Pest Megyei Hirlap, 1964. július (8. évfolyam, 152-178. szám)

1964-07-21 / 169. szám

1964. JÚLIUS 19, VASÄRNAP

PEST

WECV

kAÍiÍoP

Építő katonák között

sínen megy a vonat. Pedig a

legények csak július elsején jöttek ide. Tudja hol tartanak most? A 102—103 százaléknál És számítsa hozzá azt: kevés a vasútnál a munkaerő.

Jön a katonák parancsnoka. Szántai István százados elmondja, a fiúk kéthónapos katonai és vasútépítő elméleti kiképzést kaptak, azután jöttek ide. ű általános műszaki tiszt — most új szakmát tanul, de megéri. Katonái is így látják, például azért, mert 60 százalékos tervteljesítésen | felül a zsoldjukhoz külön pénzt kapnak. Ilyen tempó mellett négyszáz-hatszáz forintot havonta.

Nő a nősülési alap

Megcélozzuk az első „kecskét”, az első emelobakot. Rövid interjú Kocsis S. Mihállyal, a szegedi ■ Kender-fonógyár karbantartó segédmunkásával. ,

— Mit csinál a zsoldo-n felüli keresetével?

— Takarékba teszem. Itt jó a levegő, kemény a munka, — kinövöm az összes ruhámat mire leszerelek.

— Volt már otthon?

— Igen..

Parancsnoka mondja el helyette:

— Azért engedtük el, mert jól dolgozott. Havonta két szabad szombatunk van és legalább az egyiken mindenki hazamehet. Persze, ha a munkája és a magatartása ellen nem merül fel kifogas.

Rácz József, a gépes brigád vezetője Kistelekről vonult be. Szegeden érettségizett, a vasútforgalmi technikumban, aztán Kecskeméten volt szolgálattevő. Jelenleg növendék-törzsőrmester. A pluszpénzből kétnaponként megiszik egy üveg sört, a többit félreteszi a nősülési alapra.

Kiys Sándor rákoscsabai fiú, villanyszerelő civilben. •

— Kemény munka, de jobb mint á laktanya — mondja. — Ha majd a menyasszonyommal Szegedre, az ünnepi játékokra megyünk, nem állom meg di-1

HAJÓTÖRÖTTEK

Meg így, az Öregkor küszöbén, betegségtől meggyötörtén is figyelemre méltó jelenség. Sablonos hasonlat, de nincs jobb helyette, mint azt mondani, romjaiban is férfit mutat, akin rajtafel ej tődnek a női szemek.

A ház, amelyben laknak, hajdan rangosnak számított, most szomorúan, kopottan didereg az esőáztatta flaluszé- len.

Szívesen beszél magáról, betegségéről. Még a rádiót is lecsukja, arrébbtolja az újságot. Kereken, szabályosan válaszol, minden kérdésre feleletet ad. Elmondja, milyen sokat dolgozott a termelőszövetkezetben,' hogy megbecsülték ott és becsülik ma is. Napi egy munkaegységet írnak jóvá betegsége kezdete óta. Nem . kis összeg, mert a tsz már szépen fizet.

Tavaly júniusban — több mint egy éve — a tüdőszűrés mutatta meg, hogy baj van. Közel a hatvanhoz lett beteg. Rövid idő múltán a törökbálinti szanatóriumba vitte vasárnaponként a kis ezt-azt vékony, madárka felesége. Nem volt rá szükség, hiszen a szanatóriumban sokkal többet kapott, mint ami otthon jutott egy emberre. Mert a szülőkön kívül még öt gyerek kért naponta kenyeret a portájukon.

Hosszasan elidőzik ágon, mennyire hiányzott • a szanatóriumban a családja. Éjjelente hallotta a hangjukat, csacsogásukat.

Míg beszél, a gyenge kis asszony leeresztett karral, fakult kék ruhában áll az asztal előtt. Fejét oldal thajtva hallgat. A kínosan tisztántar- tott, de nagyon szegényes szobában csak az van, ami két embernek szűkösen elég.

— Tizenöt éve vagyok tsz-tag. Szeretek itt dolgozni. Megbecsülnek, tavaly augusztusban már a betegségem idején ezernyolcszáz forint hűségpénzt, majd egyszer ismét ezer forint szociális segélyt kaptam. A feleségemnek idegösszeroppanása volt, hogy felépült, ismét bevették a gyümölcsápoló brigádba.

— Mióta házasok? — szakítom meg a felsorolást. Fejben nagyjából számvetést csinálok a család jövedelméről. Beleszámítottam az öt gyereket és a betegségek okozta gondokat is, de így sem érthető a lakás kinézete.

— Nem régen, nyol<j éve — szólal meg a feleség.

Szóval a régi asszonynál maradt minden, elvált ember kezdett új életet.

— A legnagyobb fiút én hoztam az első házasságomból — meséli tovább az asszony. Alig múlt valamivel ’harminc, de fáradt, meggyötört.

— Mindössze két ágyuk van, hol alszanak a gyerekek? És egyáltalán, hol vannak? — tapintatlankodom. *

— A vaságyunkat összecsuktuk, hogy elvitték a gyerekeket.

— A betegség miatt?

— Igen — válaszol a férj kurtán.

— A legnagyobb fiam /a nagyanyjánál van, a többiek különböző állami intézetben.

— Látja, erre megy minden pénzünk — siránkozik az .ember. — Ha legalább azt tudnánk elintézni, hogy az öt gyerek ne négyfelé lenne. Mert a feleségem megy az egyik gyerekhez látogatóba, én a másikhoz. így vesszük sorra őket. Sokba kerül nagyon az útiköltség, meg a kis csomag, amit elvárnak itthonról. De nem hagynék ki egyetlen vasárnapot sem, amikor látni lehet őket.

Most először enged fel fegyelmezett. simasága, hangjában őszinte melegség csendül:

— Szívesen mennék dolgozni, de az orvos még nem enged.

Aki hozzájuk kísért, szintén idős ember. Nem jött be, kinn várt az esőáztatta kertben. Sokáig, mert a rövid Kérdéseket-válaszokat gondolatokkal teli hosszú szünetek nyújtották.

— Mindent látott? — kérdi csendesen.

Mindent láttam, de semmit sem értek. Furcsa emberek, furcsa sors.

Később ez is, az mondott valamit és lassan kialakult a különös házaspár története.

Az embert-asszonyt messziről vetette ide Pest alá az élet. Akkor még külön utakon jártak. A férfi tanító volt, házas, családos. Ivott. Először mértékkel, majd mind többet, féktelenül. Kitűnő pedagógus volt, mégis eltanácsolták. Ekkor ment-a termelő- szövetkezetbe. Bizalmi ember lett, könyvelő. Igaz, pénznem ragadt a kezéhez, mégis le kellett váltani, szeszgőztől mámorosán nem végezhetett jó munkát.

A növénytermesztőbrigádba került egyszerű gyalogmunkásként. Jól megállta a helyét. Dolgozott három más Helyett, jól keresett — mégsem maradt- egy krajcárja sem. Családjától időközben elvált, egyedül élt. ,

A termelőszövetkezetben megismerkedett mostani feleségével, akit kisgyermekkel hagyott el az ura. A rendes asszony mellett új életet ígért. Hamarosan megjött az első gyerek, majd a második, a harmadik, a negyedik. A nagy változásból nem lett semmi.

A férj szóban imádta a gyermekeit, mindennél büszkébb volt rájuk, de fejük alól elitta a pólyát. Pénzt nem vitt haza (lett volna mit!) inkább adósságot csinált. Az asszony az örökös terhesség, gyermek- gondozás miatt nem dolgozhatott, a tsz szociális bizottsága, a szülei és az ismerősök segítették. Így jutott az idegösszeroppanásig. Kórház, teljes káosz, összecsaptak fejük felett a hullámok. A gyermekeket állami gondozásba vették. A sok alkohol a férfi erejét is megtörte, a szervezetben puha fészket találtak a tbc- bacilusok.

Amióta kórházba került, nem iszik. Magába süppedt és valóban'csak a gyermekeinek él. Helyette most az asszony állt munkába s próbálja gyenge erejével partrahúzni a családi bárkát. A kevésből fizet- geti férje régi adósá&^ait, eteti a lábbadozó embert és Ünnepkör-vasárnap szalad a hajnali vonathoz, buszhoz, gyermekeihez.

Amióta megismertem életüket, sokat gondolok rájuk. Igaz lehet az a szeretet, amit ez a különös ember mutat gyermekei iránt? Álmatlan éjszakáin a szanatóriumban hallotta hangjukat. És amikor eladta a család téli tüzelőjét? Amikor a pénzt kérő, síró asz- szonynak durva szavakat dör- gött oda a megrettent gyerekek előtt, nem ébredt fel benne a régen volt kitűnő pedagógus? S az elgyötört, de még mindig jó megjelenésű asszony miért tartott ki a huszonöt évvel idősebb, iszákos férj mellett? Miért engedte, hogy ilyen otthonba szülessen négy kicsiny gyermek?

Hajótörött sorsok, hajótörött emberek. Mentőkötelük, a társadalom, a termelőszövetkezet, ahol az előírásokon túl is törődnek velük. A férfi rövidesen újra munkaképes lesz. Ha könnyebb munkán is mint régen, újra, dolgozhat. Meg- érdemli-e azt az áldozatot, amit a társadalom vállalt érte és családjáért? Reméljük: igen. _

Komáromi Magda

A néger énekesek

Átképzésnek

jelentkezzenek

18—45 éves férfi segédmunkások

kőműves

szakmára

Jelentkezés július 20-ig, levelezőlapon, vagy személyesen.

É. M. Bács megyei Állami Épitőipari Vállalat Kecskemét,

Klapka utca 34. szám

✓

csekvés nélkül: látod, ez az én sínem!

Gyűjtöm tovább a véleményeket. Többek egybehangzó állítása:

— Az elszállásolás, a koszt jó, van rádió, tv, könyvtár. Naponta rövid katonai kiképzést is kapunk — így nem csökken a harckészségünk.

Nagy nevetés kíséri a következő bejelentést:

— Inkább jobban rá verünk a munkára, csak max rad join is parlagon!

Folytatják a szakmájukat

Szántai századossal Pest megyei kiskatonákat keresünk. A betonaljazatokon lépdelve többször végigjárjuk az állomást. Többen jelentkeznek.

— Én tassi vagyok.

— Én kunszentmártoni.

— De az a régi megyehatár! Amikor még egyben volt a Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye!

De Vöröst Kálmán növendékőrmester egyenest Dobosról - vonult be. Pesten érettségizett a pályafenntartási technikumban, utána pedig Székesfehérvárott szolgált. f i

— Pályafenntartás? Hiszen ez önnek valóságos szakmai gyakorlat!

— Áz hát! — nevet a földi. — Meg neki is! — Mutat a barátjára. — Boncsér László törzsőrmester elvtárssál együtt érettségiztünk.

Boncsér (van'már egy kislánya) nevezetes ember, ő is szégrol-végről földi. Ükapja _ 1846-ban az első magyar’ vasútvonalon, a vácin lépett szolgálatba.

Vonat jó ideig nem jön, autóstoppal megyek Nagykőrösre. Utamat — utólag — élvezem. A látottak miatt, amit Marik Józsi bácsi, a katonákat irányító előmun- kások egyik* így, fogalmazott megr - »■ -y ~rv.

— Először féltem fölük. De hamar beletanultak. Jó rendelkezés volt ez — jól jár vele az ország.

Murányi József

Nem gondoltam volna, hogy ilyen mozgalmas napom lesz, amikor vagy két hete elolvastam a Népszabadságban Czi- nege Lajos honvédelmi miniszter nyilatkozatát. A nyilatkozat egyik része arról szólt: eddig a honvédség műszaki alakulatai, gyakorlataik során, hidakat, utakat építettek, s a gyakorlat befejeztével ezeket „eltákarították”. Ezentúl úgy lesz: a műszaki alakulatok a civi) .termelőmunkában hajtják végre gyakorlataikat. Nem ideiglenes, hanem végleges objektumokat építenek. Erről írj cikket — biztattam magam és leutaztam Nagykörösre.

Nagykőrös és Kecskemét között

Ott leszállva a reggeli szegedi gyorsról, megtudom, a kiskatonák Kőrös és Kecskemét között korszerűsítik a pályát. De hogy tudok oda eljutni? Az állomásfőnök és a forgalmista beajánl a mozdonyvezetőnél, aki az éppen induló anyagvonatot viszi. Ö a telkemre köti: jól kapaszkodjam, s már indul is a szerelvény.

Egy fékezőfülkében állok. Közel van a mozdony, szép, fehér nyári ingemre korommintázat rajzolódik.

A vonat megy, aztán lassít. Katonatelep — olvasom a „külföldi”, Bács megyei állomásnevet, És látom a katonákat, akik hosszú sorban dolgoznak.

A civil főparancsnokhoz Kelemen József pályamesterhez vezetnek. Megtudom tőle: a Katonatelep korszerűsítésén kívül Kőrös irányába haladva, Pest megyébe is „behatolnak”. Néhány kilométeren ők fektetik le az expressz sebességet biztosító, nagy terhet elbíró pályát. Ezután Kecskemét felé mennek.

A nagymúltú pályamester — az egész országban épített, különben a szentesi építési főnökség szegedi építésvezetőségéhez tartozik és Szolnokon lakik — végigmutat az állomáson:

— Itt már rövidesen az új

az én szőrös szívem sem tudott derülni.

„Én mondom: még nem nagy az ember, de képzeli...” elrontva kárörömöm, József Attilát mormolva kivonultam a mosdóba. Amikor visszatértem, meghitt kis fülkénkbe, láthatólag mindenki örült, hogy az a ronda, szőrös, kiállhatatlan alak eltűnt és végre egy hozzájuk illő, európai utas érkezett közéjük. Pimasz, stréber, gondolták eltávozott magamról. Még szalámija sem volt. Biztos tele van valutával, neki nem kell a szalámit cipelnie. És a tekintetek biztatóan fordultak megváltozott magam felé, akinek külön örültek, mert nem volt tanúja az előbb kissé megin-' gott kollektív szellemnek.

A kislány fölismert, mert a bajbajutottaknak jó szemük van. Németül megkérdezte tőlem, hogy haragszunk-e mi, az NDK-ban, ha a vendégek ajándék nélkül érkeznek.

— Nem, remélem nem — válaszoltam. — Sose sajnálja azt a szalámit — biztattam még, mert megszólalt bennem a karitatív lélek. Ebből viszont nyilvánvaló lett, hogy én vagyok éh, az előbbi pasas. Németül is értek valamit, de kár rám a szót vesztegetni, hiszen csak magyar vagyok. Nem zavartattam magam. Zokni a lábamon, eltűnt a kisebbségi érzésem, derülten néztem gyarló embertársaimat.

Prágában már kedélyes volt a hangulat. Dugonits Titus megkínálta a kupét barackpálinkával. Mindenki evett mindenki csomagjából. Drezdában már ő segítette íe a kislány bőröndjét.

Megérkeztem hát! Fürdő, sötét ruha. A német >>t •••g- író kollégák karon kantok, irány a Zwinger. Este nyolc óra. Az évszázados, gyönyörű Drezdai Képtár, a Zwinger

épülete Európa legszebb udvarát zárja magába. Terített asztalok, körülötte kétezer elegáns ember. Nagyon sok külföldi meghívott. A színpadra is elküldi Európa majd minden országa lányait, fiait.' Szerepelt egy magyar slágerénekesnő is. Oldalba bököm a mellettem ülő olasz kollégát: „békás, most figyelj, ez ungarese bambina!”

A nőt nem fütyülték ki, mert az NDK-ban tudják, a bálban hogyan kell viselkedni. De na^ csend, a csend, fölér egy vesszőfutással. Egy tenyér sem csattant, csupán az enyém izzadt. Zavarom, hogy leplezzem, megemeltem poharam. Hazám helyett az ORI-t említettem. A külföldiv kollégák együtt éreztek velem, ittak, mert azt hitték, hogy a szó: ŐRI — magyarul annyit tesz, mint unschuldig. Azútán jöttek néger, olasz, csehszlovák énekesek — jó és rossz

énekesek. Akkor egy kissé megnyugodtam. A második poharat már a Magyar Újságíró Szövetség nevében bátorkodtam üríteni, mert eszembe jutott, hogy a tagsági díjamat legutóbb rendeztem, egyébként is dolgozik ott néhány barátom, akik utólag biztosan hozzájárulnak merészségemhez.

A Sächsische Zeitung — (Szász Üjság) vezetői nagyon szellemesen rendezték a bált. Májusban egy drezdai kislány levelet küldött a szerkesztőségbe. „Szeretek egy fiút, aki az NSZK-ban, Münchenben él. Mit tegyek?”

A válasz : meghívták a fiút is és a leányt is a bálba. Egyik sem tudott a másikról. A kislányt kihívták a színpadra és mondták: hunyja be a szemét. Kívánjon valamit. Megtette. Kinyitotta a szemét, ott állt testközelben a szerelme. Fullasztó‘csók, ők nyitották meg a — bált (A fiú az NDK-ban maradt és másnap elvette a lányt feleségül. Figyeltem, a lánynak is csillogott a szeme, mikor partnere a lábára lépett. Ö, azok a drága, bölcs édesanyák!)

Lágy Strauss muzsika, ezer tüllruha, ezer sötét pantalló. Égbe lövellt petárdák. Vakító fényes minden. Az ég, a szemek minden! Ahogy megszólalt a zene, bennem is megszólalt a régi bálozó. De eszembejutott a tizenhét éves fiam, a Gemüse Eintopf, amitől húsz éve annyit éheztem itt. Az a hatvanötezer halott, aki itt, Drezdában egy éjszaka bombatámadás következtében meghalt. És, — tudom, butaság — de az is eszembe jutott, hogy én nem léphetek senki lábára, mert lábralépés ügyben már leadtam' a vokso- mat ebben az életben. Egyébként is a házigazda meghívott bennünket egy pohár pez - gőre. Az ezer pantalló tehát mínusz ötven, mert mi újságírók (mind férfiak) a házigazda invitálására felmentünk a Nimfák termébe, ahol ragyogó női kőtesték között működött a pezsgő-bár. Jó sorsom itt összehozott Karl Eduard von Schnittzler-el. az NDK neves tv kommentátorával. Vele már

lalt. (Ez volt a legbutább és egyben a legérdekesebb felszólalás.) Ö egyébként odaát, nyugaton baloldalinak számít. No, nem az a vérvörös, inkább az a halvány-rózsaszín! Azt mondja, és itt engedel- mükkel nevet nem említek, hogy egy illusztris szovjet politikus, amikor ő Moszkvában járt, az újságíróknak fogadást adott. A végén a „fehér” újságírókat (őt is) ez a szovjet politikus egy külön terembe félrehívta és azt mondta: hogy mi fehérek tartsunk össze a sárga veszedelemmel^ szemben. Kedves olvasóim, ne felejtsék, ami nálunk természetes, Nyugaton nem, s ami nekik természetes — nálunk nem.

Schnittzíer kolléga nagyon finoman és szellemesen azt válaszolta ennek az embernek, hogy amit mondott, vhlószínű a jereváni rádióban hallhatta. A közönség derült.

Mit írjak még? Aznap délután Drezda egy árnyékos, kellemesen hűvös ligetében, ahol ezrével rajzottak az emberek, minden külföldi újságírót egy asztal mellé ültettek és mi, a benszülöttek ártat-: lan és nem ártatlan kérdései- : re válaszoltunk.

Született gyáva ember vagyok. Már ott a sok kérdés: között is — miközben egy: fiatalembert arra biztattam, i hogy kérdéseivel forduljon bi- ! zalommal a drezdai városi ta-; nács elnökéhez — arra gon-; doltam, hogy mit fogok ott- j hon válaszolni a sanda kérdé-! sekre. Pedig, mint mondot- i tam; nem vagyok már a régi.: Többre becsülöm a pincehideg: „A” betűket.

... Újra itthon vagyok. Hőn j szeretett városunk és csalá- j dóm körében. Nem tudom,: hogy a Zwinger bálon ott i volt-e Drezda összes patikusa i Egy tény:, én ott voltam, »; bár nem táncoltam (becsszó i mégis patikusnak éreztem ma gam. ;

És ez megérte! ;

/ * Suha Andor A megértő A „rózsaszín“

Karl Eduard nyugatnémet von újságíróSchnittzier.

a Magyar Labdarúgó Szövetség nevében pezsgőztem, mert ő a magyar labdarúgást és Sós Károlyt, a náluk működő magyar edzőt dicsérte. (Ekkor már az NDK olimpiai csapata Varsóban legyőzte a Szovjetunió olimpiai csapatát.)

A Nimfák terme az égre néz és ott már kihunyófélben álmosan pislogtak a csillagok. A szökőkút sem vonzott. Átmentem a hatalmas udvaron, ahol mindössze néhány szerelmespár ült a medence szélén.

Másnap. Ez már csak adalék. Annyiban érdekes, hogy a bál után kora délelőtt itt sem úsztam meg munka nélkül. Karl Eduard von Schnittzier, a nyugatnémet és külföldi, valamint a hazai újságírók kérdéseire válaszolt. Hadd hencegjek: az elnökségbe ültettek. Emiatt négy óra hosszáig egy cigarettát sem szívhattam el. Mit mondjak? A képen is látható nyugatnémet újságíró felszó