biztosít­hatlak, hogy... — Nézd Perlakikám. A mér­legért valóban én vagyok a fe­lelős, de már bocsáss meg, az már mégis csak kel­lemetlen lenne, ha kiderülne az a kis villa építkezés ... — Az nem villa, csak egy kis vityilló... kiselejtezett anyagból. — És ha szabadna tudnom, ki selejtezte ki? Az előszobában ülő titkár­nő fülét a párnázott ajtó alatti kis réshez illesztette. Így talált rá Mimiké, a köny­velésből, aki a rossz nyelvek szerint nem osztott és nem szorzott, mivel nem tudott számolni, mégis neki emelték a fizetését. Beszélik, hogy Kondor és Mimiké ... De er­re semmi bizonyíték nincs. Amikor például Kondomé a Csemege üzletben Mimikéhez vágott egy adag franciasalátát, kénytelen volt bocsánatot kér­ni. Bár Józsi, a fizetőpincér azt mondja, hogy Kondor kényszerítette rá az asszonyt, különben elzavarta volna. De lehet, hogy ez is kisvárosi szóbeszéd. Mimiké, rövid hallgatózás után mindenesetre sírógör­csöt kapott és kirohant a mellékhelyiségbe. Nem tudni miért, a lefolyóba dobott egy nyakláncot és egy karkötőt, amit később ki akart halász­ni, de már nem találta meg. Egyébként ez sem bizonyít semmit, csak azt, hogy fur­csák és kiszámíthatatlanok a nők. Még ezen a délutánon a rendőrségre két levél is befu­tott. Az elsőt Kondor főkönyvelő írta, aki töredelmesen beval­lotta, hogy Perlaki Zoltán termelési osztályvezető a vál­lalat anyagából épített magá­nak kéjlakot. Mindez csak úgy volt lehetséges, hogy Gyukics igazgatót lekorrum­pálta, aki szemet hunyt gaz­ságai felett. A második levél szerzője természetesen Perlaki, aki tudatta, hogy Kondor hamis mérleget készített, Gyukics igazgató tudtával és helyeslé­sével. A PRESSZÓBAN ■ hire,k _______________ keringtek. Voltak, akik tudni véltélc, hogy Gyukicsnak két felesége volt és mindkettőt verte. Gu- gyerkáné, akinek egy időben reménytelenül tetszett Gyu­kics, azt állította, hogy Gyu­kics nögyűlölö. Délben érke­zett a legfrissebb hír: — Megindult a láncreak­ció. A rendőrség keresi Kon­dort és Perlakit. Akik persze negyed óra múlva megjelentek a presszó­ban, de ez csak egy pillanatra keltett zavart. Józsi minden­esetre nem szólította őket elv­társaknak és ugyanolyan duplát kaptak, mint a betérő falusiak, akik csak a flancért isszák a kávét, vagy azért, hogy legyen, hol eltölteni az időt a délutáni buszig. Kondor és Perlaki külön asztalhoz ültek, mert egyik sem kockáztatta volna, hogy egy ilyen rosszhírű alakkal lássák együtt. — Csodálatosan megy mc a bolt — jelentette ki a káva főzőnek Józsi. — Tele va­gyunk. Kondor egy ötös bor­ravalót adott. Nyilván azt re­méli, hogy nem fogok emlé kezni a havi számlájára. Ne lám: nemcsak a pincér lop — mondta kacsintva. A vállalat ebédlőjében u nagy volt az izgalom. — Én azt javaslom — mondta a leves után Biener, az irattáros, akinek hangját utoljára 56 októberében hal­lották —, hogy küldjünk egy táviratot, amelyben elítéljük Gyukics Kálmán viselt dol­gait. — Miféle viselt dolgait? — kérdezte ijedten Kőrösiné, aki nek alig két hete vállalt Gyukics a névadó pápaságéi, — Haha. maga kis naiv .. Mit gondol, miből volt a ke­XXVvXXVVXNNXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX\XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX Katona Erzsi: Terefere KISVÁROS... Van ef>v fő­------------------- utca. Itt talál­ható minden. A tanács, ahol a szükséges iratok, az állami áruház, ahol az exportból visz- szamaradt cipők és külföldi gezarol, a presszó, ahol a leg­frissebb hírek, a legrégibb sü­temények és bűnrevezető al- ; kalmak, valamint a templom, ahol az igék és feláldozások : kaphatók. Tökéletes a kénye- \ lem. Mindent egy helyen. Itt \ a Fő utcán, ahol a közélet is : zajlik. Magánélet nem, mert i ugyan kinek van egy kisvá- \ rosban magánélete. A nagy­■ város más. Ott mindenki \ siet, részvétlen a mások bajai ■ iránt, az ember a szomszédjá- I tói nyugodtan fel is fordul- \hat. A kisvárosban az emberek \ ráérnek, a mások fájdalmai ; az ő fájdalmaik is, itt még ■felfordulni sem lehet nyugod- \ tan. ■ A Fő utcán található az a \ vállalat is, melynek élén ma : reggel 9 óra 20 percig Gyu- : kies Kálmán igazgató állt. \ Gyukics neves ember volt a ■ kisvárosban. Számtalan bizott­■ ság vezető tagja, neve a proto- koll-lista első oldalán szere­\ pelt, színházba tiszteletjeggyel ‘■ járt és nevét még. az intrikák \ sem mocskolták be. Nem lett \ volna érdemes, mert Gyu- • kies szilárdnak látszott, mint ■ a kőszikla. A kősziklát pedig ’■ nem célszerű dolog fúrkál­ni. I : Ezen a napon a titkárnő elö- \ zetes jelzése alapján szeretett ■ igazgatójának 45. születésnap- ! ját készült ünnepelni a válla- ; lat. Hetekkel előbb már íve- í két köröztek az osztályokon, melyeken ki-ki anyagi hely- ! rétének és beosztása stabi- í látásának arányában ötven- ; száz forintot jegyzett, hogy '' méltó ajándékkal is kifejezés­re juttassa szeretetét és nagy­rabecsülését. Pontosan negyed tízkor lé­pett be az a küldöttség, amely a közel 5000 forint értékű márkás festményt volt hiva­tott átadni Gyukicsnak. A kül­döttség élén Kondor Béla fő­könyvelő állt, aki úgy röcög- tette a díszbeszédet, mint a vidéki kántorok a lorettói li­tániát. — Kedves barátunk, szere­tett Gyukics elvtárs. Fogadd tőlünk ezt a csekély kis aján­dékot, mely nem képviseli méltóképpen azt a szeretetet és tiszteletet, melyet a vezeté­sed alatt álló dolgozók irányod­ban viseltetnek. Te, aki mind­nyájunk példaképe vagy... Kopogás nélkül nyílt az aj­tó. Mindenki felháborodottan fordult hátra. Kondor szeme élesen vágott, mint a róla elnevezett keselyűé. De nem tudott megszólal­ni. — Melyikük Gyukics Kál­mán? — kérdezte egy polgá­ri ruhás férfi, aki mögött rend­őr állt. — Parancsom van, hogy a kapitányságra kísér­jem. — Kérem . . — mondta za­varodottan Gyukics. — Bocsá­nat — fordult az ünneplők felé és távozott. Néhány másodpercnyi döb­bent csend után Kondor ta­lált először hangjára: — Tudtam! A GYÜLEKEZET szétoszlott.--------------------Ot perc múl­va a Fő utcai presszóban Jó­zsi, a fizető pincér, már min­denkivel közölte a hírt. És ezt beszélték a tanácson, az Ál­lami Áruházban, sőt a temp lomban bóbiskoló két öregasz- szony is letette a rózsafűzért, hogy az áhítatot megszakítva

Next

/
Thumbnails
Contents