Pest Megyei Hirlap, 1964. november (8. évfolyam, 257-280. szám)

1964-11-22 / 274. szám

1964 NOVEMBER 22. VASÁRNAP Ct3> MFC.) «/(n-iap 81 ország mintegy 100 nőszö vétségé ve l tart kapcsolatot a magyar nömozgalom Évről évre erőteljesebben fejlődnek a magyar nőmozga­lom nemzetközi kapcsolatai. A Magyar Nők Országos Ta­nácsa ma már 81 országgal — a Nemzetközi Demokratikus Nőszövetség 84 tagszervezeté­vel — tart fenn rendszeres kapcsolatot, s összeköttetésben áll 20 olyan nemzetközi nő­szervezettel is, amelyek nem tartoznak az NDN tagjai kö­zé. A magyar nőmozgalom ezenkívül kapcsolatot terem­tett különböző nemzetközi szociális, kulturális gyermek- és nővédelmi intézményekkel is, így többek között az ame­rikai női békemozgalommal, a „Nők Hangja” elnevezésű ka­nadai női békemozgalommal is. örvendetes eredménye a nemzetközi kapcsolatok tere- bélyesedésének, hogy a magyar nőmozgalom számos afrikai és ázsiai nőszervezettel épített ki az Utóbbi időkben gyümölcsö­ző együttműködést. Az Orszá­gos Nőtanács rendszeresen el­juttatja kiadványait, tájékoz­tatóit a távoli világrész asz- szonyaihoz, lányaihoz, s mind gyakoribbak a cserelátogatá­sok, a személyes találkozások és tanulmányutak. (MTI) Egyenes gerinccel .„.XXXXXXVXXSXXXXXXXXXXXXX.XXXXXNXXXXXXNXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX'Í ft V ITALRA KELLETT A PÉNZ Part János 19 éves munkás, Érd, Diósdi utcai lakos este 8 óra körül érkezett haza la­kásukba. Előzőleg nagyobb mennyiségű szeszes italt fo­gyasztott és hazajövetelének is az volt a célja, hogy anyjától a további italozáshoz pénzt kérjen. Édesanyja azonban a kérést megtagadta és pró­bálta rávenni a fiát: ilyen ál­lapotban jobb, ha itthon ma­rad, szépen megvacsorázik és lefekszik. A fiatalember nem hallgatott a jó szóra, követe­lőzni kezdett, majd amikor anyja ezután sem adott pénzt, ököllel ütlegelni kezdte. Az anya kiszaladt a lakásból, a szomszéd házban kérve me­nedéket. Part János ezután szétné­zett lakásukban, majd meg­találta anyja pénzét, összesen 240 forintot, amelyet magá­hoz vett. Ezután ahhoz a ház­hoz ment, ahol anyja mene­déket kapott, hangoskodott, majd az ajtó üvegét beverte. Az anya nyolc napon túl gyógyuló sérülést szenvedett. Garázda fiát testi sértés és lopás bűntettével terhelten őrizetbe vették. A ház ablakszemei egy- ' kedvűén tükrözik vissza a gépkocsi képét. Megszokták már az autót a kapu előtt, hi­szen a gazdának sajátja van. A ház és az autó gazdája, Serényi Lajos ma megbecsült pékmester Ráckevén. Húsz év­vel ezelőtt... földönfutó, ül­dözött volt... — 1944. június 15-én Izsá­kon ért a hír, hogy néhány óra múlva nyugatra visznek bennünket. Munkaszolgálato­sok voltunk. Csontig lesová- nyodottak, tehetetlenek. Indu­lás előtt megszöktem. Bujkál­va, óriási vargabetűkkel ér­tem Budapestre, ahol egyet­len biztonságos hely várt rám: egy másik munkaszolgálatos század, amelyben a bátyám szolgált, a Siemens-gyárban. Itt rejtegettek hosszú hetekig, amíg sikerült hamis papírokat szereznem. E papírokkal, mint „páncélos őrmester” elindul­tam a szovjet csapatok elé. Debrecen térségében találkoz­tam Malinovszkij marsall ka­tonáival, s velük együtt jöt­tem Kiskunlacházáig, hazafe­lé. ... November 21-én este tíz harcos azt a parancsot kapta, hogy csónakkal keljen ót a Dunán az Angyali-sziget alsó végénél, s biztosítsa a csapa­tok átkelését. Tizenegyedik­ként — tolmácsnak és kalauz­nak — Serényi Lajost osztot­ták be a csoportba. Félelmete­sen tiszta, csillagfényes, csön­des éjszaka volt. Csak egy- egy távoli ágyűdörej kísérte óvatos lépteiket. A kis cso­port a fölszeg felől, a malom­nál érte el Ráckevét. A köz­ségben katonaság már nem volt, annál több csendőr és nyilas. Utolsó, kétségbeesett kísérlettel tüzelőállást foglal­tak a község közepén. Aztán egyetlen lövés nélkül, futva menekültek Adony felé. Rác­keve november 22-én — ma húsz esztendeje — felszaba­dult. — Errefelé nem voltak har­cok — emlékezik a nehéz időkre Serényi elvtárs. — Itt már úgy menekültek a néme­tek, mint a nyulak a vadász elől. A szovjet előőrsök olyan gyorsan haladtak előre, hogy a főcsapat alig tudott felzár­kózni. Nem az akna, nem is a grá­nát: a „szövetségesek” pusztí­tása volt itt a legnagyobb. A németek teljesen kifosztották a vidéket. Gépeket, lábasjó­szágot, igásállatot, terményt, mindent elvittek. Ráckevén ! mindössze 11 lószerszám ma­radt — ló egy sem. A malmot leszerelték, a villanytelep nem működött. Az éhező lakosság a szovjet hadseregtől kapta az első kenyeret: 145 mázsa ga­bonát osztottak szét Ráckevén. Az újonnan földhözjuttatottak járásszerte szovjet segítséggel kezdték meg a munkát: 170 lovat, húsz vadonatúj kocsit adott át a Vörös Hadsereg. A kifosztott falvakban lassan­ként szárba szökkent az élet... Néhány lépésre a község közepétől, a mai Vörös tértől, takaros ház homlokzatán táb­la hirdeti, hogy ott székel a Rákóczi Tsz irodája. Ez volt az első a községben: 1949-ben, háromszáz holdon, tizenkét taggal alakult. — Tizenöt év alatt, sok gonddal-bajjal küszködve, de felcseperedtünk — tréfálkozik Merkli Ferenc, a tsz elnöke. Varia bútoros irodájának falán művészi rézkarc tanúsítja, hogy a pénzhez itt a jó ízlés is párosul. Könyvszekrényében a legújabb mezőgazdasági szak­könyvek kínálják magukat ol­vasásra.- Mai földterületünk meg­haladja az 1800 holdat, pedig rajtunk kívül még két szövet­kezet működik a községben. Számokat sorol. Azt mond­ják, a számok szárazak, unal­masak. Ezeket mégis öröm hallgatni. Tiszta vagyonuk megközelíti a hárommillió fo­rintot. A tagság munkáját hat erőgép és egy teherautó könv- nyíti. Az elmúlt esztendőben 40 forintot ért egy munkaegység, ennél alább idén sem szeret­nék adni. Tavaly 14 ezer forin­tot vitt haza zárszámadáskor az. aki száz munkaegységen fe­lül teljesített... „TÍZ éve járok ide a könyv­tárba. Inkább a magyar írókat szeretem, Jókai a legkedvesebb nekem. A kőszívű ember fiai annyira tetszett, hogy krump­liszedés közben még a me­nyemnek is elmeséltem . .. Szegény édesapám. — nem tu­dott olvasni, — mindig azt mondta: Olvass csak, Julcsa lányom, olvass minél többet! Hangosan, hadd halljam én is... Uramisten, micsoda fej­lődés, ha belegondolok! Meny­nyi töméntelen sok könyv! Legutóbb is a 10209-es számú könyv volt kinn nálam. Én ám vigyázok rajok, becsomagolom, úgy olvasom őket. Pedig, jó isten, milyen messzi lakok én a könyvtártól! De nem tudnék elmaradni...” Termesz Gézámé ráckevei könyvtáros leállítja a magnó- tekercset, s kis meghatottság­gal babrálja a készüléket Fü­lében még jóidéig visszacsen­genek Borbély néni szavai. A hetvenesztendős parasztasszo­nyé, aki a könyvtár leghűsége­sebb olvasója... Mintha nem is húsz eszten­dő, hanem évszázad választaná el a mai Ráckevét a felszaba­dulás előttitől! Régen a pol­gári iskolában sosem tudták az osztályokat teljesen benépesí­teni. Ma pedig, a 14 éve léte­sített gimnáziumban 361 nap­pali és 132 esti tagozatos diák tanul. Tóth Gábor tanácselnök suttyólegényke korából leg­inkább az Árpád út históriájá­ra emlékszik ... Udvarukon játszott éppen, amikor idegen emberek jöttek, s cölöpöt ver­tek konyhájuk köszöbe elé: „Itt lesz az út széle” — mond­ták, — „kikövezzük az Árpád utat!” Harminc esztendőn át, minden választáskor megígér­ték. Aztán elmúlt a korteshad- járat, s a cölöpök feledésbe, no meg a sárba merültek. Sok mindenre gondolt Tóth Gábor, csak arra nem, hogy azt az utat végül is ő fogja kikövez- tetni — tanácselnök korában! — Mi mái a fejlődést nem is járdák kilométerével, újabb és újabb villanyoszlo­pokkal mérjük, — mondja. — Az emberekben végbement változásnak nálunk a tudás, a művelődés vágya a mércéje. Ahol tíz-húsz éve még petró- lámpa pislákolt, ott ma estén­ként televízió-műsort néz a család. Október közepéig 387 készüléket tartottunk számon a községben. Utcáinkon negy­venöt C-rendszámú gépkocsi szalad. Azok az emberek, akik húsz évvel ezelőtt rosszul fi­zetett napszámért megalázkod­va kínálgatták munkaerejüket, ma könyveket vásárolnak, s motorkerékpárral járnak mun­kába. Még a gondjaink is má­sok mint azelőtt! Régen a ke­nyér, a megélhetés, ma pedig: több új, szebb lakás kellene, hogy minden ember jobban, kényelmesebben élhessen. Ré­gen az volt a gond, miből ad­janak segélyt a nincstelenek­nek. Ma pedig: hova költöztes­sük a hivatalos szerveket a Savoyai kastélyból, hogy szál­lodánk legyen ... S mások az emberek. Szor­galmasak, bizakodók. Húsz esztendő — örökre kiegyenesí­tette a gerincüket. Nyíri Éva Áll már a liíd All már a híd, merészen szökken át a vén Dunán vaskarmait sziklába vájja Pesten és Budán, pillérek közt kábel feszül; ha átfú rajta a szél, mint hárfa zeng: új életünkről új himnuszt zenél. Eg s föld között hullámok fölött peng a vasderék és hirdeti dicsérve a munkás agyát, kezét. Rajt menetel békés jelenünk, és ha visszanéz, a múlt üzen, s rajta keresztül a jövőbe lép; alatta ring a vén Duna s boldogan kanyarog, belémossák arcukat múlt s jövendő századok. Most mosolyog: fülébe súg valamit a jelen, hogy ős-folyónk két partján mindig békesség legyen. Ágoston Imre /.vXXX\XXXXXXNXXXXbXXXXXXXXNXXXXXXXXVXXVXX\XXNXXXNXXXXVXNXVXXXXX\XXXV\NX\XX\\NXXXXVV\VVÍ * Újabb világszínvonalon álló magyar műszer: a zavariró Igen sikeres konstrukció született nemrég a Műszer­ipari Kutató Intézetben. A neve „Zavaríró”, feladata pe­dig az, hogy az elektromos energiaellátó rendszerben fel­lépő üzemzavarok lefolyását feljegyezze. Ezt úgy teljesíti, hogy négy ponton figyeli sza­kadatlanul és négy különálló vonallal rajzolja papírszalag­ra a hálózatban keringő áram feszültségét. Az írás sebessé­ge — amíg nincs baj — órán­ként 20 milliméter, de ha va­lahol hiba keletkezik, már másodpercenként 40 millimé­ter hosszú vonallal jelzi a fe­szültség megváltozását. Az ilyenfajta zavarírók ér­tékét többek között az szab­ja meg, hogy mennyi idő telik el a hiba bekövetkezte és a gyors járatra való áttérésük között. Ebben a tekintetben ez a magyar műszer jól állja a versenyt a külföldiekkel: 20 ezredmásodperces átváltási idejével jelenleg is a „világ­csúcstartók” között szerepel. Az igen ügyes kis konstruk­ció — amelynek a további tö­kéletesítésén dolgoznak — ke­resett cikk lehet majd a hazai és külföldi piacon egyaránt. GomMMom/teMi vagyok Ki tagadhatná, hogy rideg- marha-tenyésztési tradíciónk alapján méltó helyet fogla­lunk el a világranglistán a gombkészítés minőségi és mennyiségi volumenében. De a jó gombkészítő is holtig ta­nul, aki nem tanul, az lema­rad, s aki lemarad az gomből- kodhat: sohasem árt tanulni másoktól, más országoktól, még ha nem is volt rideg mar­hájuk. Eme megfontolások vezették arra cégemet, hogy a gombkerekítés korszerű technológiájának tanulmányo­zására rövid, de tapasztalatok­ban minél tartalmasabb uta­zást tegyek Európa néhány gombgyártásban fejlett orszá­gában. Onnan hazatérve, még magasabbra emelhetjük a ruházathoz szükséges eme kel­lék gyártási színvonalát. Egy hajnalodó reggelen né­pes csoport búcsúztatott a re­pülőtéren, igazgatóm még egy­szer melegen megrázta a ke­zem, elharsogta gyárunk jel­szavát: gombolkozom, tehát vagyok, — se jelszóval a fü­lemben, mint tanáccsal, útnak indultam. Franciaországban teljes egy hónapot töltöttem, alapos és mély tanulmányokat végeztem a gombok körül, sok értékes, nem egy kellemes tapasztalatra tettem szert, sajnos azonban meg kellett állapítanom, hogy Calaistól Marseille-ig inkább a szögle­tes gombokat gombolják, amelynek technológiája elüt a mienkétől. Tudtam, mi a kötelességem: átkeltem a csatornán. A S2i- getországban nemcsak a gyá­rakban, de mindenütt, éjjel­nappal teljes odaadással ta­nulmányoztam a gombokat, sajnos, meg kellett állapíta­nom, hogy itt két lyukkal gyártják a gombokat — hiába, Robin Hood is kétlyukú gom­bot hordott és a tradíció itt rendkívül erős. Nem törtem le, fülemben csengett a jel­szó, gombolkozom, tehát va­gyok: utaztam tovább: hóna­pokat töltöttem Amerikában, rengeteg tapasztalatot szerez­ve a gombolás és a gombké­szítés technikáját illetően. Például én állapítottam meg először, hogy az egyenlítő kör­nyékén alig ismerik ezt a ná­lunk nélkülözhetetlen köz­szükségleti cikket, s hogy Ja­pánban a gombot, különösen a nők ruházkodásában, hátul kötött masni pótolja... Utaztam és tanultam, éjt nappallá téve. Elutaztam a 36. születésnapomon és mikor vártak a repülőtéren, ötven, vörös rózsa alakú gombbal kö­szöntöttek, — hiába tapaszta­latszerzés közben telnek az évek. Másnap meghökkenve kellett megállapítanom, hogy sehol szűkebb hazámban nem használnak már gombot, min­denki cipzárat húzogat le s fel. Tessék! Most indulhatok újra Franciaországba, hogy tanul­mányozzam: a jobb oldali fo­gak illeszkedése a bal oldali­akba a korszerű, vagy fordít­va? Hiába, a technikai színvo­nal növeléséért áldozni is kell! Gyurkó Géza Az 1959 márciusi kormány- határozat intézkedett a bon­tás, illetve a talajkutatás, te­hát az újraépítés megkezdé­séről. A régi alapépítmény' megtartásával, függőhidas, a hagyományos láncszerkezetnél könnyebb, erősebb kábelszerkezefces hidat építettek. Tervezte az Üt­és Vasúttervező Vállalat híd- osztálya. A munkában több kutatóintézet, a Műegyetem, a Ganz-MÁVAG és a Hídépítő Vállalat, mint fő kivitelezők vettek részt. A tulajdonképpeni hídépí­tés 1961 őszén kezdődött meg. A régi híd acélszerkezetének súlya túlhaladta a 11 000 ton­nát, de az új, függőkábeles Erzsébet-hídba — annak elle­nére, hogy útteste, sőt járdája is szélesebb — csak 6500 ton­na acél beépítése volt szüksé­ges. Ezt modern technikai módszerekkel érték el. A régi 11 méter széles úttest helyett most 18 méter széles, 6 nyom­sávos úton közlekedhetnek a járművek. A gyalogjárdák szélessége három és fél méter. A régi hídpálya legmaga­sabb pontja a Duna null pont­ja felett 18 méter volt. Az új Erzsébet-híd most oly maga­san íveli át a folyamot, hogy alatta a legnagyobb Dunát já­ró hajók is könnyedén átha­ladhatnak. A híd felépítésére szánt ösz­M csak az egyik horgonyzókam­rában történt. Sajnos, ez is elegendő volt arra, hogy a bu­dai tartóoszlop elcsavarodva a Dunába dőljön. A folyamot átívelő hídláncok mélyen az iszapba fúródtak. Kiemelé­sük sok gondot okozott. A búvárok több éven keresztül a Duna mélyén vágták szét különleges szerszámaikkal a rendkívül ellenálló acélból készült láncokat. A kiemelt hídroncsokból építették fel az újjáépítés so­rán az ország sok más kisebb híd j át. Amikor megkezdtük az Er­zsébet nhíd újjáépítését, már valamennyi rombadöntött hi­dat újjáépítettük. Miért ma­radt utolsónak az Erzsébet- híd újjáépítése? E műszaki csodát régi szépségét felül­múlóan, modern eszközökkel óhajtottuk feltámasztani. Az „erzsébet-hidi nagy bizottság” először a régi híd eredeti for­májának és szerkezetének helyreállítására készített ter­veket. A megmaradt láncok felhasználásával rekonstruál­hatták volna a műemlék hi­dat. A régi városképhez való ragaszkodást azonban elvetet­ték, mert a forgalom állandó növekedése miatt a régi méret elavulttá vált. A láncszerkezet nem bírta volna el a hat nyomvonalas útvonalat és gyalogjárót, ezért úgy döntöt­tek, hogy az Erzsébet-híd ke­cses vonalainak megtartásá­val, kábelhidat építenek. 1964. Az új Erzsébet-híd S.V .WWWWWWWWWWWT «.wwv | A híd régi barátai visszatértek: a sirályok már \ \ cikáznak, a fáradt őszi napsugár áttöri a fáradhatat- : : lan játékos szárnyakat... Repül a kiflivég! — őre- ; gek, gyerekek és szerelmespárok etetik ismét a Duna ügyes kis bohócait. A híd feltámadt. Megkezdte új életét. Ismét át- : öleli Budát és Pestet... Budapestet. Nedeczky Ferenc nyát. Rendezték a tabáni par­kot is. szerűek, a gépkocsik nem ke­resztezik egymás haladási irá­szeget 381 millió forintot tel­jes egészében elköltötték, de az előirányzott összeget nem haladták túl. A környék ren­dezése, az útvonalak, közmű­vek építésére, parkosítására a műemlékek felújítására a Fő­városi Tanács további 26 mil­lió forintot fordított. A Ru­das-fürdőtől a János térig új villamospólya épült. A gépjár- mű-útvxjnalak teljesen kor-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents