Pest Megyei Hirlap, 1964. február (8. évfolyam, 26-50. szám)
1964-02-09 / 33. szám
1984, FEBRUÄR 9. VASÁRNAP ™*M£riem 7 A kecskepásztor lelete — A főpap jó üzletet csinál Dr. Harding ásatásai — Kincskeresők a sivatagban A települést feltáró Harding dr. találta meg ezeket a medencéket is. Víztartály céljait szolgálták, így biztosították a szekta tagjai ivóvizüket 1948-ban szűkszavú tudományos közlemény látott napvilágot néhány szaklapban, s rövid néhány hónap alatt a napilapok és a magazinok hasábjait is bejárta. A ma holttengeri tekercsek néven ismert leletről beszámoló közleményt azóta több ezer követte, s ma sem lankad az érdeklődés azok iránt. Cikkünkben végigkísérjük a tekercsek történetét, azok megtalálásától tudományos feldolgozásukig. A beduin szerencséje 1947 tavaszán az állattenyésztő beduinok taamira törzsének tagjai a Holt-tenger mentén kecske- és juhnyájai- kat legeltették. A tizenöt éves Muhammad adh-Dhib ezen a napon is, akárcsak máskor, egykedvűen figyelte az állatokat, amint a forró homokban lépegetve, eleség után kutatnak. Panaszos bégetésre lett figyelmes, s annak eredete után nyomozva sötét lyukat pillantott meg a sziklafalban Követ markolt, hogy a betévedt állatot azzal zavarja ki az üregből, a behajított kő azonban mintha cserepeket tört volna össze, olyan hangot adott. A fiú kíváncsi lett, s mivel a bárány sem bújt elő, ő mászott be a barlangba. Odabenn, a gyér fénynél, karcsú cserépedényeket pillantott meg, s látta, egyikük darabjaira tört a behajított kő nyomán. A cserepek között foszlott szélű, furcsa tekercseket pillantott meg. Nem sokat teketóriázott. Törzse az állattenyésztés mellett „ré- gészkedett” is, ami régiséget találtak, megpróbálták pénzzé tenni, s nem egyszer jelentős összeg, egy-két font is ütötte markukat egy-egy dologért. Dhib is erre gondolt, amikor ruhája alá rejtve a tekercseket, kiosont a barlangból. Néhány fontot remélt, s nem is sejtette, hogy az évszázad egyik legjelentősebb régészeti leletéi takarják szegényes rongyai. Este megmutatta néhány barátjának, majd azokkal együtt elvitte Betlehembe, a sejkhez. A sejk egy Eskander nevű kereskedőnek továbbította azokat, majd továbbkerültek Jeruzsálembe, Isaiah régiségkereskedőhöz. Megkezdődött a tekercsek vándorútja, ám Dhib csak azt leste, mikor üti érte tíz font a markát. Mert hirtelen jött bátorsággal annyit mondott a kereskedőnek. Üzletkötés a kolostorban Jeruzsálemben ekkor barikádok torlaszolták el az utcákat, angol és amerikai csapatok járőrei igyekeztek fenntartani a rendet, s megakadályozni az összetűzéseket a város arab- és zsidónegyedének lakossága között. Érthető, ha a terkercselc csak hosszú hetek után kerültek el az első vevőhöz, Samuel Athanasius- hoz, a Szent Márk szír ortodox kolostor metropolitájához. A főpap első pillanatra látta, hogy vagy nagyon megtévesztő hamisítvánnyal van dolga, vagy valóban nagyon régi iratok birtokába juthat. Ránézett a kereskedőre, vajon van-e még több ilyen tekercse, s az igenlő válaszra maga elé rakatta azokat is. Amikor mind a négy ott feküdt előtte, megkérdezte az árat: húsz font — vágta rá a kereskedő. A főpap kifizette a pénzt, s alighogy elbocsátotta a kolostorból a kereskedőt, telefonon megkérte egy barátját, jönne át hozzá. A barát szakképzett régész volt, s alig tízperces vizsgálat után megállapította.: hamisítványról szó sem lehet. A tekercsek eredetiek és -• nagyon régiek! A metropolita már nem sajnálta, hogy kifizette a húsz fontot. Néhány nappal később egy másik régiségkereskedő Szu- kenik professzor dolgozószobájának ajtaján kopogtatott. A héber egyetem tanárának három tekercset kínált megvételre. A professzor, amikor tudakozódni próbált a tekercsek eredete felől, bizonytalan válaszokat kapott. Valami barlangban találták, beduin pásztorok hozták el neki. Szukenik megvette a három tekercset, s ahogy erről mit sem tudott a metropolita, ő sem tudott az annak eladott tekercsekről. A hét tekercs — mert döntően ezekről van szó — csak ponyva- regénybe illő kalandok után került egy helyre, hogy megkezdhessék tudományos feldolgozásukat. Ezer évvel — idősebb A legalaposabb tudományos vizsgálatok — így többek között a Cl4-es vizsgálat — bebizonyították: a tekercsek valódiak. Valódiságukat ma már különben azok az egyházi körök sem vonják kétségbe, amelyek kezdetben ezzel érveltek. A tekercsekről eddig mintegy kétezerötszáz könyvet írtak (!), a folyóiratokban s más lapokban megjelent közlemények száma megállapíthatatlan. Mi indokolja a hatalmas érdeklődést? A holt-tengeri tekercsek rendkívül fontos adatokkal járulnak hozzá a kereszténység kialakulása történetéhez, s azt nem egy alapvető kérdésben teljesen más megvilágításba helyezik. A tekercsek megtalálásáig az Ötestamen- tum legrégibb szövege a Le- ningrádban őrzött Codex Pet- ropolitánus volt, amelyet 916- ban írtak. A tekercsek tehát kilencszáz—ezer évvel r é- gebbiek annál! A tekercsek hallatlan érdekessége, s ezzel együtt természetesen értéke is, néhány hónap alatt kiderült. Amikor 1948 végén Athanasius metropolita végleg elhagyja Jeruzsálemet, kincsként viszi magával a négy tekercset. Szukenik professzor ekkor már tud a másik négy tekercsről, sőt azt is eléri, hogy az izraeli kormány lépéseket tegyen azok megvásárlására. A metropolita az Egyesült Államokba távozott, s ott eladásra is kínálta az általa húsz fontért megvett tekercseket — százötvenezer dollárért! Ám még ezt is kevésnek találta, s ahogy nőtt a tekercsek iránti érdeklődés, úgy srófolta mind magasabbra azok árát. Amikor azok az izraeli kormány birtokába jutottak — Szukenik professzor fia, a kormány titkos megbízottja. a tábornok s egyben régész vásárolta meg közvetítők segítségével — kétszázötvenezer dollárt kellet kifi- zetniök az üzleti szellemtől nem mentes metropolita kezéhez! A hét tekercs végre egy helyre került, s megkezdték azok tudományos feldolgozását. Ez sem bizonyult köny- nyűnek, hiszen a hallatlanul összepréselt, s jórészt tönkrement tekercsek szétválasztása tudományos módszerek tucatjainak kidolgozását követelte. Kétszázharminc barlang A tudomány ma már több ezer tekercstöredéket tart számon, amelyek kivétel nélkül e környékről kerültek elő. E töredékeket — sok más lelettel együtt — már nem állataikat legeltető beduinok, hanem hivatásos régészek találták meg, miután a tekercsekről szóló tudományos közlemény megjelenését követően megindult a rendszeres kutatómunka. Az első természetesen, a „hét tekercs barlangja” volt, ahová 1949 február elején ereszkednek le az archeológusok — az utat Dhib és barátai mutatják — s nagyszámú cserépmaradványt, valamint kézirattöredékeket hoznak napvilágra. Néhány hónappal később dr. Lancaster Harding angol régész vezetésével ásatások kezdődnek a barlang közelében, s azok néhány hét alatt sikerrel járnak. Harding és munkatársai egy nagyméretű, 30x37 méteres épület maradványait szabadítják meg a homoktól, s kőgörgetegtől, s megállapítják: az itt élők ún. közösségi háza lehetett az épület. Erre utal a nagyméretű ebédlőterem, a nyilván öltözőknek használt sok-sok fülke, mellettük a fürdőmedence maradványai — ez a rituális tisztálkodás céljait szolgálta — valamint az épület mellett húzódó temető is. Több mint ezer sírt tártak fel e temetőben, s nagy többségük férfiak csontvázait tartalmazta, kis számú asszony és gyerekcsontváz került csak elő. Az épület és környéke további leletekkel is szolgált. Az épület egyik helyiségében nagy mennyiségű cserépedényt találtak, olyan elrendezésben, akárcsak valami kiállításon. A feltevések szerint a közösen fogyasztott ebédekhez itt tárolták a szükséges edényeket. Előkerültek a fazekasműhely maradványai is, e tekintetben az eddig legteljesebb lelet, amely e földrészen napvilágot látott. Az épülettől távolabb malomra bukkantak a kutatók, s megtalálták azt a malomkövet is, amellyel finommá őrölték szemes terményeiket az itt lakók. De kik laktak itt? Ma már tudjuk — a tekercsek segítségével — hogy a feltárt épület, s ez a környék az esszénus szekta települése volt. A szekta i. e. 150-ben költözött ide, s megszakítás nélkül i. e. 31-ig, azaz majdnem százhúsz évig élnek itt. Ekkor — bár eddig is sokat szenvedtek a portyázó, s könyörtelenül rabló római csapatoktól — iszonyú földrengés űzi el őket e tájról, s csak néhány év múlva térnek vissza kisebb csoportok, a szekta zöme azonban szétszóródik. Az esszénusok — tölbb fajta-, tó eléggé bizonyítható módon féltétéíézi •— szoros kapcsolatban álltak az e vidéken élő „Keresztelő János”, sal, s a szekta szokásainak szinte pontos átvételéhez az egyik forrást már meg is találtuk. 1952-ben belga és francia régészek folytatják a kutatómunkát, s annak során kétszázba r- minc barlangot néznek át tüzetesen, s közülük harminchétben akadnak jelentősebb leletekre. Kincs - de hol ? Mit találtak a barlangokban a régészek? Nagyszámú cserépedény és más használati eszközök maradványai mellett kézirattöredékeket is, amelyek egy része még ma is feldolgozatlan, s amelyek szinte kivétel nélkül az említett hét tekercs másolatai, bizonyságául annak, hogy' Dhib az alapvető iratokra akadt, amelyek valóban közkézen forogtak a szektában. E kutatások során akadtak rá egyik barlangban arra a két tekercsre is, amelyek hírét véve kalandorok özönlöt- ték el a Holt-tenger környékit, hogy — ők legyenek megtalálói a mesés kincseknek. A két, igen erősen oxidálódott réztekercset négy évi (!) munkával állították helyre, ám szövegének megfejtéselcor a tudósok csak mosolyogtak. A tekercsek arról számoltak be, hogy „ezen a környékennagy kincseket rejtettek el „apáink apjai”, s mások is, idegenek, akik erre menekültek. A minden konkrétumot tartalmazó tekercsek nem mások, mint a Keleten oly divatossá vált kincslegendák őrzői, ám a vagyonra éhes kalandorok nem így értelmezték azokat. Valami úton-módön kiszivárgott a „kincses tekercsek’1 híre, s néhány hét alatt százak és százak, egyedül vagy csoportokban, ellepték: a környékét, kincskereső s közben mérhetetlen károkat okozva egyéb régészeti leletekben, amelyeket, mint értékteleneket összetörtek, elpusztítottak. Csak a hatóságok erélyes fellépése vetett véget az „aranyláznak”, s talán mondanunk sem kell: grammnyi kincsre sem akadt egyetlen kincskereső sem. A katonaság őrizte területen most már zavartalanul dolgozhatnak tovább a régészek, a sors azonban megtréfálja őket: nem ők, hanem ismét csak beduinok bukkannak egy eddig rejtve maradt barlangra. A könyvtár Egyik nap az ásatásoknál dolgozó fiatal fiú hívta félre az egyik régészt, s leikére kötve, hogy nem szól társainak, elmondotta: új barlangot talált. A régész nem sok figyelmet fordított a fiú közlésére, hiszen bevett fogás volt közöttük, hogy régen felkutatott barlangot újként fedeztek fel — a kü- lönjuialom ellenében. A fiú azonban nem hagyta any- nyiban a dolgot. Váltig erős- ködött, hogy ez igenis új barlang, csakis ő tud róla, s benn, a barlangban sok-sok olyan „bőr” van, amit mindenütt keresnek. Ez utóbbi már felkeltette a régész figyelmét, s a jutalom meg- ígérése után a fiú elvezette a barlanghoz. A régész ámult. Erre valóban nem számított. A feltárt, s már említett épülettől alig néhány méterre megbúvó barlangban az esszénusok — könyvtára volt! Több ezer kézirattöredék volt itt egy helyen, amelyek mintegy négyszáz kézirat maradványai. A töredékek legtöbbje alaposan megsínylette az évszázadokat. Helyreállításuk és konzerválásuk érdekében4 a modern technika minden eszközét felhasználták, ám az igazi nehézség csak azután kezdődött: a sok-sok darabka összeillesztése! Aki már véletlenül eltépett egyetlen levelet, s megpróbálta azt utána összeilleszteni, megérti, mekkora türelemre volt és van szüksége a kutatóknak ahhoz, hogy a töredékek végre olvasható irattá legyenek. A könyvtárból előkerült töredékek jelentős segítséget adtak ahhoz, hogy az alapvető hét tekercs hiányzó részeit, sorait kiegészíthessék, ugyanakkor több, más jellegű, addig ismeretlen szövegrész is előkerült itt. A hét alapvető tekercs kritikai, azaz tudományos szövegkiadása csak 1955-ben hagyta el a nyomdát. A tekercsek körötti vihar még jobban fellángolt. A vihar érthető, csak meg kell ismerni a tekercsek tartalmát. K. L. (A cikk befejező részét jövő vasárnapi számunkban közöljük.) Sok a vendág — kicsi a villa A nyugat-berlini szenátus lehetőséget akar adni Willy Brandt polgármesternek, hogy magánlakásában több vendéget fogadhasson, mint eddig, mivel mostani schlachtenseei villája vendégfogadásra szűknek bizonyult. Ezért a szénád tus Grünewaldban, Nyugat- Berlin legelőkelőbb erdős negyedében egymás mellett két telket vásárolt. A kisebbikre a polgármesternek új szolgálati villát, a nagyobbikra pedig hivatalos szenátusi vendégszállót építenek, A két villa felépítéséről hamarosan hoz végleges döntést a nyugatberlini képviselőház, de nem kétséges, hogy a villák felépí- J téséhez hozzájárulnak a nyugat-berlini „városatyák”. Két helyreállított cserépkorsó a Holt-tenger környékének barlangjaiból. Ilyen edényekben rejtették el az esszénusok tekercseiket Muhammad adh-Dhib (jobboldalon), aki megtalálta az azóta világhírűvé lett tekercseket
