Pest Megyei Hirlap, 1964. május (8. évfolyam, 101-126. szám)

1964-05-31 / 126. szám

^£31 MEGYEI /CjHafí 1964. MÁJUS 31, VASÁRNAP MÁRTON BÁCSI Marton bácsi, utcaseprő. Jó hatvanas már, töpörödés- nek indult a sok görnyedéstől, de még legényesen pödri dús fehér bajszát, ha megáll egy kis pihenőre. Nevét a sarki újságárustól tudom, Mártonka bácsinak szólítja az öreget. Munkába menet, naponta ta­lálkozom vele. Vagy két esz­tendeje köszönő viszonyban vagyunk. Egyszer . nem volt nálam gyufa és az öreg adott tüzet, tenyérnyi kerekes gyúj­tójából. A napokban megállított: — Ha meg nem sérteném az . urat... — kezdte — kérdez­nék valamit... — Tessék Márton bácsi? — Az úr ugye szokott falu­helyen is járni? — Szoktam. Honnan tud­ja?... — Hát látom kérem, hogy autóval is tetszik járni, gon­doltam, akkor olyan lóti-futi ember az úr, aki sokfelé meg­fordul ... — Hát járni éppen járok, de miért kérdezi? — Csak azt szeretném meg­tudakolni kérem, hogy mi­lyen az idén a gabona? ... Mert ugye nagyon szépnek ta­lálom most rá az időt... — A gabona? Nem mind­egy Márton bácsinak, hogy milyen a gabona? Hiszen vá­rosi alkalmazott, fixet kap!... Nem kell magának az eget les­ni .,. — Már megbocsát az úr, de falusi ember vagyok én, csak azért kérdem ... — Falusi? Milyen falusi? — Én kérem szabolcsi va­gyok, vásárosnaményi szüle­tés!... Kocsis Márton, Vá- sárosnamény. — No, hiszen akkor földik vagyunk Máidon bácsi, mert én meg Kállóból származtam ide... — No, ez derék!... Lám- lám, nem hiába mondják, hogy kicsi a világ ... Volt egy só­gorom Káliéban, a Szekeres Berci. Favágó volt,* nem tet­szik ismerni? — Nem ismerem én Márton bácsi!... Nem ismerek én már ott senkit, hiszen húsz éve nem voltam otthon ... — Húsz? Bizony az nagy idő... Sokan halnak ... Én meg tán vagy harmincöt esz­tendeje nem voltam Namény- ban... — Nem is falusi akkor ma­ga, miért mondja? Hat ugye kérem, az ember szíve mégis csak az ott­honiakkal érez... Meg, sze­rettem is volna mindig haza­menni, de ugye annyi minden történik... Meg én nem is számítottam pesti lakos lenni, csak dolgozni jöttem lel hu­szonötben, építkezésre... Mert tetszik tudni, az rossz .eszten­dő volt nálunk, nem jutott aratni való... — Aztán itt ragadt egy le­ány miatt, ugye? — Ügy, ahogy tetszik mon­dani!... Pontosan úgy!... A feleségem, a Mariska, Isten nyugosztalja szegényt, a Hű­vösvölgyben szolgált a Küb- ler tanácsos úréknál ... Az­tán, hogy megesküdtünk, a méltóságos asszony nem en­gedte el a feleségemet, mert dolgos, tiszta asszony volt az én feleségem... És a méltó­ságos úrék nagyon szerették a főztjit... Így aztán lakást is adtak. A nyári konyha mellett volt egy takaros kis helyiség, ott rendezkedtünk be. Aztán a tanácsos úr engem beszer­zett harminckettőben a köz- tisztaságihoz, fix állásba!... Nagy dolog volt az akkor ké­rem ... — Gyerekek? — I-ét gyerek, meg két lány. Nagy család. Már szétszóród­tak ... Ki ide, ki oda, mind jó állásba vannak, hivatalba, gyárba járnak ... Már csak a legkisebbel, Boriskával va­gyunk ... Mert ő ugye leány maradt... Én meg kéremszé- pen, a jövő tavasszal nyugdíj­ba megyek, meg van a korom is, a szolgálatom is ... — No, akkor pipázhat majd naphosszat a Dunaparton ... — Nem-nem! — ingatja fe­jét az öreg. — Megyek haza Naményba kérem ... Az öcsém írta tavaly, hogy megüresedett a fél ház, mert a Jóska fia, aki az én házrészembe lakott, elment Komlóra a bányába... így aztán a magaméba me­gyek, nem bérelt lakásba ... — A pesti lakást eladják? — Hát ugye el nem adhat­juk, mert az ember csak azt adhafja el, ami a sajátja, dé az öreg méltóságos asszony azt mondta, adnak majd valamit, ne kezdjük otthon fillér nél­kül ... — Milyen méltóságos asz- szony? — Hát a Kübler méltóságos asszony, akinél a Boriska lá- n,' om is szolgál... Mert ugye a. . ira megszerette az öreg méltóságos asszony a Maris­kát, Isten nyugosztalja sze­gényt, hogy azt mondta, ami­kor meghalt a feleségem, hogy a Boriska a helyébe állhat... Mert ugye jó fának, jó a haj­tása is... — És mit akarnak a Küble- rék a nyári konyhával? — Azzal kérem azt tervezik, hogy hozzá építenek a fiata­loknak, mert a doktor-kisasz- szonyka, az öreg méltóságos unokája ősszel férjhez megy... — És a Boriska marad, vagy ő is megy Naményba? “ Velem jön kérem ő is, mert ugye tisztogatna, meg főzne rám... Meg aztán tet­szik tudni, a kisasszonyka na­gyon szekánt természet, min­dig megríkatja a Boriskát... — Értem ... — Ezért tudakolnám kérem a gabonát, mert ugye úgy van, hogy az öcsém beszerez engem otthon a csoportba éjjeliőr­nek és így meglenne a kenyér­nek való... — Hát Márton bácsi, akkor kezdhetik a csomagolást, mert szép a gabona!... Van ahol mellig ér a búza!... Ha így marad, csépléskor kevés lesz a zsák, még a kalapot is tart­hatjuk a gép alá!.,. — Na ugye!... sodorint egyet bajuszán — mondtam én a Boriskámnak!... Mert ugye jónak kell annak lennie, hogy ilyen szép idő van rá egész ta­vaszon!... Tenkely Miklós Eyy ér tűs hónapra ítélték a lelketlen aki hat napig hagyta éhezni hat gyermekét Azt csak a jó ég tudja, hogy szerette-e egymást Nagy József és Balog Margit Pi­roska, amikor tizenkét évvel ezelőtt házasságra léptek egy­mással. Annyi azonban bizo­nyos, hogy amint teltek-múl- tak az évek, e egyre-másra jöttek a gyerekek, ők mind­jobban elhidegültek egymás­tól. Pedig ott Nagykőrösön, a Gátér dűlő 8. számú ház­ban az esztendők során már hat gyerek hancúrozott. A most tizenegyéves Jóska, a tízéves Ferike, a kilencéves Margitka, a hétéves Marika, a hároméves Erzsiké és a leg­kisebb, az alig másfél éves Tériké. Hancúroztak, mert a gyere­kek hancúrozni szoktak. De ne tessék itt valami vidám, önfeledt játszadozásra gon­dolni. Nem, a kis ártatlansá­gok élete merő szenvedés és senyvedés volt. így volt, pe­dig rakodómunkás apjuk a családi pótlékkal együtt át­lag 3120 forintot adott haza havonta a feleségének. Az asszony azonban nem sokat törődött családjával. Eljárt hazulról Nyársapátiba, hetenként egyszer, kétszer, néha napokra, s ilyenkor csak a jósors törődött gyermekei­vel. Két évvel ezelőtt történt, hogy Czimmer Ferencnek, a nagykőrösi Rákóczi Tsz elnö­kének a dinnyeföldön akadt dolga. Nagyék háza mellett vitt el az útja. Egyszerre csak megdöbbenve vette ész­re a porban heverő, rongyos és meztelen gyermekhadat, amelynek nagyobbja sírva ri- mánkodott valami enniva­lóért. Elpanaszolták, hogy na­pok óta nem ettek semmit. Az elnök, s a Nemzeti Bank vele levő revizorai megetet­ték a kicsiket, akik a vajas­kenyeret nem ették, hanem falták. Az elnök nem hagyta eny- nyiben a dolgot. Azonnal szólt a tsz-ben, hogy adjanak mun­kát az anyának a dinnyeföl­dön, ne kelljen eljárnia más­hová. Egyúttal értesítette a tanácsot, a' rendőrséget, hogy segítsenek a szerencsétlen csöppségeken. A tanács me- szet és pénzt utalt ki a csa­ládnak, a gyámügyi előadó gon­doskodott arról, hogy ki­meszeljék a falakat, ru­hát vegyenek a gyerekek­nek, a három legnagyob­bat beírassák az iskolába. Már-már úgy látszott, hogy minden jóra fordul, de alig telt el két hónap, az aprósá- ' gok már ismét magukra ma­radtak. Beköszöntöttek a hű­vösebb őszi napok, amikor egy vasárnapi hapon az apa, majd hétfőn az anya ment el hazulról, öt nappal később, pénteken, midőn a gyámügyi előadó kiszállt a magukra ha­gyott gyermekekhez, szinte leírhatatlan látvány tárult szeme elé. A vállig érő hajú, s immár ismét mezítelen gyermekek a disznók moslé­két ették, s nyers kukorica­szemeket rágcsáltak. Feneket­len piszokban, ürülékben, bá­gyadtan feküdtek. A kilenc­éves Margitka próbálkozott azzal, amit a lelketlen anya elmulasztott: ölében dajkál- gatta, csicsíjgatta a három­éves Erzsikét, akinek arcán- nyakán daganat éktelenkedett. A szomszédok egyike gyor­san főzött valamit nekik, de a jó ételt Erzsiké már nem fogadta el, mert szörnyű, vér- mérgezésszerű állapotában a száját sem tudta már kinyit­ni. A nyolctagú család házá­ban egyébként, ahol a család­fő tavaly júliusban 2459 fo­rintot, augusztusban 3885 fo­rintot, szeptemberben 3221 fo­rintot vitt haza, mindössze egy rozoga ágy és egy lóca volt. Ágynemű, élelmiszer, tüzelő sehol, az ablakokból nemcsak az üveg, de még a félfa is hiányzott. A mostoha sorsú apróságo­kat ezekután egy percig sem hagyták a lelketlen anya házában. Azonnal orvoshoz, majd állami gondozó otthon­ba szállították őket. Az apát és az anyát pe­dig a rendőrség kerítette elő. Mindkettőjüket le­tartóztatták. A megyei bíróság most hir­detett jogerős ítéletet az em­bertelen anya fölött. Egy év tíz hónapi börtönre ítélte, mert a legszentebb emberi kötelességet mulasztotta el. Férjét még januárban a nagykőrösi bíróság marasztal­ta el jogerősen, de csupán négyhónapi felfüggesztett sza­badságvesztés büntetéssel sújtva őt, mert megállapítot­ták, hogy a gyermekek elha­nyagolásában elsősorban az anya volt a vétkes. (f. a.) személyazonosságit kap, mert 16 éves! A rendőrségi ir­noknő bevonja az én jó öreg FS 156 255- met és nem hallja — jobb is — utána szál­ló sóhajomat. Hát el­hagysz, öreg? Tíz éven át hordtalak a szivem felett. Tanú­ja voltál egy évti­zed minden örö­mének, gondjának, bánatának. Velem együtt koptál, ve­lem együtt öregedtél. És most, te kopott kis könyv, darabja életemnek, VALE! Isten veled, FS 156 255! A másik ablaknál a nevemet kiáltják. Hát persze, hiszen új személyazonossá­git kapok. Vadonatúj! Bordó kötése makulátlan, lapjai gyűretlenek, a tinta még friss. S a fénykép ... Jaj, a fénykép jól sikerült, mosolygó, élethű, de öreg! Jaj, de öreg! Miközben aláírom, fátyolos szemmel né­zem az új számot: FS 925 111. Ballagok a váci főutcán. Ugyanúgy ragyog a nap, mint 10 évvel ezelőtt, de ez az új könyv, ez az FS 925111, azzal a jó fényképpel hir­deti korosodásomat. SAJÁT IIHHIIIIIUIIIIIIIIIIF lllllllllllll llllllltf II« külön idegenforgalmam Be kell számolnom róla, hogy idegenforgalmunk ör­vendetes fellendüléséből bő­ségesen’ kijut nekem is. Any- nyira, hogy hovatovább va­lóságos idegenforgalmi ténye­zőnek, valósággal vonzerőnek kell tekintenem magam. Leg­alábbis az év eleje óta. Mi­vel idén annyi külföldi lépi át a magyar határt, kizárólag vagy főképp azzal a céllal,* hogy otthonomban találkoz­zék velem. 1. Monsieur X Párizsból új­évi üdvözlettel zárta hosszú/ levelét. Lehet annak legalább harminc éve, hogy összeis­merkedtünk a Rotonö,e egyik asztalánál és még vagy öt­ször találkoztunk a Café de la Paix-ben meg egynémely más kávéházban. Számos ab- szintet, calvadost és bene- dictinert ittunk, mindenki maga fizette a poharát, er­re mindig nagyon ügyeltünk. Amikor elbúcsúztunk, név­jegyet cseréltünk és „vi­szontlátásra” — igy köszön­tünk el. Nos, ez a viszontlá­tás bekövetkezett idén ja­nuár végén. Miután M. X ta­valy nyugalomba és minden közéleti ténykedéstől végleg visszavonult, most valósította meg régi ■ tervét, beutazta a „Balkánt” és útja élső két és félnapos állomása Budapest volt. Hosszú idő után végre alkalmam nyílt egy nyugati embernek megmutatni a mai magyar életet, amiről bizo­nyára annyi rosszat hallott. Jól felkészültem. A repülőté­ren fogadtam. Nappal város­nézést rendeztem tiszteletére taxin és autóbuszon. Egyik este magyaros ételekből ősz- szeállított, de nyolcfogásos vacsorára, igazig dejeunerre meghívtam magunkhoz és Badacsony, Eger, meg Tokaj borát kínáltam fel neki. Egyik délben a Vörös Csillagban, másikon a Gellértben ebé­deltünk. Másnap opera, majd vacsora után a Budapest mu­lató következett. Természete­sen világhírű ősi erényünk, a magyar vendégszeretet nevé­ben mindenütt én fizettem. Meghatva búcsúzkodtunk a repülőtéren. Felszállt a gép­re, büszkén néztem utána,■ egy franciát visz és egy francia a jóhírünket viszi a nagyvilágba. Igaz, családi kasszánkban erősen megrit­kultak a tavaszi kiöltözkö­désre és nyári üdülésre ősz- szerakosgatott százasaink, de tudatában vagyok egész csa­ládommal együtt, idegenfor­galmunk és jóhírünk érdeké­ben mindenkinek meg kell tenni a magáét. 2. Alighogy elment francia barátom, Svájcból hozott a posta levelet. Arrafelé él kedves unokanővérem, mióta negyven éve, egy már azóta megboldogult jómódú helvét- hez ment férjhez. Utoljára harmincnyolcban járt itt, ti­zenöt éve pedig hiába biztat­juk, nem szánta rá magát egy magyarországi utazásra, mert „nálatok minden külföldit börtönbe csuknak". Cáfolhat­tuk, ahogy csak tudtuk, nem hitt nekünk. Mi meg akkor az elutasítás biztos reményé­ben nem is kértünk útleve­let. Így azután kerek huszon­hat éve nem találkoztunk. Most már pár éve külföldön jó a sajtónk, a komolyabb la­pok többé nem írnak össze mirólunk tücsköt-egeret. Te­hát leküzdve aggodalmát, legnagyobb örömünkre kö­zölte, húsvétra megjön há­rom lányával, két vejéveU két autóval és három kutyá­val. Nosza,, gyorsan ki kell festetni a lakást, igazán nem magunk miatt, de milyen len­ne első benyomásuk hazai vi­szonyainkról, ha piszkos fa­lainkat látják. Két hétig vol­tak itt, közben sűrűn jártak országnézésre Kecskemétre, meg Siófokra, Dunaújvárosba és a többi, még az eső se za­varta őket. Fájlalom is, hogy oly kevés alkalmam volt meg­mutatni nekik a gyors fej­lődés magas fokát, de viszont jólétünk bizonyítékaként két ízben is közismert igazi ma­gyaros vendégszeretettel asz­talomnál láttam őkét hol ebeden, hol vacsorán, mindig ünnepi étkezésre. Egyébként mindannyian, de különösen a két svájci sógor rajongva di­csértek mindent, amit csak láttak. Elvitték jóhírünk a nagyvilágba. S mert megfor­dultak otthonunkban, orszá­gunk jólétének hírét is. 3. A rokonok még el sem utaztak, újabb vendégek jö­vetelét jelezte egy levél. Fe­leségem valami francia in­tézetben végezte a középis­kolát. Padtársa és egyben a hálóteremben is szomszédja nagyon előkelő családból szár­mazó holland kislány volt. Egyszer Párizsban jártakor még a holland trónörökös, a mostani királynő is megláto­gatta, mert rokona. Ám a tíz- tizenkét esztendős gyermekeik nem sokba veszik a rangkü­lönbséget, legfeljebb, ha fel­nőnek, beszüntetik az ilyen rangon aluli barátságot. De ez az azóta nagymamává lett holland kislány mind a mai napig nemcsak megtartotta, még szorgalmazta is az isko­lában megkötött örök barát­ságot és május elején férjé­vel együtt egy röpke hétre eljött Budapestre, hogy a ré­gen látott barátnőt, akivel kü­lönben sűrűn leveleznek, vég­re megláthassa megint. Nem szálltak hozzánk, ismerik a levelekből viszonyainkat, tudták, el sem férnének első­emeleti kétszobás palotánk­ban. Node mi annál inkább felkészültünk, végtére, ha már úgy hozta a sors, hogy ilyen előkelő külföldi vendégeink jönnek, azoknak aztán meg­mutatjuk, így élünk, milyen jól élünk manapság Pannó­niában. Mégis csak egyszer jöttek el ebédre, egyszer még vacsorára, akkor is nagyon sopánkodtak, mi lesz most a szállodájukban, ahol még odahaza kifizetett étkezés vár rájuk. Egyébként délelőtt- délután együtt voltunk, min­den iránt érdeklődtek, de csak gyalog, legfeljebb villamoson akartak várost nézni. Még egy eszpresszóban sem ^óhajtottak megpihenni. Minek' az, feles­leges pénzpocsékolás, mond­ták. Úgy megnéztem velük a várost, ahogy magam soha­sem láttam, együtt lelkesed­tünk szépségeiért, a fejlődés kész és épülő jeleiért. Némi­leg pártosan, de talán ép­pen ezért híven konferáltam. A látottaktól, meg a hallot­taktól el voltak ragadtatva. Szívesen vették út a búcsú­ajándékot, egy rúd szalámit, meg egy üveg barackpálin­kát. Megmondom, azzal a re­ménnyel nyújtottam át nekik, hátha alkalmilag felséges ro­konaikat is megkínálják be­lőle. Abban viszont biztos vagyok, ha legközelebb össze­jönnek a rokonsággal, csupa jót beszélnek el nekik Ma­gyarországról. Képzeljék el, micsoda nagy dolog felőlünk eleven uralkodót, a saját ro­konai informálnak helyesen! A nyári üdülésről egyébként végleg lemondtunk és idén ősszel sem veszek új felöltőt. 4. Ifjúkori kedves barátom, Laci az ötvenes évek legelején disszidált. Addig semmi baja sem volt az épülő új világgal, foglalkozása és származása el­lenére tökéletesen beilleszke­dett, szép pozíciót töltött be, dolgozott becsülettel. Most egyenesen New Yorkból érte­sít, június végén hazalátogat a feleségével együtt. Odakint megnősült ugyanis. Jól van no, addigra csak összeszedjük ma­gunkat annyira, hogy egy-két egyszerű vacsorára meghívhas­suk. Ám az kevés, ki kell ten­nünk magunkért. Neje ugyanis valami szenátornak, vagy kor­mányzónak, vagy ilyesminek a lánya. Mi lenne hírünkből a nagyvilágban, ha csupán ha­mis gulyáslevessel és utána legfeljebb grízesnudlival traktálnánk meg? 5. Jönnek külhonból a leve­lek sorjába. Nyugat-Németor­szágból júliusra várjuk a ma­gunk idegenforgalmát. 6. Augusztusban Romániá­ból jönnek. 7. Bármely pillanatban be­toppanhatnak csehszlovákiai barátaink, kész csoda, hogy még nem jelentkeztek. 8. Szüretre kíváncsi ■ egy bé­csi ismerősünk. 9., 10., 11. és a végtelen számsor. A világ minden tá­járól esedékesek még " leve­lek. Hej. nagy az én külföldi kapcsolatom! Persze ezt a nagy idegenfor­galmat akárhogyan, de mu­száj bírni, mert mulassa meg mindenki külföldi rokonainak, barátainak és ismerőseinek, nincs itt miért panaszkodni az embereknek, jól megy a so­runk. Hazafias kötelesség ez, amiből semmiképpen sem von­hatom ki magamat. Csakhogy ugyebár... Egyszóval most az OTP körül talpalok némi személyi kölcsön után és ha az nem megy, az IBUSZ-hoz for­dulok, onnan kérek idegenfor­galmi segélyt, csakhogy saját külön idegeneimet folyton folyvást megfelelően forgat­hassam. Szokoly Endre Utóirat. Miután elkészültem a fenti sorokkal, ahogy kell, át­nyújtom a szerkesztőnek. Ott ál­lok Íróasztala előtt, amíg elolvas­sa, várom, alkalmasnak találja-e közlésre. — Talán tetszeni fog az olvasó­nak — ez a véleménye. — Valami humor akad benne, szóval vicces dolog. — Vicces?! Az benne a legna­gyobb vicc, hogy szóról-szóra igaz! Erre már a szerkesztő szívből felkacag. Hiába nincs tisztább öröm a kárörömnél. — De remélem, akiket ilyen jól tartottál, mind meghívtak maguk­hoz a saját vendégüknek, — for­dítja komolyra a szót. Muszáj mindig igazat válaszol­ni? — Ho . . . hogyne — hebegtem és azóta azon töprengek, csúfolódott volna velem a szerkesztőm? Vagy nem ismerné a nyugati ember életstílusát? Érvényes: 1974-ig. \ Érvényes? Kérem, > ez nem érvényes!'/ Tíz éven át viseljem ^ ezt a személyazonos- £ ságit, hogy azután j még öregebben kap- ? jak egy még újab- ^ bat? £ Nem érvényes, nem ^ ér a nevem! Adják $ vissza a jó öreg FS < 156 255-öt, adják } vissza torzképű bor- } ■ zasságomat, s fiatal- $ Ságomat! £ Nem adják? Nem -, tudják? Akkor ezt a 'y vadonatúj FS 925 111- % et is be fogom pisz- g ' kölni, össze fogom £ i gyűrni, nyűni fo- gom, hogy elfelejt- % 1 sem mellette a ma-%\ gam korát. . £; Fazekas Mátyás £ Búcsú az FS \\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\WWWWN' Megöregedett, meg­kopott. Valaha élénk bordó köntöse feke­tére piszkolódott, szálak lógnak ki be­lőle. De megörege­dett nemcsak a kül­seje. a belseje is. Az a dúshajú, borzas férfi, aki az első ol­dalról meredt rám (tizenöt év testvérek közt, mondtuk an­nak idején), az már nem én vagyok. De megváltozott az egész életem, más lett a munkahelyem, a munkaköröm. Ki­szökött belőle a na­gyobbik gyermekem is: akkor még csa­csogó kislányom most anyjától örökölt fö­lénnyel igazítja meg félrecsúszott nyak­kendőmet, s ő is

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents