Pest Megyei Hirlap, 1964. február (8. évfolyam, 26-50. szám)

1964-02-02 / 27. szám

J9B4. FEBRUÁR 2, VASÁRNAP "''iJtírlap 5 Váratlanul kaptuk a meghí­vást: a váci városi KISZ-bi- zottság ankétot rendez pénte­ken este a művelődési hóz ifjúsági klubjában a „Kímé­letlenek nemzedéke” című cikkünk nyomán. Örültünk az invitálásnak, mert bizonyságát adta annak, hogy a cikkben felvetett kérdések valóban élő problémák. (A keretet a szó- kásos pénteki klubest adta,1 csupán annyiban változott, hogy erre az alkalomra meg­hívták Vogel Gyulát, a váci Könnyűipari Öntöde igazgató­ját és Povázsai Sándort, a városi tanács művelődésügyi osztályának vezetőjét is.) Vitát vártunk, s nem is akármilyet. Az a közel negy­ven tizennyolc-huszcnkét éves fiatal, áld rendszeres látogató­ja az ifjúsági klubnak, jó vitapartnernek ígérkezett, annál is inkább, hiszen az ankét témája éppen az ő nemzedékük problémája. Az érdemi vita mégis másfél órát késett. Ennek több oka is volt. Az egyik: negyvenperces késéssel kezdődött az ankét, mert két meghívott, a városi KISZ-bizottság titkára és a művelődésügyi osztály vezető­je másutt értekezett, (A mű­velődési ház társadalmi veze­tőségének ülésén vettek részt.) Azért említem a dolgot, mert ez máris a vitához kapcsoló­dó kérdést vet fel: vajon hányszor várakoztatjuk meg különböző okokból az általunk összehívott fiatalokat? Bár­mennyire elfogadható is az in­dok, a fiatalokban óhatatla­nul annak érzését kelti, hogy a felnőttek nem veszik fel­nőttszámba őket; ha a fiata­lokról van szó, a felnőttele nem érzik kötelességüknek a pontosságot. Ha nem is en­nek az esetnek a kapcsán, de más konkrét példákon ke­resztül ezt bizonygatták a fia­talok. A másik: a város K1SZ- rezetőinek helytelen módsze­re. Valamiféle rossz értelem­ben vett szemináriumot kíván­tak rendezni — alkotó vita helyett. Az eredmény: másfél órán át csak a felnőttek be­széltek, jobbára általánossá­gokban és vigyázva arra, ne­hogy valamiféle kényes kér­dést érintsenek. Egyedül Vo- pel Gyula igazgató vágott a dolgok lényegébe, amikor nyíltan és kendőzetlenül beszélt a gyári fiatalok prob­lémáiról. — Sokan vannak a gyá­runkban dolgozó fiatalok kö­zött olyanok — mondotta Vo- | gél Gyula —, akik nem úgy \ képzelték el az életüket, aho- j ffyan az alakult, tőle függően I VITA Akikről szó van Ankét a „Kíméletlenek nemzedékéiről és tőle függetlenül. Az ilyen fiatalok „adott rossz”-nuk tartják pillanatnyi helyzetü­ket. Ezt példával bizonyítha­tom. Nyolcvanhét ipari tanu­lónk közül mindössze négy él­tanuló akad. A többi meg­elégszik azzal, hogy épphogy átmegy a vizsgákon, mond­ván, majd csak lesz valahogy. De kérdem én és úgy hiszem, joggal: mikor? Mikor lesz va­lahogy? Mitől lesz valahogy? S ők mit tesznek azért, hogy ne valahogy, hanem úgy le­gyen, ahogyan ők akarják? — A másik probléma: az a fiatal, aki vem tanul tovább és szakmunkásképesítést sem szerez: vándorol. Egyik üzem­ből a másikba. Megint pél­dákkal bizonyítok. Az elmúlt esztendőben kilencvenkét húsz éven aluli szakképzetlen fiatalt vettünk fel. A kilenc- venkettőből már csak hét dol­gozik nálunk. Kérdem én, mi­ért? Másutt talán könnyebb a munka? Vagy másutt na­gyobb a fizetés? Sem az egyik, sem a másik érv nem számottevő. Ezeknek a fiata­loknak a vándorlása céltalan­nak vagy elhibázottnak vélt életükből ered. De lehet egy tizennyolc-húszéves fiatal éle­te céltalan, elhibázott? Nem, kedves barátaim. Másutt van itt a baj. Az életszemlélet­ben, Sokan a fiatalok között túlságosan könnyen szeretné­nek élni. (Csak zárójelben mondom, hogy egy kiesőt ez a mi, felnőttek hibája is, akik túlságosan könnyűvé, gondta­lanná tettük a gyermekkoru­kat.) — Még egy példával bizo­nyítom állításomat. Tavaly­előtt ősszel tizenhét techniku­mot végzett fiatalt vettünk fel üzemünkbe. Kettő maradt meg közülük. Okultunk az eseten és a következő tanév­ben szerződést kötöttünk a fiatalokkal. Szám szerint hússzal. Tudják, hányán ma­radtak meg ezek közül? Öten. Hogy miért? Ebben az iskola is hibás. Ezek a fiatalok még nem érik el a techniku­si szakmai szintet (gyakorlat hiánya), ennek ellenére magasabb fizetést biztosítottunk számukra, mint a felszabadult ipari tanulóiknak. Mégis elé­Mit mond a medve? — Brumm, brumm — mor­dult ma reggel a mackó, fel­kelt téli vackáról, kicam­mogott a barlangja elé — és — mert ő modern mac­kó — megnézte a meteo­rológiai műszereket, morfon­dírozván magában, hogy va­jon visszafeküdjön, szundi­káljon-e még egy hónapocs­kát? Mi megelőztük Mackó urat és már tegnap felhívtuk a Me­teorológiai Intézet távprog­nózis osztályát, hogy el ne szalasszuk a nap nagy kér­dését: kibúvik-e végre bar­langjából ökigyelme? — A néphitnek igaza van — kaptuk a választ —, ami­kor azt tartja, hogy február elején fordul az idő. Ha gyer­tyaszentelőkor kemény fa­gyok járják, akkor hama­rosan jön a tavasz. Viszont ha tavasziasan süt a nap, s a medve meglátja az árnyé­kát, altkor visszabújik negy­ven napra aludni, m?rt mesz- sze még a kikelet. Vagyis a mackó nem szokott téved­ni. — Mi ennek az alapja? — A mi teleinkre jellemző a kéthetes szakaszosság. Azaz ilyen időnként váltogatják egymást — normális eset­ben — a hideghullámok és az enyhülések. Tehát ha a február eleje zord, úgy a tél­nek már nincs sok hátra, mert a következő kéthetes periódus vége valószínűi ;g belenyúlik már a tavaszba. — S ezen a télen? — Nem könnyű jósolni. Egyrészt ez nem volt sza­bályos tél, mert hisz nem tíz-tizennégy, hanem ötven napig egyfolytában kemény, mozdulatlan fagy uralkodott. Másrészt ez a mostani, napi időjárás amolyan se hideg, se meleg. Végül mindehhez hozzájárul, hogy az utóbbi két évtizedben kissé elto­lódtak az évszakok: őszie­sen enyhe decemberek és farkasorditó márciusok okoz­tak feltűnést. — Tehát mi lesz a mac­kóval ? — Mi azt mondjuk, hegy re­ménykedhetünk. Nem gon­dolnánk, hogy az ötvenna- pos, két emlékezetes hideg­hullámot egy harmadik is követné. Szóval Mackó úr kibújni kibújik, de hogy kint is marad-e, ezt majd csak a jövő héten tudhatjuk meg ... (f. a.) gedetűenek voltak és olyan munkaiköröket kerestek a ma­guk számára, amelyek szak­mai fejlődésüket egyáltalán nem segíti, de könnyebb j munkával nagyobb fizetéshez \ juthatnak. — Persze, ezek után joggal gondolhatják, hogy én is el­lensége vagyok a fiataloknak, hiszen eddig csak a hibák­ról beszéltem. Higgyék el, nem így van. S ezt is pél­dával bizonyítom. Tavaly huszonkét százalékkal meg­emeltük az üzem termelési tervét. Hogy sikeresen vég­rehajtsuk, nyolcvanhét új szakmunkásra lett volna szükségünk. De még októ­berben is harminc szak­munkáshiányunk volt. (Ez éves átlagban ötvenhét szak­munkás hiányának felel meg'.) Ennek ellenére teljesítettük a tervet. Mit gondolnak, miért? Mert mellénk állt az üzem ifjúsága. Egyszerűen es­ténként „elfelejtettek” haza­menni. Nem sajnálták azo­kat a plusz órákat, ame­lyeket az üzemben töltöttek el. így