Pest Megyei Hirlap, 1964. augusztus (8. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-28 / 201. szám

PESf as eg vet kMítíop 1964. AUGUSZTUS 28. PÉNTEK VIGYÁZZ, A GAZDA HARAP! Kiváló művészünk Makiári Zoltán nyugalomba vonult. A zajos, sikeres színházi bemuta­tók fáradalmait a Balaton part­ján. nyaralójában próbálja ki­pihenni. Szemlélődik, néha órákig nézi a vizet. Olykor ha­látszok. pákászok bölcselkedé­seit hallgatja. A hűvös időben pedig barkácsol. Legutóbb en­nek a képességének hasznát is vette. Nagyon sok „szakmabeli** bukkant rá és csengetett be hozzá az utóbbi időben. A népszerű Maki bácsi, hogy a búcsú járást megfékezze, szel­lemes dolgot eszelt ki. A ka­pura barkácsolt egy táblát, — és mivel szóból ért a magyar — bevéste: — Vigyázz, a gazda harap! Galgóczy Imre Vendégek a Kóma partjáról — Különös jármű indult Münchenből közel-keleti és észak-afrikai útra a közel­múltban. Egy hatalmas, két­emeletes, különleges méretű autóbusz harminchat klsab- lakkal. Ez a szállítási mód egészem új a maga nemében, tulajdonosa Rőtéinek nevezi a gurulószálló szóból szár­maztatva. „. - Hajdanában, reges-ré­gen, a világnak kezdetén, él­degélt egy gyönyörűséges szép leány az Ural hegység aljá­ban. Kámának hívták, udmurt anya hozta a világra. Egy na­pon, amint a nyáját terelgette a réten, találkozott egy kar­csú ifjúval, a daliás Ivánnal. Káma és Iván első pillantás­ra egymásba szerettek. Iván segített Kámának őrizni a nyájat, Káma pedig virágfű­zért font szerelmese homlo­kára. Egyszer meglátta őket az Ural varázslóasszonya, egy Irigy, csúf. vén banya. Tudta, hogy törvény tiltja udmurt- nak és orosznak, hogy egy­mást szeressék. Bosszúból, hogy szétválassza őket, Rá­mát folyóvá, Ivánt szellővé változtatta. A banya átka csak félig fogant meg: Ká­ma folyó lett, — ugyanolyan szépséges, mint lánynak volt, <== Iván pedig szellő, de egy­Még nem késő! A minap rájöttem egy furcsa dologra „A holtakról jót, vagy semmit" — igazság jegyében minden néhai megjavul, megszépül, zseni lesz, szent lesz. Nagy em­berek... Életükben elég kevés barátjuk van, de ké­sőbb ... — Rokonom volt — mondja az egyik. — Leg­jobb barátom volt — imigyen a másik, aki hat forin­tot adott neki kölcsön. Borzasztó dolog. Talán én is erre a sorsra jutok, mert nekem is volt néhány ismerősöm, aki kisegített hat forinttal, amikor nem nyertem a lottón. Hogyan dicsekszenek ők majd velem! „Legjobb barátja vol­tam, megmentettem az életét, az ő társaságában min­dig sokat ittam, hogy kevesebb jusson neki. Kíméltem szegényt” — mondogatja majd az ivócimbora. Talán még a nagynéném is kibékül velem: „Mindig útjába álltam, ha valami nagy dolgot akart csinálni, ne'nogy elfáradjon a fiú". Még rágondolni is szörnyű, micsoda lehetetlen frá­terek válnak jóbarátaimmá „túl a síron ’. De rajtam nem fognak ki, nem hagyom, hogy di­csekedjenek velem. Holnaptól kezdve naplót vezetek, mindenkiről megemlékezem, akivel a leghalványabb és leglazább kapcsolatban is álltam. Mindenkit leká- derezek. Próbáljanak ezután dicsekedni velem a mél­tatlanok! Egész éjjélném tudtam aludni a gondolattól. Vé­remben javában cirkálóit a Novopán, Noxyron, a Ve­ronái, a Sevenaletta — az altatók családjából —, de csak nem tudtam aludni a gondolattól: „hátha ez se használ”. Reggel fáradtan ébredtem fel, de a kávé után egy szempillantás alatt megtaláltam a megoldást. Nem le­szek nagy ember! Azért se leszek híres ember! Velem ne dicsekedjék senki emberfia! Éppen jókor jutott eszembe. Még nem késő. Még időben van. És ez a legkönnyebb. Krajczár Imre Azt mondta nekem bizal- nasan, s csak nekem a Bur- >ulya, hogy december 1-től elemelik a rizspuding árát. In ugyan ki nem állhatom a izspudingot, de elrohantam is vettem fél mázsát, mert jó íz, ha van belőle, amíg olcsó. December 2_án a rizspuding ira ugyanannyi maradt, mint mit, s én átkozódva dobtam ü az ablakon a fél mázsa ‘izspudingot. Arra jött egy ■endőr, felírt és megbüntettek láromszáz f orintra ... Tényleg drágább lett a rizs- )ud ing! Azt mondta nekem bizal- nasan és csak nekem a Ka- evác, hogy december 5-ével élemelik a női feszülésre al­kalmas fehérneműk árát. vleg akartam lepni a felesé­gem és gyorsan elrohantam, ,-ettem negyvennyolc dara- >ot. Amikor a feleségem meg- átta, először kékszakállnak levezeti, aztán elájult és ma­sához térve, átment a szom­szédba kérni öt forintot köl­tsön, mert kellett kenyérre... December 6-án a női feszü- .ésre alkalmas fehérneműk íra ugyanannyi maradt, mint volt, s én dühömben kivág­tam az ablakon mind a negy­vennyolcat. Arra jött egy rendőr és közszemérem elle­ni vétség címén felírt és meg­büntettek négyszáznyolcvan Eorintra... Tényleg drágább lett ez a női fehérnemű! Azt mondta nekem bizal­masan és csak nekem Gala­gonya, hogy január 1-től drá­gább lesz a liszt. — Nézd, Galagonya, én már kétszer megégettem a zsebe­met, nem akarsz te beugratni engem? Galagonya , megesküd ott a szovjet Bezosztája búzára", hogy nem akar becsapni, így gyorsan elrohantam, s vettem öt mázsa lisztet, mert ugyan öt év alatt szoktunk ennyit elhasználni, de ha már egy­szer drágább lesz, akkor jó azért, ha van belőle otthon egy kevés. Természetesen, ne­hogy feltűnő legyen az ügy, ötkilójával vásároltam, elutaz­tam az ország száz másik községébe. Utaztam éjjel és nappal, Letenyétől Tápióször- csögig. de a liszt, az öt mázsa liszt, az meglett, mert tudom, mivel tartozom a családom­nak ... Január 2-án a liszt ára nem ment fel, csak a vérnyomá­som. Most azon töprengek, hogy kiveszek egy hónap fize­tés nélküli szabadságot, ipar- engedélyt kérek és lángost sütök az öt mázsa lisztből. Csak azt nem tudom, hogy ennyiből hány lángos lesz és azt sem, hogy vajon nem megy-e fel a lángos ára, mert akkor inkább lángost veszek még olcsón, hogy legyen ott­hon az is ... Mit tegyek? Azt hiszem, megkérdem Pemeté- töl, ő tájékozott a lángos ügyekben. Múltkor is lát­tam, hogy lángost evett az utcán! Gyurkó Géza mástól soha el nem váltak. A hűséges szellő mindenüvé el­kíséri útján a szépséges Kó­mát. s lágy hullámokkal fod­rozza vizét: menyasszonyi ru­háját ...” Arszentyij Georgijevics Ku- szov, végére érve a mesének, megtoldja a valósággal: — Az a törvény — nem volt mese. A cári időkben szigo­rúan tiltották az oroszok és udmurtok házasságát. Több mint négyszáz esztendőn át, amióta a kazáni tatár kán- ságtól az orosz cár megsze­rezte birtokának Udmurtiát, írott és íratlan törvények sa­nyargatták népünket... A mi vidékünkön rendkívül zord a tél. Régen a napokig tartó havazások járhatatlanná tet­ték a dombok között kanyar­gó utakat. Az emberek csak lóháton közlekedhettek. Ha ilyenkor egy orosz és egy ud­murt összetalálkozott a kes­keny csapáson, az orosz kor­báccsal vérté félre útjából a szegény udmurtot. A cári Oroszország — a népek börtö­ne volt. S ennek a börtönnek az orosz nép győzelmes for­radalma ' rombolta le falait... A szomszéd teremből át- hallatszik az izsevszki turis­ták vidám nótaszója. Vendég­látóik — a Galgamenti Tsz tag­jai — kívánságára a Katjusát dalolják éppen. A dúsan terí­tett asztaloknál udmurtok, oroszok, ukránok, tatárok és márik cifrázzák a dalt a hűséges Katjusáról, aki a virágzó almafák alatt, a kanyargó folyó partján kedve­séről álmodozik. — Tudja, hogy éltünk mi a szovjet hatalom előtt? A leg­nagyobb tudatlanságban, sze­génységben. A több mint hat- szózezrcs. írástudatlan ud­murt nép halászatból, vadá­szatból tengette életét. Aki három-négy hektár földet mondhatott magáénak — mó­dos embernek számított. Ipa— runk nerp. .volt,..földünk kin­cseivel rablógazdálkodást foly­tattak az urak. A földműve­lés és állattenyésztés csak a húszas években, az Udmurt Autonóm Terület megalakulá­sa után honosodott meg ná­lunk. ABC-énk, írásos nem­zeti irodalmunk nem volt. Dalainkat, verseinket, mesé­inket csak a szájhagyomány őrizte. A forradalom előtt csu­pán egyetlen egyetemi vég­zettségű udmuttot tartottak számon hazámban. Ég most? Idézzük az Űj Ma­gyar Lexikonból: „Az 1960/61-es tanévben az Udmurt ASZSZK általános is­koláiban 224 000, a közép- és felsőfokú iskolákban 20 000 diák tanult. Az udmurt iro­dalmi nyelven több jelentős alkotás jelent meg. A köztár­saság erősen fejlődő gép- és fémiparának központjai: Izsevszk. Votkinszk, Kam- barka. Jelentős fa- és bőr­ipar működik Szaravulban.” A fővárosban, a 350 000 la­kosú Izsevszkben ma négy egyetem működik. Gépgyárá­nak termékeit és .a híres IZS- motorkeréknárokat a Szovjet­unió határain túl is jól isme­rik. Kőszénbányászata, építő­anyag- és kőolajipara megér­demelt rangot vívott ki a szovjet népgazdaságban. Arszentyij Kuszov. a turis­tacsoport közfelkiáltással meg­választott sztarosztája „civil­ben” építészmérnök. Budapes­tet elsősorban a szakember szemével nézte: órákig gyönyörködött középületeinkben, épülő új lakótelepeinkben. Szabad idejében „amatőr nyel­vész”: még egy hetet sem töl­tött hazánkban, s máris sok ismerős hangzású szóra buk­kant nyelvünkben. Ami nem csoda, hiszen — rokonok va­gyunk! Az udmurtok a finn— ugor népek permi nyelvcsa­ládjához tartoznak. Ősidők óta ott élnek — az Uraitól nyugat­ra — a Káma és a Vjatka folyó között. Abban az őshazában, ahonnan a népvándorlás ára­data a magyarokat Pannóniá­ba sodorta. A szomszédban most gramo­fonlemez szól: Lakatos Sán­dor népi zenekara húzza a talpalávalót. A lábdobogásból ítélve, rokonaink gyorsan be­lejöttek a csárdás „titkaiba“! — Nekünk a forradalom előtt csak fájdalmas dalaink voltak. Ahol a nép nyomo­rog, ott nem születnek vidám dalok. Azóta ez is megválto­zott. Azelőtt nem ismertük a zeneirodalmat, ma pedig ope­raházunk nézőtere állandóan megtelik az udmurt, orosz és' külföldi operák előadásaira. Talmasz című operánkat Ud­murtia határain túl is isme­rik a szovjet emberek. Dalla­mainkban sok közös vonás emlékeztet az ősi magyar nép­zenére. Nyelvünkben Is sok a ha­sonlóság, mondatszerkeszté­sünk, ragillesztésünk, a ne­mek hiánya például azonos. A vér udmurtul vir, a vajat vöjnek mondják, a pi náluk fiút jelent, a mi, ti — udmur- murtul is így hangzik. Az anyát jelentő nene szavukból a nyelvészek bizonyára a mi néni szavunkra következtetné­nek. A papa udmurtul is pa­pa, s a szomjas udmurt vu-t kér, ha vizet akar inni. Ha számolnak, játszva megért­jük: adig — egy, käk — ket­tő, nyíl — négy, kvaty — hat, dasz — tíz. Küldöttség jön értünk az elnök irodájába: a rokonság­ra inni kell. A vendégeknek ízlik a túrái tsz zamatos, saját ter­mésű bora; náluk szőlő, gyü­mölcs alig terem. Azért a ma­gyar gyümölcsöt, zöldbabot, borsót, uborkát ismerik: kon- zervein’K népszerűek az ud­murt háziasszonyok konyhá­ján. ... Esteledik, búcsúzni kell. A tsz udvarán felberreg az autóbusz motorja, a vendégek beszállnak: várják őket a Mátra csúcsai, a Balaton hul­lámai, új élmények, újabb ba­rátok. Nyíri Éva KOVALIK NÉNI OKTAT Apró termetű, bőbeszédű öreg asszony. Hatalmas bérház földszintjén lakik. Nyári délutánokon kiül az ajtó elé, ősz kontyáról leveszi kendőjét, ölébe teszi kézimun­kás kosarát és horgol. — Egy pálcika, egy levegő — mormolja magában. Villámgyorsan mozog horgolótűje, térítőjén sokasod­nak a csillagok. Munkájából néha föltekint, eleven a sze­me pillantása is. Ha kinn ül az udvaron, a gyerekek körülveszik: — Kovalik néni, meséljen valami szépet — kérlelik. Ilyenkor az öregasszony még sebesebben mozgatja tű­jét, néhány percig gondolkodik, utána megered a nyelve. A legrövidebb mese fél óráig tart. Beszél a kis kutyá­ról, hogy ellopta a kolbászt, vagy a birkát legeltető pász­torokról; ha úgy tetszik, a sarki jegesről. A gyerekeknek minden történet tetszik. Még azt is meghallgatják, ami­kor Kovalik néni egyik-másikra rákiabál. — Hát az anyád nem törődik veled, hogy ilyen ma- szatos az arcod? Te meg töröld meg az orrod, Csiba! Fényeséknél kinn táncolnak... Egyik délután is az . udvaron ültek. Az öregasszony mint valami kottás, középen, szoknyája körül meg a gye­rekek. Tűjével fölfelé bökött, s éppen kezdeni akarta mondókáját, amikor a második emeleten kivágódott az ajtó. A részeges Csali szomszéd rohant ki, utána a felesé­ge, mosogatóronggyal a kezében. — Te mered ezt mondani? — visított az asszony, s teljes erejével nyakába csapta férjének a nedves, ragadós mosogatórongyot. A férfi elkapta az asszonyt, s jól megrázta. Egymásnak estek, aztán körbe-körbe szaladgáltak a folyósón. Kovalik néni komótosan fölkelt a székről. Még oda­szólt a gyerekeknek, hogy maradjanak nyugodtan, ő meg kiperdült az udvar közepére. Fejét feltartotta, kihúzta a derekát, s kinyitotta száján a zsilipet. Megindult a szóáradat, meg sem áUt a második eme­letig. Pattogtak, záporoztak a szavak, éles fullánkjuk szúrt, mérgezett nyiluk célba talált. Vagy egy negyed óráig ömlött a szólavina. A gyerekek kimondhatatlan élvezettel hallgatták. A házaspár megrökönyödött. A részeges Csali levakarta nyakáról a mosogatórongyot, felesége megtörölte kezét a kötényébe. Visszaszólt volna Kovalik néninek, de lát­ta, hogy reménytelen. így aztán mindketten bekullogtak a lakásba, s jó hangosan becsapták maguk mögött az ajtót. Az