Pest Megyei Hirlap, 1964. szeptember (8. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-13 / 215. szám

1964- SZEPTEMBER 13. VASÁRNAP

s>

“v^Eirfap

THALIA A UTÓBUSZÁN

£KS*SXXNNW>XXXXXXVXNXXXXVXXXXXX\XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXVXXXXXXXXXXXXXXV^ Az ekhós szekér rég divatja múlt. A vándorszínészek | ^ kora még nem. A változás csak annyi: modern autóim- í ^ szókra cserélték az ekhós szekereket. Azokkal járják az £ í országot, hogy a színház oda is eljusson, ahol azelőtt még í ^ a híre sem járt. $

Tíz autóbusz, több mint százharminc színész. Egyetlen napon tíz különböző színpadi mű előadása. Az operettől egészen a drámáig.

Míg esténként az egyik falu színpadán János vitéz siratja halott kedvesét, a másikon a bejáró munkások szomorúan mulatságos élete elevenedik meg, a harmadikon Shaw: Pygmalíonja kel életre, a negyediken Hamlet színészeket okító szava zeng: „...minden olyas túlzott dolog távol esik a színjáték céljától, melynek föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy fölmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát..

Tükör, játék, rivaldafény, őszinte érzésfek, örök emberi gyarlóságok nagy csatája. S végül: az igazság diadala, a gonosz pusztulása.

Ez a színház.

S a keret:

Pásztorgúnya és talár, lovagi vért és egyszerű színes kartonruha; félelmetes várfok és intim hangulatú modem hálószoba, csillogó bálterem és madárfüttyös patakpart. Élethűen utánozva vagy csak jelzésekben. Egyremegy.

A színház világa — csodálatos varázs. r Hihetővé változtatja a hihetetlent, ünneppé avatja a szürke hétköznapok estéit is.

Kétezerszáz ünnepi este. Ez az Állami Déryné Színház elkövetkező tíz hónapjának terve. De mondhatnám úgy is: kultúrforradalmi küldetése.

Az ország legnagyobb színháza — méltán illeti e cím. És nemcsak a kétezerszáz előadás, a tíz állandóan játszó társulat, a tíznél is több új

színházi bemutató fényesíti ezt a rangot. A nézők száma is: tíz hónap alatt közel hatszázezren látják a színház előadásait. Ilyen népes közönséggel egyetlen magyar kőszínház sem büszkélkedhet.

Pedig csak vándorszínház. Nemcsak a vándorszínházak derűs, szívet-lelket melengető romantikájával, de gondjaival és bajaival is. Mert örömteli dolog az autóbuszkirándulás, állandóan változó tájak, más emberek teszik lebilincselővé, vonzóvá a gyakori utazást. De amikor háromszáz kilométeres autóbusz út után este játszani kell a színpadon, nemcsak külsőségeiben, de jellemében is más embert alakítani, mint ami a színész — nehéz dolog.

A színház — játék. De minden színpadi játék maga egy kis halál. Mert a színész estéről estére meghal a színpadon, hogy másnap újjáéledhessen három rövid órára, s a játék közben átlopja alakja emlékét a nézők szívébe. Az ilyen játékhoz azonban pihenés kell, nyugalom és elmélyülés, és persze tehetség és tudás. Aki kőszínházban játszik, annak több jut mindenből. De a közönséget ez nem érdekli. Csak a játék. Az élmény ereje, amely felésugárzik a színpadról. Mert ma már — a televízió korában — a kis falusi művelődési házak közönsége is ugyanolyan őszinte élményt vár, mint a fővárosi kőszínházak nézőserege.

A tudás gyarapítható. Es a színház vezetői mindent megtesznek, hogy estéről estére őszintébb, sokszínűbb színházi játék vonhassa bűvkörébe a közönséget. Lehetőséget biztosít. És a fiatal színészek többsége tanul. Negyven tagja van a stúdiónak, amelynek munkája nem valamelyik előadóvagy próbateremben zajlik, hanem a célja felé száguldó autóbuszon vagy valamelyik vidéki szálloda szobájában.

Ilyen a vándorszínész élete — ma. Tavasszal és ősszel az Országutak porát nyeli, télen pedig a legkisebbre összehúzódva gubbaszt a szűk ülésen, de vitatkozik, olvas, tanul, készül a holnap szeretjeire. És közben „felnő” a „nagyok” közé. A Jászai Mari-díjak sora és egy Kossuth-díj is bizonyítja ezt.

Amikor a kőszínházak művészei még megérdemelt nyári szabadságukat töltik, ők már játszanak. És mire megnyílnak a kőszínházak kapui, a Déryné Színház művészei már megtartották az új évad első premierjét.

Előadásaik sikerről tudósítanak. A közeli hetek több értékes jubileumi előadása is bizonyítja ezt Rangsorolás nélkül: Pygmalion — ötven, Hamlet — hetvenöt, Titanic keringő — száz, Jegygyűrű a mellényzsebben — százhúszon- öt, Lili bárónő — százötven, Kisorsolt menyasszony — százötven, János vitéz — kétszáz. És a jubileumi előadások mellett új bemutatók egész sora. Mikszáth—Bondi vígjátéka: Tavaszi rügyek, Király— Váradi—Vécsey zenés játéka: Az igazi, Pável Kohout színműve: Ilyen nagy szerelem, Arthur Miller drámája: Édes fiaim, Jókai—Vereczkey színműve: A szerelem bolondjai kerül bemutatásra még ebben az esztendőben.

És ami új: vígopera-bemutató. Érdekes előzménye van. Kodály: Háry János című daljátékának kamaraelőadásával kezdődött, amely bizonyította a falusi közönség nívósabb zenei igényét. Ezt követte a

Denevér bemutatója. S aztán az elmúlt szezon végén a stúdió hallgatóinak váratlan bemutatkozása, Mozart: Szökte- tés a szerájból című vígoperáját vitték színre — sikerrel. Így került az idei tervbe Donizetti: Ezred lánya című vígoperájának bemutatása, mely — ha sikerül — alapja lehet egy későbbi gördülő kamara- opera-társulat megalakításának. Végső soron: új szín kerülne a falvak kulturális életének palettájára, a dráma és a vígjáték élmény mellett operaelőadások is segítenék a falusi népművelő munkát, gazdagítanák a falusi esték programját.

Tervek, eredmények, újdonságok.

S az újdonságok között szerepel az is, hogy az öteszten- dös működés után megszűnt Pest megyei Petőfi Színpad két társulata az új évadban az Állami Déryné Színház együtteseihez csatlakozott.

Színészei közül többen máris játszanak a jelenlegi produkciókban, míg mások ezekben a napokban kezdik még a munkát az új darabok próbáin.

Kerek egy hónapja már a tizennegyedik esztendő útjait járják a színház világoskék autóbuszai. Nincs tája az országnak, ahol szívesen látott ismerősként ne köszöntené a színészeket a falvak és városok népe. Joggal.

Tizenhárom év, huszonhat- ezer előadás, hétmillió néző. Olyan beszédes számok ezek, amelyek rangot és tekintélyt adnak nemcsak a színészi pályán, de minden színházszerető ember előtt Sőt, még külföldön is, hiszen a színháznak nem egy sikeres külföldi szereplés van már tarsolyában.

Falu Tamás:

FÜRED

Fáradtan kanyarog a sétány, öreg platánok hűs árnyékán A szív csak lassudan ketyeg. Pengéjével villogó késnek Ha a fába itt szívet vésnek,

Talán ez a szív is beteg.

A messze, messze, messze múltból Egy önfeledt kakukk kakukkol, Nem érteni, mit kiabál,

Beteg szívben beteg kertecske, Felsajog benne lepréselve Egy régesrégi Anna-bál.

A fába én nevem nem vésem,

Ne vádolja soha emlékem,

S ne tudja meg se ő, se más: Beteg szívek közt, s félve titkolt Sóhajok bús parkjában itt-volt Egy fájdalmas szívdobbanás.

Szeptemberi napsütésben.

(Foto: Kofcroczó)

»XXXXXVXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXvXXXXXXXXXXXXNXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXNXXXXXXXXXXXXXXXXV\XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXV..XXXXXXXXXXX>.X>XXX\XXXX^XXX.XXX^XXX'XVs.'^.XXXXX>X\XXXXXXXXXXXXXXXXXXXV\X\XXXXXXXXXXXXXXXXXX''?

intézet igazgatója — mi sem természetesebb ennél —, nem az idősebb kollégák közül jelölt ki előadót, hanem engem bízott meg, mint fiatal munkaerőt.

Egy ilyen politechnikai óra után — a részletekre pontosan nem emlékszem — beszélgetésbe elegyedtem az egyik végzős kislánnyal. Úgy hiszem, a tananyagról lehetett szó, amit Ágica — mert így hívták a kislányt — következetesen elhanyagolt. Képzelhetik, mennyire meglepődtem, amikor séta közben Ágica váratlanul megjegyezte: ,

— Érdekes, mérnök fiúm még nem volt.

Kétségbeesve kapkodtam levegő után, miközbep megfigyelhettem, hogy Ágica kárörvendve kuncog vergődésemen. Zavaromat tetőzte, hogy a magáról megfeledkezett leány kisvártatva megtoldotta előbbi kijelentését:

— Maga nem találja ezt érdekesnek, Tibor? ...

Éreztem, hogy mélyen elpirulok. Ne feledjük, Ágica a tanítványom volt és a tanárt akkor sem szokás keresztnevén szólítani, ha történetesen politechnikát tanít az illető. „Mit tenne ilyen esetben egy hivatott nevelő?”

— kérdeztem magamtól, de nem jutott eszembe megnyugtató válasz. Sejtettem, hogy meghátrálni nem lehet, mert az a vereség elismerését jelentené. Nincs mese, a kislánnyal foglalkozni kell: még fiatal, könnyen formálható a jelleme! Komolyan a szemébe néztem és amikor úgy éreztem, hogy sikerült felcsigáznom az érdeklődését, mintegy érzékeltetni akarván a ránk váró megpróbáltatásokat és t veszélyes buktatókat, Összefüggően elmeséltem neki életem szomorú történetét.

— Nézze Ágica — mondtam végezetül oktatólagosan.

— Maga felszólított engem valamire, amit én természetesen nem vehetek figve- lembe. De tételezzük fel,

hogy nem mint tanár és diák állunk egymással szemben. Akkor is értelmetlenség velem foglalkoznia, mert én határtalanul keserű ember vagyok, akit egyszer már a halál torkából ragadott ki a folyami rendőrség.

Szándékosan mondtam Mária helyett folyami rendőrséget, gondolván, hogy a rendőrség említésére felrémlik előtte az erkölcsrendészeti osztályok nyomasztó hangulata, s azok a kisiklott életsorsok, melyekről gyakorta olvashatunk a lapok rendőrségi híreiben. Már azt hittem, hogy sikerült megmentenem egy ifjú életet a társadalmi haladásnak, amikor Ágica szorosan hozzámsimult.

— Imádom a csalódott férfiakat — lihegte és szenvedélyesen megharapta a szájamat.

— Ennek folytatása lesz! — sziszegtem fájdalmasan és elhatároztam, hogy bármilyen áron, de Ágicát rátérítem a helyes útra. Fenyegető ígéretemmel láthatóan örömet szereztem neki, ám ez csöppet sem zavart. Fél év még hátra volt az érettségi vizsgákig, gondoltam, addigra sikerül alapvetően megváltoztatnom Ágica mondén fölfogását. A dolog persze nem volt egyszerű. Választanom kellett: vagy kitartok Mária mellett és felelőtlenül sorsára bízom Ágicát, vagy pedig Máriával szakítok, hogy minden erőmmel Ágica sorsának jobbra fordulásán munkálkodhas- sam. Az utóbbi mellett döntöttem, ami érthető, hiszen mondottam már, hogy Mária negyven éves elmúlt és szilárdan megalapozott élet- filozófiával rendelkezett.

Attól kezdve Ágicával jártam és az évzáró vizsgákig sikerült is elérnem, hogy politechnikából — amit korábban következetesen elhanyagolt, jelesre vizsgázott. Ami viszont általános emberi magatartását illeti, sajnos nem sok jót mondhatok el róla. Fáradozásaim rendre kudarcot vallottak, s mind a mai napig rajong a csalódott férfiakért.

Pedig én megtettem, ami tőlem tellett. Minden délután találkoztunk, sőt, ha szülei elutaztak a vidéki rokonokhoz, az éjszakát is náluk töltöttem. Ilyenkor hosz- szan elbeszélgettünk s én sajgó szívvel tapasztaltam, hogy Ágica morális nézetei romlásnak indultak • és ami a legszomorúbb, az én életfelfogásain üde harmatossága sem a régi már.

Megérthetik, hogy a felismerés birtokában számomra nem maradt más megoldás, mint a kíméletlen szakítás. Csalódtam Ágicában és ezt nem is titkoltam. Az érettségi banketten közöltem vele, hogy bármennyire fáj is, többé nem találkozhatunk. Ágicát nem rázta meg e bejelentés. Már egy kedves, ám szokatlanul bánatos arcú ifjú felé tekingetett megértőén és én másnap reggel elutaztam Siófokra ...

JUTKA

Búskomoran ődöngtem a mólón és amikor egy kellemes külsejű fiatal hölgy megkérdezte, miért szomorko- dom, habozás nélkül elmeséltem néki életem szomorú történetét. Az unalmas részeket figyelmességből elhagytam és csak annyit mondtam el, hogy feleségem napjában többször megcsalt, amit én soha nem viszonoztam. Látva, hogy szerelmemen így sem tud kifogni, éheztetett és állandóan va- salatlan ingben kellett járnom. Én még ezt is eltűrtem, és csak akkor jegyeztem meg, hogy „anyukám, ezt mégse kellene csinálni”, amikor egyik éjjel fojtogatni kezdett.

— Halálos! — suttogta izgalomtól elfúló hangon Jutka és mielőtt folytathattam volna, tüstént elmesélte ő is életének szomorú történetét. Délután 6 óráig ültünk a stégen, de a történet befejezése még mindig reménytelenül távoli perspektívának tűnt. Udvariasan figyelmeztettem a vacsoraidőre, majd kértem, hogy életútjának ismertetését a szobámban folytassa tovább. Hajnali háromkor értünk a történet végére, amit röviden úgy összegezhetnénk: a férje 42 éves volt, ő pedig 21 és a férje ezt nem értette meg.

Másnap délután visszautazott Pestre és én azóta sem tudok a nyomára lelni. A nevét ugyanis elfelejtette megmondani, csak Jutka, ennyit.

Siófokról visszatérve, módszeresen tanulmányozni kezdtem a női lélek rejtelmeit.

Éjszakákon át bújtam a híres gondolkodók aforizmagyűjteményeit, aminek eredményeként ontottam magamból a bölcs igazságokat, természetesen saját szellemi termékként tüntetve fel azokat. Naponként új és új igényesen összeállított . életi gazsággal leptem meg partnereimet, miáltal elértem, hogy legendás tisztelet kísérte minden léptemet. Hol volt már * az az idő, amikor úgy kezdtem, hogy elmeséltem életem szomorú történetét!...

Lányok, asszonyok, elváltak és özvegyek keresték kegyeimet és és öntelten sétáltam egy pokróccal a hónom alatt, lehetőleg a zöldövezet határán.

Egy ilyen alkalommal történt. A magány elviselhetet- lenségéről beszéltem egy kétgyermekes családanyának a körúti eszpresszóban, amidőn a bejáratnál feltűnt egy leírhatatlan külsejű alak. Hatalmas termete szinte az egész ajtónyílást betöltötte, amint élő hús-sövényként elállta az utat a ki- s bejáró előtt. A kétgyermekes, ám lélekben meglepően magányos hölgyismerősöm csodálkozva hátrafordult, hogy megnézze: mi idézte elő a hirtelen félhomályt. Rémülten felsikoltott, de a figyelmeztetés — ha ugyan egyáltalán annak szánta — sajnos, elkésett. A rabiátus

alak öles ugrásokkal az asztalunknál termett és mielőtt bármit is szólhattam volna, egyetlen ökölcsapással elsodort a megértésre áhitozó asz- szony mellől.

KATI

Céltalanul kóboroltam , az utcán, az ütéstől félrepedt szájamat töröl getve és nagyon szerencsétlennek éreztem magam. Igazán csak a vakvólet- lennek köszönhető, hogy nem követtem el valami helyrehozhatatlan szörnyűséget.

Szerencsére idejében észrevettem, hogy alig néhány lépésnyire előttem egy lebilin- cselően kedves arcú kis teremtés andalog. Nem lehetett több húsz évesnél és egész megjelenésének hamvas bája arra engedett következtetni, hogy ő talán meg tudna érteni ebben a feldúlt lelkiállapotban.

— Ne küldjön el, utólag mindent megért és megbocsát, Karsai Tibor, ha megengedi...

Ha akkor kacéran rámmosolyog, bizonyosra vehető, hogy semmi komolyabb következménye nem lett volna a dolognak. De ő, mint mondottam, elfordította a fejét és ez elég volt ahhoz, hogy érzelmeim virágba boruljanak. Tudtam, éreztem, hogy valami lezáródott az életemben és elkezdődött valami új.

Amikor végre szóbaállt velem, tüstént bevallottam, hogy szerelmes vagyok és ha ő is úgy akarja, hajlandó vagyok elmenni a végsőkig. Csilingelve felkacagott és azt mondta, hogy ennek nagyon örül, mert igen szeret sétálni.

— De, jegyezze meg, én diákszállóban lakom, és a maga lakásával nincs szándékomban megismerkedni — mondta ő, majd óva intett: — Noha utcán ismerkedtünk meg, a nő és férfi kapcsolatát tekintve határozottan konzervatív elveket vallók.

Én igyekeztem is megfogadni a tanácsát, de lehet-e a szívnek parancsolni, ha egyszer visszautasításra talál?

Felvonultattam egész életművemet, és olyan káprázatosán sokoldalúnak mutatkoztam, hogy időnként magam is elcsodálkoztam. Egyszer sziporkáztam, másszor minden szavam csupa poézis volt, ha a téma úgy kívánta, fájdalmasan sóhajtoztam és mindezt olyan őszinte átéléssel, amilyenre az igazán nagy művészek is csak ritkán képesek.

Hódítani akartam.

Képzelhetik, mit éreztem, amikor Kati — mert így hívták és elsőéves bölcsész volt — azt mondta:

— Csodálatosan link alak maga Tibor. Néha olyan érzésem van, hogy el is hiszi, amit mond. Kár, hogy mérnök lett. Mint színész többre vitte volna. Igazán sajnálom, hogy nem lehetek a magáé, de minket nem egymásnak teremtettek. Maga, ha nem is egy utolsó strici, de okvetlenül ott van a hátsó sorokban, én pedig ezt nem szeretem ... Tudja, más íze van a hazugságnak egy kávé mellett és megint más a paplan alatt, ahová így vagy úgy, de eljut az ember.

Nem emlékszem mit válaszoltam, csak azt tudom, hogy meg akartam halni. A legvalószínűbbnek az a feltevés látszik, hogy a halálba menők borzasztó mosolyával elvonszoltam magam a közeléből. Vánszorogtam az utcákon, mintha mázsás súlyokat cipelnék, holott semmi nem volt nálam, csak a szívem volt nehéz.

A hős elbukott, a dráma véget ért — gondoltam keserű öniróniával, amint megálltam a Margit-hídon. Az emberiség nem értett meg, ám legyen, elbukom!

Lábamat átlendítettem a híd korlátján és már éppen alá akartam bukni a mélybe, amikor egy hang megszólalt a hátam mögött:

— Mit csinálsz, te hülye? ..:

Mária állt mögöttem, s én

megpillantva tekintetében azt a bizonyosfajta érdeklődést, kényelmes lovaglóülésbe helyezkedtem a korláton és elmeséltem neki életem szomorú történetét.

Az ekhós szekér rég divatja múlt. A vándorszínészek í kora még nem. A változás csak annyi: modern autóbu- \ szókra cserélték az ekhós szekereket. Azokkal járják az j országot, hogy a színház oda is eljusson, ahol azelőtt még \ a híre sem járt

Prukner Pál

t