Pest Megyei Hirlap, 1964. szeptember (8. évfolyam, 204-229. szám)
1964-09-20 / 221. szám
1984. SZEPTEMBER 30, VASÁRNAP "partim Papp Miklós: Arcod Olyan vagy, mint egy túlnyílott virág, hogy több sugarat kaptál, mint amit elbírhattál; nőtt sorsom szavait megértetted tán? nem hiszem; a tág versekkel gyűrűs élet nem talált otthonra nálad s úgy élek ma itt: ki rég letörlesztette bűneit s jövőjét is, akár muszáj-barát; mégsem futok: jó volna értened, feléd csengő szép-szem-szívemet és mindkettőnket benne megtalálnál: de cézáros gőgöd lefonnyaszt már minden bimbót és megfagyott az ág: együtt megyek, de most már nélküled nagy vőlegény egy kóróhoz: virág. Farkas András: • Este két gyerekkel Könnypár remeg a két kis gyermekarcon. Riadtan néznek fel rám, s én, az apjuk Most már inkább magam miatt haragszom, Hogy a játékot félig abbahagytuk. A kisfiam goromba, szertelen volt, S ha perc előtt bosszankodtam, nekem fáj, Hogy morcossá vált a családi mcnnybolt, S most átkarol a kérő, védtelen báj. Először Évi fogta át a térdem. Szemével lentről kérdi: még haragszol? Szavából váró, permetes panasz szól. Fiam még hallgat, mert konok. Megértem. Csak vár, hogy ólmos csendjüket feloldjam. S végül mordul: Apu, a labda hol van? Küzdelem a fákkal Mindegyik mellett ott egy kis fasor, bokrok, öreg fák jelzik, hol a mezsgye vége. Ha a mesebeli sárkányt látom, akkor sem döbbentem volna meg jobban. — Bocsánat — szakította meg az adjunktus Bodát. — Nagyon érdekel, amit mond, de nem látom... — Várjon. Azonnal megérti. Pár nap múlva vezetőségi ülést tartottunk. Amikor mindennel végeztünk, mintha csak olyan mellékes, semmiérő dolog lenne, megkérdeztem a brigádvezetőktől, mikor lenne alkalmas kivágni a iákat a táblák közül? Néztek rám, meg sem értették, mit mondok. Utána pedig olyan lett a szoba, mint a méhkas. Akkor láttam először igazán a felszín alá. Mindenki beszélt, érvelt, egymást és engem akartak meggyőzni az igazukról. Egy asszony sírni kezdett. Hogy azok a fák és bokrok szentek és sérthetetlenek. Emberemlékezet óta ott állnak, ha valaki földet vetfc-kerített, mindig is megjelölte élővel a határát. — Ugye, nem kell tovább magyaráznom? Érti már, mi volt a legnehezebb, doktor? Ä szemlélet. Jelölni a határt Biztosan tudni, meddig tartott az enyém, s hol kezdődik a tiéd. Tudni ezerkilencszázhat- vanháromban és öt év, tíz év múlva is. Ezek a hóval rakott fák voltak az igazi ellenségeim, ezek álltak falként köztem és az emberek között. Az, amikbe ezeknek a fáknak a gyökere fogódzott — Kiirtották őket? — A fákra gondol? Egy részüket még azon a télen, tavasszal már semmi nem állt a gép útjába. Azon a télen kezdődött az én igazi munkám, amikor birkóztam a fákkal. Olyan lettem mint az árnokfutó. Az asszony sajnált; szidott, de valahogy mégis közelebb kerültünk ismét egymáshoz. Én meg falu, termelőszövetkezet, üzemegység helyett kezdtem embereket látni. Esendőket. vergődőket, nyüglődőket. Kezük-fejük a mában, lelkűk a fagyökérben. — Uhh — dobta el Boda a tövigégett «sikket. — Még a filter is tüzet fogott. Megcsípte az ujjam. + — Elbújt a nap, vége a jó időnek — nyújtózott az adjunktus. — Délutánra esik — mutogatott észak felé. — Ha ott gomolyog, abból őszi eső lesz. Aztán Boda felé fordult — Maga színésznek is jó lenne, nemcsak tsz-elnöknek Míg beszélt, ott voltam a dű- lőúton. láttam azokat a fákat Orvosként csak arra kérhetem, pihenjen, ne gondoljon rájuk. Azokra a fákra. Nézze ezeket itt alattunk, sétáljon közöttük. Még sok ideje van nálunk és még nagvon sok év van előttünk. Azalatt a fákkal is történik valami. Kivágják őkgt. korhad a gyökerük. Komáromi Magda A)ki ötvenes volt, legénynek számított. A járásiak nem titkolták, mit veszek át, mégis az első hónap után, amikor már a belső zűrzavart is láttam, mint a megszállott, csak Augiász istállóját emleget» beim. Az első telet jóformán takarítással töltöttük. Kellett, mert fojtogatott a káosz és egyelőre nem volt többre erőm. Két év után elértük, hogy kiverekedtük magunkat a „gyenge termelőszövetkezet” rubrikából. Végre, saját lábon álltunk. De megmondom magának, nagyon tántorgó láb volt az. Szemre ekkor már rendben mentek a dolgok. Az emberek meghallgattak. A tanácskozáskor már nem verték az asztalt előttem, mint kezdetben. Mégsem éreztem biztosnak magam sem a munkámat. Néha kánikulában is megcsapott a hideg. Gondoltam, talán a falakból árad, méteres vastagra építette ezelőtt száz évvel valamelyik gazda kurtanemes» nagyapja. A harmadik évben tovább erősödtünk. Hanem a közszellem nem változott. Maradt valami fal köztem és a tagok között. Akkoriban már sokat fájt a gyomrom. Elég volt egy telefon a gépállomásról, hogy csak egy nappal később küldik a Zetort, már mart a fájdalom. Otthon sem mentek úgy a dolgok, mint kellett volna. Én is, az asszony is mártírnak éreztük magunkat. Csak mind a ketten másért. Türelmetlenek voltunk egymáshoz, jó szó helyett kattogtunk. Lidi szép asszony, okos és becsületes. De asszony. Sajnálta önmagát, hogy gyorsan fogyó fiatalságát ott élje le a pitvaros parasztház és az efemesz-iroda kartonjai között. A fiunk előtt komédiáz- tunk. Játszottunk, reggelenként felépítettük a kiegyensúlyozott házasság Potemkin- falát, hogy a kamasz ne lásson semmit. Kétségbeesetten erőlködtünk, pedig tudtuk, hogy hiába, a gyerek mind gyakrabban kapta félre rólunk pillantását. * Korán lett tél abban az esztendőben, December első hetében már szállingózott a hó. Jókora földet már nem tudtunk elszántam. Egy vasárnap kora reggel rosszul lettem. Előző este éles szóváltásom volt Lidivel. Hívtam a fiamat, jöjjön velem, hozzon ród'it. Szótlanul baktattunk át a falun a szántatlan felé. Kutyául voltam. Jóformán nem is beszélgettünk. Tapintatos volt a gyerek, nem zavart, de tudta, kell a jelenléte, éles füttye, ahogy a varjakat riogatta. A mi határunk olyan, mint a tenyér. Szelíden terül, ameddig a szem ellát, lassan lejt. Az első dűlőutakról szinte a végtelenségbe látni. Egy- szercsak azt mondta a fiam: milyen érdekes, hiába van egybe a föld, ilyenkor pontosan meglátni, kinek mekkora parcellája volt régebben. Fáradt emberré vált Boda elvtárs, ahogy mindenki hívta a Közös Üt Termelőszövetkezet elnökét. A legutolsó négy év megszikkasztotta, termete egy kicstit meghajlott, szeme gyakran tétován pillantott olyasvalamire, amit rajta kívül más nem látott. Álmatlanság gyötörte, pedig most már több ideje jutott volna a pihenésre, mint régen. Akkoriban azt hitte, be* lebolondul a kialvatlanságba. Nem bolondult bele, csak a kényszerből megszokás lett, elpártolt tőle az álom. Négy évvel ezelőtt, amikor az egyetemi katedrát felcserélte a rozzant kúria tinta- foltos íróasztalával és „elnök elvtárssá” lett, becsukódtak a kapuk amerre ment az utcán. Ma megkalapolják, a gyerekek éneklő „jónapotkívánok- kal” köszöntik. Elfogadják, valaki lett a hajdani nagygazdák falujában. Még nem szeretik, de becsülik. — Fiatal barátom — mondta a morózus orvos, amikor már harmadszorra ment ki hozzá hajnalban a riadt család fel- zörgetéséne — ez így nem megy tovább. — Röntgen, próbareggeli