Pest Megyei Hirlap, 1964. április (8. évfolyam, 76-100. szám)
1964-04-29 / 99. szám
rí.a * Ml EGY El 'ZMírlap 1964. ÁPRILIS 29, SZERDA | TFr.FPr.F7FS A klubszobában kávé- és kölniszag terjeng. Elegáns emberek ülnek, csendben, újságot olxmsva, halkan diskurálva, másokat szemlélve. Az ablakon súlyos függönyök, a szobában faragott régi biedermeier bútorok, agyonfestett kávéfőzőnő, s egy cirádás keretben a falon Szinyei Majálisa. A csempézett kályhához közeli asztalnál harminc év körüli hölgy ül, finom ruhában. Karmin körmei között külföldi cigaretta füstöl, előtte egy hülni hagyott szimpla. ■ Vele van kisfia is. Mindössze négyéves, rajta fehér felöltő, parányi csokornyakkendő és napszemüveg. Korrekt kis úriember benyomását kelti. De csak a külső. Mert szívében még naív, önző és követelőző emberke, grundokra vágyó, asztalterítőt lerántó, rádíógombját letörő gyerek, aki fütyül az elegáns klubra, s fenkölt különcködést mímelő mamára. Követelőzik: — Anyu, vegyél csokit! — Azt nem szabad kisfiam — parancsol rá halkan a mama és igéző mosolyt küld egy belépő, őt köszöntő férfinak. — Akkor tortát vegyél! — erősködik tovább a gyerek. — Tudod, hogy az orvos nem engedi — inti hangosan, ingerülten az asszony és körülnéz, hogy ki hallja beszélgetésüket. A gyerek tágra mereszti csodálkozó szemét, láthatóan nem ért valamit, s a megoldáson gondolkodik. Felkiált: — Vizet kérek! A mama nem figyel oda, csak sejti, hogy újabb kérésről van szó és rázza a fejét, hogy nem, nem. A kisfiú dühös lesz, pici szívében bosszú születik az orvosért, a csokiért, a tortáért és bántó-hangosan kiáltja a mama kezét ráncigálva: — De anyu, az nem kerül pénzbe. Az asszony összerezzen. Riadtan körülnéz, látja a finom mosolyokba bújtatott kárörömet, amely a nylon mögé bújt ember kisszerűségét gúnyolja... Egy világ omlik össze benne ott. az elegáns klubszobában; itgy érzi, a biedermeier bútor, a súlyos függöny, a kávészag megtagadta őt. Az se vigasztalja, hogy odahaza megpofozza a gyereket .., Hankóczi Sándor Jfir/ — de mihez ? Édes anyanyelvűnk! (Greskovits rajza) KIS HÍJA, hogy nem remegett a fiatalember szájaszéle. De így is halovány volt, akárcsak az arca, csakhogy azon kiütött a szinWáltö kékvörös íolt, s hangja el-elcsuklóit beszéd közben. Egyet- egyet nyelt, megállt lelkierőt gyűjteni; kerülgette a sírás. Régi ismerős és még soha sem' láttam ennyire fölindultnak. — Mi történt? — Ezt most már nem lehet tovább csinálni. A feleségem sírva várt otthon, alig tudtam megnyugtatni. — Hát ez látszik. De mi az a rettenetes? — Egy asszony a férjével... botrányosan viselkednek... Most minket is ... Azt mondták, azt veszik el, aki a legkedvesebb nekünk, a gyereket. — Hogy?! — Megölik... Ez vagy túlzás, vagy na- gyqnis meghökkentő história Dekát miért, hogyan? Mi az oka? Lassan sikerül zöldágra vergődnünk, megsejteni a helyzetet és átvenni a panaszos sorokba gépelt ideges gondolatokat. Ezekből áll össze a már megbízható vallomás. — ... Az asszony, Péli Józsefeié, 49 éves. Valami baj van a „kerekeivel". De élni annak is kell és dolgozni is. A Diósdi Csapágygyárba került. Mindenütt sokat bajlódtak vele. És mit írhatunk az ő számlájára? Intrikát, munkamegtagadást, fenyegetéseket Botrányokat rendezett. A műhelyvezetőtől az igazgatóig mindenkit azzal vádolt, hogy erőszakoskodni akartak vele. Azért üldözik, mert nem hagyja magát... Egyik fegyelmi a másik után. Számtalan beszélgetés, csitítás, meggyőzési kísérlet