Pest Megyei Hirlap, 1964. március (8. évfolyam, 51-75. szám)

1964-03-22 / 69. szám

1961. MÁRCIUS 22, VASÁRNAP wem K^/Círíap 3 FÖLDES ISTVÁN ÖK, HATVANÖTÉN v\\\\\\\\\\\\\\\\\\^^^ t Ma húsz esztendeje, hogy a Horthy vezérkari fő­nökség sátoraljaújhelyi börtönében fogvatartott ma­gyar, szerb, szlovák és kárpát-ukrajnai politikai elítél­tek lefegyverezték a börtön őrségét és kitörést kísé­reltek meg. Nemzetközi megmozdulás volt ez, a kitö­rést azonban elfojtotta a túlerő. A foglyok közül öt­vennégyen a kitöréskor meghaltak, néhány héttel ké­sőbb tizenegyüket pedig halálra ítélte a különbíróság. A cikk szerzője Földes István elvtárs, a Népszabadság szerkesztőbizottságának tagja, annakidején résztvevője volt a kitörésnek. IlWWWWWWWWWWWWV P ontosan húsz esztendeje, 1944. március 22-én, sze­les napra virradt Sátoraljaúj­hely. Mintha sohasem akarna tavasz lenni. A város szélén álló régi fegyház — 1943 óta Horthy vezérkari főnökségé­nek különleges büntető inté­zete —, rácsos ablakain be­szivárog a hajnali derengés. — Csak hó ne essék — mondják egymásnak a fog­lyok. — A hóban lassú a ha­ladás, megmarad a menekü­lés nyoma. Négyszázan vannak — ma­gyarok, szerbek, szlovákok, románok, kárpát-ukrajnaiak. Munikások Weiss Mamfréd 1 gyárából, parasztok a Vajda­ságból, Horthy katonai külön- bíróságai küldték ide őket, 10—15 évi, életfogytiglani bör­tönre ítélve, mert szót emel­tek a nemzetvesztő háború, a hazaáruló úri rend ellen. Három napja, hogy az or­szágot megszállták a németek. A foglyokat nem érte várat­lanul a hír. Tudták, hogy erre sor kerül, és készültek is rá. Hetek óta folyt a zárkákban a titkos partizánkiképzés. Két zárkában elvtársnők ra­boskodtak. Oldalzsákokat ké­szítettek, kötéshez való vász­nat téptek. S esténként a zár­kákban halkan szólt a dal: ... gondoljatok ránk elvtársak ott kint. Négyszáz proletár harcra kész megint Hogyha jő a nap, a négyszáz ott terem Vörös zászló leng a Sátor-hegyen. Az előző vasárnap épp lá­togatási nap volt. De csak alig néhányat hívtak le „beszélő­re”. Kis szoba, közepén asztal. Az asztal két végén őrök. A szülő, a kedves az asztal egyik oldalán, ők a másikon. Még kezet sem foghatnak. Szavu­kat figyelik az őrök. De amit nem lehet elmondani, az is eljut a másikhoz, titkos jele­ken, mosópor közé rejtett cé­dulán, levél somi közé írt üzeneten. A vasárnapi látogató után született meg az elhatárolás a kitörésié. Vlaskalics Miien- ko, a jugoszláv kommunisták vezetője dolgozza ki a tervet. Huszonkettedike, délután négy óra a kijelölt időpont. L assan világosodik. A ki­tárt kis ablakon át met­szőén süvít a végét rúgó tél lehelete. A Sátorhegy tetejét elborítják a fellegek. Az őröik is gondterheltek. Nagyrészük környékbeli pa­raszt vagy munkás, sokuk szí­ve a foglyok felé húz. Köztük az a, hír terjedt el, hogy a né­metek lefegyverzik őket. A délelőtti sétán, ahol kettes sorokban, máskor szótlanul róják a köröket a foglyok, most senki sem törődik a fe­gyelemmel. A foglyok többsé­ge még nem tudja a kijelölt időpontot, de mindenki a ki­törés szükségességéről beszél. Dél tájban hirdetik ki a kol­lektíva megbízottai minden zárkában az elhatározást. Ólomlábakon jár az idő. Kö­zeledik a négy óra, a délutáni vízhordás, kübliürítés ideje. A folyosó csendes, hiába fülel­nek, nem hallik az ügyeletes kulcscsomójának ismerős zör­gése. Talán megtudtak vala­mit. Végre a második emele­ten kattan az első zár, aztán a második. Most már minden a megbeszéltek szerint törté­nik. A vízhordás után Szimics Miroszláv, a szerb eivtársak egyik zárkájának vezetője je­lenti a kulcsárnak: szétesett az egyik vaságy, jöjjön be, nézze meg. Alighogy a kulcsár átlépi a küszöböt, már fogoly. Pisztolyát elveszik, összekötö­zik. A többiek hasonló módon, a többi őrt teszik ártalmatlan­ná. Csonkics Milivoj az első emeletről ugrott rá a földszin­ti civilfoglyok őrére, lefegyve­rezte, s összekötözte. A második emeleten van az őrség pihenőszobája. A szoba előtt fegyverállvány, rajta puskák — ahogyan előre szá­mították. A pihenőszoba ajta­ján kívülről kattan a zár. Mindez néhány perc alatt, teljesen csendben zajlott le. S ekkor elhangzott Vlasfealics Milenko kiáltása: — Juris! (roham) Sorra nyílnak a börtönajtók. A foglyok első csoportjai már a börtönkapunál járnak. Egy puska azonban hiány­zott, az őrség fegyverállványá­ról. Az egyik tizedes, nehogy tisztított fegyverét valaki más elvigye őrségre, magával vitte azt a szobába. Ahogy kívül­ről ráfordult a zár az örszobá- ra, ő is felriadt. A kulcslyu­kon át fegyverekkel tovasieíő foglyokat láthatott. Elhangzott az első lövés — a tizedes adta le az ablakon keresztül a város felé, amely tele van magyar és német ka­tonákkal. A foglyok csopor­tokra széledve még a Sátor­hegy oldalán kapaszkodnak, nagyobbik részük még a bör­tönben van, amikor a város különböző pontjából futólé­pésben, katonai gépkocsikon katonák százai zúdulnak a fegyház felé. Ágyúk, géppus­kák öntik gyilkos tüzűket a menekülők után. Jajj annak, aki kezükbe kerül. Két mene­külőt elfognak. A tra/Bk fals a rögtönzött kávégzőhely. M integy hetvenen jutottak kívül a börtönkapun, s keresik a menedéket a kör­nyező hegyekben. Éjszaka már idehallatszik a frontágyúk dü­börgése, a kárpát-ukrajnai he­gyekben partizánok tevékeny­kednek. Talán elérik őket. A foglyok nagy része azon­ban. a íegyházban rekedt. So­kan közülük a lépcsőháziján hasalnak. Se előre, se hátra nincs útjuk. Kijutni már nem tudnak, s zárkájukat sem ér­hetik el, mert a lépcsőház ablakain át sűrűn záporoznak a golyók. A íegyházban csak most kezdődik az igazi tánc. A védők, nem sokáig tartják magukat. Halottá csend üli meg a fegyházat Elfogyott a lőszer, elhallgattak a védők fegyverei. A támadók pa­rancsra várnak. Motozás. Szíjak, övék, ké­sek elvétele, aztán mint vá­góhídra szánt barmokat tere­lik a foglyokat le a fegyház udvarára. A női zárka lakói elbarikádozták az ajtót. Nincs könyörület. Kézigránátköteg- gel nyitnak utat hozzájuk. Felemelt kézzel, órákig áll­nak a foglyok a börtönudva­ron. Sötét van, csak egy ud­vari lámpa világít. Szembe velük gépfegyvereket állíta­nak fel. Megteszik az előké­születeket a tömeges kivégzés­hez. Percek, órák telnek el, s közben hol itt, hol ott csat­tan a pofon, a puskatus. A már-már összeesökben elvtár- saifc tartják a lelket. Az élet­tel való leszámolás percei ezek. Pedig de szép is az élet, de fiatalok is vagyunk — legtöbben még a három X-et sem érték el. Ambrus, Gyuri, Révész Pista csak 16 eszten­dős. Éjjel 11 lehet, amikor meg­jön a parancs. Vissza a zár­kába. A németek és magyar zsoldosaik, úgy látszik, félnek a tömeges kivégzés hatásától. Százanként zsúfolják össze az elcsigázott rabokat egy-egy hatszor hatméteres zárkában. Mozdulni sincs hely. Éjjel és másnap egymás­után gördülnek be a gyászos szekerek a fegyház udvarára. ; Az elesett hősöket, mint álla- I tokát dobják le a kövezetre. Egy új nap pirkád. A vörös­lő ég alján előbújik a nap, a tavasz első sugara. A zárkák­ból egymás után szólítanak ki egy-egy rabot. Iszonyú fel­adat. Nekik kell megállapíta­ni elesett bajtársaik személy­azonosságát. ötvennégy ha­lott fekszik a fegyház udva­rán. Ötvennégy szerb, magyar, szlovák és román kommunista vére festette pirosra 1944 márciusában a sátoraljaújhe­lyi börtön udvarát A hóhé­roknak azonban ez sem volt elég. Összeült a katonai vér- bíróság, hogy í télkezzen a töb­biek felett. Az ötvennégy kiol­tott fiatal élet után újabb 11 kivégzésről szólt a verdikt A " priilis 11, a cellák lakói arccal a fal felé fordulva ülnék. Az ajtók nyitva és mindegyik előtt két-két őr, a foglyoknak szegezett puskával. Mozdulatok, beszélniük tilos. Csak a földszintről, a halál­raítéltek zárkájából száll a dal. Munkásindulók, népdalok hangjai folynak egybe, szorít­ják összébb a többiek savét. Az élettől, és tőlük, társaiktól búcsúznak a halálba indulók. Barudanov Branko szülei­nek, öcesének ír búcsúlevelet ..Kedves szüleim — írja. — íme néhány utolsó szavam hozzá'.ok. Én most meghalok, de ti rve sajnáljatok, mert tu­dom, hogy miért halok meg ... Anya ne sírjon, mert amíg él, büszke lehet rám ..." Gondosan összehajtogatja a papírdarabot, s a cella egyik sarkába rejti. Lentről, az udvarról kalapá­csolás, rövid vezényszavak hangzanak. Ácsolják a bitófá­kat, felvonul az őrség. Utolsó útra kísérik az el­ítélteket. A börtönfal mentén sorakoztatják őket, s utána le­láncolva szólítják a bitófák- hoz. Egyre kevesebb ajakról, egyre halkabban szól az ének. Vlaskalics Milenko, szerb par­tizán, Eisenberger Sándor bu­dapesti cipészipari munkás, Benya Antal egyetemi hallga­tó és a többiek még egy utol­só kiáltása Véri fel a csendet. — Éljen a szabad, független Magyarország! Éljen a szabad független Jugoszlávia! Eljen a Szovjetunió! Tizenegy újabb életet oltott ki a fasiszta zsarnokság. S ve­lük együtt 65 mártír vére fes­tette vörösre akkor tavaszon a Sátorhegy alatt a munkás­osztály zászlaját. S a csend­ben. az épület minden zárká­jából halkan, dúdolva, majd egyre erősödve, dacolva a pa­ranccsal, puskacsővel, áradt az Intemacionálé dallama. ^JJ'oóózií át L öze pen a gyerekre, a faluja, az egész gödöllői járás Erre de büszke lehet. A máriabesnyői gimnázium igazgatójával, Mészáros Elek­kel és helyettesével, Kiss Éva történelem és földrajz tanárral róla beszélgetünk, a valkói ci­gányfiúról, akit tavaly kitűnő általános iskolai bizonyítvány­nyal vettek fel ide. Előttünk fekszik a gimná­zium I/a. osztályának napló­ja. Kiss Éva tanárnő lapoz benne, s Vidék Sándor nevé­nél kinyitja. Kíváncsian né­zem; hogyan tanult a fiú itt, az első félévben? Az össze­sítő, átlagos eredményt muta­tó számjegy ott áll az egyik rubrikában: 4,3. Lejegyzőm február óta kapott osztályza­tait. íme: magyar irodalom: 5, nyelvtan: 5, történelem: 4,5. Oroszból két ötös, biológiából ugyancsak. Kémia: 4,5, föld­rajz 4,5, latinból és matemati­kából egy-egy ötös. A legjobb latinos az