teljesítettük tervün­ket. Az igazgató egyenes be­széde végre kirobbantotta a vitát. Egymás után hang­zottak el az addig elhall­gatott kényes kérdések. Miért baj az, hogy az ezerötszáz forint fizetésből csak há­romszázat adok haza? Az apám nem akarta megen­gedni, hogy Olaszországba utazzam — így egy hu­szonkét éves lány. Miért mu­tatnak rossz példát a fel­nőttek? Csak prédikálnak ar­ról, hogy mit kellene ten­ni, hogyan kellene élni, de közben másként cseleked­nek, ellentétesen élnek. Már vitatkozunk. Egy fiú: Én az utolsó fil­lérig hazaadom a fizetése­met. Úgy gondolom, jól van ez így. De ha még többet adnék, akkor sem tudnám meghálálni a szüleimnek mindazt a gondoskodást, amellyel elárasztottak az el­múlt tizennyolc esztendő alatt. Egy lány: Én pedig helyes­nek tartom, hogy csak há­romszáz forintot adok haza. A fennmaradó pénzből első­sorban nem szórakozni já­rok, hanem a ruháimat veszem meg. Miért baj ez? Az igazgató közbeszól: Há­romszáz forintot ad haza. Ez napi tíz forintot jelent. Gondolja, hogy csak tíz fo­rint értéket eszik meg na­ponta odahaza? És ha igen, akkor is csak ennyit érde­melnek a szülei? A lány: Nem kérnek többet tőlem. Az igazgató: És mit gondol, a többit ki adja hozzá? És mi­ből? Talán éppen abból, hogy az édesanyja újabb fél évvel elhalasztotta a magának vásá­rolandó ruhát azzal, hogy a régi még jó, pedig a valóság­ban már régen volt az jó. Ma­ga biztos, hogy már régen fel sem venné. Űj kérdés, a fiatalok kül­földi utazása. Egy lány: Én majd min­den nyáron elutazom vala­hová. Egy kérdés: Miből? A válasz: Természetesen a fizetésemből. Én dolgozom érte! Egy kérdés: A szülei hány­szor jártak már külföldön? A válasz: Még egyszer sem. Azaz... édesanyám Szlová­kiában született, tehát ő is volt már ... Egy másik közbeszóló: Én még arra sem tudom rávenni az anyámat, hogy velem mo­ziba jöjjön. Tudom, hogy azt a néhány forintot is sajnálja. Zsugori... Egy közbeszólás: És megpró­bálta már előre megvenni a mozijegyet? A felelet: Még nem ... A közbeszóló: Próbálja meg. Akkor biztosan elmegy, mert sajnálná, hogy a már kiadott pénz kárbavesszen. És ha egy­szer már belekóstolt a szóra­kozásba (amelyet eddig kény- szerűségből vont meg magá­tól), akkor legközelebb bizto­san könnyebben rááll... Egyik kérdés szüli a mási­kat. A művelődési házban már csak az ifjúsági klubban ég a villany. Nehéz abbahagyni a vitát. S ha mégis befejez­tük Vácott, az csak a pénteki napra szólt. Mert a „Kímélet­lenek nemzedéke” című cik­künkben felvetett kérdések valósak és igazak. Vitatkozni kell róluk. Ma is, holnap is és még nagyon sokáig. S ha jól vitatkozunk, ha őszintén szembenézünk a tényekkel, nem válik haszontalan idő­töltéssé egyetlen vita sem. A hasznát nem egyedül az ifjú­ság, de az egész társadalom látja. Prukner Pál Gyalog a Duna jegén ff Január 28-án, délután négy órakor a Duna közepén, í a jégen csúszkált-botladozott egy idősebb pár, csomagok- t kai megrakodva. Mellettük kék kabátos kisgyerek futká- | rozott előre-hátra. Szemmel láthatóan élvezte a nem min- | dennapi sétát. Jó félóráig tartott, mig elérték a váci par- f, tokát. Mi, akik ott álltunk a biztos parton, mi aggódtunk. | féltünk helyettük, és ahelyett a kilenc ember helyett is, í akik közelebb-távolabb ugyanakkor araszolták a jeget. | — Én nem nézem őket tovább — mondta egy java- | korabeli ember. — Ha valami bajuk esik, a törvény kö- f telez rá, hogy mentsem őket. Ilyenek miatt ugorjak én a f jégtáblák közé? Azért maradt és izgult. Amikor a tisztes ff korú nagyszülők partot értek, segített szidni őket. — Jó kis út volt — forgatta fehérkendős fejét a nagy- | mama. í — Most hősöknek érzik magukat? — kérdeztem tőlük, ff — Nem kell félni, olyan a jég, hogy még a lovas- ff szekeret is kibírná — nyugtatott a nagymama. | — Biztos. Csakhogy kilencszer kibírja, tizedszerre ff meg megreped a tábla, ha még olyan hideg is van. Most | meg már enyhült az idő. — Látta volna vasárnap — avatkoztak mások is c beszédbe. — Tömegesen járt át a nép. — Nincs olyan év, hogy néhányan rá ne fizetnének —, világosítanak fel a váci rendőrségen. A nagymarosi révkapitányság feladata, hogy kemény hidegek esetén, szakértők állapítsák meg a jég teherbíróképességét és ott karókkal átkelőhelyet jelöljenek ki. Egyes helyeken meleg források vannak a víz alatt, ott a jég alig pár araszos. Itt, Vácnál nincs is átkelőhely. Éjjel-nappal nem állha­tunk kinn a parton. Meg ha az emberek észreveszik a rendőrt, árvább mennek pár száz métert és ott kísérelik meg az átkelést. A nagymarosi révkapitányság járőrei vi­szont Vácon át Sződligetig állandóan járják a partot. Akit rajtakapnak az átkelésen, azt felelősségre vonják. Biztos, hogy könnyebb télidőben csak „átgyalogolni” a másik partra, mint esetleg körbeutazni az első hídig. De — mégsem érdemes. Hiába érzi aki rálép szilárdnak a jeget, csalóka érzet az. De az indulni készülők gondolja­nak azokra, akik alatt már kettényílt a jég, akik fagyott újakkal kapaszkodtak a rideg jégtáblákba. Ök is, a szerencsétlenül jártak, az első lépések után mindannyian erősnek érezték a folyam jégpáncélját, ma­gukat pedig — bátornak... (K. M.) Azonos hullámhosszon Az idén több mint húsz és félszer annyi értéket állítanak elő a torok bálintd, Mechanikai Művekben^: mint lSöT-ben. Az ez évi terv 36 százalékkal na­gyobb a tavalyinál. A terme­lékenységet 23 százalékkal nö­velik. A számok persze önmaguk­ban nem sokat mondanak, mert könnyű meghússzorozn i a termelési értéket ott, ahol csavaranyák helyett kazáno­kat kezdenek gyártani. Azon­ban nem az anyag értéke je­lenti a növekedést, hanem az emberi és a gépi munka sok­szorozza meg az értéket. Gyártmányaik legnagyobb részét a viilamosenersgia- és műszeripar használja fél. A fázisjavító és elektrokonden- zátórok gyártása országos jelentőségű, hisz e fontos cik­kekből sokáig a kellőnél ke­vesebb volt és a szükséges mennyiség nagy részét kül­földről, valutáért kellett be­szerezni. Kondenzátort, villamos boj­lert vagy olajkályháit — mert ezek is itt készülnek —, nem könnyű gyártani. Tudták ezt a Mechanikai Művek vezetői és dolgozói is, s mégis bátran vállalkoztak a feladatra. Nem vallottak szégyent, mert alig több mint fél évtized alatt — s ez nem túlzás — gyárt­mányaik nagy része elérte a világszínvonalat. Olyan körülmények között ju­tottak el idáig, hogy maguk­nak kellett megtervezni és el- Készíteni a gyártó berendezé­sek többségét és ehhez igazí­tani a gyártási technológiát. Az eredményekben benne van annak a munkásnak a gondolata, és keze munkája, aki évekkel ezelőtt rájött, hogy a szegecselő kalapácsot neon szükséges kézzel kezelni, amikor ugyanezt az elektro­mágnes is megteszi és azé a mérnöké. illetve mérnököké, akik megtervezték a konden­zátorok fóliájának marató gépét és azt az automatát, amely önműködően méri a kondenzátorok kapacitását. A legegyszerűbb az lenne, ha úgy válaszolnánk a kér­désre, hogy a jó eredmények titka az egész gyári kollektíva közös, jó munkája, mert ez az igazság. A jó szellem, a jó együttműködés nem teremtö­Uússaor többet — de hogyan ? A )íeehunikai AMüvek fe latint a írói dik meg magától. A lehetősé­gei mindenütt adottak, csak az a kérdés, mennyire ismerik fél ezeket a lehetőségeket ■ és mennyire élnek velük. A Mechanikai Művekben jól alapoztak & jól építettek az alapokra. Úgy kezdődött, hogy Sátor János, a gyár igazgatója, amikor átvette a gyár vezeté­sét, leült beszélgetni Hídvégi Zoltán párttitkárral. Sok min­denről beszéltek, de érdemes megemlíteni megállapodásuk lényegét. Ez pedig nem más, mint a kölcsönös bizalom és az őszinteség. Ebben pedig sok minden benne van. Mindkét ember ma is ugyan­azt a funkciót látja el, s tart­ják magukat az eredeti meg­állapodáshoz. Egy fecske per­sze nem csinál nyarat, de még kettő sem. Megállapodásuk megértésre talált a gyárban. Kiterjedt a gazdasági és a pártvezetőségre, innen tovább sugárzott, amíg átjárta, át­itatta az egész gyárat. A gyár igazgatója tagja a pártvégrehaj főbizottságnak. Részt vesz az üléseken, ahol gazdasági kérdésekre vonat­kozó határozatokat is hoznak. Csorbítja-e ez az egyszemélyi vezetést? Egyáltalán nem, mert az igazgató jelen van, amikor a pártszervezet érté­keli a munkát, részt vesz a vitában és a határozatok ki­dolgozásában is, ami inkább arra ad biztosítékot, hogy a hozott határozatok összhang­ban lesznek a gazdasági veze­tés helyes célkitűzéseivel. Az igazgató nem érzi fölös­legesnek a pártszervezet ilyen irányú munkáját, sőt igényli azt és a bírálattól sem idegenkedik. Nem kellemes például, ha a pártszervezet az igazgatót megbírálja. mert szűkmar- kúan bánik az elismerésekkel. Itt megtörtént, s amióta a bí­rálat elhangzott, megváltozott a helyzet. Nem ez volt persze az eJeó és nem is az utolsó bírálat S még valamit ehhez: ha vala­mit tesznek, vagy mondanak, azt nem a látszat kedvéért te­szik, hanem azért, mert a munka kívánja tőlük. Tudják, és értik a dolgukat valameny- nvien. Irtóznak a sablonoktól és a látszatmunkától. Amikor pél­dául az idei tervfeladatokat előkészítették. megtehették volna, hogy a szokásos módon értekezleteket tartanak az egész gyárban. Meg is tették és teszik ezt. de valamit még adnak hozzá. Tudják, hogy a terv egész évre szól, s végre­hajtásáért a párt-, a KISZ- és a szakszervezetnek együtt kell dolgoznia. Az elhangzottakból az idő múlásával sok minden feledésbe megy. Ezért Mit kell tennünk? címmel sokszorosí­tották a feladatokat tartal­mazó írásos anyagot és kiad­ták az összes aktivistáknak. így könnyű ellenőrizni a terv tel­jesítését, mert az mindenkinek a kezében van. A gazdasági vezetésnek már magában ez is ielentős segít­ség, de legalább egyenértékű ezzel, hogy szocialista szerző­dést kívánnak kötni a kooperáló vállalatokkal és a Távközlési Kutató Inté­zettel, hogy jobban segítsék « Mechanikai Művekben végzett termelőmunkát. Tervük van arra is. hogyan javítják a ter­melés jobb szervezését, a mű­szaki fejlesztést, a technoló­giai és a munkafegyelmet. K terveket a pártcsoportokkal, az aktivistákkal együtt hajtják végre. A Mechanikai Művek ki­emelkedő eredményeinek te­hát az a titka, hogy azonos hullámhosszon dolgozik a vál­lalat gazdasági, párt-, ifjú­sági, szakszervezeti vezető­sége. s azonos hullámhosszon, gondolkoznak és cselekszenek velük az összes dolgozóik. Farkas István

Next

/
Thumbnails
Contents