Helyezték egyik posztról a másikra., s már senki sem akarta befogadni. Végül elbocsátó határozat. PELINE mindjén "lehetséges helyre benyitott és • berontott sérelme orvoslásáért. Közben nem szűnt meg ontani az ellene megkísérelt „esetek” . vad históriáit. A felsőbb fórumok talán csakhogy szabaduljanak — visszavételét ajánlották. — Mi történt ezután? A folytatást a gyárban tudom meg. — Minden kezdődött elölről. A vége: társadalmi bíróság. — Tehát tárgyalás. — Másként nevezhetnénk. „Jobb mint a Fényes Cirkusz!” — ezt mondták a résztvevők. Aki tudott, eili kinek minden! szabad — Meglelem- lített emberek — Rend lesz-e Diósdon ? jött — szórakozni. Péliné szórta az átkokat és trágárságokat, aztán elviharzoit. Az elbocsátás most már végérvényes. Ezt megelőzően is voltak, de utána újult erővel kezdődtek a botrányok. A meglehetősen korlátolt férj az üzem előtt várakozott több ízben, hogy „elintézze” az elbocsátásért okolható „pasasokat”. így került sor arra, hogy reklamáló, ijedt ismerősünket is életveszélyesen megfenyegették. MINDEZ csak egyik része a csúnya históriának: Péliné a gyári lakótelep közelében lakik. Házról házra jár, fenyeget és sötét pletykákat terjeszt. Olyan hitelesen meséli, hogy rossz híre ellenére nem egy házasságot felbolygatott vele. Tetőzi ezt gyermeklelkeket is bemocskoló viselkedése. Nyílt utcán mutogatja magát ki- sebb-nagyobb gyerekeknek, részegen végigkiabálja az utcákat — egyszóval: percnyi nyugtot sem hagy -a békességre vágyó embereknek. Nehéz leírni ezt a lajstromot. .Magam is alig vártam, hogy végére érhessek. S mit szól minderre a diósdi tanácselnök? — Amit a gyárban mondtak, az nem teljesen igaz. — Nem?! — Csak a felét beszélték el. Ennek a duplája közelíti meg az igazságot. Áz emberek javarésze szégyellj, ha Péliné a nyelvére veszi. Azt sem tagadják, hogy tartanak tőle, s a férjétől. Mit tudni, a sok fenyegetésből és több ízben megakadályozott tettlegesség- ből nem lehet-e egyszer nagy baj? A férfit már egyszer elítélték hatóság elleni erőszakért. ;.....: ..... M indez csak jobban sürgeti a magátpl értetődő kérr dést: miért tűrik? — Mit csináljak? Á tanács dolga lenne, de mit tehet? Feljelentsem? A bíróság elejti a vádat azzal, hogy nem teljesen beszámítható. — Hát akkor... — ... annyira nem az, hogy zárt intézetbe vigyék. — A rendőr? A rendőr széttárja karjait. — Mit tehetek? Elővezessem? S aztán... semmisem történik. Törvényesség ...az állampolgár jogainak tiszte- letbentartása... Tehát: mindenki szenvedi ás tűri — igenis tűri! — a naponkénti botrányokat. És senki nem tesz semmit. Az állampolgári jogok tisztelete, a jog és törvényesség védőpáncélja nem menedék az ezt veszélyeztetők számára. Ahol egy vagy két ember feldúlja, zaklatja százak életét, ott nem a százaknak kell elhallgatni vagy elvonulni. Törvényt és embert tisztelő rendelkezéseink módot adnak a rendtételre, még az ilyen — határesetekben is... Tóth György Pusztító orkán tört Novorosszijszkra, a Fekete-tenger északi partján fekvő szovjet kikötővárosra. A hatalmas erejű szél elsöpört könnyebb építményeket, tetőket sodort le, megrongálta a villanyvezetékeket. A viharnak emberáldozata nem volt. Összeütközött két vénát ■ Kedden reggel a morvaországi Prosenice állomáson egy tehervonat összeütközött a Zólyom—prágai vasútvonalon haladó gyorsvonattal. Az ösz- szeütközés következtében egy utas meghalt, 21 megsebesült, egy közülük súlyosan. A vasúti forgalom egyelőre szünetel ezen az útvonalon. A balesetet a tehervonat személyzetének gondatlansága okozta. Hogyanunk világviszonylatban? 400 millió rádióvevő — 130 millió televízió — A mozik tartják a versenyt Az UNESCO adatai szerint a világon naponta 300 millió újság kerül az olvasók kezébe, 400 millió családnak van rádiója és 130 milliónak televíziója. A statisztikából az is kiderül, hogy amíg a napilapok együttes példányszáma az. utóbbi tíz évben csak 2G*szá- zalékkal emelkedett, addig a rádiókészülékek száma 60 százalékkal nőtt, a mozik száma megduplázódott, a televíziós vevőké pedig meghárom- szorosozódott. A televízió ennek ellenére világviszonylatban nem tudta elnyomni a filmszínházat. A mozik heten- kinti látogatóinak száma az emberiség egynyolcadát teszi ki. A filmszínházaknak a Szovjetunióban van a legnagyobb közönségük: minden lakos két hónaponkint átlagban háromszor megy moziba. KÖNYVESPOLC Moldova György: SÖTÉT ANGYAL Az Űj írás hasábjain jogos érdeklődéssel olvasta mindenki a folytatásokban közölt Moldova regény részleteit Különösen az első részeket: ígéret volt, jelentős vállalkozás ígérete, amelyről azonban mind- inkább kiderült, ígéret is maradt. Most, hogy könyvalakban is kézbeveheti az olvasó a művet, még inkább sajnálja a beteljesülés elmaradását. Moldova teheti ségét bizonygatni nem kell. Novellái rangot és megbecsülést szereztek művészetének, mostani első regénye sem cáfol rá tehetségére, a magyar irodalomban manapság oly ritka romantikus hajlamra, s arra, hogy izgalmasan pergeti az eseményeket, nem hagyva pillanatnyi pihenőt sem. Mindez így van, s mégis: a könyv érdekessége, olvasmányossága mellett is kevesebb, VEREB Veréb nem madár volt, hanem harmincnyolc éves, vékony, keszeg ember, akinek kopasz fején verejtékcseppek gyöngyöztek, míg a gép fölött hajolt. Ott dolgozott az eszterga II-ben, tíz éve már, de többet, hogy ott dolgozik, azok sem tudtak róla, akik a szomszédos gépeken dreháltak. Ki ragasztotta rá a csúfnevet, nem tudni, az első napokban rajta maradt. Ö is megtudta, félszeg mosollyal vette tudomásul, s attól kezdve engedelmesen mozdult, ha kiabáltak: Veréb ... Veréb... Esett ember volt, szürke, jellegtelen, olyan, akit az se nagyon vesz észre, aki belebotlik. A dolgát elvégezte, tovább nem törődtek vele. Fújáskor beletörölte kezét a rongyba, néhány pontos mozdulattal lesöpörte a spént, ócska, agyonzsírozott bakancsával összébbrugdalta, még egyszer megnézte a gépet, rendben van-e, majd indult a fürdőbe, nem fújtatott, köpködött a zuhany alatt, mint a többiek, halkan, észrevétlenül mosdott, magára öltötte a kopott ruhát, s úgy surrant ki, mint aki szökik, s fél, észre- vehetik. Gádor, az üzemvezető sem sokat törődött vele, kiadta neki a munkát, olykor megállt mellette, elnézte, hogyan göngyölíti le a kés a befogott darabról a telesleget, várta, hátha szól Veréb valamit, de az csak a kést nézte, néha idegesen a homlokához kapott, letörölte a verejtékcseppeket, észre sem vette, valaki áll mellette. Gádor vállat vont, tovább ment, s elviccelődött a többiekkel. Tudomásul vették, hogy ilyen, s nem törődtek tovább vele. Magának való, savanyú pali — mondták, ha olykor, véletlenül szóba került a hagyományos sörözésekkor, de azután gyorsan másról kezdtek beszélni, mintha még a téma is zsenírozná őket. Több száz ember között egy' úgy elveszhet, mint levegőtengerben a porszem. Olykor felcsillan, de azután szem elől veszik. Veréb soha nem csillant fel, csak lebegett az embertengerben, csavar volt, helyén levő csavar, semmi több. Senkinek nem jutott eszébe, hogy megpróbálja máshová illeszteni, hátha ott is tartani fog, de az sem, hogy hátha mostani helyén gyönge. Olyan természetes volt, hogy ott van, ahol van, mint a fák zöldje, nyáron a nap, télen a hó. Szombat volt, kettőre jöttek be, a délutános parti. Káromkodtak, hogyan hagyták itt a gépeket a délelőttös disznók, dühös mozdulatokkal csináltak rendet, mintha utánuk még soha nem tettek volna így a váltók. Ládák csusszan- tak, itt-ott felsivalkodott egy motor, majd engedelmes susszanással le is állt, mintha restellné a korai indulást. Fém csengett, távolabb Fényesné dobálta be undorral a ládába azt, amit elődje selejtként a nyakán hagyott. Az utolsó stukkót szívták, már mozdult a lábuk, hogy rátapossanak a csikkre, amikor valaki észrevette Verebet. Ott ült, gör- nyedten egy ládán, hátát nekivetette a gépnek, lehunyta a szemét, sápadt volt, rossz volt ránézni. Ketten is feléje léptek, Gortvai kérdezte meg: — Rosszul vagy? Veréb felnyitotta a szemét, értetlenül nézett rájuk, nem értette, mit is akarhatnak tőle, majd torz görcsbe rándult az arca, nem szólt semmit. — Hallod?! Rosszul vagy? Veréb csak most értette meg a kérdést, riadtan tiltakozott, mintha oktalanul gyanúsítanák, fel is állt a ládáról, kari- Ikás, beesett szemét körbejár- tatta az odacsődülökön, s mintha talán Fényesnétöl re- hnélné a legtöbb megértést, neki mondta: — Meghalt az apám! Csönd támadt. Furcsa, kínos csend. Azt sem tudták, van-e apja, kiféle, miféle lehet, egyáltalán: hihetetlennek tűnt, hogy egy ilyen embernek még apja is lehet. Most hallgattak, ■mert látták, Veréb szenved, esdve nézi őket, s hirtelen nem tudtak mit mondani. Fényesné száján bukott ki a kérdés: — Mikor? Veréb nézte, mintha nem is látná, mintha valahová nagyon messze nézne, s csak jó idő után válaszolt: — Az éjjel. Fényesné női szíve érezhette meg leghamarabb azt a kétségbeesést, ami Veréb tőmondataiból áradt, s akaratlanul is a segítségére sietett: — Hány éves volt? — Hetven. Mar ott volt a száján hogy kimondja a banális mondottat, gyorsan visszanyelte. | még pedig jóval kevesebb, I mint lehetett volna. Válent Csaba, a könyv főhőse diák. Középiskolás, amikor 195S őszének vihara, az ellenforradalom hazug romantikája magával ragadja. Nem érti, mi történt s mi történik körülötte, a bukás után is folytatja az „ellenállást”, mindaddig, míg börtönbe, majd javítóintézetbe nem kerül, egy nagy építkezéshez. Két esztendő telik el, s ezt a két esztendőt kíséri figyelemmel a könyv. Válent Csaba, mint középponti figura köré még igen sokan sorakoznak. Sokan, s kivétel nélkül valamennyien „nyomott" emberek, ilyen vagy olyan lelki — esetleg testi — sérültek. Ideg- összeroppanásos volt katonatiszt, kielégíthetetlen vágyú asszonyok — lassan kínosan ismerősek már minden új könyv lapjairól — senki, egyetlen ember sincs, aki ^ megütné a normális mértéket. 1 És ez — alapvető hiba. y % Félreértés ne essék: nem < mindenáron pozitív hősöket 1 hiányolunk. Magunk is tud- j juk, hogy minden embernek vannak gyengeségei, sőt, íj minden ember sebeket is hor- 1, doz magán. Ám éppen ezért ^— vagy ha úgy tetszik, ennek íj ellenére — vannak, mégpedig íj nem is kis számmal olyan em. 1 berek, akik normálisak, lelki- í ekben és testiekben is, s akik j — a9 könyv tanúsága szerint íj — elkerülték az író figyellj mét. Pedig az életben — a 1j való életben — nehéz elkerül- 1j ni őket. Túl sokan vannak 1j hozzá. /i y 1 Túl sok asszony kíván Vá- i lent Csabáé lenni, s Válent í Csaba ezért nem ér rá arra, 1j hogy megalapozottan ábrá- 1j zoltassa benső átalakulását az 1j íróval. S mivel ez hiányzik, 1j valószerűtlenné lesz a „meg- 1j térés”, azaz a könyv opti- 1j mista, bizakodó befejezése is, 1j nem tudjuk, miért lett égy- í szerre csak ilyen vidám, ilyen •j jövőben hívő ez a fiú, akit — 1, minden hibája ellenére is — 1j rokonszenvesnek tartunk. 1, Moldova hagyta, hogy el- 1, ragadja mesélő, a cselek- 1j ményt mesterien bonyolító 1, kedve, s arra már nem fu- 1j tóttá erejéből, hogy árnyaltan, ; a cselekmény igényes szintjé- 1j hez igazodó megfogalmazással ■j munkálja ki a hős lelki arcu- 1, latát. Kár érte. Akkor nagy- 1, szerű magyar regényt kö- 1j szönthettünk volna, így ■ csak 1j kellemes olvasmányt. Habár 1. a mai, ínséges világban — ez 1. is valami. (Szépirodalmi 1 Könyvkiadó) i -s -6 — Hidd el, megértünk. Tu- i dód, mi eddig ... Elhallgatott, körülnézett, mintha a többiek arcáról kel-] lene leolvasni a folytatást, de' nem látott ott semmit, s egészen másként folytatta a mon- i datot: — Mikor lesz a temetés? Veréb intett, mint aki ma-] gát győzködi, igen, ezen már] nem lehet változtatni, bár-] hogy is szeretne, akarna. — Hétfőn — mondta. A lakásra gondolt, ahol most a szomszéd öregasszonyok matatnak, öltöztetik az öreget, papért mennek, elvállaltak mindent, menjen csak, ők elintézik:- És eljött, hogy ne kelljen néznie az öreget, az egyetlen kapcsot, ami a világot jelentette neki, ne lássa sárga, természetellenesen merev arcát, kezét a takarón, mindazt, ami a véget, a visz- szavonhatatlant jelentette. — Egyedül maradtam — motyogta, áe olyan halkan, hogy a többiek nem értették meg. — Fogadd részvétemet — mondta Gortvai, nyújtotta a kezét, s nem mert Veréb szemébe nézni. Sorba jöttek utána a többiek, majd úgy isz- koltak gépeikhez, mint akik a bűntől menekülnek. Veréb állf, még akkor is állt, amikor már mindenki otthagyta, körülnézett a műhelyben, megvárta, míg felhör- rennek sorba a motorok, ő is a kapcsolóhoz nyúlt, a gép felé fordult, s csak akkor, a többieknek már hátat fordítva] bukott ki az első könnycsepp a szemén. Mészáros Ottó Veréb most kéretlenül mondta: — A szive. A nagyapám is az vitte el. Gortvai Verébre nézett, hirtelen elszégyellte magát, mert arra gondolt: téged is az visz el. Fényesné közelebb lépett Verébhez, aki riadtan figyelte az asszony mozdulatait, s mint aki attól fél, megütik, védekezőn az arca elé emelte a kezét. Ügy, a kezén átbukva hangzott el mélyről kiszakadva a vallomás: — Egyedül maradtam. összenéztek. Hirtelen végigvillant bennük az otthon képe, az asszonyé, az emberé, a gyerekeké, mindazoké, akik hozzájuk tartoznak, s akikhez ők tartoznak, s lehajtották a fejüket. Nem érezték, de értették a rtiondatot: egyedül... Gádor, az üzemvezető törte meg a csendet: — Menjen haza nyugodtan. Elengedem. Veréb elvette kezét az arca elől. Gádort nézte, mintha még nem látta volna soha, megrázta a fejét: — Jobb így nekem. Gádor nem vette észre, hogy nem kellene erőltetni, kezdte: — Mondom, hogy menjen nyugodtan. Veréb nézte őket. Gyűlölködve és rimánkodón, elutasítóan és kérlelőn, ahogyan csak az ember nézhet a társaira, vagy ahogyan az állat várja az utolsó, életét kioltó döfést. Gortvai akaratlan mozdulattal tolta félre Gádort, nehogy tovább erősködjön, s ő állt Veréb elé:
