Pest Megyei Hirlap, 1964. november (8. évfolyam, 257-280. szám)
1964-11-07 / 262. szám
1964« NOVEMBER 7, SZOMBAT *LC C/Urlaii Csepeli Szabó Béla: Rügybontó október Kedves, üljünk le itt e szelíd dombon, a mélymorajú folyam-ág felett. Küszködő szívem bölcs titkát kibontom, s elébed teszem: Szólj hát. Ismered? Borzongsz? Ne félj e tűzcsillámú képtől íme, csodát látsz, gyönyörű csodát. Szívem forrongó, izzó mélységéből hazám, világom ragyog vissza rád. Ez itt a föld. Ott messze, kék homályban, hegyek füstölgő kőlánca remeg, s körös-körül a párás, szürke tájban, kán-kánt járnak a részeg tengerek. Nézd, mily hatalmas e maroknyi ország: sarkantyús folyók vize mossa, vájja. Megostromolja jóság és gonoszság: napfény, gond-Etna, eső, pernye, láva. Élet—halál dagálya s ár< apálya csapódik rá és iszkol el belőle, csillag-vonzás ragadja, rántja táncba, lágy szél, golfáram árad vérkörömbe. Mondd: látod-e halk szívem vad világát? Zuzmarás-Iombú zsongó erdejét? A forradalmak bíborló őszi lázát, Lenin rügybontó, rőt októberét? — A városok, mint milliónyi-tornyú, iszapból kibújt nagy búgó-csigák, zúgatják bennem a meghasadt égboltra forrongó ember győzelmes dalát... FEDOR /] ltunk az ablak mögött s %(jT elrévedezve nézzük a Y—^ halkan vetkőző, novem- % béri kertet. Rozsdabarna leve- $ lek szállonganak az erőtlen % őszi napsütésben. Az almafák- í ról szaggatja, táncoltatja a le- í veteket a szél. Libbennek, ziz- 'j zennek, felröppennek, aláhull- ^ nak. Aztán újra kezdődik a % különös őszi játék. Űjabb meg- % sárgult almafa-levelekkel. $ A két szoba között állá fe- % hér cserépkályhában emléket idézőn duruzsol a tűz. í j — Azt ígértem. Fedőiről me- ^ sélek neked. Nem bánom, is- % merd meg te is a történetét. £ Aztán, ha úgy gondolod, hogy % érdemes rá, őrizd meg jól az % emlékezetedben. Ahogyan én £ őrzöm a mai napig. Mintha ^ csak tegnap találkoztunk vol- 6 na... $ Tizenhét tavasza volt. Ad- ^ dig azt hittem, a napok mind egyformák. Tizenöt éves vol- 'j tam és gimnazista. Apám ^ pénzügyőri biztos. Pécsett lakí tunk, a Munkácsy utcában, í 'j Délután különös hírrel ér- 2 kezeit haza apám. Orosz hadi- | foglyot kapott háziszolgának a í pénzügyőri szakasz, í í — Derék fickónak látszik — j mondott róla véleményt. — í Értelmes arca van és becsületes tekintete. Valami magas í rangú pétervári főhivatalnok í fia. í Bejelentése felajzotta képze- í letemet. Orosz embereket ad- ^ dig csak Gogol és Tolsztoj re- i gényeiből ismertem. I Egész nap fülledt meleg volt, jó indok arra, hogy sétáljak egyet. De az árnyas park he- £ lyett a pénzügyőri laktanyába í vitt utam. | Alighogy beléptem a ka- J pun, megláttam őt. Ott söprö- í getett az udvaron. Derék, szép í szál legény volt. Csak a ruhába árulkodott, hogy hadifo- ágoly. A mozgása, a tartása, a ^járása ugyanolyan embernek j mutatta, mint bárki mást, 5 akit addig megismertem. Le- I hetett volna akár a bátyám is. § Amikor megpillantott, nem j hagyta abba a munkát, csak 2 a fejével biccentett valami kö- ^ szönésfélét, jelezve, hogy ész- ^ revett. A szeméből riadtság helyett derűs értelem sugár- í zott. zott. Egyetemre járt, jogot tanult. És az órák után a jog mellé — az igazságot. Ezerkilencszázöt igazságát. A nép igazságát. És ezt a frissen tanult igazságot papírra is vetette. Röpcédulákat készített, sokszorosított, terjesztett. Úgy ittam szavait, mint a legizgalmasabb kalandregényt. És magamban összehasonlítottam Fedort a mi negyvennyolcas hőseinkkel. A röpcédulák buktatták le. Hiába volt előkelő származása, börtönbe ugyan nem csukták, de közkatonaként egy büntető században küldték ki a frontra. Ott esett fogságba a galíciai hadszíntéren, onnan hozták ide a mi országunkba, s került hozzánk, Pécsre. Fedor mesélt nekem először a pártról, tőle hallottam a nevet: Lenin. Tanításáért cserébe újságokat, apámtól hallott híreket vittem neki. Az októberi forradalom hírét is tőle tudtam meg legelőbb. Akkor már írtam, olvastam oroszul és Fedor felcsillanó szemmel dicsért. De aztán szótlan lett, elgondolkozó. S ahogy múltak a napok, egyre többször találtam el- révedten, magábazárva gondolataival. Hiába faggattam, kértem, választ, mosolyt nem kaptam már tőle, mintha nem is ült volna velem egy szobában, egy asztal mellett. Ha aztán felriadt gondolataiból, zavartan menteget ód zött, s buzgón dicsérte előrehaladásomat. — Már egészen jól írsz, olvasol Tolsztoj nyelvén... — mondta szinte tökéletes magyarsággal, mert az eltelt fél esztendő alatt kedvenc játékunkká vált, hogy ő magyarul kérdezett, én pedig oroszul feleltem rá. Akkor még nem sejtettem, mit rejtenek dicsérő szavai. Ma már tudom: Nincs többé szükséged az én tanításomra. Az alapokat megtanultad, most már rajtad múlik, hogyan haladsz tovább. S egy decemberi napon Fedor nyomtalanul eltűnt a városból. Hogy mi történt vele, ma sem tudom. Verset írtam róla. Ha megengeded, néhány sorával fejezném be róla szóló történe- terjL. „Ki volt Fedor? Csak egy a milliókból, Kik új világnak nyitottak kaput. Hová visz útja? Mély pokoltorokból Az út talán a csillagokba fut.” A költő, Csuka Zoltán, (Jl már újra az ablak mögött áll. Tekintete a vetkőző érdligeti kert titkait kutatja: a röppenő levelek táncát, amelyeket úgy dobál, kerget a novemberi szél, ahogyan negyvenhét évvel ezelőtt Fedort, a máig is ismeretlen orosz hadifogolyt űzte, hajszolta a vágya egy szebb, emberibb élet után. Prukner Pál Papp László: A legszebb ősz évben nem volt nagy kabátom. Mostanában, amikor anyám nálam töltötte a teleket,* elmondtam neki ezt a kis esetet. Szegényt — úgy vettem észre — megbántottam vele. Nálunk ő cipelte a családi terhet, s ma már úgy érzi, hogy annyit dolgozott értünk, hogy nekünk mindig mindenünk meg volt. Vádnak vette ezt a kis esetet, pedig ez a múltat, s nem őt vádolta. Ha én ruhát csináltatok, mindig Zsiska és Czékmány Laci első „saját” nadrágja jut eszembe. Emlékeztek: rendszerint ml is, ők is, apánktól átcsináltatott holmikba jártunk. Az ő nadrágjuk, amikről beszélni akarok, azért vert fel olyan nagy port közöttünk, mert életükben először az anyagot eredetileg is maguknak vették, no meg, hogy ők szabták ki, és ők is varrták meg maguknak. Lévén mindkettő szabóinas. Mi nem tudtunk az egészről semmit, csak annyit láttunk, hogy már hetek óta suttognak, együtt számolják a tizfilléreseket, s ha bár suttogva is, de néha veszekednek. S azután csak egy szombaton megjelentek közöttünk mindketten új nadrágban, s micsoda büszkeséggel. Beszámoltak a történtekről is. Már három hónapja kinézték az anyagot, a Szloboda- üzlet kirakatában, csak egy méter 10 centit vettek, mert ők ebből is ki tudták szabni — nézzétek meg, milyen ügyes zsebek vannak rajta, csattok stb. — mutogatták nekünk. Mi pedig lenyűgözve tátottuk a szánkat. Megfogtuk az anyagot, olyan volt mint a kartonpapír. Az élét géppel varrták bele. Bricseszre volt szabva, s olyan jól mutatott meztelen, erős kamaszlábuk, amint a nadrágot elhagyva zokni nélkül bújt a kitaposott cipőbe. Ceig-nadrág volt, de új, s főleg egyéni szabású, saját maguk készítette! Hónapokig spóroltak, míg meg tudták venni. Én, de azt hiszem mi barátok, mindannyian ilyen nadrágról álmodtunk, s aztán még hosszú ideig megkülön- böztetett bánásmódban részesítettük a tulajdonosokat. Egy szép nyári vasárnap délelőtt a fellocsolt Fő tér kellős közepén egy csinos 16—17 év körüli kislány a nagy templom előtti kanyarban kerékpárjával együtt elterült. Én a pádon ülve néztem, s ahogy próbált feltápászkodni, szeme segélykérőén rámteúintett. Odaszaladtam, de olyan szép volt és olyan finom, hogy bátortalanul, ügyetlenkedve alig mertem talpra állítani. Megköszönte segítségem, rám- mosolygott, bemutatkozott, de én csak álltam, s hallgattam zavaromban. Egy hét múlva gyömölcsös- ládákat szögeltem, javítgattam egy kereskedő udvarában. Tíz óra felé a nyitott üvegíolyosón megvillant egy szőke fej, egy fehér habkönnyű ruha s ismét láttam a szép kék lányszemeket. Ö is észrevett engem. Megindult felém. Közben megjelent a házi kisasszony is. Évi — szólította — hová mész? O bizonytalanul felém intett. A másik megfogta kezét, füléhez hajolt, suttogott valamit, mindketten kuncogtak, aztán elmentek. Egy hétig dolgoztam még ebben az udvarban. Piszkosan, izzadtan vertem a szögeket a ládába, őt is sokat láttam. Az öreg úréktól megtudtam, hogy pesti rokon, s most náluk nyaral. Sokat láttam, de ő többet sohasem nézett rám. Azt a szót, hogy kommunista, életemben először Zsiska Feri bácsitól hallottam. Sajnos tőle is csak olyankor, ha egy kicsit bepityókázott. Ilyenkor beszédesebb és merészebb lett, eszébe jutott 19, amikor ö is ifjú kommunista volt. Az öreg nehezen harcolt a mindennapiért, reggeltől estig hajtotta a varrógépet, mégis sokszor paprikáskrumpli volt az ebéd is, meg a vacsora is. A fiát, Lacit ihat elemi után magához vette segíteni. Mi nagyon szerettünk náluk lenni, esténként hallgatni az öreg beszámolóit. Néha, ha jobban felöntött a garatra: megcsikorgatta a fogát, megjelent egy-két könnycsepp a szemében, s szép bariton hangján énekelgetett. Először szerelmeseket, később olyanokat, hogy „El jön majd drága ünnep, amikor csak nekünk dalol a kalapács”. Meg, hogy „Fel, fel ti rabjai a földnek”. Meghatódva, nemegyszer a sírás határán hallgattuk az öreget, mígnem egy jól sikerült trágárságával mindany- nyiunkból a jókedélyt csalta elő. 1942-ben Horthy István kormányzóhelyettes lett. Zsiska bácsi ezt már nem bírta. Azt sem várta meg, hogy este legyen, csak úgy nap közben, józanul az udvaron, egy-két káromkodással megtépázta a kormánj’zói örökös tekintélyét. A házigazda feljelentette, az öreget estére már el is vitték. Másnap az egész családot kipakolták az utcára. Ott szégyenkezett a szegényes bútor az országút járdáján a nyári Az volt a legszebb ősz ezen a földön;. A meggyötörjek szép diadala. Vad, gonosz urak végső, nagy kudarca S egy rég álmodott korszak hajnala. Megindultak az elszánt proletárok, A sztyeppékról a muzsikok hada, Seregeitek a Téli Palotához Es fölzengett a fegyverek szava. Zord férfiak, markáns, szakállas vének És zsenge-vállú fiatal erők Fogták a pnskát, forgatták a kardot Rohamoztak és omlott az Erőd, Robbant a gránát, szuronyok vitáztak Leszámolás volt, tisztító vihar Végérvényes birkózás ezredekkel, A cár-atynska csapataival. Büszke Október! Auróra sortűz! Csillagos, tépett, kemény katonák! — Forró, piros vér omlott a kövekre — Ti hoztátok el Földünk tavaszát. ? napsütésben. A szalmazsák, ^ lavór, paprikás doboz, varró- í gép, repedt tükör meg ágy-'/ deszkák — nem foglalt nagy £ helyet az utcából. Vagy két £ éjszakát a szabadban töltött az ^ apa nélkül maradt család. Vé- gül is egy sóraktárt utalt ki a ^. polgármester számukra Mi í barátok, hónunk alatt, hátun- ? kon, vállunkon hordoztuk sze- gényes putyerkáikat a városon ^ keresztül, s estére, mikor be- ^ költöztek, velük együtt örül- ^ tünk a kiutalt sóraktárnak. > | Rengeteg apró esemény, él- ? mény tolong az agyamban, jó ^ volna mind leírni, hogy be- ^ széljenek ők helyettem. Hiszen £ nem írtam még az éjszakai ^ munkáimról, melyet a Her- í mann-féle fatelepen és a ? Krausz-féle faszeggyárban vé- ^ geztünk. Arról sem tudtam ^ szólni, hogy ti részt vettetek a 'j Galya nagyszálló építkezésén, ^ hogy milyen jó étvággyal et- í tűk a romlott húsból készített'/ büdös kocsonyát Magyar hen- ^ teséknél. Nem jutott hely ar- ^ ra sem, hogy elmondjam, ho- ^ gyan éltünk néhányan Buda- ^ pesten, s hogy babfőzelék volt ^ a fő eledelünk, s már álmunk- £ ban is lidércnyomásként ül- í dözött bennünket. Hallgattam ? a cserfakéreg-aprításról, me- ^ lyet Vinai úrnál végeztünk a ^ vasútállomáson. Hát még azokról, melyek most hirtelen j eszembe sem jutottak. í * f November 7-én beszédet kell ? y mondanom az egyik üzemben. ^ Megkaptam az előadás anya- £ gát is. Két beszédet nem tart- 'j hatok. Gondoltam, az egyiket ^ megírom. A másikat elmon- dóm. í Novemberi verőfény (Foto: Gábor) Elnéztem hosszan s magamban megpróbáltam összehasonlítani Tolsztoj regényhőseivel. A mérleg az ismeretlen hadifogoly javára billent: erősebb volt. markánsabb. Az egészség szinte dalolt hatalmas alakján. Hogy álltam és néztem, rámcsodálkozott. Aztán abbahagyta a söprögetést és közelebb lépett. S mert nem hátráltam előle, rámköszönt: — Fedor vagyok... — nyújtotta kezét. — Már tanultam kicsi magyar ... — törte a szavakat s mert a meglepetéstől nem válaszoltam, folytatta tovább: — Te ... diák? ... Bólintottam. — Ha akarsz... tanítlak orosz... Én vagyok ' szintén diák ... Már nem tudom, mi tartotl akkor ott mellette. Talán csak az őszinte meglepetés, hogy ai első orosz ember, akivel sorsom összehozott, magyarul köszöntött rám. De az is lehet, hogy a kíváncsiság: mindig szerettem a kalandos történeteket, vonzott a távoli, ismeretlen tájak varázsa. Vagy csak barátságos, biztató mosolya? Este visszamentem hozzá. — Szeretném oroszul elolvasni Tolsztoj regényeit — közöltem vele kívánságomat. — Tolsztoj? Az jó ... — mosolygott vissza rám. — Tolsztoj nagy író... Behívott a szobájába, leültetett az asztalához, papírt, ceruzát vett elő, s tagoltan magyarázva magyarul, leírta a cirill betűket. — Itt kezdeni... A többi... semmi... Az első betűknél még vezette kezem. Széles tenyere volt, jól megfért benne ceruzát ölelő markom. Apám tanított így régen az első betűkre. — Lenni te fáradt... — mondta később. — Ha akadni... mesélek. .. Olyan figyelemmel hallgattam, mint anyám meséit óvodás koromban. Uj, ismeretlen világ képe tárult fel előttem. Szentpétervár... A Néva-part... Fehér- éjszakák ... Két hét múlva már nemcsak a cirill betűket ismertem. Fedor életét is. Előkelő családból szárma-
