Pest Megyei Hirlap, 1964. április (8. évfolyam, 76-100. szám)

1964-04-30 / 100. szám

4

<~/€ít’lap

if.64. ÁPRILIS 30, CSÜTÖRTÖK

OBSITOSTÖRTÉNET

Reggeli időben úgy szaladt be az öreg Koruzs Marton a kocsmába, hogy megy is topább, csak egy kicsit mele- gk magán, ahogy már megszokta annyi esztendeje. Úgy adódott aztán, hogy beszélnie kell egy hőstettéről, amelyért mindeddig nem kapta meg a kitüntetést. Persze nem is várt ö kitüntetést soha, mert eOV ideig örült, hogy ép bőrrel megúszta a hőstett következményeit, azután meg az évek süllyesztőjébe került az egész eset.

Hűvös reggel van és a kocsma még majdnem sötét. Egy villanyikörte világit, de az is csak úgy magának. Néhányon álldogálnak csak az ivóban: a kocs maros, három legény és vagy négy-öt munkás a közeli üzemből, akik az éjszakai műszakból tartanak hazafelé. No és Koruzs Márton.

A legények mind bevonulok, húsz esztendősök.

Elkopott ember már Koruzs Márton — öreg. Vézna, görnyedt, rozzant és mint az aszú szőlő: megráncosodolt.

— Mentek? — dünnycgi, ■smiután felmérte a dolgok állását. — Aztán oda mentek, ahol Bagi Pista van? — A kocs- márostól kérdi, mintha az vonulna be. — Pistával nem, jártok rosszul — motyogja. — A Bogi-gyereket ismerem. — Gondolkozik, mert talán el is felejtette közben, hogy mit altar t mondani, de aztán esek megtalálja a folytatást. — Az igaz, a fiú tiszt a javából.

— No, már magam csak baka vagyok — ennyit mond Márton, megint csak magának inkább, de úgy azért, hogy mi sem vesszen kárba a. szóból. — Tizedes voltam, de lefokoztak. — Fennen hangzik ez már, mint lényegesebb. — Le, ha mondom.

A sebes arcú legény, aki mindeddig azt keresgélje, hogy hány féldecit ivott meg tegnap, nem mimiha elveszeit volna az emlékezetében, inkább csali, mert jó hallani mástól, érdeklődéssel fordul most az öreg felé, nem árt megtudni egyet mást, miért lesz a tizedesből baka.

— Lefokozták? Ugyan!

— Nem most volt az.

A legény vigyorog.

— Hát azt gondoltam.

— Az első háborúban — ■mondja Márton, — Hol voltatok ti még akkor? Bár én se lettem volna. — A cigarettát megszívja nagy gonddal. — Volt egy főhadnagy az orosz fronton, a fene se tudja már a nevét. Vajda lett volna? Vajda főhadnagy úr? Az tán: Vajda. Szóval ez a főhadnagy sehogy sem szívlelte a frontot. Beszélték, hogy fiatal feleséget hagyott otthon, hiszen ő is fiatal volt, meglehet. Egyszer aztán belelövetett a lábába a pucérjával és eltűnt a főhadnagy is, meg a pucér is, egyiket sem láttuk többet. Hanem, aki ehelyett jött... Cudar ember volt. Meg sem gondolnátok máma.

Hallgatják, mint járt Koruzs Márton a messzi orosz fronton, ahol már az ősz is zimankásabb, és különösen rossz volt abban az időben, mert nem elég, hogy háború volt, senki sem tudta, mire ébred másnap, vagy egyáltalán ébred-e; még az új főhadnaggyal is számolni kellett, mert már az első nap megta- postatott egy embert a lovával, alig hogy oda került Mártonokhoz.

Nem valami közönséges lovon járt a főhadnagy, mert a közönséges ló nem lép az emberre, az szereti az embert: de ennek egy hatalmas fekete lova volt, nem is ló — harci mén. Fekete a színe, fekete -ó lelfce. akár a gazdájának, fért jól mondják azt — a lónak lelke van; lehet annak jó vagy rossz lelke. Ügy táncolt a katonán, mint a híd- lison. Nyihogott, rúgott, a főhadnagy meg káromkodott: „majd megtanuljátok a magyarok istenit..."

Az a fiú, aki az imént még álmosan bámult el a sörcsap felett, megvonaglik kissé, megrázza a hideg.

— Na, én belelöttem volna abba a hadnagyba, vagy mi volt a rangja — háborog magabiztosan a sebes arcú nagydarab legény. — Ha én meg- döglök is, de dögöljön meg ő is, az anyja szentségét — cifrázza nagy nekibuzdulással, de Márton int:

Hallgasd csak ... Eljön mindennek az ideje. Egyszer két foglyot kísértem a falu felé, akkor számoltunk le a főhadnaggyal, vagyis akkor fizettem meg neki. — Ügy mondja Koruzs Márton, mintha ő is rég elhatározta volna, hogy megfizet a főhadnagynak, mert más választás valóban nem adódott. Csak az idő késett, a jó alkalom.

Szürkült már, ahogy ment a két jámborral. És elképzeli itt a hallgatóság az őszi orosz tájat, amint Máidon kutyagol a két fogoly nyomában a végtelen nagy határ szürkeségében. A munkások egyike-mási- ka már járt arra, a bevonulók meg filmek, regények nyomán rakják össze a képet. Nem is kellene a Márton megjegyzése: „Nem ilyen voltam akkor én sem, 50 esztendeje.” Tudja itt a hallgatóság, hogy nem ez a mai Márton kísérhetett két foglyot puskával a vállán. Elképzelnek egy daliás alakot — élik a történetet.

— Megyünk csendesen — mondja Márton és lehalkítja a hangját, érezzék itt, hogy valóban csendben mentek, nem történt semmi. — Egyszer csak

— derült égből a villámcsapás

— jön a főhadnagy a nagy fekete lovon. Tisztáson jártunk

— magyarázza az öreg — valami folyó közelében vezetett az út a faluhoz. Ezen a részen a vizen túl volt az ellenség, és a parti fák takarták el őket túlnan. meg minket is emerről. Nem járt erre rajtunk kívül senki.

— Csak a főhadnagy — szól a nagydarab fiú, mert nehezen bírja beszéd nélkül, és sürgetné is Mártont, mert érdekli már, hogy mi lesz a történet csattanója. Az öreg csendre inti.

— Várjad csak. Mondom, hogy jön a főhadnagy. — Megáll a beszéddel. — Hát csak gyere, gondolom. Mi lehet? Kísérem a foglyokat. Találkozunk. „Állj" kiáltom és tisztelgek, ahogy kell. A főhadnagy mindjárt azzal kezdi: „Cammogtok itt az úristenit, döfjél beléjük, majd jobban mennek.” Jelentenék, de nem engedi: „Döfjél” — kiáltja. „Minek van neked szuronyod?” Mozdítanám a karom, de nem bírom. Néz rám a két jámbor, egy szót sem értenek, csak rázza őket a hideg, dideregnek. Rájuk villogtatom a szemem, mordulok is, hogy „Indulj"!, de a szuronyt csak nem tudom mozdítani. Megértettek vagy sem, indulnánk is tovább, de ez az őrült megint csak elibénk táncol: „Döfjél” — ordítja. „Döfjél, mert beléd lövök." Látom, hogy nyúl a pisztolyhoz azzal a kezével, amelyikben a kantárt fogta, de a fekete ugrált alatta, és meg is fordult vele, hogy háttal volt nekünk egy kicsit. Fele se tréfa. Ha csőre tölti a pisztolyt, mert ettől minden kitelik; lelő mind a hármónkat, nem teketóriázik. Vér jött az agyamra, nekidühödtem: „Az anyád szentségét, te gazember,” Felemeltem a puskám

— mutatja Márton, hogyan csinálta a dolgot. — Még céloztam is. Ahogy a fekete fordult felénk, mert húzta a száját a főhadnagy, én megrántottam a ravaszt.

Szaporábban szedi Koruzs Márton a levegőt, ahogy idáig ér. Embert ölt akkor, ma sem sajnálja, csak mintha visszatérne valami rémület féle, abból a nagy pillanatból, amikor dörrent a puskája és megrúgta a vállát.

— Tényleg belelőtt? — hitetlenkedik valaki a nagy csendben.

— Mi lett azután — kérdezik többen is.

— Lefordult a lóról abban a percben, a fekete meg elvágtatott lefelé a víznek.

— Hát a foglyokkal mit csinált?

— Vért nem láttam a főhadnagyon, mert megnéztem

utána. Mellbe lőttem, aztán a í zubbony alá folyhatott a vére. \ Intettem a két muszkának, j hogy fogják meg, és mutattam: egyik a kezét, a 'másik a lábát. Elvitettem a főhadnagy urat egy bokorig, nyugodjék békével. Ahogy letették a bokorba, az egyik muszka mutogatott valamit, hogy lőjek bele még- \ egyszer. Gondolkoztam, ott \ tartottam felette a puskát, de \ nem bírtam mégegyszer lőni.

— De azt nem mondja, hogy mit csinált a foglyokkal? Nem engedte szabadon őket?

Nekicsodálkozik Koruzs Márton.

—. Szabadon? Mit gondoltok? Parancsom volt, hogy a faluba kísérjem őket. Értettek azok a foglyok mindent. Siettünk el a főhadnagy holttestétől, úgy szedték a lábukat előttem, ahogy csak bírták. Folyt rólam a víz; mi lesz ebből, te úristen? Fogtam a szuronyt a két muszkára és kergettem őket a falu felé. Beszéltem, mondtam nekik, hogy rossz végük lesz, ha eljár a szájuk. Nem értették a szavam, de néha gagyogtak is valamit,. amit aztán én sem értettem, de tudtam, hogy ezek nem árulnak el... Nekem a két foglyot át kellett adni a faluban. Be is kísértem őket rendesen.

A csendet most már az ál- j mos gyerek veri fel ezzel:

— Magát nem kapták el ak- j kor?

— Keresték köztünk is a tét- |

test — így az öreg Márton. — Az igazság az, hogy gyanús volt a dolog, nagyon gyanús. , A front és a falu közé nem-j igen jött be az ellenség, azt' meg könnyen észrevették, hogy j túl közelről kapta a főhad- nagy a lövést. Szerencsére a : fekete lovat csak reggel fog- ! ták meg. a főhadnagyot pedig éjszaka nem keresték. Később magasrangú tisztek jöttek és kint jártak napokig a vonalban emlékezik az

öreg. — Nem szóltam én a legjobb komámnak se, hogy mi történt. Ha, szó volt a főhadnagyról egymást közt, hallgattam, tartottam a szám, vagy találgattam én is, hogy mi lehetett vele. — Megint huncut a Márton szeme, aztán gyorsan elkomorodik. — Nem volt az könnyű, izzadtam én emiatt sokat. Néha adtak pálinkát az első vonalban. Nem ittam meg, nehogy valakinek kibeszéljem mi volt, amikor a foglyokat kísértem. Tudtam mi jár érte, ha rám bizonyítanak. A tisztek mondták, hogy jelentkezzen, aki tud valamit a főhadnagy haláláról, mert még ha az jelentkezik, aki lelőtte, azzal se lesz baj. sőt, hazamehet.

Megfogja a nadrágját Márton hátul a varrásnál és meg- rázogatja:

— Mondtam magamban, ehugy-e nektek.

Kacagnak mind a kocsmában a vallomás hallgatói, az biztos, jól megfelelt magában az öreg Márton. Ö meg mesél még, hogy amikor a fogságba esett, akkor elárulta a dolgot egyszer, bolond létére.

— Persze, azt beszélte, hogy lefokozták — jut eszébe az egyik alacsonyabb legénynek.

— Hogy fokozták le, ha el sem kapták?''

— Itthon kezdtek piszkálni. Valaki, ma sem tudom, hogy ki volt, besúgta, hogy mit hallott a fogolytáborban. Már régen itthon voltunk, amikor elvittek. Tagadtam mindent, tanú nem akadt... — Márton készülődik. — Megyek na. Lefokoztak, nem tehettek mást.

— És indul az ajtó felé. — No, adj’ isten.

Csend lett utána, elég hosz- szú csend.

— Igaz ez? — bizonytalankodik a nagydarab fiú, aki már régen nem szólt, csak most, hogy az ajtó csattant az öreg mögött, csak most jött meg a hangja.

A kocsmáros bólint:

— Hallottam már néhányszor, az öreg ha ivott, sem tévesztette el sosem a történetet. Mindig így mondja.

Egy idősebb munkásé a szó. aki eddig a pultot támasztotta. Nem fiatal már, sokat látha- J tott.

— Meglehet. Nem hazudott { az öreg.

Kiss János |

Gondatlan volt az édesanya

Gyufával játszó gyermekek tragédiája Alsónémedin

Nyitva — zárva

A földeken elkezdődött a tavaszi munka, s a termelőszövetkezetekben dolgozók mindent elkövetnek, hogy a megkésett tavasz okozta gondokat mielőbb megszüntessék. Jogos igény tehát, hogy minden tekintetben hozzájuk igazodjék a falu élete, aminek olyan apróságban is meg kell nyilvánulnia, mint az üzletek nyitvatar- tása.

Évről-évre visszatérő probléma, hogy sok helyen esak későn kapnak észbe a földművesszövetkezetek vezetői, s csak akkor intézkednek, amikor már megszámlálhatatlan a panasz a későn nyitó korán záró üzletek miatt. Most, napok alatt lehet és kell eldönteni ezt a . fogas” kérdést, biztosítva, hogy mindéit napszakban légyen olyan üzlet, ahol az alapvető szükségleti cikkek beszerezhetők, de a szaküzletek nyitva- tartását is úgy kell szabályozni, hogy az megfeleljen a földeken dolgozók kívánságának.

Több helyen bevezették az előrercndclést, reggel a földre igyekvők beadják a cédulát, este összecsomagolva vihetik a kívánt árut haza. Hasonló ötlet, • könnyítés nem egy van, s azokat alkalmazni is kell. Ilyen apró segítséggel is biztosítani lehet hogy a háztartást vezető, de a földeken is helytálló asz- szonyoknak mind kevesebb gondjuk legyen.

Alsónémedin a Korvin Ottó utca 49. számú házban történt tegnap délelőtt. Doma Jó- zsefné a mezőre ment dolgozni, 12 éves kislányának pedig azt mondotta, hogyha elmegy az iskolába, két kistestvérére zárja rá az ajtót és a kulcsot tegye a tornácra, a villanyóra szekrényébe. Felügyelet nél- j kül így a lakásban maradt a j 9 éves Ilonka és öccse, a négy- ‘

Április 28-án, kedden délelőtt 10 órakor ismeretlen tettes felgyújtotta Galgamá- csán, a servölgyi dűlőben a helyi Hunyadi Tsz tulajdonát képező, 50 mázsás kazalba rakott tavaszi árpa- szalmát. Az ismeretlen tettes ezután a Servölgyön tovább haladva, a Fegyveste- tőn ismét felgyújtott egy hatalmas zabszalmakazlat. Mivel a kazal mellett már eréves István. Tíz óra után a postás vette észre, hogy füst szivárog ki a lakásból, feltörte az ajtót, a szomszédok is segítségül siettek, de már elkéstek, a két kisgyermek füst- mérgezésben meghalt. A tűzoltóság megállapította, hogy az ágyban fekvő gyermekek gyufával játszottak, s ez okozta halálukat.

dő van, félő volt, hogy oda is átterjed a tűz, de az emberek azonnal védőárok ásásához "kezdtek, és amikor megérkeztek a gödöllői tűzoltók, az oltásban is segítettek.

A tűz így is 17 ezer forint kárt okozott. A gyújtogató kézrekerítésére erélyes nyomozás- indult. Rövidesen elfogták a tettest, Garai István 24 éves gal- gamácsai fiatalembert, akiről megállapították, hogy elmebeteg. A helyszínre kerékpárral ment ki és gyufával gyújtotta meg a kazlakat.

őrizetbe vették. Mint vallotta: „Csak egy kicsit akartam meggyújtani..

Rossz vicc!

Nagy István, 21 éves, Cegléd, Törteli úti segédmunkás, úgy látszik, sok kalandfiknet láthatott és sok ponyvaregényt olvashatott. Mert csak ezzel magyarázható az, amit elkövetett.

A fiatalember az elmúlt héten szombat este a kerítésen keresztül bemászott a ceglédi baleseti kórházba. De nem akárhogy, hanem arcára kendőt kötve. Bement az ügyeletes orvoshoz, azt mondta, hogy rablógyilkos, és ne mozduljon most senki, mert lelövi.

— Kérem! Ebben a levesben gumidarabokat találtam ...

— Ja, az autó lassan kiszorítja a lovat...

(Komádi rajza)

Kazlakat gyújtogatott egy elmebeteg

KÖNYVESPOLC

Kende István:

A francia gyarmatbirodalom felbomlása Nyugat-A frikában

Afrika mindjobban az érdeklődés homlokterébe kerül. A függetlenségüket elnyert fiatal országok, a gyarmati sorstól szabadulni akaró népek harca nemcsak együttérzést kelt az emberekben, hanem érdeklődést is, hogyan kezdődött ez a harc, hogyan sikerült megszabadulni a gyarmattartóktól, s hová, merre vezet a fiatal országok útja?

Ezekre a kérdésekre keresi s adja meg a választ Kende István úttörő jelentőségű munkája, amely magyar nyelven lényegében az első, ilyen természetű könyv. Tudományos alaposság, nagy adatgazdagság, tömörre fogott, lényegre törő stílus: ez jellemzi a könyvet.

Kende a volt francia gyarmatbirodalom területén létező államok közül hét ország Sorsát kíséri figyelemmel. Közülük Guinea és Mali eléggé ismert a magyar közönség előtt, Dahomeyről, Elefántcsontpartról, Felső- Voltáról, Nigerről és Szenegálról azonban már jóval kevesebbet tudunk. A szerző nemcsak történeti áttekintést, ad, nemcsak felrajzolja a gyaramtosítás elleni harc történetét, hanem igen alapos gazdaságtörténetei is ír, megmutatva, milyen mélypontról, szinte a semmiről indultak útnak a fiatal államok, hogy önálló államszervezetük mellett önálló gazdaságukat is megteremtsék.

Az e természetű vizsgálódást még érdekesebb és izgalmasabb követ: vajon merre, milyen társadalmi és gazdasági berendezkedéshez vezet a hét ország útja? Kapitalista vagy szocialista tendenciájú-e a fejlődés, s melyik vonásai dominálnak a jövőt tekintve? Olyan kérdések ezek, amelyek mindenkit foglalkoztatnak, hiszen a fiatal afrikai államok mind nagyobb szerephez jutnak a nemzetközi

életben, nemcsak mint az úp. el nem kötelezett országok tömbjének tagjai, hanem mint az ENSZ tagjai is. Kende bőséges tények alapján mutatja be a neo- kolonializmus törekvéseit, s azt is, hogyan, s miiyen erők veszik fel e törekvések ellen a harcot?

A könyv sikeres próbálkozás. Nemcsak úttörő jellegét hangsúlyozzuk, hanem a feldolgozás igényességét és tudományos alaposságát. Éppen ezért érthetetlen — akárcsak más, hasonló természetű munkáknál is —, hogy a kiadó miért nem egészíti ki a művet név- és tárgymutatóval? Az ilyen természetű könyvek forrásmunkául is szolgálnak, s éppen ezért az említett hiányosság jelentősen megnehezíti az adatok, tények után keresgélő dolgát. (Kossuth Kiadó) (m. o.)

Az orvos és az ápolók megrémültek Nagytól, aki kezét úgy tartotta zsebében, mintha revolvert fogna. A betegek körében is riadalom tönt ki. Szerencsére az ápolók észrevették, hogy nincs nála fegyver, el akarták fogni, de Nagy elmenekült. Azonnal értesítették a rendőrséget — s a rendőrök még a kórház közelében elfogták.

Nagy most előzetes letartóztatásban van. A nyomozás tart: vajon csak a „vicc“’ kedvéért hatolt-e be a kórházba, vagy más célja is volt vele?

Halálos vasúti baleset

Elütötte a vonat hétfőn hajnalban, Maglódon a MAV-ál-. lomás Budapest felöli forgalmi jelzőjénél Zsila Sándor, 19 éves niaglódi szállítómunkást. Az eddigi megállapítás szerint Zsila a községben szórakozott és ittas állapotban ment a sínek közé. A Szolnokra tartó • személyvonat bal karját és lábát levágta. A szerencsétlen fiatalember kórházba szállítás közben meghalt.

MISI ÉS A GimiimÖK

Nemrégiben egy képügynök, aki művésznek mondta magát, járta Tököl utcáit. Hol szenteket ábrázoló „művet” kínált eladásra, hol tájképet tobzódó színekkel, kék folyót hattyúval, fekete híddal stb. De valamire nem számított. Arra, hogy Tökölről Nádasát János festőművész-rajztanár vezetésével az iskolások, az úttörők rendszeresen látogatják a fővárosban a Nemzeti Galériát. Megtekintették a kitüntetett Orosz János kiállítását is

az Ernst Múzeumban. A tárlat vezető, egy aranyos művész, beszélt ott a pajtásoknak az ecsetkezelés, a témaválasztás titkairól, . a forma és tartalom egységéről. Radnics Magdolna, Polgár Misi, Farkas Sanyi is nagyon hegyezte a fülét. Ök ugyanis a legjobb „festők” az osztályban. S a tárlatlátogatás után jobban vigyáztak ők is „műveikben” a távlatra, a tárgyak elhelyezésére, a művészi hűségre. A gics- cset pedig megtanulták gyűlölni. Otthon le is szedték az ilyen képeket a falakról.

A képárú s,

pechjére, Polgár Misiékhez is benyitott. Misi ránézett az ízléstelen mázolmányok- ra és elnevétte magát.

— Bácsi, a maga képei — itt kereste az udvarias kifejezést — egy kicsit túlságosan __tarkák.

.

4 „művész” felháborodott: hallatlan, ez már a harmadik hely, ahol hasonlókat mondanak.

Gyorsan összecsomagolt és to- vábbállt, más falut keresni.

(8. i.)