öregasszony helyeslőén bólintott, s dolgát jól végezvén, visszaült a helyére. Újra elővette horgolását, s mutatóujját felemelve, oktató hangon így szólt a gyere­kekhez: — Tudjátok, nem illik családi vitába beleavatkozni. Varga Anna Mária LIBÁK (Kútvölgyi Mihály felv.) AUTOSKARRIER, 1964 AZ ÚRVEZETŐ M indössze néhány hete múlt tizennyolc éves és azóta ül a vajsárga 1500-as Fiat vo­lánja mellett. Foglalkozása nincs, júniusban érettségizett és talán az ősztől már az egye­tem padjaiban mutogatja ma­gát, amennyiben helyt adnak a papa fellebbezésének. A papát ugyanis nem elégí­tette ki, hogy egyetlen szép­reményű fiacskája csak előfel­vételi nyert az egyetemen. Nem is az esztendei várako­zás aggasztotta — legalább ki­pihenhetné a tizenkét évi sza­kadatlan tanulás fáradalmait a gyerek —, inkább annak gondolata, hogy ha őszre nincs egyetem, akkor katonának vi­szik a fiacskáját, aki biztos, hogy nem tudná megszökni a kemény hangot, a hajnali éb­redést, a szigorú fegyelmet és a teméntelen sok és nehéz gyakorlatozás sem lenne a kedve szerint. Márpedig ha ti­zennyolc esztendős az ember és nagykorú, azt szereti ten­ni, amihez kedve van. Ezért izgatottan utasította a fiacs­káját, hogy azonnal írja meg a fellebbezést, majd ő maga vi­szi be személyesen az illetékes hivatalba, annak is a legfőbb vezetőjéhez és megmutatja, hogy senki sem utasíthatja el büntetlenül az ő fiát. a fiú egykedvű arccal fő­zi gadta a dörgedelmes apai szónoklatot és láthatóan na­gyobb figyelmet szentelt az eredeti, csomagból vásárolt rágógumijának, mint az‘apai ígéreteknek. Közben fel-fel- dobta az autó fényesen csillo­gó sluszkulcsát, ami autósok között annyit jelent — már­pedig az öregjének is van autója, igazán tudhatná: elég a dumából apafej, kapcsolj négyesre, aztán nyomás! Mert az úrvezető ezúttal sietett. (Máskor csupán pasz- szióból száguldott százhúsz- szal.) A megbeszélt helyen várja a nő, a haver pedig dél­utánra kölcsönadta a kéglijét, igaz, csak annak a fejében, hogy holnap ő adja kölcsön a kocsit. Nem szívesén jattolt az alkura — o kocsit és a nőt csak a legvégső esetben pasz- szolja át az ember még a leg­jobb fejnek is —, de a nő, aki várja, állati és ráadásul fran­cia, aki holnap visszarepül Párizsba s ha ma nincs kégli, mit ér a nő? Meg különben is, bitangnak ígérkezik a holnapi nap is: a haver azt hiszi, új hal akadt a horogra, akit ő fo­gott ki először, az igazság pe­dig az, hogy ő már tavaly ki­halászta s ráadásul nem is olyan oltári jó nő, ahogyan napok óta zengi a haver. Az órájára nézett: már biz­tos, hogy öt percet késik, de ha ilyen hévvel szaval az öregje tovább — hiába a kég­li, ha elmegy a nő. De szeren­csére, az órára nézés ragadós betegség, elkapta az öreg nő­gyógyászt is, mire izgatott lett, a táskájába tette a fellebbe­zést és sietve távozott. Míg összekapkodta a holmi­ját, még hallotta a vadonatúj Austin zümmögő startják s fél perccel utána gázt adott ő is. Hetvennel vette a kanyaro­kat, mert az órájának mutató­ja százas tempóban sietett elő­re s ő feltétlenül ott akarta még érni a párizsi babát. Tjilkésett. Amikor befordult ‘ J a sarkon, a nő akkor szállt be az utca végén a mé­regzöld — Austinba. Pataki Pál

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents