Pest Megyei Hirlap, 1964. július (8. évfolyam, 152-178. szám)

1964-07-09 / 159. szám

«ST megyei 1964. JÜLIUS 9, CSÜTÖRTÖK Raktárak — papíron Az év elején örömmel ad­tunk hírt róla, hogy a Pest megyei MÉK — áruelhelyezési gondjain enyhíteni akarván —■ jelentős költséggel új raktá­rakat építtet a megyében, többek között Vácott és Szent­endrén. A két raktár fontos szerepet tölt majd be a felvá­sárolt áru kellő tárolásában, s ezzel jobbá, zökkenőmente­sebbé teszi a zöldség- és gyü­mölcsellátást. Ha majd elké­szül . . . A két raktár sors»a ugyanis nagyon lassan halad a végki­fejlet felé. Kínos lassúsággal készülnek a tervek, s még las­súbb a helykijelölés, s más. az építést megelőző feladatok végrehajtása. Tisztában vagyunk vele, hogy az építőiparnak, s az illeté­kes szerveknek is ezernyi ten­nivalója van. egyik fontosabb, mint a másik. Mégis: a két raktár mielőbbi felépítése rendkívül fontos a megye el­látása szempontjából. Éppen ezért joggal vár több támoga­tást az építtető, s az kell, hogy ne csak várja ezt a támo­gatást az illetékesek részéről, hanem — meg is kapja! (é) HOLTIDÉNYBEN Hosszú út vezet a gyártól a vasútállomásig. Munkások százai sietnek a háromnegyed négyes vonathoz. Vége a mű­szaknak. Nagy sárga épület áll az út mellett, ki sem tűnik a lakóházak között, de valami mégis felhívja rá a figyelmet. Mind többen és többen nyitnak be ajtaján. Az ajtó felett a fel­irat alig látszik: Vasutas Szakszervezet, József Attila Műve­lődési Otthon. Kopott, régi épület, ötvenéves. & Uj zongorázási rekord Egy Alfredo nevű argen­tin férfi új zongorázási vi­lágrekordot állított fel: 100 órán keresztül játszott egy­folytában. — Régi épület, nem is a leg­ideálisabb, de mi nagyon sze­retjük. Olyan, mint egy éjjel­nappal KÖZÉRT, mindig nyit­va van — mondja Zöldi Ist­ván igazgató. Harmincnyolc éve dolgozik a Dunakeszi Járműjavítóban, harmincnyolc éve vesz részt az otthon munkájában. Régi tablókép a falon: a dalkör 1942-ben. Közülük sokan még ma is tagjai a kórusnak. Szé­pek az emlékek, de ma sincs miért szégyenkezniük. A mis­kolci dalosfesztiválon nemrég nyertek aranykoszorús jel­vényt. A dalkör, a szakkörök, a könyvtár munkájában észre sem venni, hogy júliusban, „holtidényben” vagyunk. Pe­dig a lehetőségek nem a leg­optimálisabbak. A helyiségek BIZONYÍTÉK állandóan foglaltak, még a sportkör torna, birkózó és súlyemelő szakosztálya is itt tartja edzését. A beázott tetőt nemrég javították, most újra kezdhetik a belső renoválást. Az épület kívül-belül rideg. A nyugdíjasok és fiatalok, a szak­köri tagok és a dalosok lassan betöltik a kis helyiségeket. Es mintha megszűnne a szobák ridegsége: a játékszobában rövid vita az elfogott ulti után, a vörös szobából — a vörös tapétáról kapta a nevét — ki- hallatszik a férfikórus zengő éneke, de még Fürjes Lajos karnagy utasítása is. Igaz, át- hallatszik a tv-szobába, s en­nek az áthallásnak nem örül­nek túlságosan a tv-nézök... de egyelőre ez van. Kicsi a hely, szűk a ház... Megvártuk, míg a dalkör be­fejezi a próbát. Várkuti Jó­zsef, a titkár inkább a prob­lémákról beszél, mint az ered­ményekről. Számukra a kórus jövője a legfontosabb. — Nekünk is évekre kell tervezni — mondja idősebb Várkuti József, az apa. — Harminchat éve alakítottuk a dalkört. A háború után, negy­venöt januárjában kezdtük újra... — De lassan megöregszünk — veszi át a szót a fiatalabb, negyvenegy éves Várkuti. — Kevés a fiatal, pedig már min­dent mepróbáltunk. Talán az ősztől sikerül. Reméljük, a KISZ is betartja ígéretét és segít a szervezésben. A dalkör ötvennyolc tagja között tíz a nyugdíjas és bi­zony sok deresedé, vagy ősz haj jelzi, hogy a tagság két­harmada felül van a negyve­nen. Nagyon jó propagandára, a KISZ és a művelődési ott­hon segítségére lenne szükség, , hogy még sokáig működjön a nagy hagyományokkal rendel­kező dalkör. A vállalat tá­mogatása nem is hiányozna: ez évben is ötvenöt dalos egyenruhájához ötvenezer fo­rintos segítséget adott, a mis­kolci fesztivál alatt pedig a dalkör tagjai két nap rendkí­vüli fizetett szabadságot kap­tak. Ez a segítség valóban több, mint „hivatalos1’. De megérte. Az énekesek nem maradnak adósai a vállalat­nak: a pilismarót! és miskolci sikeres szereplés után most a vasutas napra, az alkotmány ünnepére és a köbanyai fellé­pésre készülnek Fürjes Lajos karnagy vezetésével. A kórus életében és a tagok zenei nevelésében fontos sze­repet töltenek be az előadás­sal, zenehallgatással egybekö­tött klubdélutánok, a neves művészek fellépésével meg­rendezett dalosbálok. Ez, és a sok közös emlék formálta az évtizedek során őszinte, jó emberi közösséggé a gyár da­losait. ' GYŐR-POZSONY Kis szoba az emeleten. A falakat teljesen betölti a sok olajfestmény, a sarokban fes­tőállványok, mindenütt gipsz- szobrok. Ketten is alig férünk el, pedig a képzőművészeti szakkör huszonnégy taggal működik. Az igazgató büszkén mutatja a falon fia, ifj. Zöldi István — azóta neves film­operatőr — egyik első „mű­vét”, a pipázó parasztot ábrá­zoló olajfestményt. A kertben gyülekezik lassan a törzsgárda. A fiatalok szíve­sen töltik szabad idejüket a játékszobában vagy a kerthe­lyiségben. A vasárnapi tánc- délutánok alkalmanként két­száz-háromszáz fiatalt vonza­nak. A Jeszenszki-zenekar — egyetemisták, középiskolások, ipari tanulók — közkedvelt és része van abban, hogy ha lassan is, de kialakul a műve­lődési otthon közönségének törzsgárdája. A József Attila Művelődési Otthon nagy, sárga épület. Régi is, kopott is, a külsőjével nincs miért hivalkodnia a la­kóházak között. Olyan, mint a többi — Otthon. S ez Zöldi István, Várkuti József és a többi lelkes népművelő érdeme. Sz. P. Magyarország és Csehszlovákia között — a két ország egyre mélyülő barátságának szimbólumaként is — újabban közvetlen autóbuszjárat létesült Győr és Pozsony között. Né­hány nappal ezelőtt indult el a győri állomásról az első autó­busz, amely közvetlenül a két város között közlekedik. A járat máris élénk forgalmat bonyolít le, a MAVAUT és a CSAD közös megegyezése és szervezése alapján naponta 4—4 fordulót tesznek az autóbuszok a két város között. Ez. az „újítás” igen gyorsan népszerűvé vált s a népszerűsége előre­láthatólag még növekedni fog. Fokozza a magyar utasok érdeklődését az a körülmény is, hogy a Pozsonyba kiránduló magyarok forintért vásárolhatják meg jegyüket az IBUSZ győri utazási irodájában. Képünk az új útitáblával felszerelt első autóbuszt ábrázolja. Néhány napja ugyancsak közvetlen járat köti össze Mis­kolc-Tapolcát és Kassát. Hol kezdődik az első évben a tanítás az új dabasi gimnáziumban Ezer forint prémium pedagógus lakásokért Ügy volt, hogy augusztus 20-án befejeződik Dabason a gimnázium építése. Hogy ez a határidő eltolódott, arról már beszámoltunk. Az épületbe az új iskolaév kezdetekor még mindig nem diákok, hanem munkások járnak, remélhető­leg szorgalmasábban, mint az elmúlt iskolaév alatt és ha késve is, az ősszel mégis el­készül a középiskolai tudomá­nyok dabasi alma matere. Annál is inkább sietniök kell építőinek, mert a gimná­ziumot meg kell nyitni, 180 első osztályú tanulója már be­iratkozott. Rajtuk kívül az ócsai gimnázium idén első osz­tályt elvégzett „dabasi osztá­lya” közel negyven gyerek, most már az új iskolában jár­ja a másodikat. Másfél száz gimnazista nem tanulhat fedél nélkül. Gondot is okoz, hol tanul­nak a dabasi diákok, amíg az iskola megépül. Két terv me­rült fel arra az esetre, ha az építő vállalat november else­jéig biztosítaná az épület át­adását. Az egyik terv azonban csak akkor valósítható meg,' ha a nyár folyamán az iskola- épület hátsó oldalán levő tor­naterem, politechnikai műi hely és a menza építkezését teljesen befejezik. Ezekben a helyiségekben megkezdődhet a tanítás, amennyiben a folyo­sót átmenetileg fallal választ­ják el a még építés alatt ál­ló épületrészektől. Az a felfo­gás, hogy így az oktatás az építkezést nem zavarná. Más kérdés azonban, vajon az épít­kezés nem zavarná-e a szük­ségtantermekben folyó okta­tást. Ha a három helyiség még­sem készülne el szeptember elsejéig, másik szükségmegol­dás látszik elfogadhatónak. Eszerint novemberig a gimná­zium első osztályai a művelő­dési házban tanulnának átme­netileg, a második osztály nö­vendékei pedig továbbra is Öcsára járnának. Az esetre, ha a vállalat az épület átadását csak novem­ber elseje után garantálja, vagy a dabasi, vagy a sári ál­talános iskolában vendéges­kedne az első évben úgy lát­szik hontalanul maradó új tan­intézet. Hogy a három megol­dás közül melyikre kerül sor, azt majd a járási tanács vég­rehajtó bizottsága augusztusi ülésén dönti el. Négy tanárt is kineveztek már az új iskolához. Ezek ré­szére, amíg a gimnázium köz- zelében tervezett házak, leg­korábban jövő év végére meg nem épülnek, átmenetileg a szomszédos Sári községben biztosítottak lakást. Gondos­kodni kell azonban a még ki­nevezendő tanárok részére is lakásról, ami természetesen nem könnyű dolog. Ennek érdekében a járási ta­nács vb legutóbbi ülésén úgy határozott, hogy ezer forint céljutalmat tűz ki a Dabasi Községi Tanács vezetői részére, ha a községben most épülő pe- iagógus szolgálati lakásokat lecember elsejéig műszakilag í tadják. Káder voltam a mezőgazdaságban Nem tudom, megfigyel­ték-e már, hogy a legtöbb kulcsregény mentegetőzéssel kezdődik. A szerző bevezető­ben szabadkozik, mondván: története kitalált* história, színhelye a képzelet szülötte, szereplői költött személyek, ha netán valaki mégis ma­gára ismerne — merő vélet­len. Az én históriám nem ki­agyalt történet. Igaz: nem is kulcsrefeény. ügy kezdődött, hogy Illetékes Kar társ újév előtt magához hívatott. Régi ismerősök voltunk, követke­zésképpen úgy tett, mintha a nevem sem tudná. — Azért hívattam ... ööö... a kartátsnőt, hogy megbeszél­jük az áthelyezését — kezdte. Tizennyolc éves voltam, s mindössze négy hónapja mun­kavállaló. — Áthelyezés? — dadogtam. — Hová? — Az Agrár Nemzeti Válla­latok Megyei Központjába! — jött a válasz. Megkönnyebbültem: akkor szüret, mert ilyen — nincs is! Reményeim azonban rögvest lelohadtak. — A központ január else­jén megalakul, s a.. .ööö ... kartársnő ott fog dolgozni. — Mi az az agrár nemzeti vállalat? — tudakoltam rosz- szat sejtve. — Szocialista mezőgazdasá­gi szektor! — hangzott a sza­batos válasz. — De hiszen ... dehát én nem értek a .mezőgazdaság­hoz' Nem is érdekel — tilta­koztam. — Sajnálom. Majd megta­nulja! Fiatal, van ideje. A pártnak most minden káderé­re szüksége van a mezőgazda­ságban! Az, hogy én káder vagyok, újdonság volt számomra. El is tűnődtem rajta egy darabig. Ám hirtelen belém vágott, hogy nem tudom megkülön­böztetni a cukorrépát a vá­lasztási malactól s ez újból protestálásra ösztökélt. — Én még sosem voltam falun. Aratást is csak filmen láttam. Mit csináljiak a mező- gazdaságban? — Ellenőrizni fogja a szak­embereket! A volt ispánokat, gazdatiszteket, intézőket, min­denkit! — Mit ellenőrizzek rajtuk, amikor. semmihez sem értek? — Azt majd megsúgja az... ööö ... élvtársnőnek a prole­tár ösztöne! Illetékes Kartárs tévedett. Tíz hónapig füleltem, mit su­sog a proletár ösztönöm, de meg sem nyikkant. Ezek után levontam a konzekvenciákat és otthagytam a szocialista mezőgazdasági szektort. Hanem, ami addig történt! Pedig egészen jól kezdődött. Az első napokban az irodákat dekoráltam. Piros papírból be­tűket vágtam és gombostűk­kel szurkáltam a falra, hogy népi demokráciánk nem rés, hanem erős bástya a béke frontján. A második héten véget ért az aranykor. Megkaptam a beosztásomat: állattenyész­tési előadó. Izgalmas időszak kezdődött. Reggelenként mind a hatan — az egész megyei központ — a postával szóra­koztunk. Kitett naponta két- három kilót. A minisztérium­ból küldték ismeretlen felet­teseink. Az én körlevéleimet sten­cillel sokszorosították és így kezdődtek: „Állattenyésztési Előadó Elvtársnak, Székhe­lyén.” Erre pontosan em­lékszem, mert tetszett, hogy nóniusz-lovat még nem lát­tam, de székhelyem már van. Sajnos, ami ezután követ­kezett, kevésbé értettem. Az első körlevélben például fel­szólítottak, hogy a szarvas- marha- és lótenyésztő agrár nemzeti vállalatok házi gyógy­szertárába feltétlenül szerez­zek be szűrcsapót és legalább egy darab Bárány-féle idegen- test-eltávolítóval kombinált bárzsingszondát. Huszonnégy órás heveny töprengés után odamentem egyetlen szakem­berünkhöz — akit nekem kel­lett ellenőriznem, — és kival­lattam: — Béla, mi az a szúrcsap? Béla nem ért rá társalogni: ő intézte a megyei központ- összes adminisztrációját. Fel sem nézett a kimutatásokból, foghegyről felelte: — Mi lenne, hát a trokár! A bárzsingszondát már meg sem pendítettem. Egy másik irományban — volt vagy harminc oldal — figyelmeztettek, hogy a fajta­tiszta állomány megteremtése érdekében ellenőrizzem a ső­rék járlatát és krotáliáját. A felszólítás jókor jött, magam is éppen elíenőrzős hangulat­ban voltam, csak azt nem tud­tam, minek a micsodáját el­lenőrizzem?! Jött ennél rosszabb is. Egy­szer a jerketoklyóimat firtat­ták, máskor a ridegmarhákat kérték tőlem számon. Tőlem, aki még a barátságos marhák­tól is úgy féltem, mint a tűztől! A legszebb azonban az a körlevél volt, amelyben fel­szólítottak, hogy munkakörö­met adjam át rövidesen meg­érkező utódomnak, s további intézkedésig vegyem át a szak­oktatói tennivalókat. Ez an­nál is könnyebben ment, mert nem volt kitől és mit átven­ni. Nyolc napig úgy éltem, mint Marci Hevesen: hevesen kívántam a szabadulást. Az istenek — feletteseim — azonban más sorsot szántak nekem: a gumipitypaing-szak- ertő nehéz sorsát. Ezt újabb körlevélből tudtam meg, azzal a kiegészítéssel, hogy a mel­lékelt szakkönyvek segítségé­vel tartsak hathetes gumi pity­pang-termesztési szaktanfo­lyamot, leendő brigádvezetők­nek. Jómagam ugyan sosem tudtam volna megkülönböz­tetni, melyik pitypang van gumiból és melyik nem, de megnyugodtam, mert ezt még Béla sem tudta! Hat hét után a gyapot következett. Ez ugyan gyapotból volt, nem gumiból; de ugyanannyit értettem hoz­zá. Sebaj, a tanfolyam ettől jól sikerült: csupán egyszer tévesztettem össze a sarabo- lást a darabolással, de hallga­tóim észre sem vették. Szinte fájt a govern, ami­kor — egyéb oktatnivaló hí­ján — búcsút kellett monda­nom a katedrának. Időközben ugyanis megjött a kinevezé­sem: növénytermesztési szak­előadó lettem. Az újabb csa­pást férfias nyugalommal fo­gadtam. Ha fel is ötlött ben­nem, hogy ilyesmit még nem csináltam, mindjárt felötlött a válasz is: egyszer csak el kell kezdeni! Ha állattenyész­tési szakembernek megfelel­tem a legcsekélyebb szakisme­ret nélkül, növénytermesztő­nek csak nem bukom meg!? Elvégre volt otthon virágos­kertünk! Gyerekkoromban még gyomláltam is. Sajnos, a dolog nem volt ilyen egyszerű. A kultúrnö­vény meg a májusi morzsolt még csak ment valahogy, de a címerezésnél nagyon hiány­zott, hogy nem tanultam he­raldikát. összesen kétfajta cí­mert ismertem: a régit a négy folyóval, meg a népköztársasá­git. Béla azonban — akit ne­kem kellett ellenőriznem —; azt mondta, hogy a kukori­cánál egyik sem jó. Pályafutásomnak a kegye­lemdöfést végül is az SZTK- orvos adta meg: tetanusz in­jekcióval. Erre azért volt szük­* ség, nehogy mérgezést kapjak a sok gezemicétől, amit a fa­gyos földön való csúszás köz­ben a számban összegyűjtöt­tem. A csúszás ugyan nem tar­tozott szakelőadói feladataim közé, de hát istenem, a repü­lés sem, mégis repültem. No, nem sokat, Ikarosz biztosan tovább bírta tizenegy méter­nél, viszont neki viasz szár­nyai voltak, nekem pedig csak pechem. Első vidéki ellenőr­zésem alkalmával ugyanis pe- chemre bedöglött a pléh Sko­dánk és utamat Sárikán szán­dékoztam folytatni. Sárika minden idők legcsökönyösebb kancája volt, valószínűleg egy mammut és Rosinante keresz­tezésének kései ivadéka. A mammuttól örökölte méreteit, a bús képű lovag gebéjétől pedig makacsságát. Hárman raktak fel a Sárikára — és egyedül szálltam le. A lando­lás kissé hosszúra sikerült: tizenegy méter a levegőben, plusz hét a földön. A leltár végeredménye siralmas volt: folytonossági hiány az alsóaj­kamban, a homlokomon és a vállperecemben, s leltártöbb­let a számban gizgazokból és az áldott anyaföldből. A karom még gipszben volt, amikor kettes jó hírt kaptam: Sárikából virsli lett — belőlem pedig üzemgazdász. Azaz, csak lettem volna. De ekkor — tíz hónap alatt elő­ször! — megszólalt a proletár ösztönöm. Ilyesmiket sutto­gott: „Az üzemgazdász a terv- készítés atyja. Tőle függ egy egész megye egy esztendei gazdálkodása. Neki előre tud­nia kell, hány mázsa kocsike­nőcsöt használnak fel egy év alatt a gazdaságokban, és hány juh fog elhullani büdös sántaságban ...” Tovább nem folytathatta, mert a büdös sántaság megvadított. A rigo- lírekét még valahogy elvisel­tem; kibírtam a pótbeporzást, meg a laktációs időszakot is. No de büdös sántaság?! Fogtam magam és otthagy­tam szúrcsapot-papot. Nyíri Éva

Next

/
Thumbnails
Contents