Pest Megyei Hirlap, 1964. szeptember (8. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-09 / 211. szám

19M. SZEPTEMBER 9, SZERDA MST uterei </CMgp idáiiíxtí Elnémított jegyzetfüzet 479—947. 278—870. A válasz: tü-tü-tü-tü. Álló napja hívom ezt a két telefonszámot. Semmi siker. Mindig: tü-tü-tü-tü. , Ügy látszik, kinn, Lengyel- országban könnyebb volt be­szélgetnünk. Pedig ott, még nem ismertük egymást, ideha­za azonban már jó ismerősök vagyunk. Hiába, bele kell nyu­godni. Egész nap hívom, holott csak épp meg szeretném kér­dezni: hogy vannak a volt ma­gyar útitársak? Hogyan megy ismét a munka? Jobb volt utazni? Katowicében egész nap esett az eső. A bőröndöktől mozdul­ni sem lehetett. Egymás után futottak be a pályaudvarra a vonatok. Csupán egy nem ér­kezett, messze volt még az ér­kezési ideje, hogy azután to­vább vigye utasait Varsó felé. A hangulatrontó esőben, a vá­rakozás izgalmától valaki meg­szólalt mögöttem — magyarul. Valaki, valakihez magyarul be­szélt! Itthon ezt senki nem ér­ti, mit jelenti Nem is gondolkodtam, meg­fordultam és megszólítottam csodálkozó honfitársam. Eny- nyi azonban elég volt Már repkedtek is a kérdések: ki honnan jött, hová megy. A sors iróniája volt, hogy je­gyünk egy., -helyre szólt,«, nyolc magyar mérnökkel, akik tanulmányúton jártak Len­gyelországban. Mintha soha nein esett volna az eső, különben is kit érdekelt már? Mintha nem nyomott volna egész nap a rossz hangulat, s titokban nem repültem volna szívesen az első huszonnégy órában ha- R za... Varsóban természetesen el­váltak útjaink, ök is utaztak később Gdanskba, Krakkóba — csak éppen máskor, más céllal. Azt azonban sem ak­kor, sem később nem feledtem el — milyen csodálatos érzés külföldön találkozni magya­rokkal! Poznanban épp a Kecske­templom előtt álltunk és vár­tuk, hogy az óra ütésekor ki­jöjjön a toronyablakon a két kis aranykecske, — mert ők is Poznan nevezetességeihez tar­toznak. Mögöttünk valaki ma­gyarul szólalt meg. A templom történetét mondotta el: ha egy­szer nem figyelik az emberek a két kis kecskét, nem veszik észre, hogy kigyúlladt a tető, leégett volna a templom... Természetesen, megismer­kedtünk: Debrecenből jöttek — diákok, felnőttek — egész turistacsoport. Gyors tapaszta­latcsere: kinek mi tetszett Poznanban? — Látták már a hangszer­múzeumot? Nem? Azt meg kell nézniök. Burmából, Ja- maikából, Kairóból, Kínából, Afrikából, Dél-Amerikából és még Magyarországról is össze­gyűjtötték a régi hangszereket — A régi városháza termeit bejárták már? Jaj,- anélkül el ne menjenek! Varsóban esténként, amikor már a múzeumok bezártak, az iutcát róttuk. A kirakatok előtt ‘itt is, ott is magyar szó hallat­szott: — Mi Ózidról jöttünk. Igen, »mind fiatalok. A gyárból. — Mi pécsiek vagyunk. ^Egyetemisták. Krakkóban alig tudtunk a magyar tolmácsnővel, Szyd- lowska Kamillával beszélget­ni. Akkor is temérdek ma­saépségével... Mindenkit el­ragadott a kedves, egyszerű, fenséges régi lengyel építé­szeti stílus: olyat másutt se­hol nem lehet találni, csak Lengyelországban. Mennyit kellene még írni: a képtárakról, a poznani ope­ra előadásáról, a gdanski szín­ház bemutatójáról: Heming­way: Akiért a harang szól cí­mű regényét dramatizálták. Pilarról, akit Boguslawa Czosnowska alakított — ma sem hiszem, hogy az életben nem Pilar. Sylvia Lachnittról és férjéről, a gdanski színiház igazgatójáról, — akik elvtár­si szeretettel mutatták meg, hogyan élnek az emberek Gdanskban... Mennyi feljegyzés, név ma­radt a jegyzetfüzetben és mind megérdemelte volna, hogy a lapban elevenítsük fel közös élményeinket. Azután mégis becsuktam jegyzetfüze­tem és pontot tettem írásom végiére. Hiszen újat mór nem tudnék mondani. Csak a ne­veik változnának — a történe­tek nem. Mindegyik úgy kez­dődne: senkit nem ismertem — és úgy fejeződne be: a no­teszba újalbb barátok nevei kerültek. Sági Ágnes Lehet újra kezdeni! Lengyel népviselet Hétfőn reggel a Május 1 Ru­hagyár ceglédi telepének ve­zetősége úgy határozott, hogy Cs. Valériát elbocsátják. Az ügy előzménye annyi, hogy a lány immár harmadízben mu­lasztott igazolatlanul. Leg­utóbb szombaton felhívta az üzem vezetőjét és fizetésnél­küli szabadságot kért. Azt a választ kapta, hogy kérése nem teljesíthető és amennyi­ben azonnal nem jön be mun­kahelyére, azonnali hatállyal elbocsátják. Valéria ezek után egy gépkocsivezetővel Pestre ment. Maga tette rá a pecsétet a gondolatban már régen meg­írt és nagyon megérdemelt felmondó levélre. Valéria 16 éves, a rendőrsé­gen és az ifjúságvédelmi bi­zottságnál jól ismerik. Iratai még ma is csak az „elintézet­len” dossziéba kerülhetnek. Az üzemibe is a rendőrség kérésére vették fél. És most el kell bo­csátani Beszéljen Cs. Valéria. A kér­désekre adott válaszait össze­függően írom le. így mondta, szkeptikusan, szenvtelenül, mintha nem is róla lenne szó. Közben három cigarettát szí­vott el és egyszer sem nézett a kérdezőre ... Már foglalkozott velem az újság. Több folytatásban, hogy Cs. Caléria így, meg Cs. Valé­ria úgy. Szóval, hogy meg kell engem menteni, meg ilyesmik. Utána kerültem ide. Jó meló, meg rendesek itten, dehát más is van az ember életében. A Feri volt nekem az első férfi... Tizenöt éves voltam akkor. Azért volt, mert szeret­tem, és ha az ember, valakit szeret, akkor nem bűn, nem •igaz? Feri nagy link volt. Ott- thagyta a munkahelyét néhány hónappal azelőtt, hogy szak­munkás lett volna. Elment a cirkusszal. Az úgy volt, hogy a Feri nem szeretett járni szórakoz­ni. Én meg szerettem a táncot, meg a btenddt. 1 A Feri nein engedett. Legszívesebben ott­hon üldögélt hálunk és hall- rgatta a rádiót. Akkor sem velem beszélt, hanem az anyámmal, vagy a nagy­anyámmal. Azt mondta, ha el­megyek táncolni, itt hagy. Egyszer kaptam tőle néhány fülest is. t Azon a napon éppen itt ját­szott a cirkusz. Én elmentem a srácokkal táncolni a Kos­suth ba. Feri később hozott «két cirkuszjegyet. Nem talált otthon. Egyedül ment el. Este megvárt. Azt hittem megpo­foz. Ehelyett kérte vissza a színváltós elemlámpáját, az­tán reggel elment a cirkusszal. Az első igazolatlan hiányzá­som akkor volt, amikor utána mentem Jászberénybe. Csak egy napig akartam ma­radni, de rosszul sikerült. Rá­adásul visszafelé elaludtam a vonaton és Pesten ébredtem. Nem volt pénzem, hogy haza­jöjjek ... Másodszor is a Feri után mentem, de nem jött velem haza. Azt hiszi, hogy kimehet a cirkusszal Hollandiába. Pe­dig ebből nem lesz semmi. Akkor este a Kossuthban egy kicsit bepiáltam. Én nem bírom a szeszt. A srácok pezs­gőt rendeltek. Hogy kiszolgál­tak-e? Hát persze. Ismerem ott a pincéreket. Akkor éppen a Szabó Jancsi volt ott. A függöny véletlenül gyulladt meg. En nem akartam felgyüí- tani. Persze, a srácok elspu- riztak és ott maradtam egye­dül ... Minden azért van, mert sze­retek szórakozni. Ez csak nem bűn? Meg szeretem a jó tár­saságot ... A múltkor is elka­pott a rendőr. Egy csomó jó­pofa sráccal voltam. Ezek csi­nálták a nagy arénát. Klassz Beatle s-számokat énekeltek. Amikor bezárt a Kossuth, ki­mentünk az állomásra foly­tatni. Táncoltunk az utcán, de ez miért baj? Mit csináljon az ember? Én nem vagyok olyan, mint a Juli meg az Erzsi. Már nem is barátkozom velük. A Juli a múltkor is három huligánnal ment fel egy lakásra, másnap meg nem is emlékezett sem­mire. Meg az Erzsi is otthagy­ta a munkahelyét és minden férfival elmegy. Tudom, hogy rólam is rosz- szakát mondanak .as emberek; de ez nem izgat. A mozit azt sz.ereteril. de mostanában' nem játszanak igazi klassz filme­ket. A könyvet? Azt nem sze­retem ... idegesít... Hogy most mi lesz velem? Felme­gyek Pestre. A mutter is ott dolgozik, villamoskalauz. Még nem tudom, hogy mit csiná­lok „.. így beszélt Valéria. Most könnyű lenne sommázni, böl­csen leszűrni a tanulságokat, hogy a műveltség hiánya, a céltalan élet, a rossz családi környezet törvényszerű követ­gyár kíváncsit vezetett a Wa­ttéi termeiben. Szünet nélkül. Magyarországról mindenki utazik, s közülük sokan Len­gyelországba. örülünk, hogy ilyen naigy utazási láz fűti az embereket de hogy való­jában mit jelent — csak oda- kinn értjük meg, amikor egy­másra találunk, s pillanatok alatt kicseréljük tapasztala­tainkat: — Megnézték már Wila- now-ot — a kastélyt? Hű, de szépek azok az empire búto­rok, az arany készletekről nem is szólva. — Zelazowa Wolaban mi­lyen egyszerű, szép Chopin szülőháza. Ott élt a híres mu­zsikus tizenkét éves koráig. — Olivatoan látták a kated- rálist? Cystersi itáliai mester építette. Barokk, gót, rene­szánsz stílű egyszerre. A ti­zenhat kis angyalkát az orgona fölött? Valamennyi játszik a fanfárokon, amikor megszólal az orgona... Krakkóval senki nem telt be. A Wawellal, a Május Kollégiummal, a régi város­házával, a várost körülölelő parkkal, az egyetemmel, az Anna és a Mária templom A féltékenység rossz tanácsadó Baranyai Lászlóné, hatvan­egy éves gödöllői nyugdíjas, vasárnap, a déli órákban be­tért a gödöllői Halászcsárda kisvendéglőbe és annak kony­hájában odament Birinyi And­rásáé ötvenéves konyhai dol­gozóhoz. Néhány szót váltot­tak, aztán Baranyainé elő­rántott egy kisebb üveget, s a benne levő maró folyadékot Birinyi né arcába öntötte. Az asszonyt súlyos sérülésekkel szállították Budapestre, a Semmelweis Kórházba. A rendőrségi vizsgálat megálla­pította, hogy Baranyai Lász­lóné féltékenységből követte el kegyetlen tettét. Súlyos tes­tisértés miatt bűnvádi eljárást indítottak ellene és őrizetbe vették. Felépítették az élet üzemét Húsz éve szabadult fel Bulgária [ . Üzemet építünk, óriás üzemet, Erős betonfalai nőnek, Az égbolt milliónyi napját hozzuk le ide fénynek. Ti férfiak, ti asszonyok, te nép — gyermekeinknek építjük fel az élet üzemét! A vers írója, Nikola Vapca- rev még a sötétségben mon­dotta a látnoki szavakat. Hi­szen a költő 1942. július 23-án mártírhalált halt. Nem élhet­te meg a virradást, de szavai mélységesen igaznak bizonyul­tak. Eljött 1944 szeptembere és lehulltak a bilincsek a bolgár férfiak, asszonyok kezéről. Megkezdődött az építés. 20 év alatt felépült az élet üze­me. Valóra vált Georgi Dimit­rov hagyatéka. Bulgária öt évszázadon át szenvedett rabigában. Az ősi hódítók, a török elleni harcok­ban patakokban folyt a haza­fiak vére. 1876-ban volt a nagy felkelés. A láng fellob­bant Bulgária északi, déli és nyugati részén. A harc egyen­lőtlen, a hazafiakat hamarosan leverik, s jön a megtorlás. Férfiak, nők, gyermekek ez­reit gyilkolják le, égetik el elevenen. Victor Hugo ekkor így fordult a világ kormá­nyaihoz: „Egy népet pusztíta­nak el. Mikor ér véget e hő­sies kis nemzet mártírom- sága?” Sokáig tartott a mártírom- ság. A török után a német im­perializmus jött. Jöttek a fa­siszták, és Bulgáriában lán­golt az Oradourok tüze. A hit­leri agresszió másnapján a kommunista párt már felhí­vást intézett a bolgár néphez. A felhívás a következő sza­vakkal zárult: „Egyetlen szem bolgár búzát, egyetlen karéj bolgár kenyeret sem a német fasisztáknak!’’ És négy nappal az agresszió után már fegyve­res katonai egységeket szerve­zett a párt. Ezzel párhuzamo­san elhangzott <j jelszó: „Egyetlen katonát se a keleti frontra!” A döntő változást a szovjet hadsereg gyors előnyomulása hozta. A harmadik ukrán front közeledett Bulgária ha­táraihoz. 1944. augusztus 26-án a kommunista párt felhívta valamennyi szervezetét és tag­ját a fasiszta-régens-uralom fegyveres megdöntésére. A szovjet csapatok szeptember 7-én léptek bolgár földre és szeptember 9-én összeomlott a diktatúra. A bolgár nép fegyvert fogott és híven az internacionalista eszmékhez, a szovjet hadsereg oldalán küzdött a fasiszták el­len. Vérüket ontották hazánk földjén is, részt vettek Ma­gyarország felszabadításában. A hősök emlékei mindenütt figyelmeztetnek, és a súlyos örökség felszámolása sem volt könnyű. Mégis, már néhány számadat is bizonyítja: a nép Bulgáriája 20 évvel ezelőtt felszállt az időgépre és évszá­zadok útját tette meg. Uj ipar­ágaik létesültek, az ipari ter­melés az elmúlt évben 18-szo- rosa volt az 1939. évinek. A Bolgár Népköztársaság mesz- sze túlszárnyalta elektromos- energia-termelésben déli szomszédait: Görögországot és Törökországot. Bulgáriában évenként 45 ezer új lakásba költöznek be, öntözőcsatornák hálózata szövi át a földeket. Szélesre tárultak mindenki előtt a kultúra kapui. A külföldi azelőtt úgy indult Bulgáriába, hogy meglátogatja az országot, ahol egész völ­gyeket balzsamos rózsák bo­ritanaik, ahol olyan édes do­hányt termesztenek, mint se­hol másutt. A rózsaerdők, az édes illatok azonban nem tud­ták feledtetni a rabság kese­rűségét. A felszabadult Bolgár Népköztársaság már nemcsak a rózsák országa. A férfiak­nak, asszonyoknak „felépítet­ték az élet üzemét”. A mi ütünk pedig egy az övékével, internacionalista út ez, amely mind a szocialista építés, mind pedig az alapvetően fon­tos külpolitikai kérdésekben közös a miénkkel. És a legtel­jesebb mértékben közös a nemzetközi munkásmozgalom helyzetének megítélésében, a tennivalók ügyében is. Ezért az értelem és a szív teljes harmóniájában kívá­nunk bolgár barátainknak to­vábbi nagy sikereket. Sümegi Endre kezményei teljesednek be a fiatal lány életében. Ez való­ság, de mégis csak szó, sőt las­san már közhely. Valéria 16 éves, az a bizonyos Feri sincs még tizennyolc. A barátnők is alul vannak a húszon. Gye­rekek. Az egyik estéről estére az éjszakai szórakozóhelyeken tartózkodik. Pezsgőzik és ki­szolgálják, mert a Szabó Jan­csi pincér ismeri. Az egész vá­ros beszéli, hogy a 15 éves lány együtt él a Ferivel, aki, mint egy rossz regényben, egy­szerűen elmegy a cirkusszal. Nyilván szerelmi bánatában és kalandvágyból. Búcsúzóul pedig visszakéri... no, nem a babaruhát, hanem — a szín­váltós elemlámpáját... És közben megszületik a következtetés: zülöttek, rosz- szak. Vali éjszakákon ót bum- üzik a vonatokon, hogy utána menjen a fiúnak. Ezen mindenki háborog Azok is, akik lemondóan tudo­másul vették, hogy „együtt él­nek”. Esténként Beatles-szá- mokat énekelnek az utcán és táncraperdülnek. Pontosan úgy, ahogy a mostanában lát­ható filmekben ez történik. Jön egy idősebb gépkocsiveze­tő. A Balatonra csalja. A lány megy, mert még nem lát­ta a Balatont. De nem jutnak el odáig... Zavaros, kusza szálak, még fel nem derített okok és oko­zatok szövevénye egy 16 éves ember élete is. Lemondani róla, végleges ítélettel elintéz­ni nevetséges lenne. Annál is inkább, mert Vali 16 éves és életének jelentős részét már a szocializmusban éli. A szocia­lizmus alapjait pedig nemcsak a puszták helyén épülő gyár­óriásokban, hanem az emberi fejekben is le kell rakni. És ez sem könnyű. Ebből következik, hogy Valit 16 éves korában az utcára kergetni nem hiba, hanem bűn lenne. _ É s amíg Vali ezen a hétfő délelőttön szinte „az utolsó szó jogán” mondta el rövidke életének eseményeit, fent az üzem vezetőjének irodájában új döntés született. Terényi István művezető felelősséggel vállalta, hogy megkísérli azt, amit az előbbi döntés kizártnak tartott. Fel­veszi üzemrészébe a lányt és további sorsát figyelemmel kíséri. Elhatározását így indo­kolja: — Nagyon sajnálom szegény kislányt. Én is apa nélkül nőttem fel. Eszembe jutnak azok az idők, amikor én inas voltam. Nem akarom, hogy neki ilyen sorsa legyen. Mától mindent újra kezdünk ügy veszem, mintha Valinak nem lenne múltja, csak jele­ne. Meg jövője. Már kinéztem a gépet, ahol dolgozni fog. Be­szélek a brigádvezetőkkel is és közösen viseljük a lány gondját. Mi leszünk a csa­ládja ... Ez az okos beszéd. Szenten­ciák helyett tettek irányítják az ember életét. A munka, a környezet a legnagyobb em­berformáló erő. Egy ember sokszor kezdheti újra az életét. Terényi István és a mai negy- ven-ötven évesek nemzedéke tudja, hogy ez még harminc év felett is lehetséges. Hogy­ne lenne hát elképzelhető ti­zenhat éves korban, különösen akkor, ha a környezet és a társadalom akarja ezt és se­gít is benne . ősz Ferenc 1 Fügeszüret Cegléden Cegléden harminc család kertjében növekszik fügefa A délszaki növényt egy szen­vedélyes amatőr kertész, Ku- tasi Sándor, a városi tanács dolgozója honosította meg a városban. Tizenöt évvel ez­előtt ültette el kertjében az első fügebokrot, amely azóta 15 méter hosszan elnyúló nö­vénnyé terebélyesedett. A 'fü­gefáról Kutasi Sándor július­ban csaknem öt kiló termést szüretelt, s most, a második szüret idején, mintegy har­minc kilóra számít. (MTI)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents