Pest Megyei Hirlap, 1964. november (8. évfolyam, 257-280. szám)

1964-11-14 / 267. szám

1964. NOVEMBER 14, SZOMBAT

i’u.

MEG VE

i&Ciriap

Kézzel faragott bútor

A iHsegrádi Faipari Ktsz az idén két és félmillió forint értékű kézzel faragott kolonial garnitúrát szállít Ausztriába, Svájcba, Norvégiába és Hollandiába.

Szilas István a kolóniái garnitúrákhoz szükséges csavart oszlopok talprészeit faragja.

+

+

Faragott kolonial garnitúrával berendezett szobarészlet.

(MTI Foto — Bereth Ferenc felv.)

ÚJABB „MECENAS"

A X. Pest megyei képzőművészeti kiállítás alkalmából — miként tegnapi számunkban erről hírt adtunk —, már nemcsak a megyei tanács és a Művelődésügyi Minisztérium vásárolt képeket, hanem a Váci Városi Tanács is. Ma újabb mecénásról számolhatunk be, a Pest megyei Moziüzemi Vállalatról. A „mozisok” 3000 forintért megvásárolták Kocsis László: Leányportré című olajképét és Li- povniczki László: Fény és árnyék című akvarelljét.

Vezető—szerelő csere

A ceglédi országúton, Monor lakatlan területén, csütörtökön délben a GA 39—11-es rendszámú MÁVAUT-autóbusz kormányát átadta Fodor László gépkocsivezető Honi János szerelőnek. A szerelő túl gyorsan hajtott, s belerohant az útpadkán álló FB 97—26-os rendszámú tehergépkocsiba. Fodor László 24 esztendős gépkocsivezető, vasadi lakos, súlyos sérüléseket szenvedett, a mentők a Szántó Kovács utcai rendelő- intézetbe szállították. Az anyagi kár 9500 forint.

Vezetőségválasztás a pártszervezetekben

Kommunista felelősséggel

Négy zongoraverseny a Zeneakadémián

Űjabb négy zongora-hangversenyre szóló bérlet árusítását kezdték meg az Országos Filharmónia jegypénztárai. A zeneakadémiai esteken neves előadóművészek szólaltatják meg a zongora-irodalom remekeit. December 2-án Fischer Annie játszik Bach-, Mozart-, Beethoven- és Schu- mann-műveket, január 20-án Zempléni Kornél előadásában hallhatja a* közönség Liszt: B-A-C-H-fantázia és fuga, Brahms: F-moll szonáta Schumann: Karnevál című

szerzeményét. Február 6-án Ilse von Alpenheim, 23-án pedig Sólymos Péter ad egész estét betöltő műsort. (MTI)

A huszonöt tagú pártszervezetnek tizenkilenc tagja jelent meg csütörtökön este az üllői Kossuth Tsz vezetőségválasztó taggyűlésén. Többen igazoltan maradtak távol, de akadt olyan is, aki nem indokolta távolmaradását. Az a tizenkilenc kommunista azonban, aki ott szorongott a füstös levegőjű irodában, nagy felelősségérzetről, a közösség iránti odaadásról tett tanúbizonyságot. A taggyűlésen szóbakerült minden olyan kérdés, amely ma foglalkoztatja a termelőszövetkezetek kommunistáit és tagjait, amely nélkül nincs előrehaladás.

A vezetőség beszámolójáról szólva: nem elégítette ki a jelenlevő kommunistákat, s talán azért is mondották el olyan sokan a pártvezetőség, a pártszervezet munkájáról, a termelőszövetkezetben tapasztalható hibákról, hogy

„helyére tegyék“ a dolgot.

— Kivirágzott a íilodendron Gödöllőn, Szikra Ferenc Damjanich-közi lakásán. Ritka szépségű vajság- ga virágot hozott, s a növény másik bimbója egy héten belül szintén kinyílik.

A vezetőség beszámolójának hangja félénk volt, nem tárta bátran a kis közösség elé őszintén a hibákat. Elmondotta ugyan a vezetőség, hogy nem kielégítő a termelőszövetkezetben a felvilágosító munka, a kommunisták egy része nem vállal kellő részt a közős gondokból, nem kielégítő a pártépítés, de csak „szőrmentén” érintett egykét hiányosságot a termelő- szövetkezet munkájában. Anélkül, hogy a mindenáron való bírálatot hiányolnánk, el kell mondani: alapvető 'és követelmény, hogy a kommunisták maguk között — ez nem zárja ki, hogy másutt ne — kendőzetlenül beszéljenek, vitatkozzanak.

Amit a vezetőség elmulasztott, azt a tagság pótolta. Tizen szólaltak fel — néhá- nyan többször is -— s ennél a számnál sokkal többet mond az, hogy minden szavukból érződött: őszintén beszélnek, azért mondják el véleményüket, hogy élőbbre jussanak.

Hogyan látják a kommunisták,

hol kell javítani,

mit kell a pártvezetőségnek, a tagságnak tennie a mintegy hatszáz tagú közösségért?

Röviden ez így foglalható össze: jobban kell hallatni szavukat, ott kell lenniök mindenütt, ahol felvilágosító szóra, buzdításra van szükség. Az elmúlt két esztendő tapasztalatai azt mutatják, ha a kommunisták akarnak valamit, összehangolják munkájukat, sikert érnek el. A járásban itt bontott legelőször szárnyat a szocialista brigádmozgalom. Nem arra gondoltak, amikor ezt a mozgalmat elindították, hogy csak úgy a „forma” kedvéért alakítanak brigádokat. Kommunisták álltfk a két brigád élére és komoly célokat tűztek maguk elé: rendbehozni a sok nehézséggel küzdő állattenyésztést, s küzdeni azért, hogy a nagy létszámú traktorosbrigád jól kihasználja a gépéket, s lendítői legyenek a traktorosok a szövetkezeti gazdálkodásnak.

Tavaly szép eredményeket értek el. A tehenészetben több, mint ezer literrel növekedett a tejtermelés tehenenként, s a traktorosokra is csak jót mondhattak. Az eredmények láttán azonban elégedettség vált úrrá, mind a pártszervezet, mind a tsz vezetősége elhanyagolta a brigádokat. Nem értékelték azok eredményeit, nem ösztönözték a tagokat anyagilag a jobb munkára. A lendület alábbhagyott, s ma már ott tartanak, hogy ismét elölről kell kezdeni mindent.

A brigádok megszűnése komoly károkkal jár. Csökkent a tejtermelés, a sertéstenyésztésben betegség tizedelte a malacokat. Romlott a munkafegyelem a traktorosbrigádban is.

A kommunisták a taggyűlés tükrében felismerték az elkövetett hibákat, s

határozat született

a szocialista brigádmozgalom fellendítésére. Ahogy elmondották: van erejük ahhoz, hogy ismét felélesszék a korábbi munkakedvet, fokozzák az itt dolgozók felelősségérzetét. A kommunisták mutatnak rr^ijd ebben példát. Olyan emberek, mint Deák Imre elvtárs, aki a sertéstenyésztésben dolgozik, s aki nemegyszer adta tanúbizonyságát annak, hogy lelkesedéssel dolgozik a közösség érdekeiért.

Érzik a kommunisták, hogy a szavukat hallatniok kell a szövetkezeti élet más területein is. A termelőszövetkezetben elszaporodott a lopás. A kommunisták látják: a termelőszövetkezet tagságának többsége becsületes, a világért sem nyúlna a közös vagyonhoz. Van azonban egy kis réteg, amely lépten-nyomon károsítja a közöst. A baj az, hogy a többség nem szól, ha látja, hogy mások hozzá-hoz- zányúlnak a kukoricához, a zöldségfélékhez. A kommunisták között is van olyan, aki inkább elfordítja a fejét, mintsem megakadályozza a „mezei szarkákat” a kártevésben. A kommunisták elhatározták: harcolnak a közönyösség ellen. Beszélnek minden szövetkezeti taggal, s a többséget mozgósítják a közös vagyon megvédésére. Egészen biztos, hogy a kommunistáknak ez a törekvése találkozik a termelőszövetkezeti tagság többségének helyeslésével.

Nagy eredmények elérésére képes a huszonöt tagú párt- szervezet is, de a kommunisták érzik, hogy

kevesen vannak.

Csak kezdeti eredménynek számít az, hogy az idén három tagjelöltet vettek fel. Volt otyan vélemény is, hogy „a párVmkívüliek nem akarnak párttagok lenni”. Ha ez így van, annak oka elsősorban az, hogy nem kielégítő a felvilágosító, a nevelőmunka. Nem fordítanak elég gondot a tömegszervezetek munkájának fellendítésére. A nőbizottság alig- alig tevékenykedik, a KISZ- szervezetnek is mindössze három tsz-fiatal tagja van — a többi üzembe járó fiatal. Nem a könnyebbik utat kell járni — azt, hogy megszüntetik a tsz KISZ-szervezetét —, hanem a pillanatnyilag nehezebbnek látszót, de amely célra vezet: minél több fiatalt szervezni be a KISZ-be. A párt tartalékait képezik azok a jól dolgozó termelőszövetkezeti tagok is, akik szívesen vállalnak feladatot a brigádokban, akik küzdenek azért, hogy elnyerjék a szocialista brigád címet.

Bőven akad tehát tennivalójuk az üllői kommunistáknak ahhoz, hogy előbbrejussanak. Ahhoz, hogy nagyobb eredmények szülessenek a hétköznapi munkában, nagyobb összefogásra van szükség. Ez bizonyos mértékig hiányzott eddig. Hibás ezért a pártvezétőség is, de önbírálatot gyakoroltak a tagok is, hogy néha-néha közönyösen szemlélték a pártvezetőség erőfeszítéseit. A párt- szervezet életében jelentős változást jelent, hogy a jövőben függetlenített párttitkár tevékenykedik majd. Barta Péter elvtárs régi mozgalmi ember, őt választották titkárnak. S akik mellé kerültek a vezetőségbe, mind tapasztalt pártmunkás. De amint a taggyűlésen is elhangzott: ha csupán a pártvezetőségtől várják a munkát, s nem támogat jáSk azt a feladatok megoldásában, akkor nem jutnak előbbre. Ugyanolyan odaadással és felelősség- érzettel kell dolgozniok a szervezeti élet és a gazdálkodás fellendítéséért, mint ahogy ezt a vezetőségválasztó taggyűlésen kifejezésre juttatták.

Mihók Sándor

Bolgár statisztika

Bulgária lakossága hivatalos adatok szerint 1964. október 1-én 8 163 554 ember volt. Ebből 3 382 998 a városi lakos, a falvakban pedig 4 780 556-an élnek. Húsz esztendővel ezelőtt 6 913 300 lakosa volt az országnak, amelyből mindösz- sze 1 665 500 lakott városban.

A fák is elaludtak

ÄZ Öreg ember minden délután végigjárta az utat a ház és a kerítés között. Tízszer, hússzor, ötvenszer. Tizenöt lépés a kapuig, tizenöt lépás vissza. Fején kötött sapka, nyakát szőrmegallér ölelte körül, látszott, fázik. Pedig még csak az ősz szele orgonáit a fák csupasz ágai között, hűvös volt, de nem hideg. Sárga, fonnyadt levelek kergetőztek a még zöld pázsiton, s csend volt. Egy hete voltak itt, nem mozdultak sehová, örültek, hogy ketten lehetnek, nem kell megosztani a másikat senkivel. Nézték az ablak mögül az öreget, számolták, hányat lép. Nem többet, nem kevesebbet: tizenötöt. Oda-visz- sza, oda-vissza. Nem únta meg, nem gyorsította vagy lassította lépteit, egyforma mozdulatokkal emelte, tette le lábát, olykor a kötött sapka csúcsa mozdult meg fején, a szél cibált rajta

Egy hét. Mennyire várták, mennyire kívánták, hogy így legyen. Maguk urai voltak, nem tartoztak senkinek számadással. Tudták, hogy egyszer el kell jönniük ide, de azt nem tudták, hogyan mennek innét haza. Három éve jártak együtt, s a három év alatt elmondtak egymásnak mindent. Az írisz mélyén felvillanó vagy kihúr.yó tüzekből megmondták. mit érez, gondol a másik. Ismerték egymást. Akkor. amikor elkezdődött, szerelték egymást. Most, három év után ismerték egymást, s megszokták a másikat. Ha ott volt, úgy érezték, már nem kell, nem hiányzik. De ha fél órára, órára elment, már fájt, hogy nincs itt. nem szólhatnak egymáshoz. Elmondták tízszer, százszor is- ha egyszer már úgy érzik, vége, szólnak, megmondják. Nem alakoskodnak, semmi sem olyan gyűlöletes, mint a farizeusság.

Nézték az öreg embert. Hallgattak. Ettek, feküdtek, szóltak egymáshoz, s hallgattak. Nézték a gerendákat, a képeket a falon, odébb tettek egy széket, majd vissza, az eredeti helyére. Harminc évből három. Tíz százalék. Életük tíz százaléka telt el a másikkal. Olykor egy százalék is sok, máskor tíz is kevés. Ha megesküdnek, talán már rég elváltak volna. így, hogy semmi szó, írás nem kötötte őket, nehezebb volt azt mondani: elég.

A hdz közömbös. Mindegy, kik vannak falai között Nyáron gyerekek, akik vakáció boldog napjait sikítják, harsogják szét. A család. Nővérek, húgok, nagymama, mindenki, aki idejön, hogy jobban érezze magát, mint otthon, a bérház falai között, s akik egy hét után már legszívesebben hazamennének, mert itt csend van, túl nagy csend. És a csend elviselhetetlen, ha azért van, mert nem tudnak egymásnak mit mondani. Most ők vannak itt. A férfi elhozta a kulcsot, mondták, ide jönnek. A mama: legalább lesz két szép hetetek. Remélte, talán itt tisztázódik minden, s megtarthatják az oly régen várt esküvőt. Nem tudta, mi feszül kettőjük között. Ök maguk is alig tudták. Inkább csak érezték. Belül, nagyon mélyen, szinte kimondhatatlanul, hogy valahol, valamikor elrontották. Hogy akkor kellett volna belekapaszkodniuk a másikba, amikor még úgy érezték: nélküle járni sem tudnak, lépni sem. szólni sem. Akkor elmulasztották. És most már mindketten tudják, járni, lépni, szólni is lehet egyedül, a másik nélkül.

Feküdtek az ágyon, lehunyt szemmel is a mennyezetet, a gerendákat látták, s nem a másikat. Három éve, két éve, ha

lehunyták a szemhéjukat, a másikat látták. Haragvón vagy mosolygón, de a másikat. Most már mindegy volt, harag árnya vagy mosoly fénye uralja az arcokat. A másiknak már mindegy volt. Csak még maguknak nem. Akik szerették egymást, s szembefordulnak, nem a másikat, magukat sajnálják. És ők már csak magukat sajnálták.

Ki lehet az öreg ember? Nyáron soha nem látták, akkor ott, a szomszéd házban is gyerekek ugráltak, barnára sültek, hangosak, rendetlenek, akárcsak ebben a házban. Akkor ott is harsány színekkel pompáztak a virágok, s a bukszusbokrok haragos zöldje is más volt, mint most, amikor szürke felhők takarják az eget. Jön az ősz, s a gyerekek helyett jön az öreg ember. Lehet könyvelő, vagy tudós is. Itt van a szomszédban, mégis idegen, ök ott állnak egymás mellett, szorosan, testük ösz- szeér, mégis, hánvadszor érzik már, hogy idegenek! Ettek. s hökkenten kapták fel a fejüket: milyen furcsán eszik a másik. Mintha egv idegen ülne valamelyik vasúti resti asztalánál, s közömbösen, gyors mozdulatokkal dobálrá szájába az ételt. Három év alatt megismerték a másikat, s most mégis úav tűnt, ideeen, soha nem látott lett minden mozdulata. Mintha megváltozott volna, mintha más emberré lett volna, aki ma. most. ebben a percben iött ide, akit soha nem láttak, akivel soha nem beszéltek.

Beszéltek, tompa volt hanajuk. mint tökéletesen szigetelt hangkamrákban, ahol fonok törvényeit mérik okos és közömbös műszerek. Néha. pillanatokra, még beléjük markolt valami, fájó és szép,

olyan, mint amit három éve, két éve, talán még egy éve is éreztek. Amiről alig mond valamit az, hogy szeretlek, amiből alig sejtett meg valamit, hogy kellesz, amiből alig fejez ki cseppnyit, hogy hozzám tartozol. Látták az öreg embert, látták, hogy egyedül van. Maga megy apró léptekkel a boltba, s hozza azt, ami éppen kell. Mint a nő. Olykor találkoztak az utcán, nem köszöntek, de megnézték egymást. Mintha ismerősök lennének, akik csak későn, észbe kapva ismerik fel egymást. Akkor mindig arra gondolt, talán ő is ilyen egyedül lesz. Már holnap, vagy legkésőbb holnapután. Ilyenkor úgy érezte, képtelen arra, hogy otthagyja a férfit. Mégha az küldené, akkor sem menne el. Könyörögne, sírna, rimánkodna, kérlelné: ne, ne küldj el. Ahogy becsukta a kertkaput, végigment a keskeny úton, nézte a fonnyadt, sárga leveleket, a csupasz faágakat, s kinyitotta a ház ajtaját, elmúlt minden. Csend lett benne belül is, s furcsán, kellemetlenül érezte magát, miért is gondolt arra, nem tudja elfogadni azt. amit már magában sokszor elfogadott: otthagyják egymást.

Míg az üzletben járt, a férfi ugyanezt gondolta végig. Ma megmondja: mégis kell, mégis jó, hogy van, hogy egymásnak és egymásért vannak. Amikor látta, megjön, becsukja a kertkaput, s szép mozdulatokkal rakja karcsú lábát a kisüt betonlapjaira, elmúlt minden. Már csak annyit mondott neki, amikor kinyitotta az ajtót: kaptál mindent?.

össze kellene söpörni a leveleket — gondolta. És rögtön utána: minek? Ha összesöpri a leveleket, csak a pázsit lesz tiszta, de a faágak akkor is csupaszok maradnak, vádolva, kiáltva, miért vesztették el tegnap még zöld ékességüket!? Az

öreg ember sem söpört. Ott is halomban hevertek a levelek, magukba itták a szitáló ködöt, a sűrű cseppek- be hulló esőt, összekunko- rodtak, olyanok lettek, mint a bezsírozódott papír, fényesek, puhák, tapadósak. Maradjanak csak ott a füvön, s várják a tavaszt, s tekintsenek fel az ágakra, hogyan bomlanak szét a levélrügyek, s hogyan tárulnak ki a nap felé kései testvéreik. Azoknak is az lesz a sorsa, mint neki. Ősszel szél jön, simogató, puha, először csak megmozgatja őket, majd erősebb, keményebb, s hirtelen mozdulattal elválasztja a kocsányi az ágtól, s közömbösen fütyülve suhan tovább, míg furcsán pörögve a levél földet ér.

Délutánonként álltak az ablaknál, hagyták, beárnyékolja őket a kinti sötét, nem gyújtottak villanyt. Nézték az öreg embert, hallgattak. .Abban bíztak, talán a másik most rá gondol, s mindjárt mond valamit. De mindketten az öreg ember lépteit számolták. Egy, kettő, nyolc, tizenöt. És akkor visz- szafelé: egy, kettő, nyolc, tizenöt. Oda — vissza, oda — vissza. Nyugodtan, kimérten, s talán éppen ezért elviselhetetlenül. Kiáltani ke'lenn, tiltakozni: hát ezért kell az egész? Oda — vissza, oda — vissza? Minek, miért?

Egészén sötét lett. Az

öreg ember befejezte a sétát, bement a házba. Álltak, s a hetedik napon, amikor már hetedszer álltak így szótlanul egymás mellett, törte meg a férfi a csendet: a fák is elaludtak — mondta.

És arra gondoltak, hogy az alvó fák tavasszal újra levelet hoznak, virávot bontanak. de azok már más levelek lesznek, másmilyen virágok.

Mészáros Ottó