osz­tályban. Matematikában is ki­tűnik, pedig a tanár, Vancsó Imréné, aki ezt a tárgyat ta­nítja, különösen igényes. — Dicséret illeti a valkói általános iskolát, mert jól ta­nuló gyerekeket _ küld gimná­ziumba, mind megállja a he­lyét — mondja az igazgató- helyettes. S még három fiút említ az I/a-ból, akik együtt jöttek Vi- dák Sanyival. Engem azonban ezúttal csak ő érdekel. Ö, aki a faluszéli cigánysorról jutott el elsőként az egész járásban, de talán Pest megyében is — idáig. Alig több, mint fél éve ta­nul csak itt, mégis meglepően jól ismerik. Kiss Éva, aki két tárgyat ta­nít az osztályban, így beszél róla: — Nagyon értelmes, tehetsé­ges. Minden órára félkészül. Figyel, soha nem kell rászól­ni, nyugodt, csendes, udvarias. Pedig ebben a korban' ez nem jellemző általában a gyere­kekre. S még hozzáfűzi: — Rá azonban mindig biz­tosan támaszkodhatunk. Igen, biztosan. Mert ha megkérik valamire, azt a leg­jobban elvégzi. Ö a felelős az órák közötti szünetekben az osztály rendjéért, fegyelméért. És a földrajz-, történelem órákra ő teremti elő a hol ide, hol oda vándorló térképet. Közös kiránduláson, vagy más foglalkozáson segítőtársa a ta­nároknak. Es a vele járó lányok és fiúk? — Becsülik, szeretik. Nem Koszorúzási ünnepség a Tanácsköztársaság kikiáltásának évfordulója alkalmából A Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásának 45. évforduló­ja alkalmából szombaton délelőtt koszorúzási ünnepséget tar­tottak a Kerepesi temetőben, a munkásmozgalom nagy ha­lottjainak emlékművénél. A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának örökzöld növényekből és 45 vérpiros szegfűből font koszorúját Rónai Sándor az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, Ré­vész Géza és Szilágyi Dezső a Központi Bizottság tagjai he­lyezték el az emlékmű talapzatára. A Budapesti Pártbizottság nevében Szépvölgyi Zoltán, a pártbizottság titkára és Szabó Piroska, a pártbizottság tagja; a Szakszervezetek Országos Tanácsa nevében Gál László, a SZOT titkára és Készéi Károly a Szakszervezetek Budapesti Tanácsának vezető titkára: a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség nevében Balogh Ist­ván, a KISZ Központi Bizottság titkára és Pozsonyi Vilmos, a budapesti KISZ-bizottság titkára, a Fővárosi Tanács nevében pedig Kovács Pál a tanács végrehajtó bizottságának elnökhe­lyettese és Viszket Mihály, a tanácsapparátus pártbizottságá­nak titkára helyezett el koszorút. A koszorúzási ünnepség az Intemacionálé hangjaival ért véget. (MTI) _________________________________ A magasabb követelményeknek megfelelően módosítják a kereskedelmi szakmunkásképzést tást összevonják. Az oktatás­ban részt vevők az alapszak­mához tartozó valamennyi cikket megismerik annyira, hogy a vizsga után bármelyik, a szakmához tartozó boltban megkezdhetik munkájukat. A képzés szakosítása sók tekin­tetben teljesen újszerű, napi­rendre vett olyan szakmákat is, amelyek csak az utóbbi években önállósultak, s a jö­vőben még tovább fejlődnek. Űj például a háztartása fel­szerelések és a lakberendezé­si cikkek eladóinak képzése. A kereskedelmi szakmun­kásképzés jelenlegi formája már nem felel meg a köve­telményeknek, mert az elmúlt évek során lényeges változá­sok történtek a forgalomban levő áruik összetételében, mű­szaki színvonalában. Ezeknek a