kell, mert szerintem jókora ulcusa lehet. ★ — Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, még zöldell a nyárfa az ablak előtt — düny- nyögte orra alatt a mátrai szanatórium adjunktusa. Évek óta mindlen reggel sétálgatott a nagyteraszon, de soha nem vált unottá számára a köny- nyű őszi ködbe burkolózó hegyek panorámája. — Szóval nemcsak én va- : gyök így a versekkel — álla- : pította meg a doktor mellé ! könyökölve Boda József. — i Bolondjuk voltam. Ma pedig I már — nézte a rőtté vált ; lombtengert — egy-egy rím, ; sor kísért. x ___ : Gyújtson rá — szegte meg \ az intézeti szabályt az ad- : junktus. — Hozzon ide két ; párnát a lépcsőre, nagysze- i rűen idetűz a nap. Lógjunk \ egyet. Mélyen szívták a füstöt, ; hallgatták a szanatórium halk í neszét, a távoli buszmorajt, a í szemközti hegyoldalon legelő j vezérürü kolompjának rekedt : hangját. : — Mikor idejöttem, hat he| te, maga azt kérdezte tőlem | — nézett maga elé Boda — mi fárasztott ki a legjobban : a négy év alatt. Mi ellen i hadakoztam a legtöbbet, mert j pontosan arról kell itt meg- \ feledkeznem. Akkor nem : tudtam válaszolni. Aztán í azt mondtam, természetesen i a békanívójú tsz gazdasági j megerősítése, harc a hitelek- í kel, kölcsönökkel a gazdasá- í gosságért. Ne ijedjen meg, ! nem mondom végig. Udva- ! riasságból meghallgatna, de ; magam sem szívesen idézem ! vissza a buktatókat. Volt ott ! minden, amikor abba a falu- ! ba mentem. Sógorság-koma- ! ság, klikkek, széthúzás, lopás í kicsinyben-nagyban. Párt- ; szervezet? Papíron. Fiatalok? í — Semmit sem értek meg. Hoi van a Fertálymester utca? ■— Nem tudom... ■— A Bendegúz-köz ? — De hát... — A Padmaly sétány? — A fene egye már meg magát, hát értse meg, hogy nem idevaló vagyok, most járok először ebben a városban... — Hogy maga most van itt először? Fuj... még egyszer fuj... Nem tud semmit, s van pofája feltartani az embert. Menjen, ne is lássam ... Hé, várjon csak! Csák még annyit, hogy próbára akartam tenni egy embertársamat. Mert ilyen utca, köz nincs ebben a városban. Sikerült a próba: képes volt húsz percet elrabolni az időmből, mert szereti a fecsegést... Igen, ezek a fecsegők a mi életünk rákfenéi... . . _ . Gyurko Géza " £ csak állomás volt ezen az^ úton. Továbblendítő állomás. ^ Gondoltam én. Sándor azon- ^ ban: szó sem lehet róla. Most ^ már a feleségem vagy. Csak ^ nekem élj. í Csak neki? így? Cél nélkül? ? N egyvenévesen ? Elfordult az ablaktól, fel-1 kapta a táskáját, a vitrines ^ szekrényből a slusszkulcsot, ^ aztán kirohant. Hetvennel száguldott végig ^ a városon. Csak akkor csők- £ kentette a sebességet, amikor ^ a Szentendre felé vezető útra ^ ért. ^ Most már mindig így lesz? ^ Élve eltemetve? Egy fiatalember sza]adt átí ___________az úton. ^ K étségbeesetten taposott bele J a fékbe. Alig fél méternyire J sikerült megállnia a fiú mö- J gött. Az nem ugrott el idege- j sen. Nem is káromkodott. í Csak a fejét fordította hátra, i — Nagyon sürgős? — neve- tett a szemébe a fiú. összeszűkült szemmel nézte 'j vállas, kisportolt alakját. Hir- telenében nem tudott mit vá- ^ laszolni neki. A fiú kihívóan nézte. g — Bocsásson meg... g — Elment — intett fejével | a fiú a meglóduló zöld kocsi- < szerelvény felé. — Szálljon be. Elviszem — mondta ki hirtelen; á V — Kösz... — ugrott be mel- í lé a fiú. — Mehetünk. A kocsi úgy lódult neki az ^ útnak, mint a karámból szaba- dúlt csikó. nem voltam. Csak a szeretője és a felesége. Az esküvő előtt azt hittem, a kettő ugyanaz. Ez volt életem eddigi legnagyobb tévedése. Egy életre — így fogadtuk egymásnak az anyakönyvvezető előtt. Vajon mosolygott vagy sajnálkozott rajtam, mialatt gépiesen hadarta a ki tudja hányadszor elmondott szöveget? Tekintete més mindig az----------------utcát kémlelte, amelynek derűs, élettől harsogó zaját gondosan megszűrte az ablak két üvege. Színtelen zsongító mormolássá szelídülve jutott csak füléhez. Álomba ringatóan. De én nem akarok álmodni tovább! Én élni akarok! — toppantott lábával, de megbánta nyomban. Még felriasztja Sándort s akkor a magány nyugalma is tovaszáll. Zavartan korholni kezdte önmagát Miért kesergek? Senki nem kényszerített erre a házasságra. Legfeljebb a makacsságom. A csakazértis meg- mu tatomságon^. Színésznő akartam lenni. Már azt hittem, sikerül. Kerek egy esztendeig éltem a mennyországban. Akkor estem ka a rostán. Színésznő leszek, ha kell, bármi áron. Csak ez éltetett. Ezért lettem Sándor szeretője. A nevében bíztam? Az összeköttetéseiben? Tanított. Foglalkozott velem. És én újra elindultam a mennyország felé. Az esküvő éltem. Boldog voltam. Most is a napos oldalon vagyok. És mégis boldogtalan. Különös. Erre az életre vágytam. Sándor szerelmére. És nem hogy több lettem volna, mint azelőtt, kevesebbnek érzem magam. Nincs értelme tagadni önmagámnak. Egy megfáradt, öreg ember fiatal felesége vagyok. Táncolni vágyok, utazni, órákig céltalanul kószálni az utcán. Úgy szeretnék élni, minit a többi húszéves fiatal. Szabadon, egy kicsit szeszélyesen vagy ha úgy jobban tetszik, szertelenül. Néha kedvem lenne leszaladni az utcára és ugráló-iskolát játszani a többi tízévessel vagy csókolóz- ni a férjemmel egy elhagyott ligeti padom. Vagy jóllakottan hosszan elcsevegni ebéd után. Egyiket sem szabad: Pedig amikor eljöttem hazulról, azt hittem, most leszek igazán szabad. Igen, szabad vagyok. Négyszobás lakásom van, autóm, huszonöt ruhám, pénzem és mégis zártabb vagyok, mint a kalitkába dugott madár. Ugrándozni, bolondozni gyerekes dolog. Céltalanul kószálni az utcán, arra nincs időnk. Csó- kolózni egy ligeti pádon, méltatlan egy művész feleségéhez. Csevegni ebéd után, elmaradna a szokásos pihenő. Húszéves vagyok, de néha úgy érzem magam, mintha negyven is régen elmúltam volna már. Gyűrűs menyasszony soha — Mit nem hisz? — Nem hiszem, hogy a háromból egyetlen nevet se ismerne, s miután ezt nem hiszem, azt sem hi hetem el, hogy szívesen állna a rendelkezésemre ... — De már megbocsásson, hiszen én... — A, lárifári, ismerem én az ilyen alakokat. Azt hitte, hogy gyorsan továbbloholhat, lerázhat a nyakáról, ha azt mondja, hogy nem tudom. Hadd keresse az a marha, hogy hol van a három név, vagy nyag- gasson másokat a kérdéseivel. Ne szóljon közbe! Szégyellne magát. Szívtelen, egoista alak, aki annyit, nem törődik az embertársaival, mint a veréb a farkával. Az ilyenek miatt nem halad úgy ez a társadalom, ahogy haladnia kellene.— De az isten szerelmére, értse már meg végre, hogy én.., — Halló..' 1 Bocsásson meg, hogy megzavarom, egy pillanatra, nem tudná nekem megmondani, hol van a Fertálymester utca? — Sajnálom, de nem tudom... — Hm... Hm . _ Es hol van a Bendegúz-köz? — Végtelenül sajnálom, de azt se tudom ... — Ejnye, na, de talán azt csak tudja, hogy hol van a Padmaly sétány? — Most már igazán kellemetlen azt mondanom, hogy nem tudom, de tényleg azt sem tudom, mivel... — Most nem tudja, vagy nem akarja megmondani? — Nem tudom. Higgye el, uram, ha tudnám, örömmel állnék a rendelkezésére, de mivel nem tudom, nem lehetek a segítségére és különben is... — Nem hiszem.
