Pest Megyei Hirlap, 1964. október (8. évfolyam, 230-256. szám)

1964-10-18 / 245. szám

19fl4 OKTOBER 1*. VASÁRNAP pear MECYEI Ami volt — elmúlt ö, köszöni, csak egy egészen kevés kávét kér: nincs hozzá- j szokva. Tervei? Legfeljebb annyi, hogy jövőre szeretné j meglátogatni bécsi unoka- öccsét. Ott találkozik majd j Dél-Amerikában élő roko- ' naival is. Hogyne, leveleznek, | hívták is magukhoz, végleg, ! de nem megy: nem akar sen­kinek terhére lenni. Karcsú, ideges ujjait jól- escien melengeti a forró kávés­csészén: a park öreg fái hű­vös árnyékot vetnek a szobá­ra. — Nem tudnám örökre itt— i hagyni a hazámat. Nem bánt | engem itt senki, ami volt — elmúlt. Nyugdíjam, szerény jövedelmem van, csendben gazdálkodom. Ha megbeteg­szem. szomszédaim törődnek velem Az utcán lépten-nyo- mon ismerősök köszöntenek, megszólítanak. Mihez kezde­né]? én idegenben? Búcsúzik. Tőlem udvarias | főhajtással, volt otthonától i lopott pillantással. Délceg tar- | tással ballag a kapu felé. Ami volt — elmúlt. Nyíri Éva j A SZOBI HATÁRCSÁRDA LETT Pest megye legjobban gépesített kisvendéglője Kopottas ruhában szilvár, egyenes tartású öregember. Bemutatkozik. — Vécsey. Karcsú, ideges ujjait egy pillanatra kezemben tartva, átvillan rajtam, hogy életem­ben először parolázom egy báróval. Pontosabban: volt báróval. Vagy ahogy a sza- daiak nevezik földijüket: „Józsi báróval”. — Hogyan lesz valakiből csak így, egyszerűen „Józsi báró?” A fehér bajusz alatt csen- , des mosoly játszik. — Nem kell hozzá más. csak olyan szerény, szürke élet, mint az enyém. Szürke ember voltam én vi! ágéle­temben : birtok, vagyon, hír­név nélkül. Szada nekem az otthont, nem pedig a zajos mulatságok, migrénes víken- dek színhelyét jelentette: itt éltem le az életemet. Csalá­dom még a múlt század hat­vanas éveiben telepedett ide, anyai nasyanám ugyanis a nagyváradi káptalan jogtaná­csosa volt, annak pedig idáig terjedt a birtoka. Itt, ebben a házban töltöttem gyermek- és ifjúkoromat — mutat a járási szociális ott­hon barátságos épületére. Arcán a fegyelmezett em­ber nyugodtsága, semmit sem árul el gondolataiból, melyek a szülői házból szociális ott­honná lett emlékek láttán éb­redhetnek benne. Mondják, hogy azért éber figyelemmel kíséri a családi villa sorsát. Időnként körbe­járja egykori tulajdonát, szemügyre veszi az új építke­zéseket, a varázslatosan szép parkot, véleményt nyilvánít az ajtók, ablakok áthelyezé­séről, számbaveszi a vetemé­nyes kertet — aztán haza­megy'. .. A közgazdasági egyetem el­végzése után került Pest vár­megye közigazgatásába — mondja először szűkszavúan. Aztán, faggatózásomra hozzá­teszi : — Gödöllőn voltam szőlgá­bíró 1928-tól 1940-ig. Innen fölöttesem; Endre László al­ispán kívánságára áthelyeztek a vármegyei árvaszékhez. Nem, kérem, ez nem karriert jelentett, éppen ellenkezőleg: hatásköröm kisebb lett, s job­ban szem előtt voltam. Erre azért volt szükség, mert né­zeteim soha nem egyeztek az alispánéval: nem voltam sem nyilas, sem antiszemita. Nem is bírtam két évnél tovább azt a légkört, ami a vármegyénél úrrá lett: 1942-ben nyugdíjazásomat kértem, s végleg visszavonul­tam szadai „birtokomra”. A gúnyoros hangsúly annak a 15 holdnak szól, amelyet ötödmagával — testvéreivel — együtt örökölt. Hiszen még annyija sem volt, mint egy módosabb pa­rasztembernek! — gondolom elbámulva, de csakhamar ki­derül, hogy azért akadt még egy és más, aprítani a tejbe: szeszfőzde, felvidéki birtok, melyet eladtak, s az árán megosztoztak testvéreivel. Léha arisztokraták fényűző életéről szóló olvasmányaim hatására, ifjú koráról fagga­tom. Dáridóba fulladt vadá­szatokról, pisztoiypárbajok­ról, udvari bálokról, szávar- füstös, birtokveszejtő kartya- csatákról. „Józsi báró” ismét csende­sen mosolyog: — Rossz riportalany va­gyok, mondtam, hogy szürke életem volt. Vadászni sosem szerettem, gyűlöltem a kedv­telésből való gyilkolást. Esté­lyekre nem jártam, udvari körökben nem forogtam: ott nagyon szigorú a hierarchia, s mi a család szegényebb ágá­hoz tartoztunk. Baráti körünk a szűkebb rokonságból került ki, velük jöttünk össze egy- egy családi ebédre, délutáni vendégségre. Apám ugyan az öreg József főherceg szolgá­lattevő kamarása volt, de tíz esztendős koromban elvesz­tettem, s utána már a telet sem töltöttük Budapesten. A főherceg családiát csak fe­lületesen, ismerősök révén is­mertem. Párbaja sosem volt, szamár­ságnak tartotta. Külföldi út­jain nem az élvhajhászat, ha­nem tudnivágyás vezérelte. Monte Carlot nem ismeri, de Roma, Firenze, Verona kép­tárait, Ausztria, Svájc mú­zeumait, Franciaország me­zőgazdaságát annál inkább. — De huszárkapitány csak volt? ... — Háromszor voltam soro­záson, de gyenge testalkatom miatt mindannyiszor „unta­uglich” lettem. Így marad­tam ki — szerencsésen — a második világháborúból is. Se párbaj, sem elkártyázott birtok, még csak egy roman­tikus lányszöktetés sem?! — Az a legkevésbé! irtóztam a családi jelenetektől, s nem akartam feladni a független­ségemet. „Józsi báró” tehát — aggle­gény. Háztartását maga ve­zeti, süt-főz, .bevásárol. Reg­gel hétkor tejért megy a bolt­ba, délután friss kenyérért. Szabad idejében hamióniumo- zik. Mendelssohnt, Chopint, Caesar Frankot — a kedven­ceit. — Hobbym, szenvedélyem csak kettő volt: a zene és a gazdálkodás. A mezőgazdaság, főleg a gyümölcstermesztés mindig érdekelt. Megmaradt földecskéjét részben maga, részben nap­számosok segítségével mű­veli. Gyümölcsöt, szőlőt, bur­gonyát termeszt. — Hogyan lesz valakiből „ Józsi báró?” — tér vissza tű­nődve a kérdésre. — Gondo­lom úgy, hogy egész életem­ben dolgoztam. Sosem éltem „földesúri” életet — nevetsé­ges, nem is lett volna miből! Sok időmet szenteltem a nép­művelésnek, s a közügyeknek. No persze, „azelőtt”. Az is­kolaigazgatóval együtt létesí­tettük az első könyvtárat Szadán, s magam voltam a könyvtá­ros. Társadalmi munkában — ahogy ma mondják. Itt élő rokonaim beilleszkedtek az új társadalomba, a fiatalab­bak valamennyien dolgozó emberek: műszakiak, műve­zetők, raktárosok akadnak kö­zöttük. A felszabaduláskor semmi bántódásom nem esett. Igaz, hogy később a szeszfőz­dét és a villát államosították, de munkát és tanácsi lakást kaptam helyette. Laboráns voltam a Chinoin Gyárban, hét éve vagyok nyugdíjas. Régebben az volt a szokás, hogy megépült valahol egy nagyforgalmú útvonal s csak az azt követő időben — sok­szor hónapok, évek múlva — gondoskodtak arról, hogy megfelelő benzinkút, szerviz, vendéglő stb. kerüljön a kör­nyékére. A Pest megyei Tanács ille­tékesei most szakítottak ezzel a rossz „hagyomány”-nyal. Ugyanis még csak terv, hogy Letkés község mellett nemzet­közi útvonal halad majd át Csehszlovákia irányába. En­nek ellenére az új út mellett fekvő szobi Határcsárdát már most olyan színvonalúra fej­lesztették, hogy mindenben megfeleljen a hazai és kül­földi követelményeknek. Düledező elhanyagolt vá- lyo'gépületű vendéglő állt egy­kor a mostani vendéglátóipari kombinát helyén. Az épü­letet közel egymillió forintos költséggel újjávarázsolták s Emléktábla, emlékérem, utcanév A Gödöllői Községi Tanács vb legutóbbi ülésén határo­zat született, hogy emléktáb­lával, emlékéremmel s utca­névvel állítanak méltó emlé­ket a községben dr. Páter Ká- rolynak, az Agrártudományi Egyetem volt tanárának. Dr. Páter Károly négy év­tizeden át fáradhatatlanul dolgozott a mezőgazdasági ku­tatás területén. Munkássága kiterjedt a talajok osztályo­zására, fizikai-kémiai vizsgá­latára, s a szikes talajok ta­nulmányozására. Az Agrártu­dományi Egyetemnek két íz­ben volt rektora. Kandidátusi címet szerzett. Ö volt az Or­szágos Talajtani Kutatás Koordináló Bizottság elnöke, s az Agrokémiai Kutató Intézet megszervezője, majd igazga­tója. Az egyetemhez vezető Fá­cán-sort nevezik el most Gö­döllőn dr. Páter Károlyról, s ugyanitt helyezik el emlék­tábláját. Az Agrártudományi Egyetem pedig dr. Páter Ká­roly emlékérmet alapít azon diákok számára, akik kitűnő, illetve jeles eredménnyel szer­zik meg diplomájukat. 350 000 forintot fordítottak gé­pesítésére. Univerzális kony­hagépet, elektromos főzőappa­rátusokat, nagy teljesítményű burgonyahámozót, elektromos villanyzsámolyt, hűtőszekré­nyeket s hasonló felszerelése­ket kaptak, így a határcsárda Pest megye legjobban gépesí­tett kisvendéglője lett. A községi tanács vezetői is segítették az épületkomple­xum kialakítását. Módot talál­tak, hogy községfejlesztési alappal, sőt társ ad almi mun­kával kerítést húzzanak, autó­parkolót létesítsenek. Négy hónap telt el az ünne­pélyes megnyitó óta. Sipos Ferenc üzletvezető — évtizede dolgozik a szakmában — el­mondta, hogy úgy a község lakosai, mint a környékbeliek megszerették ez idő alatt a Váci Vendéglátóipari Válla­lat új létesítményét. 190—200 az előfizetéses étkezők átla­gos száma, sőt még a sturo- vói vasutasoknak is szállíta­nak 60—70 adagot, ha szolgá­latuk határon túlra szólítja őket. Nem csárda a csárda étel- specialitások nélkül. Itt a szobi receptre készült töltött- káposzta, a brassói oprópecse- nye és a Sipos-féle sonkás fánk a legnépszerűbb külön­legesség. Harminchárom dol­gozójuk biztosítja a zavarta­lan üzemeltetést Hozzájuk szerződött a veresegyházi La­katos-féle népi zenekar. így nem meglepő, hogy átlagos havi forgalmuk körülbelül 100 ezer forinttal haladja meg a régi átlagot Mindezek után — következ­het az útépítés!... (p. r.) CSEPPBENA TENGER? Egy. IX. kerületi ki* utcá­ban működik Tóth János kisiparos „üzeme”. A láto­gatónak tört derékkal kell leügyeskednie magát a szűk pincébe, ahol összesen há­rom ember dolgozik. Egy kiszuperált esztergapad, né­hány láthatóan egyéb ren­deltetésű alkatrészből össze- eszkábált kisgép és szer­szám: ez a berendezés. Az ember nyugodtan hiheti, hogy egy kis lakatosmű­helyben jár, ahol az elő­siető „főnök” megsüvegeli abban a reményben, hogy jól fizető munka adódik. A főnök hetvenöt éves em­ber, régi iparos. A diplo­matákra jellemző hűvös ud­variassággal fogad. Büszke ön­magára és biztos megsér­tődne, ha holmi megrende­léssel aláznám meg. Nyolc éve ugyanis ő az állami ter­melés fontos része: nem túlzás azt állítani, hogy tőle is függ a Csepel Autógyár termelése. Tóth János kis­iparos ebben a pici pince- helyiségben állítja elő a Cse- pel-autók vízpumpáinak tö- mítő szerkezetét. E tömítés saját szabadalma, melyet Tó­fia; néven hoz forgalomba. A Csepel Autógyárban sok szó esett arról, hogy az or­szág autóipara nem függhet egy hetvenöt éves öregembertől. Ezért megoldást kerestek. A megoldás: Nyugat-Németor­szágból hozattak be ilyen tömítéseket. Az e célra for­dított valuta összege nem horribilis, nem változtat a népgazdaság valutamérlegén, dehát mégis csak valuta és egy újabb függés: a Goetze Werke egy késedelmes szál­lítása, vagy a szállítás meg­tagadása, újra veszélyeztet­hetné a gyár termelését. Megindult tehát a munka, hogy az újabb konstruk­ciókba már magyar gyárt­mányú tömítések kerülje­nek, melyek állandó minő­sége és megfelelő ütemben történő gyártása biztosított. A feladat a kívülálló szá­mára egyszerűnek látszik. Egy olyan nagyüzemnek, mint a Csepel Autógyár nem jelenthet problémát az, amit egy maszek kicsi, kor­szerűtlen műhelyecskéjében, nyolc éven át megoldott. i, természetesen csak a látszat. A megoldás csupán a kívülálló számára látszik egyszerűnek. Ehhez persze azt is tudni kell, hogy a Cse­pel Autógyár eddig is 150 üzemmel állt kapcsolatban. Ennyi helyen készültek az itt gyártott motorok alkatré­szei. Most egy újabb átpro- filírozás ezt a számot 200-ra növeli. Az eddigi tapasztala­tok is azt bizonyítják, hogy a kooperációból tömérdek probléma adódott — ennek tulajdonítható a harmadik negyedévi 85 százalékos terv- j teljesítés, melyre tíz éve I nem volt példa — s a de- ! centralizálás pedig újabb ve- | szélyeket rejt. ; És erre ez az egyszerű kis j szerkezet is kiváló példa. Azt, : amit Tóth János kisiparos ed- ! dig harmadmagával készített ! és összeszerelt állapotban l adott át a gyárnál?, az új l „megoldás” szerint négy nagy- \ üzem készíti! I A tömítés rúgóit a Szerszám lés Gépelemek Gyára szállítja. ÍA gumirészek a Műszaki Gu- l migyárban készülnek. A mű- : anyag-gyűrű készítője a Kábel ;és Műanyaggyár. A Csepel ; Autógyár egyik üzemében ; gyártják majd a tömítések fe- j dőlemezeit. A négy helyről ! összegyűjtött alkatrészeket egy ötödik műhely szereli Békés, napsuga­ras vasárnapra éb­redtünk. Ezúttal mo­solygott az ég, a gye­rek aranyos volt, a feleségein ágyba hozta a kávét. Eköz­ben történt ugyan egy kis baleset: a kávé egy részét a paplanomra löttyin- t ette, de ez nem ronthatta el kiváló kedvemet. Még az sem, hogy később egy sajnála­tos véletlen folytán, nejem kitört egy ab­lakot. Ez ugyan már feszélyezett egy kis­sé, rosszallásomat is ki akartam fejezni, de feleségem lepisz- szegett: — Ne a gyerek előtt, drágám... — amiben igaza van, mert egy hároméves gyerek előtt már na­gyon kell vigyázni a szülői tekintélyre. Azt azonban már alig bírtam szó nél­kül, amidőn a fris­sen vasalt ingemre rádöntötte a szidolt. De mit tehettem? A gyerek előtt mégsem mondhatom neki, hogy idétlen, kétbal­kezes, stb.... stb... ■ Ugyanis e dolgok, különösen a satöb­bik esetleg alapjai­ban rázkódtatnák meg szülőanyai te­kintélyét. Ezért csak idegesen sétálgattam fel és alá, hogy ne­jem érzékelhesse a lelkemben dúló vi­hart. Az izgatott rohan­gálás közben vélet­lenül ráléptem a ci­pőfűzőmre és a sza­badesés jólismert törvényei szerint zu­hanni kezdtem az akvárium felé. Cso­dálatos lélekjelenlé­tem azonban ezúttal sem hagyott el. Ügyes reflexszel be­lekapaszkodtam a könyvszekrénybe, ezzel a húzásommal megakadályoztam, hogy az akváriumra essek. Helyettem a könyvszekrény dőlt rá! A víz elöntötte a szobát, de szerecsére a pocsolyát hamaro­san felszívták a könyvek. Az arany­halak izgatottan ug­ráltaié a szokatlan környezetben, a gye­majd össze. Számítsuk most ki, milyen összeg az, ami egy-egy jelentéktelen kis al- kalrészecske programozásá­ra, szállítására, Xeadminiszt- rálására fordítódik, vegyük hozzá azokat a lehetőségeket, melyek a helytelen kooperá­cióból adódhatnak és a napnál is világosabb, hogy ez a meg­oldás nem megoldás. És most egy pillanatra ugor­junk vissza Tóth János ma­gánkisiparosihoz. A Csepel Autógyár „újítása” révén évi több mint százezer forin­tos, nyolc esztendőn át tartó biztos állami megrendeléstől esett el. Az ember azt hinné, hogy a kisiparos most kese­reg. Nem. A kisiparos mára Hajdúsági Iparművekkel áll kapcsolatban, mert kikísérle- tezetl egy olyan mosógép tö­mítést, ami e pillanatban hi­ánycikk és csak holland im­portból fedezhető. Éppen azt tette, amit nyolc évvel ezelőtt is, amikor a Csepel Autógyár ilyen módon valutát tudott megtakarítani, azáltal, hogy n=>m kell a tömítéseket Nyu- gat-Németországból behozni. És itt a kör már bezárul. A kérdés az, vajon nyolc év alatt ne akadt volna egy ktsz, vagy kisebb üzem, amely — lévén, hogy állandó és biz­tos megrendelőről van szó — vállalta volna e tömítések el­készítését? És ha már úgyis a Csepel Autógyár készíti a tö­mítések egyik alkatrészét és vállalja az összeszerelést, nem tudott volna egy kis helyisé­get rendelkezésre bocsátani, amelyben a magankisiparos- hoz hasonlóan, egy helyen el­készítik ezeket a látszólag je­lentéktelen, funkciójukban pedig nagyon fontos és kényes al kafrészeket. EítűI beszélgettem ' Ga­lambos Tiborral a gyár anyag­gazdálkodási főosztályának vezetőjével: — Valóban nem jó megol­dás ... de, bár ez lenne a leg­súlyosabb ... — mondta. Egy jelentéktelen kis al­katrészről van csak szó. A fo­lyamatból túlzott következte­téseket levonni helytelen len­ne. Az általánosítások sem lennének helytállóak, de mi­után nem elszigetelt jelenség­ről van szó, érdemes odafi­gyelni ... Ősz Ferenc s KATONÁK LESZÜNK! Már hetek óta feliratok, zászlók, diszitik a művelődési házak bejáratát. Országszerte soroznak. A monori sorozó bi­zottságot kerestük fel, itt vá­lasztottunk ki a sok közül négy fiatalembert, akik vecsésiek es többek között egy közös vo­nással rendelkeznek: arra a kérdésre — szeretnének-e ka­tonák lenni? — igennel vá­laszoltak. Lendvai József konzervipari szakmunkás Nagyszegi Gyula textilipari segédmester Legóndi István szerszámkészítő Képes László karbantartó (Foto: Gábor) rek sivalkodott a: gyö nyör űs égtől. Az asszony már éppen nyitni akarta a száját, amikor a gyerekre mutattam. Ki akarta küldeni a szobából, hogy szabadon nyilvánít­hassa rólam alkotott véleményét, de én nem engedtem, hadd játsszon az aranyos. Aztán béke lett. Én olvastam, a fele­ségem porszívózott, a gyerek a szőnyegen játszadozott. Közben levert az asztalról egy poharat. Szerencsére nem tört el, de azért kö­zős erővel nagyon megvertük, mert mégis borzasztó, hogy egy hároméves gyerek ilyen ügyet­len és szeles legyen... O. F. PEDAGÓGIA

Next

/
Thumbnails
Contents