változásoknak a szellemében a Belkereskedel­mi Minisztériumban széles körű vita után kidolgozták a kereskedelmi szakmunkáskép­zés új rendszerét, amelynek az a lényege, hogy az eddig meglehetősem széttagolt okta­egynek közülük sokszor segít matematika példát, egyéb feladatot megoldani. Röviden ennyit — nagyon sokat — mondtak el Vidék Sanyiról a gimnáziumban. Amikor tisztelettudóan belépett az igazgató szobájá­ba, zavarral vegyes szégyen­érzéssel küszködtem; ezt az ápolt, kulturált külsejű, ko­moly fiút faggassam én a ci­gánysága felől? Hiszen hal­vány barna bőre, nagy fekete szemei s haja, csak alig em­lékeztetnek származására. Mégis, úrrá lettem látható za- vartságomon; nem az ő jelen sorsa miatt kell beszélnem vele. Mert ő már — képlete­sen szólva — felszállt arra a vonatra, amelynek kerekei egyenes sínpáron gördülnek előre. De a falvak, városok és a társadalom perifériáján élő többiek miatt, nagyon is szükség van az ő példájára. Már vége vojt aznap a ta­nításnak, együtt mentünk be Gödöllőre, s beszélgetni leül­tünk a Pálma eszpresszóba. Én kezdtem, Sanyi udva­rias figyelemmel hallgatott. — A cigánygyerekek közül nagyon kevesen érik el a nyol­cadik osztályt, legtöbben a harmadiknál, negyediknél ki­maradnak — mondtam. — Nálunk Valkon tavaly hárman végeztük el a nyol­cadikat — felelte. — Földkunyhóhan, putriban, ahol nyolc-tízen is összezsú­folódnak, hogyan lehet ta­nulni? — kérdeztem. — A mi falunkban az is­kolában külön napközijük van a cigánygyerekeknek —mond­ta, s kicsit büszkén csengett a hangja. — Te is ott tanultál? — Én nem. Otthon is tud­tam, mi nein laktunk putri­ban. Az idegenek első találkozá­sakor természetes kimért ud­variasság, csak lassan oldódott fel közöttünk. Sok mindenről szót váltottunk. Még a cigány­ság indiai eredetéről is, ame­lyet ismer, tartottak erről előadást V alkon, meghallgat­ta. A cigányok életéről sok­kal többet tud, mint én, sze­mélyes tapasztalatból. Hiszen ő is ott, a faiuszéien csepere­dett fel. Szabatos, nyelvtani­lag helyes, szép magyarság­gal fogalmazott mondatait, okos válaszait hallgatva, már nem lepett meg, hogy ez a fiú a vele egykorijaiknál sok­kal jobban járatos például az irodalomban, sőt a politiká­ban is. Sokat olvas, regénye­ket, útleírásokat, naponta, rendszeresen újságot és hall­gatja a rádiót is. — Gondolkodtál-e már azon, mi leszel, ha a gimnáziumot elvégzed? — kérdem. — Igen — feleid, s nagy sze­me komoly elhatározást tük­röz. — Hát mi? — Pedagógus. — Miért? / — Mert ebben sok szépsé­get látok, tetszik nekem. — S még hozzáteszi: — Tudom, most a technikának van jövő­je, de mégis ehhez húz a szí­vem. Lehet egy foglalkozást — bármilyen szép — csúnyának is látni. Sanyival a valkói ál­talános iskola pedagógusai kedveltettók meg a nevelői hivatást. Ezt így nem mond­ta, de éreztem: elhatározását az 6 szerető gondoskodásuk szülte. Az a kötelességen túli áldozatvállalás, amellyel a gyermekekért dolgoznak, fá­radoznak. Talán túlságosan szép és megható, de így igaz; Vidék Sanyi, ha kész, diplomás pe­dagógus lesz, otthon, a falu­jában szeretne tanítani. Annak az iskolának a falai között, ahová a cigánysorról, mint kisiskolás mindennap elindult. Az út, amelyen halad, hosz- szú. Most tart a közepén. Együtt mentünk haza. Hoz­zájuk, Valkóra. De nem a cigánysorra, mert Vidákék már nem ott laknak, hanem a dombok között húzódó, messzire nyúló főútvonalon, a Szabadság út 136. szám alatt, egy új, takaros csa­ládi házban. Eltelt az idő, fiút édes- türelmetlenül a késve jöttünk, anyja már várta. Engem bevezetett szíves szóval a régi, szerény háló­bútorral zsúfolt, ragyogóan tiszta, kétablakos szobába. De aztán mégis a tágas, nagy konyhában telepedtünk le. Mert ott tartózkodnak ők is nappal, a kellemes meleget árasztó tűzhely kö­rül. Itt, ebben a szép, barátsá­gos otthonban él Vidék Já­nos, az erdőgazdaság rak­tári segédmunkása, feleségé­vel és kisebbik fiúkkal, Sa­nyival. A szülők már nem fiatalok, ötven körül járnak. Nagyobbik fiuk huszonhét éves, betanított munkás az Ikarusban. Ö már nős, s még ott lakik a telepen. Ott, mert nem könnyű ki­vergődni, eljönni onnan. Az öregek is a cigánysoron nőt­tek fel. S bár tanúsíthatja az egész falu, hogy dolgos, jó­zan és szorgalmas emberek voltak mindig, mégis csak hat éve érték el azt, amire egész életükben vágytak. Ak­kor költöztek ide, az új házba. Nincsenek csodák. Mennyi fáradtság, verejtékes munka kellett ehhez! A megtört ar­cú édesanya nem panaszko­dik, de egymás után pergő szavai küzdelmes sors ké­peit idézik. — Idáig jutottunk el. A fiunknak, Sanyinak már jobb élete lesz — így mondja. De addig bizony, míg el­végzi az iskoláit, még elte­lik hét-nyolc esztendő. Az anya nem tud eljárni do­logba, beteges. Sanyi édes­apjának sem könnyű már a kemény fizikai munka. Hogy a hármuknak nagyon kevés, havi ezeregyszáz forintos ke­resetet pótolja, Vidék János néha, amikor alkalom adó­dik, eljár muzsikálni is, ő a bőgős a falu zenekarában. Nemegyszer, a reggelig tar­tó mulatságról egyenesen az erdőgazdaságba megy dol­gozni. Igaz, segítséget je­lentett a családnak az a néhány, három-négyszáz, leg­utóbb kilencszáz forintos se­gély, amit a gödöllői já­rás gyámügyi hatósága ki­utalt, amióta Sanyi gimna­zista. Mert most, hogy már ki­tisztázták a házat, úgyszól­ván mindent a fiúra költe­nek. — Elmegyek a boltba, hogy vegyek magamnak egy kö­tényt, vagy valami alsóne­műt. Látok egy inget, puló­vert, megveszem neki — mondja Vidák néni. Sanyi ott áll a konyhá­ban, hallgatja a beszélgetést Nem szól közbe akkor sem, amikor édesanyja dicséri) hogy milyen jó gyerek, hogy otthon a ház körül milyen sokat segít. De szeretetet su­gárzó arcán látom: tudja, szívével is érzi, mit köszön­het a szüleinek, akik még nála is sokkal messzebbről, mélyebbről indultak el, na­gyobb utat tettek meg, hogy az övét egyengessék. Hetesi Ferenc Pál Keresik Pontpeius elsüllyesztett flottáját Bernard Merlette francia régész az olaszországi Brindi­si kikötőben az öböl mélyén fel akarja kutatni azokat a hárompárevezős római hajó­kat, amelyeket hite szerint Julius Caesar süllyesztett el, nehogy Pompeius flottája ki­futhasson a nyílt tengerre. Az i. e. 48-ban végrehajtott tengerészeti hadműveletről szóló krónikák nagy része úgy tudja, hogy Pompeius flottájának sikerült a Brin- disi-öbölben kijátszani Caesar seregeit és kijutni a nyílt tengerre. Merlette szerint azonban az u. n. Pigonati-csa- torna mélyén minden bizony­nyal máig is ott pihennek a régi római hajók, bizonyítva, hogy a hadműveletet Caesar hajtotta végre sikerrel.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents