Pest Megyei Hirlap, 1964. október (8. évfolyam, 230-256. szám)

1964-10-04 / 233. szám

1964. OKTOBER 4, VASÄRNAP PEST MEGYEI kJCirlap A kevés is lehetne több Vác város vezetői a minap panaszkodtak: több gyáruk .munkaerőhiánnyal küzd. Akadna is a környező falvak­ban jelentkező, mégsem tud­ják felvenni őket. Nincs autó­busz, amellyel beszállíthatnák a városba a munkásokat. Ar­ra pedig kilátás sincs, honnan vegyenek autóbuszt. Sajnos, ilyen panasz nem­csak Vácott hangzik el, ha­nem minden „világtól elvá­gott” községben. Még súlyosabb a gond a te- h er ár uszál 1 í tással. örülünk an­nak, hogy iparunk évről évre növeli tervét és amit vállal, legtöbbször túl is teljesíti. Számos vagon szállítja termé­keinket külhonba, a belföldi piacokra — az áru tömege azonban gyorsabban nő, mint az üres vagonok száma. Hány­féle módszert dolgoztak ki az illetékesek, csakhogy növe­kedjen a termelési kedv a mezőgazdaságban is. Idén igazán nem volt ok panaszra. A termelőszövetke­zeti tagság szépen megművel­te a határt, a városi piacok­ra kiváló áru jutott. S ha az áru friss esége, szépsége oly­kor kifogás alá esett -- nem mindig a mezőgazdasági dol­gozók érdemeltek bírálatot. Sokszor a szállítási eszközök hiánya miatt veszített minő­ségéből a gyümölcs, a zöldség. Nem ez az első eset, ami­kor fejlődő életünk fonáksá­gával, ellentmondásával talál­juk szemben magunkat. Nem ez az első eset, amikor a fejlődés állította nehéz lecke elé népgazdaságunkat. Nem volt azonban eddig olyan súlyos feladat, amit meg ne oldot­tunk volna. Nő a termelés? Többet szeretnénk exportálni? Jobb áruval kívánjuk ellátni dolgozóinkat? Természetes kí­vánságok ezek. Egyetért ve­lük mindenki, hiszen ez az egyetlen módja a gazdagodás­nak. Amíg azonban számos ösztönző hatására nő a terme­lés, a jnegnövekedett áru- mennyiséget sokszor súlyos gondok árán lehet rendelteté­si helyére szállítani. A szál­lítóeszközök nem gyarapod­tak olyan ütemben, ahogy a termelés megkívánta volna Kevés a szállító- és a rako­dómunkás. Kevés a karbantar- tóműhely és az alkatrész. Szünet nélkül javítják útjain­kat, súlyos milliókat fordít az ország útépítésre — mind ke­vés, i Gondjaink ellenére sem le­het azonban egyszerűen tudo­másul venni, hogy sok-sok va­gon áru mielőtt a fogyasztó­hoz kerülne — szállítóeszköz hiányában — megromoljon. Nem szabad napirendre tér­ni afölött, hogy az építkezés sokszor betekig áll, mert kés­ve érkezik az építőanyag. Miért ússzanak el milliók, miért nem szállítják időben az ipari termékeket? Nem vár­hatunk önmagunkat ámítva hosszú évekig ölhetett kézzel, amíg annyi vasúti és közúti kocsink lesz, mint amennyi bőségesen fedezi az igénye­ket, vagy valamennyi út és ' vasút korszerű lesz, s minden kívánságot kielégít. Néhány év múltával min­den bizonnyal enyhül mai helyzetünk. Ehhez járul a KGST-országokkal kötött egyezményünk a közös kocsi­parkról, amely máris sok se­gítséget jelent. Hiszen, ha va­lamelyik országnak szüksége van több kocsira, máris tá­maszkodhat a közös kocsi­parkra, amely az eddigi ked­vező tapasztalat alapján arra mutat: egymás segítése csak fokozódhat, bővülhet. Amíg azonban eljutunk idáig — belenyugvás és várakozás helyett az a járható út, hogy minde­nütt megkeressék azokat a le­hetőségeket, amelyek csök­kenthetik a gondokat. A nyári mérleg is mutatja: a vasút, a megyei és az or­szágos szállítási vállalatok, intézmények dolgozóinak szor­galma, derekas munkája nél­kül a feszített tervek nem va­lósulhattak volna meg. Nem szállíthattak volna annyi árut, amennyi jóval megha­ladja a rendelkezésre álló eszközök kapacitását. Nélkü­lük hiába lett volna minden jószándék, szervezés, termék­bőség — ha nem egy ember­ként dolgoztak volna. Sajnos, azonban ez így nem áll az egész megyére. Néhány vál­lalat, mezőgazdasági üzem nem értette meg, hogy a ti- zenhat-húszórás kocsiállás, a késedelmi rakodás nemcsak az ő jövedelmüket csökkenti, hanem súlyos anyagi károkat okoz megyénk más vállalatá­nak is. Az idei tapasztalatok alap­ján nyugodtan állíthatjuk: nem kellett volna annyi zöldségnek, gyümölcsnek meg- romlama, friss, egészséges árunak tönkremennie, épít­kezésnek késnie, ipari ter­méknek vesztegelnie, ha jobban megszervezik a mun­kát, s mindenütt felelős­séggel dolgoztak volna, mind a termelő vállalatok, mind a közlekedés vezetői. Nem mindenütt számoltak azzal, hogy majdnem százmillióval több árut kellett közúton szállítani, mint vasúton — holott az hosszabb távon költségesebb, körülményesebb ma még, mint a vasúti szál­lítás. Farkas János, az Ipoly völ­gyi Állami Gazdaság igaz-, gatója joggal kifogásolja pél­dául, hogy sokszor saját hi­bájukon kívül kell álláspénzt fizetniök. A vasút és a pos­ta is egyazon miniszté­riumhoz tartozik, mégis rosszul hangolják össze a munkát. A falusi posták négy órakor bezárnak. A vas­út négy óra után hiába ad fel értesítést, a gazdaságok csak másnap reggel kapják meg az üzenetet. , Hiába üzente a vasút: itt az áru, sürgősen rakodjanak, — ha a gazdaságok mit sem tud­nak erről. Fél délután, egész éjszaka állnak a vagonok, romlik az áru, reggel pedig, épp a rossz szervezés miatt, nagy a zsúfoltság, torlódás a vagonkirakodásnál. Sok áru utazott felesle­gesen is, „keresztbeszerve­zés” miatt. Hányszor for­dult elő, hogy a megye déli csücskéből indították útnak árut, miközben északról dél­re hasonló termék utazott több száz kilométert. Hány­szor félretehették volna egyes vállalatok a saját szállításra váró árujukat, mert másutt akadt annál sürgősebb szál- lítanivaló, mégis a vállalati sovinizmus győzött. Nem si­került még elérni, hogy a rakodóhelyekkel takarékosan bánjanak, hogy ne csupán a vállalati igényeket lássák a vezetők, hanem a kapacitást is vegyék figyelembe. Bírálat illetheti azokat a mezőgazdasági üzemeket, ame­lyek éltek és olykor rosz- szul éltek elsőségükkel. Nem rakodták ki azonnal áru­jukat, — a tsz-tagság munka­egységértékét csökkenti az álláspénz. így a. nagykátai járásban majd hatvannégy­ezer forintot fizettek felesle­gesen. A gondatlanság, a szervezetlenség okozta azt is, hogy egyetlen járásban 797 kocsival használhattak volna fel többet, ha időben rakod­nak, nem vesztegelnek a szerelvények. 797 kocsi egyet­len járásban! — önmagá­ban kifejezi, mit jelent a nehéz viszonyok között a fe­lelőtlenség. A gabonafelvásárlóknál az évi nyereségrészesedést veszé­lyezteti a bírságolások ma­gas összege. S hogy más­ként, is lehetett volna dol­gozni, bizonyítja sok válla­lat bírságmentes munkája. Bár objektív okok is közre­játszottak, az igazgató elis­meri, valóban súlyosan hi­báztak. Hogyan lehet az, hogy egyik járás munkaerőhiány ellené­re is legfeljebb minimális veszteségi időt kénytelen a vasúinak téríteni, amíg a másik — hasonló adottsá­gok mellett —, 4200 kocsiból 1600 kocsit rakott ki késedelmesen! Ügy történt, hogy az egyik helyen társadalmi munká­val, az ifjúság mozgósítá­sával könnyítették nehézsé­geikét, — mig máputt a vé­letlenre bízták szerencséjü­két, lebecsülve a maguknak és a népgazdaságnak oko­zott kárt. A Ganz Árammérőgyár augusztusban fuvarfeladatát csak 71,2 százalékra telje­sítette (67 tonna helyett 47 tonnát!). A váci vasútállo­más júliusban a nagy le­terhelés miatt 6000 tonna űrtartalmú nyitott vagont nem tudott kiállítani. A Pest megyei Kőbánya Vállalat szobi telepe 6887 tonna kö­vet nem tudott továbbíta­ni... részben a vasút hi­bája miatt is. Felelősséggel, szervezettség­gel, — bár ezzel még sem a vasúti kocsik, sem a köz­úti közlekedési eszközök nem szaporodnak —, könnyebbé válhatna a helyzet. Egymás segítésével: vál­lalatok összehangolt munká­jával, sürgősségi sorrend megállapításával, a gépko­csik ésszerű felhasználásá­val, a vállalati érdeken túli, megyei feladatok előtérbe he­lyezésével, a jól szervezett ki­ás berakodásokkal száz és száz' kocsit, vagont szabadít­hatnának fel és tehetnék lehetővé az őszi csúcsfor­galom jó lebonyolítását. A szervezettségre annál inkább szükség van, hiszen az őszi csúcsforgalom a nyári sze­zonnál is nagyobb feladatot állít a vasút eddig helytálló dolgozói elé, a teherfuvarozó vállalatokra, karbantartókra. Sági Ágnes ASSZONYSORS Az asszonyt régebben isme­rem, sorsa megrázott, és elgon­dolkoztatott. Szomorú történe­tét meg akartam írni, amikor kezembe került az a levél, amelyet ő végső elkeseredésé­ben a járásbírósághoz írt. A le­velet olvasva, rájöttem, hogy nincs az az író, vagy újságíró, aki ezt a históriát ilyen igazain és tömören meg tudná írni.. Ezért, ha teljes terjedelmében nem is, de a lényeget kiragad­va, ezt a járásbíróságra küldött beadványt adom közre. „Tisztelt Járásbíróság! Szeretném nagyon röviden leírni azt, ami a megértéshez kell. 1928. április 29-én kötöt­tünk házasságot férjemmel. Részemről ez nagy szerelmi házasság volt. Én 12 éves ko­romtól jártam gyárba. Haris- nyaikötő szakmunkás voltam. Férjem asztalos művezető, jó szakember, szépen kezdődött az életünk, de az ital elron­tott mindent. Minden pénzét ideadta, de amikor ivott töb­bet vett vissza. Azért meg­voltunk, mert én reméltem, hogy jóságommal és_ kitartá­sommal egyszer elérem, hogy boldogok legyünk. Mindket­ten dolgoztunk, éjjel mostam, és vártam, hogy miikor jön haza a kocsmából. A fiatal- asszonyoknak most jó, üzemi étkezés, mosógép van, és a 1 demokrácia megvédi a nőket. Akkoriban nagy szégyen volt elvált asszonynak lenni. Saj­nos, én korán születtem...” A levél további részében az VÁRAKOZÁS asszony beszámol arról, hogy milyen nehézségek között él­tek, melyet csak súlyosbított férje állandó részegsége. „Én annyira lefogytam, hogy az orvosok vészes vér- szegénységet állapítottak meg. Akkor elmentem főzni három házhoz is, hogy jól ehessék, és a férjemnek is vihessek haza. Abban az időben épült a Kodak gyár, és az angol családoknál cselédeskedtem. Egy kétméteres kamrahelyi­ségben laktunk, télen a duny­hánk zuzmarás volt. Férjem csinált eSV fasarakkészítő-gé- pet, de mire kész lett, eladta, és kezdhettünk mindent elöl­ről. Én pedig szerettem és szen­vedtem. Ne haragudjanak, hogy eltérek a tárgytól, de én életemben nem kaptam virá­got .. Az asszony ezután örökölt, amelyből tudtak egy kis há­zat venni. Életük jobbra for­dult. Férje önálló iparos lett. „Férjem nagyon okos a gé­pek gyártásában. Ha nem ivott volna, én nagyon boldog lettem volna. Együtt dolgoztunk a műhelyben. Én voltam az inas, és a pénztáros is, minden én voltam. A nyugdíjamtól perszé elestem. 1938—44-ig szépen összeszedtük magunkat. Lett szép. korszerű műhelyünk, sok pénzünk, de a férjem minden éjjel kimaradt. Nyolc-tíz kocs­mába is elment, és éjjel két óra felé jött haza. Én soha nem veszekedtem, mindip szépen beszéltem vele, és sokszor éj­jel húst sütöttem, és még bort is adtam, hogy ne veszeked­jen. Mikor elaludt, sírtam, fe­lette, és tisztába tettem, mint egy kisgyereket. Ekkor anyagi­lag nagyon gazdag voltam, de lelkileg szegény. Életemben egyszer voltam színházban ...” Beadványa további részében elmondja azt a keserves küz­delmet, amelyet folytatott, hogy férje mértéktelen költe­kezése ellenére is — legalább kifelé — tartani tudja a nor­mális családi élet lálgzatáj. A háborúban tönkrementek, majd újra kezdték, de mire egy ki­csit összeszedték volna magu­kat, újra tönkrementek. „1950-ben férjem beadta az iparát, és a műhelyével együtt belépett egy gyárba, mint mű­vezető. A műhelyért 32 ezer fo­rintot kaptunk, eladtuk a ki­csi házat, és vettünk egy szép családi házat. De hamarosan mindent el kellett adnom, még a ruhaneműt is, hogy bort és húst tudjak neki adni. Én el akartam menni dolgozni, hogy nyugdíjas legyeik, de nem en­gedett. Ha éjjel részegen ha­zajött, velem gorombáSkodott, sokszor kimenekültem az utcá­ra, és ott álltam, amíg elaludt. Ha ismerős jött arra, elfordí­tottam a fejem, hogy ne saj­náljon. 1956-ban racionalizál­ták. Ekkor kapott egy csomó pénzt, de a barátokkal együtt elitta. Én annyit sírtam, hogy meg tudnék fürdeni a 'saját könnyeimben, bazedovot kap­tam, és kidülledtek a szemeim. A férjem is beteg, lett, májbajt és trombózist kapott. S mikor a kórházba nem ment be hoz­zá senki, a sok barátai közül, fogadalmat tett, hogy most már nagyon boldogok le­szünk.” És mit tesz ilyenkor az örök boldogságra sóvárgo asszony? „Naponta vittem neki egy liter bort. És én úgy örültem, gondoltam, érdemes volt szen­vedni, ha a vége jó, minden jó!” És mi lett a vége? A férj kijött a kórházból és kezdő­dött minden elölről. 1960-ban eladták a házukat, kaptak ér­te 97 ezer forintot, és egy egy­szobás lakást. Hamarosan el­ment ez a pénz is, és újra a bútorok és a ruhák eladogatá- sából tudott megélni. De az asszony soha nem ezért pa­naszkodik. „Egy este, amikor a harma­dik litert itta, szépen mond­tam neki: Lajoska, ne igyál és egyél annyit, mert megüt a guta. Nem szólt semmit, csak megivott még egy litert és megevett egy fél rúd szalámit. Aznap éjjel odahurcolt az er­kélyhez, szorosan fogott, nem, tud.tam szabadulni tőle, kinyi­totta az erkélyajtát, de a füg­göny beakadt. Könyörögtem, hogy nem akarok meghalni. Rámjött a reszketés, az egyik kezével kicsit elengedett és a függönyt rángatta, így kiszaba­dultam, kimentem az előszo­bába: sikítok, ha a közelembe jössz. Ö egész nyugodtan mondta: sikíthatsz, majd azt mondom, hogy ki akartál ug­rani, de én nem engedtelek.” És a levélben folytatódik a durva bántalmazások sora. Eb­ben az évben a férj már egy fillért sem adott haza. És újra arra kényszerítette fele­ségét, hogy a bútorokat ado­gassa el. „Egy szép napon azt hallot~ tam, sógornőm azt beszéli, hogy nekem a férjem ideadja az összes pénzét és a bútort is eladom, szóval nem vagyok beszámítható. Én ekkor na­gyon megijedtem, féltem, hogy ezek képesek ártatlanul elvi­tetni. .engem. Egy vasárnap férjem nem jöttjiaza ebédelni, elmentem megkeresnii-.és ott találtam a sógornőméknél, az asztalon bor, hús, és én akkor már éheztem, és ők kiabáltak velem, és azt kérdezték: hová tettem a ház árát? Kértem őket, ne csináljanak velem öregségemre így. De leírni nem is lehet, ahogy viselkedtek. Mindenemből ki akartak for­gatni. Most 59 éves vagyok, 35 éve házas, a múlt hónapban kiváltottam a munkakönyvem, visszamentem a gyárba dol­gozni. Férjemnek mondtam: adj húsz forintot, hogy be tud­jam fizetni a heti kosztpénze­met. Azt mondta: dögölj éhen.” „Tisztelt Bíróság, kérem, igazságos ítéletet hozni szí­veskedjenek. Én ügyvédet nem tudok fogadni, jelenleg nincsen pénzem...” így fejeződik be a szomorú beadvány. Az asszony aláírá­sát saját kérésére elhagyjuk. — Ha férjem valaha meg­tudja, hogy pamaszíkodni mer­tem rá, megölne — mondta sírva. Az asszony 59 éves, nyugdí­ja nincs, gyermekei nem szü­lettek. Egyedül van. Tisztelt járásbíróság! Az ítéletiből tudja meg, hogy nin­csen egyedül. ősz Ferenc ümiíez en is érlet... S\\\\\W\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\V. kell leszűrnöm, hogy a peda- gógus szakma az nem is szak­ma, azt csak itgy mondják, hogy hencegjenek vele. Mert miféle szaktudás kell egy tak- nyos kölyök neveléséhez, hogy ne törje be az ablakot, ne do­hányozzék és tanulja meg a négyszer ötöt. Két hatalmas pofon, amelyet egyaránt ki­oszthat a magfizikus, vagy a szabó apa is. Nem nagy dolog az egész. * Ezek után tehát nyugodtan kijelenthetem, s úgy érzem, nemcsak a magam, hanem sok millió gyakorló apatársam ne­vében, hogy a pedagógiához mindenki ért, s ha mindenki ért, akkor én is értek... C sak azt nem tudom, hogy 16 éves lányom, akivel annyit törődtem, miért kö­pött szemen? Csak nem azért, mert kifogásoltam, hogy ko­rán jön a gyerek? Bár mit le­het tudni. Amilyenek a mai fiatalok, meg amilyenek ezek a tanárok, akiknek fogalmuk sincs, hogyan kell foglalkozni ezekkel a mai fiatalokkal — könnyen el lehet képzelni, hogy azért tette ez a lány... Hm ... hm ... Gyurkő Géza Országos Söripari Vállalat felvételre keres férfi „ segédmunkásokat Munkásszállás biztosítva. Jelentkezés: Budapest X., Maglódi út 17. Munkaerőgazdálkodás Bőripari Vállalaf3 sz. Gyára (volt Újpesti Bőrgyár) keres azonnali belépésre PORTÁSOKAT és ÉJJELIŐRÖKET Jelentkezés: Budapest IV., Váci út 40. Munkaügyi osztály. ni. Amikor elemi részecskék­ről hallok, béta-gamma- és egyéb sugárzásokról, csak el­látom a szám, hogy mik van­nak a világon! S talán még kissé hitetlenkedem is, hogy nem csapnak-e be, mert a napsugárzást látom, de fi­karcnyi alfa-sugárzással sem volt még dolgom tudomásom szerint... Ami , az orvosokat illeti, rendkívül nagyra tartom tu­dásukat, mert ők vigyáznak arra, amire én nem tudok, ők adják vissza nekem azt, amit én elvesztettem, s ha nem tudják már visszaadni, arról én már majd úgysem fogok tudni semmit. Mint kontírozó könyvelő vi­szont, kitűnően értek a peda­gógiához. Van egy barátom, az villanyszerelő, egy másik ismerősöm az magfizikus egy harmadik szabó, s egy negye­dik barátom orvos — azok is mind kitűnően értenek a pe­dagógiához. Mindebből azt M egmondom őszintén és nyíltan, miért szégyell­ném, hogy például nem értele a villanyszereléshez. Mindig tátott szájjal és kissé bor- zongva figyeltem a villany- szerelőket, amint ott nyúlkál- nak a vezetékek között, vagy belepiszkálnak a biztosíték­ba, « amíg engem a frász ütö- get, őket az áram nem ... Nem értek a ruhakészítés izgalmas mesterségéhez sem, és soha nem mulasztottam el a kellő áhítatot, amint a sza­bó titkos számbszlopokba sif- rirozta testem méreteit, s amint képes arra, hogy el­tüntesse a pocakomat, keszeg vállból díjbirkózót, kövér nő­ből Brigitte Bardot-t formál­jon ... Fogalmam sincs a magfizi­kához sem, bár valamikor ál­lítólag volt olyan tantárgyam, hogy fizika, de sajnos, nem­hogy magja, de még írmagja sem maradt belőle annak, amit tudásnak leh tne nevez-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents