Pest Megyei Hirlap, 1964. szeptember (8. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-03 / 206. szám

ftsi MEG kJCwIop 1964. SZEPTEMBER 3, CSÜTÖRTÖK Űj zenei sorozatot indít a televízió REFLEKTORFÉNYBEN Garams^esi Márta Szeptemberi felkészülés? Igen. az a javából. Valóban szeptemberben készülődnek az iskolás gyerekek fogadására Galgahévízen, oly lelkinyuga- 1 ómmal, mintha legalább is ok­tóber 1-én kezdődne a tanítás. Gondolom, a pedagógusok je­lentették is arra illetékeseknek, hogy minden rendben, kezdőd­het a tanév. Kitakarították, ki­szellőztették a poros tanterme­ket, helyére állították a fekete táblát, s letörölgették a tavalyi kréta nyomoktól. Szóval min­den rendben. No, de lehet-e az ember elég okos? Bizony nem lehet. El­felejtették, hogy lebontásra ítéltetett a tantermek mögött szomorkodó mellékhelyiség-sor, Igaz, már régebben szó volt le­bontásáról, de ha eddig nem csinálták, igazán senki sem gondolhatta volna, hogy az íté­letvégrehajtás éppen augusztus 31-én következzék be. Mint ahogy történt. így aztán, amikor teljes ün­nepi díszben bevonultak a gal- gahévízi gyerekek az évadnyi­tó ünnepségre, már ott éktelen­kedett az iskolaudvaron az em­lített romhalmaz. Látványnak se valami szívderítő. De van itt még egy bökkenő! Ha meg­gondoljuk, szegény kis készü­letlen diákok egy-egy kellemet­len számtanpélda megoldása előtt hiába nyújtják fel a mu­tató, meg középső ujjúkat. Ezt az ,,egyezmény es” nemzetközi mozdulatot ezentúl a tanítók csak felelni-jelentkezésként foghatják fel. Mert kikérezked- ni csak elvileg lehet. Illetve, kimenni. Mert ugyan hová is mennének. Hová? (sz—e) Lágyan elomló és mégis modem formájú fekete haj keretezi érdekes arcát, beszé­des szemét. A szava csöndes, rúzs sem élénkíti szépívű szá­ját, hihetne az ember érettsé­gire készülő gyereklánynak is. Komoly, egy kissé befelé forduló nagy gyereknek.. — Egy csodálatosan szép színházi élmény után határoz­tam el: színésznő leszek! Anyám csak mosolygott a hirtelen fellobbanó kislányos ötleten, de az apám szava so­káig elgondolkoztatott: a szín­pán. Igen, játék. Játék a szívünkkel, a gondolataink­kal, az érzéseinkkel, a köny- nyeinkkel és a mosolyunk­kal — a jó színész, ha a szerepe is engedi, úgy ját­szik közönségével, ahogyan akar. De jaj a színésznek, ha nem igaz a játék, ha hamis illúziókat kelt életre őszinte, hús-vér figurák he­lyett. Jaj a színésznek, ha kö­zönsége nem ismer önmagá­ra, a barátjára, az ismerő­sére a megformált figurában — egyetlen tenyér sem csat­csak néhány rövid eszten­dővel hagyta maga mögött a huszadik évet. Tanulni akar. Uj szere­peket élni, új jellemeket alakítani. A színpadon. Élni és alakítani, hogy több le­gyen. Nem rangban — tu­dásban, emberismeretben. Mert a színész tudása — emberismeret. Fiatal lány vagy öregasszony, orvosnő vagy brigádvezető, diáklány vagy házmestemé — mindegy. Élő, létező figura legyen. Ez a lényeges. A vágyai? Nagyok, de nem elérhetetlenek. Polly a Kol­dusoperából. Tacskó. Mak­rancos hölgy. A Salemi bo­szorkányok Abigél-je. És Arthur Miller nőalakjai. Holnap. Holnapután ke­rül rájuk a sor? Még nem tudja. Tanul. Hogy a szín­padon is olyanná formálja őket, amilyenek. Egy kicsit jónak, egy kicsit rossznak. Embereknek. Elégedett? Bizonyos érte­lemben igen. Színésznő lett. Nem is könnyen, de erős volt, valósággá álmodta az álmait. És bízik abban: va­lóra válthatja terveit is. Fiatal. Előtte az élet. Prukner Pál TAPASZTALATCSERÉN A magas kertészeti kultúrával rendelkező Pest megyeiek számára minden bizonnyal hihetetlennek tűnik, hogy az or­szágnak van olyan vidéke, ahol nagyüzemileg eddig nem fog­lalkoztak kertészkedéssel. Zala megye lenti járásában, az úgynevezett Göcsejben, elsőnek a csömödéri Jobblét Terme­lőszövetkezetben honosítják meg ezt a kultúrát. Tavasszal száz holdon látnak munkához. Az első kertészeti tanulók — szóm szerint húszán — a napokban Budapestre utaztak, s a mezőgazdasági kiállítás mellett megtekintették a Fővárosi Kertészeti Vállalat néhány telepét. Képeink a Pest megye ha­tárán fekvő l-es számú telep megtekintése közben készültek. Katkó Erzsébet és Illés Magda a virágkertészkcdéssel ismerkednek. + H­ház, akár a mély vizű tó. Kristálytiszta, de mélysége csalóka tükörképként verődik vissza a fényben. Partjánál nincs tábla: Csak úszóknak! Aki nem győzi erővel, elme­rül ... Cigarettára gyújt és hosz- szan elmereng, láthatóan visz- szaálmodja magát a bakfis- lány világába, akiben a régen lappangó tüzet lángralobban- totta egy kipattanó szikra és 6 nem akarja eloltani, mert nem fél perzselő hevétől. — Apámnak igaza volt. A színház, akár a mély vizű tó... Tizenhat éves volt, amikor jelentkezett az Akadémiára ... Az első két vizsga kitűnően sikerült. Már reménykedett. Korai volt. A harmadik vizs­gán elbukott. De a színház világa erősebben élt benne, mint a kudarc. A Rózsavölgyi iskola hallgatója lett. Onnan került a miskolci színházihoz. Szinte gyereklányként. Tizen­nyolcévesen. Amikor kézbe kapta az el­ső szerepkönyvet, úgy olvasta; végig, mint tízegynéhány éve-: sen az első szerelmes regényt,: amelyet titokban csent el a i könyvespolcról és pirulva, de j csillogó szemmel falta minden : sorát. Egy új, eladdig gondo­san eltikolt világ képe bom­lott ki benne. Akárcsak most. Megperzselt lányok. Nem sok­kal idősebbek voltak nála és mégis olyan idegenek. Hiába olvasta végig kétszer is a könyvet, nem értette cseleke­deteik indító okát. Még soha nem volt igazán szerelmes. Csak a szobalány szerepe tetszett meg a könyvben, s re­ménykedett: ezt a rövid, de érdekes szerepet osztja majd rá a rendező. Tévedett. Az első olvasópró­bán közölték: Marcella — Ga- ramszegi Márta. Nem akart hinni a fülének. Sírt. Tiltako­zott. Ezt a szerepet nem tu­dom eljátszani. Nehéz napok következtek: viták, értetlen­ség, nekibuzdulás és csügge- dés, de végül is a rendező akarata diadalmaskodott. Ami­kor a premier napján felgör­dült a függöny, Marcellát Garamszegi Márta alakította a színpadon s a kritikák sze­rint nem is rosszul. Nehéz mesterség nevettetni vagy könnyeket fakasztani a rivalda fényében. Pedig a nézőtérről gyakran úgy hiszi az ember: amit a színpadon lát, nem munka, játék csu­tan, egyetlen kéz sem nyújtja felé a papírt-ceruzát, hogy a színházi este emlékét talán élete végéig megőrizze. A nyolc esztendő története rövid. Egy év Miskolcon. Utána három hónap a Pest megyei Petőfi Színpad tár­sulatánál. Az emlékezetesen nagy sikerű mai falusi drá­ma, a Kerekeskút Katiját alakította. Nemcsak mély át- érzéssel, jelentős sikerrel is. A közönség megkedvelte, s ki tudja, megyénk hány fa­lujában őrzik még ma is autogramját. Aztán a Déryné Színház következett, amely­nek tagja ma is. A művek száma, amelyek­ben nyolc esztendő alatt színpadra lépett: kerek egy tucat. A szerepek száma több. Mert nemegyszer két szerepet is játszott. Hogy tanulhasson. Mert százötven- száznyolcvanszor ugyanazt a figurát végigélni nemcsak fá­rasztó, de egysíkú is. Külö­nösen, ha a színész még A magyar televízió érde­kes, új zenei sorozatot in­dít A nyitánytól az orató­riumig címmel. A sorozat — amelynek adásai havonta egyszer, vasárnap délelőttön­ként jelentkeznek majd — hat részből áll. A cél a ko­moly zene megismertetése és megkedveltetése. A sorozat műsorait világhírű nyitá­nyokból, versenyművekből, szimfóniákból és szvitekből állítják össze. Az adások előtt minden alkalommal neves zenetörténészek ismertetik az elhangzott művek születésé­nek történetét. Szeptember 6-án, az első adásban a Magyar Rádió és Televízió szimfonikus zene­karának előadásában Mozart: Figaro házassága, Beethoven: Coriolan, Mendelssohn: Heb- ridák és Wagner: A nürn­bergi mesterdalnokok című művéből hallhatunk részle­teket. A zeneműveket Kroó György ismerteti. (MTI) Mégis örökölhető? A Nebraska orvostudományi egyetemen dr. Henry T. Lynch tanulmányai kimutatták, hogy egy ismeretlen rendeltetésű enzimfajta, amely rákos bete­gek szervezetében nagy meny- nyiségben megtalálható, gyakran fellelhető olyan egészséges emberek tes­tében is, akik családjában rákos beteg akadt. Ez a megállapítás azoknak a tudósoknak a hipotézisét lát­szik alátámasztani, akik sze­rint a rákos hajlam átörököl­hető. A szóban forgó enzim — egyfajta tejsav — kis mennyi­ségben minden ember testé­ben fellelhető; meg Funkciója egyelőre nem tisztázott, bizonyos azonban, hogy rákos ■betegeknél — és néhány más •betegségben szenvedőknél — a szokásosnál jóval nagyobb mennyiségben jelentkezik. Mentőhajó hullott az égből A napokban Jütland nyugati részében az esti órákban gu­miból készült mentőcsónak hullott az égből. Utóbb derült ki, hogy a csónakot egy amerikai katonai repülőgép vesztette el, útban egy norvég repülőtérről Wies­baden. felé. A pilóta nem vette észre, hogy a 20 személy be­fogadására képes mentőcsónak leesett a gép oldaláról. Az üvegházban is bő veti van látnivaló + + Görög János, a termelőszövetkezet főagronómusa a meleg­ágy! nevelés előnyeit magyarázza. (Fotó: Mihók) bába. Eta néni volt ott és az apja; riadtan rábámultak, az­után az apja magára kapott valamit és rárohant. Megverte. A fejét, a hátát... „Te sze­mét ... Hát még itt is ... Nyo­morékra verlek ...” Egyszer valami iskolai be­fizetésre nagyobb pénzt kéri: az apja nem volt otthon. Kért a nénitől. Húsz forintot. Nem adott neki. „Mit gondolnak ott az iskolában, lopja apád a pénzt? Nem adok egy fillért sem. Nincs. Mondd meg, hogy nincs...’’ Egyszer kirándulni ment az osztály. Csak az ő csomagja volt szegényes és szűkenmért. És pénze sem volt több az autóbuszköltségnél. Pedig lett volna miből. Egyszer meg­hallotta. amint beszélték: — Ne legyen rá gondod, majd én rendbeszedem a fia­talurat. A kisszoba az övé, onnan nem mozdulhat. — Ez rendben van, de csak nem érzi jól magát velünk. Idegen vagyok neki. És te is úgy vagy, hogy mégiscsak a fiad. Ha intézetbe adnánk, valami kollégiumfélébe, jobb lenne neki is. Gyerekek kö­zött, nagyobb fegyelemben. Nekünk is jobb lenne, hiszen nem volna láb alatt. Emlék­szel, a múltkor is, hogy volt... — Persze... De a kollé­giumot elintézni nem könnyű. Mivel indokolhatnánk meg, mit mondhatnánk?... — Majd kitalálsz valamit, ha szeretsz! Egyszer... Egyszer... Egy­szer ... És a gyerek, akit nem sze­rettek. egyszer elment — hát­ha másutt szeretik majd. Hát­ha valaki rátalál valahol, és neki adja a szeretetét. Mint a mesékben. De az élet már nem rejt meséket. A rendőr — aki rátalált, messze a várostól — haza­hozta, mint ahogy kötelessé­ge volt. Apja is, Eta néni is: megverték. „A hálátlan csa- vargó’’-t. Egy hét múlva újra el­indult. Ment, ment, bujkálva az országúton, dülöutakon va­lamerre. Két nap után nem bírta tovább, éhes volt, enni kért a szántó-vető emberek­től. Azok kérdezték, s ő nem tudta: hazudjon, vagy az iga­zat mondja. Hazudni akart, de rajtakapták, s ekkor kibugy- gyant belőle az őszinteség: sze­retné, ha szeretnék. Ezt ke­resi, de nem találja sehol sem... Újra rendőr jött, újra haza­vitték. Az apja a szoba közepén állt, és amikor a kísérők el­mentek, levetette a. kabátját és inge ujját felgyűrte: — Hát... hazajött a fia­talúr? Ügy még nem verte meg az apja, mint akkor. Próbálta megfogni a csépelő kezet, or- dítva-sírva, megalázkodva, ta­lán meg is csókolta volna, csak ne bántsa már... Hiszen ő csak szeretetet akar. Nem rossz ő, csak nem szereti senki. Csak egy kicsit szeressék. Az apja. Hogyan élhet egy kisgyerek szeretet nélkül? Oh, ha az édesanya élne... Azután már nem tudott sír­ni sem; az ütések sem fájtak már. Többet nem szökik meg. Nem! A szeretet-vágyást le­győzte a nyers erő, a sok dur­va szó. El. Mintha otthon — körü­lötte nem volna semmi. Szól­nak hozzá — válaszol. Reggel felkel — este lefekszik. El magánakvalóan, de fáj benne, belül valami, ha vidám-gond­talanul kacagó gyerekeket lát, akik szüleikkel együtt men­nek valahová a nyár végi nap­sütésben ... Dér Ferenc édesanyja ágyában fekszik? Ki ez, aki reggel az ágyból dirigál, hogy hová menjen, mit csináljon? Miért van az, hogy ha édesanyjáról beszél­ne, az új asszony, de az apja is ingerülten kiküldi a szobá­ból és néhány napig úgy tesz­nek, mintha nem látnák? Es nem tudja mondani így: anyu. Az anyu meghalt. Be­teg volt és meghalt. Eta néni nem lehet az anyja. Eta néni — így még szólítaná, de nem meri. Mert az apja azt mond­ta: „Anyádnak szólíthatod.’’ Így pedig nem tudja. Nem akarja. Nem sókat törődtek vele. Az apja türelmetlen volt mind­annyiszor. „Nem tudsz a ma­gad lábán állni — mordult rá, ha valamiért kereste. — Ilyen nagy kölyköt már nem kell dédelgetni.” Dédelgetni? Dehogy akarta, hogy dédelgessék. Csak meg­hallgassák, ha hazajön az isko­lából, ha gondja van, ha kér­dezne valamit... Hiszen egy gyereket szeretni kell. És kik szeressék, ha nem a szülei? Még igy is, még akkor is ... De hol van a szeretet? Egyszer hazament, az ajtó nyitva volt és belépett a szo­\ Az ap/a keménykezű em- I bér volt. Félt tőle, mint ahogy j — amíg élt — az édesanyja is. Bámuló reszketőssel nézte- \ hallgatta olykor szülei vetze- kedéseit; nem is értette pon- ^ tosan, miről van szó: titokza- $ tos felnőtt-dolgok voltak szá- mára anyja szavai: „Elzül- % löd ... eliszod ...’’ — „Azt a £ szajhát egyszer megölöm .. És az apja válaszai: „Olyan f vagy mint egy mosóteknő ...’’ í — „Akár egy jégdarabbal is f hálhatnék.’’ Nem értette a sza- $ vak mögötti valóságot, de ^ látta az apja ütéseit, dühtől fj dülledt szemét, hallotta ordí- fj tását és anyja sírásait. Amikor f anyja meghalt, csend lett egy ^ időre — fél évre talán — az- £ után jött az új asszony. „Eta £ néni — így mutatta be az ap- f ja. — Ö lesz az anyád. Szeres- % séd, mintha az igazi lenne. % Szót fogadj, mindent megtégy, ^ amit akar. Anyádnak szólítha- tód." Az új asszony lehajolt 0 hozzá, megveregette hátul a ^ nyakát. „Jó legyél, fiú. Én is £ jó leszek hozzád, azután majd £ megleszünk.’’ ‘j A gyermekszívben akkor ^ megfagyott valami. Ki ez az idegen asszony? Ki ez, aki az HOL A SZERETET?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents