Pest Megyei Hirlap, 1964. január (8. évfolyam, 1-25. szám)
1964-01-26 / 21. szám
SS A kórházban minden egyszerűbb. A tárgyak és az emberek is. A formák természetesebbek, az emberi lélek tárul'kooóbb. Talán az teszi, hogy' minden kórháznak két kijárata van. Az egyik az életbe, a másik a halálba vezet. Itt minden őszintébb és mindennek célja Tan. A vastag szőnyeg ciráda nélküli és azért került a folyosóra, hogy elnyelje a lépések zaját, mielőtt az a kórtermekbe érne. A cipőtalpak koppanása könnyen felriasztaná az éppen eialvó beteget, az alvás pedig gyógyító orvosság. A folyosóra helyezett szék esv percnyi pihenés a kórterem és a mosdó között A sarokban a két cserép virág az éter émelyítő szagát enyhíti. A kép a falon megnyugvást, feloldódást kínál. Nem véletlen, hogv abszt- raifct képet még soha egyetlen kórházban sem látott. Hogyan jutott mindez az eszébe? Amikor fél órával ezelőtt berohant, még más" gondolatok foglalkoztatták. Miért tette? Hogyan történhetett? Választ egyik kérdésre sem kapott. A főorvossal mindössze egy percig beszélhetett. Magas, szikár ember, az arcát mintha kőből faragták volna: egyetlen áruló rezdülése' sem volt. Az izgatott kérdésözönre széttárta a karját s csak annyit mondott: „Legyen nyugodt. mindent megteszünk!” Aztán fakép- néi hagyta, minit, aki nem a beteg apjával, hanem idegennel beszél. Nem mondta: várion, azt sein: jobb, ha hazamegy. Bámult utána bambán, gondolatok nélkül. Csak a tekintete élt. a szőnyegről a székre, a virágról a képié rebbent. Aztán kezdte elölről: szőnyeg, szék, virág, kép. Másodszorra hosszabban elidőzött a képen. Táncoló lány, halvány pasztell színek. ■ A figura elmosódott a forgás lendületében, csupán a két nagv. tágra nvílt szem Ütközött ki harsányan , a kontúr nélküli kom pozícióból. Két szomorú, zöldeskék szem. Valahol már látta. Az ég kékje és a rétek zöldje olvadt ösz- sze benne. Különös kontraszt. A tánc csupa derű, csupa lendület. De miért szomorú a két szem’ Miből fakad a szemekből áradó csöndes megdöbbenés? Hol találkozott már ezzel a tekintettel? Összerezzent. Valaki megérintette a vállát. Zavartan fordult hátra. A szoboraaxú szikár főorvossal találta szemközt magat. Mikor. # jött? Mit akar? A karja után kapott. — Ugye meggyógyul? — kérdezte sürgetően. _ Injekciót kapott... — mondta az orvos színtelen hangon. E rélyesen tiltakozott: — Nem adhatják fel a reményt! __ A reményt nem — nézett a távolba az o rvos. A hangja ingerült volt, parancsoláshoz szokott: — Az nem lehet, hogy ... — elhallgatott, s mellére ejtette fejét. — Bocsásson meg. kérem. Elfelejtettem, hol vagyok. — ön mindig ilyen magabiztos és parancsoló? Meghökkent a szóra. Miért mondja ezt? Nem emlékezett, hogy találkoztak volna valaha is. És ha igen? Mi köze hozzá? Az orvosnak az a dolga, hogy gyógyítson! Már-már a Szemébe vágta: — Azért jött, hogy ezt közölje Velem? — de mielőtt kimondta volna, meggondolta. Hallgatott inkább. A főorvos hangosan gondolkozott: — Ha a vért lecserélnénk ... erősítené a gyógyszerek hatását... — Közelebb hajolt: — Hajlandó Lenne? — Hova menjek? — s lába már mozdult — Jöjjön — karolt bele az orvos. — Csak azt tudnám, miért tette? — ismételte hangosan a ki tudja, mér hányadszor feltett kérdést. — Soha nun volt rá panasz ... — A meggondolatlanság édes testvére az ifjúságnak — filozofált az orvos minden meggyőződés nélkül. A fejét rázta: — Mindig józan volt és megfontolt. Mondtam is neki: lányom, te fáklyatűz soha nem leszel, esek csöndes lobogás ..Az anyja természete ilyen. Tőle örökölte... Én más vagyok. Befordultak a folyosón — Talán szerelmes volt — tűnődött az orvos. — A nővér szerint, amikor egy pillanatra magához tért, valami Zoltánt emlegetett. — Nem vettünk észre semmit. — ön mondta — ismételte a doktor —. nem íáklyatűz. csak csöndes lobogás. Vállat vonít. — Lehet... Valahol becsuktak egy ajtót. — Ha jól tudom, ön nagyon elfoglalt ember. A hivatal, a társadalmi élet... — Jogász vagyok... — kapaszkodott a Szóba. — Sokat dolgozom... — mentegette magát. — Azelőtt bvró volt, — a .főorvos nem kérdezett, inkább csak megállapította Úgy tett, mint aki nem hallotta. — Ha szerelmes lett volna ... — ragaszkodott az előbbi gondolathoz. — Mindig tudta, mit, tesz, mit akar ... A főorvos kinyitott előtte egy ajtót — Itt vagyunk.., A kórházban minden egyszerűbb. Csak éppen bejutni — látogatóként — nehéz. Álig sikerült túljárnia atz öreg portás eszén. Mert miit mondhatott a kérdésére: leije a lány? Nem rokona, nem a felesége, még csali nem is a menyasszonya. Akkor miért olyan sürgős? Ma nincs látogatás... Mindegy, az a fontos, hogy itt. van. De most merre tovább? Kitől kérdezze meg, hói találja kiárit? A folyosó üres, hiába mereszti a szemét. Milyen különös kép az. ott a faion? Rajta felejtette a tekintetét. Talán nem is a kép furcsa? — állapította meg kis idő múlva. Akkor miért vonzza mégis? Bosszúsan elfordult. Ki tuda, mi Van Klárival. ő meg ezt a képet bámulja, mintha ezért jött volna ide. Vajon melyik szobában fék- teák? Tétován megindult. Bekopogjon az első yftrfan 1964. JANUÁR 26. VASÁRNAP ajtón? Jöhetne egy ápolónő vagy legalább egy beteg, aki valami útbaigazítást adna. Visszafordult. Tekintete újra találkozott a képpel. Most átsiklott rajta. Miért tette Klári? Tegnap este még várta a parkban. Olyan volt, mint másikor. Vagy mégsem? Megpróbálta visszaidézni az esti találkozást... — Sikerült — újságolta Klári minden lelkesedés nélkül, mintha csak azt mondta volna: este van. vagy azt, hogy. meleg az idő. Először meglepődött, de nyomban mentegette is magában: fáradt, kimerült. Nem gyerekjáték az egyetemi felvételi. Mennyi izgalom, tanulás előzste meg! A séták is megrövidültek az utolsó héten. Hiába duzzogott esténként. KI áriék kapuja előtt és kért. követelt még egy fél órát. »-lány hajthatatlan maradt. Ha felvettek... — magyarázkodott s ygy futó csókkal kiadta az útját. Hazafelé menet egy ideig dühöngött kétszer azt is elhatározta. hogy nem megy el a másnapi találkozóra, de mire hazaért, már büszke volt Klárira és önmagára is. hogy ilyen lányra lelt. S a napókat számlálva várta a felvételit mintha nem is Klári, de ő vizsgázott volna. —- Tudtam! Biztos voltam benne! — csókolta meg a Hányt, aztán karcba fűzve a karát nekivágtak az esti városnak. — Ezt megünnepeljük! — mondta jó hangosain, hadd hallja mindenki, hógy Klári ma nem mindennapi dolgot csinált. 1 — Jó ... — bólintott a lány. de nem nézett rá. — Hova menjünk? — Mindegy... Ma este rád bízóim magam. — Akkor jó! — lelkendezett. — Irány a Gyöngyvér! — Megszorította a lány kezét. — Táncolunk! — Sokba kerül... — intette a lány. — Nincs mindennap felvételi! A csillogó teremben lassan oldódott a lány. Tánc közben mintha egy mosoly is átsuhant volna az arcán. Nem akarta elrontani kedvét, de azért megkérdezte: — Otthon nem szólnak, ha későig maradsz? — Nincs mindennap felvételi... — vont vállat a lány, aztán ö kérdezett: —S anyád? — Ezen a hétén éjszákás. — Szegény. . . Rossz leihet neki. — Emberek közt vám. Azt mondja, akkor, jó. Akkor könnyebb a^a nélkül. — Nagyon nehéz lehetett. .. — Nehéz.. — s felfakadt benne a rési seb. — Anyát elbocsátották a hivatalból. Mondták: akinek a férje... — elhalhatott s átnézett a lány válla fölött. — Bocsáss meg . . . Ha eszembe jut... — Gyere... — intett Klári. — Leülünk... — Bocsáss meg ... — ismételte, s hogy leplezze hirtelen támadt idegességét, cigarettára -.’Pytott. — Beszélj ... -r- kérte a lány. inkább csak a szemével, mint. szóval. ’ — Éppen ma? — nézett a zöldeskék szemekbe — Igen . . . ma . .. Mindent tudni akarok rólad! — valahai furcsa fény villódzott-a szemek mélyén. — Jó... — bólintott sokára, mereven bámulva az asztal élvékonvodő lábát. — A házban. ahol laktunk, nem álltak velünk szóba az emberek. Azt hiszem, féltek... — Tovább.! — ói reette a lány. — Anva rokonaihoz utaztunk. Ók is féltek tőlünk. Anva minden éiszaka sírt. Lefogyott, árnvéka lett önmagnak. , . — Feldúlt arccal emlékezett. — Nem vettek fel a gimnáziumba . . . Elmentünk. Üivarosban, az építkezésen verne nem kérdezte senki kik va svunk, mi a múltunk. Azt hiszem ... ott lettünk újra emberek ... Klári megszorította a kezét. — Jó veled ... Hálásan mosolvgott rá. — Gveire. sétáljunk ©gyet — javasolta a lány. Összesimulva bandukoltak a gyéren világított utóén. Es oséflro!órtoiir hosszan, szenvedé- ’’•esen. mintha esvetlen este akarnák pótolni az eimoit hetek el mulasztott csókjait. — Fáradt, vagyok ... — mondta, később a lány. — Hazaikísérlek. — Még nem akarok baramemri. Tanácstalanul lépkedett mellette. — Menjünk fel hozzád! — mondta Jrirte- fen Klári. Nem akart hiwni a fülének. Ez soha nem került szóba öthón a oos ismeretségük alatt. Sokat ivott talán? Az nem lehet! — vetette é! nyomban a gondolatot. Két féldeci konyak .. . Vagy megsajnálta ? Miért te mondta el neki? De hiszen eddig is tudott dolgokat. Megái1?, megfogta a vállát, szembefordította. — Komolyan mondtad, vagy csak ugratsz? Mire a lány: — Te mondtad: ma ünnepelünk? — Persze... — helyeselt.. de hangjából hiányzott a meggyőződés. Magában meg azt mondta: mt történt Klárival? Tévedett volna? ö i-s csak olyan, mint a többi? Kereste a zöldeskék szemekben a választ, de az most csukott könw maradt. — Talán nem is látsz szívesen? — évődötlt a lány olyan őszinteséggel, hogy nem lehetett többé kételkedni benne. Megindultak. Klári egész úton fecsegett, mintha kicserélték volna. Am ikon- belépték a szobába, tréfásan megjegyezte: — Ha most anyád betoppanna! Csak akkor csöndesült, amikor a lemezek között válogatott. Melyiket szeresse? Mozartot? Most túl könnyed. Wagner? Komor és sötét, akár az élet. De most nem erre vágyott. Valami másra. Nyugodt legyen és ünnepélyes. Beethoven. Igen, ez jó ... . Allegro con brio — olvasta az első tétel címét. A dallam szélesen áradt a hegedűk karán. Óvatosan, nehogy zajt üssön, kibújt a tűsarkú cipőből, odakuporgott a heverő sarkába, maga alá húzta' lábait és lehunyta szeméi. Pillánatnyá csönd. Mááoddk ' tétel. Adagio assai. A zene szárnyalása a fiúhoz sodorta. Hozzábújt, átölelte. A kis szobát betöltötte a muzsika. Csak a szívük dobbant belie olykor, akár a vonósok karába a nagydob. Allegro molto. Feje már ott pihent a fiú széles vállán. Arcán madonnái szépség — modem Mona Lisa. A szeme lehunyva, úgy tűnt, elaludt. De nem. Feje lassan feléje fordult, az áttetsző szemhéjak kinyíltak. — Mondd, nehéz meghalni? Úgy meredt rá, mintha most látná először. A zöldeskék szemekben valami megfoghatatlan, szomorú döbbenet bújkált.. A kép! — villant át agyán. A kép a folyosó falán! Milyen kecses az a táncoló lány, akárcsak Klári. Milyen finom színek! Kár. hogy a figura elmosódott. De a mozdulat él. S él az a két szomorú, zöldeskék szem is. Már .akkor készült. a halálra? De miért? Tréfával ütötte el a dolgot. Nem is beszéltek róla többet. Úgy váltak el. hogy ma este találkoznak. A parkban, a megszokott helyen. Ha tudta, miért hazudott? Egyáltalán miért tette? Ki bántotta meg? Otthon talán? Az nem lehet. Az apja jogász a gyárban. Klári azt is mondta: a szülei szeretik egymást. Az egyetemre is felvették. Miért hát? — Ön kicsoda? Olyan hirtelen fordult vissza, hogy megbotlott. Fehér köpenyes," czdböráirtú. szikár ferti kapta el kezét. Mögötte szürke utcai ruhában egy zömök, sápadt arcú férfi áílt. — Kérem ... egy lányt hoztak be .. . — dadogta zavartan, attól félve, hogy elküldik. — Mérgezés? —kérdezte a szikár. — Igen .. . ma délután történt. ., — Önt Zoltánnak hívják? — lépett mellé az utcai ruhás. Átható tekintete az arcát fürkészte. — Láng Zoltán vagyok ... — mutatkozott be. A hangja ujjongott: Ha tudják a nevem. akkor beszélt rólam, tehát él! Az utcai ruhás meginogni látszott. — Láng Zoltánt mondott? — a hangja fakó volt és remegett a felindultságtól. És nézte, egyre csak nézte. Mér éppen, válaszolni akart, amikor a fehér köpenyes közbekérdezett. — Hajlandó vért adni? Az apáé nem egyezik. Egy pillanat, alatt felfogta a helyzeteik — Mehetünk ... Az utcai ruhás úgy meredt utánuk, mint aki sóbálvánnyá változott. A kórházban minden egyszerűbb. Az igazság is. Csak a kép ne lenne ott, a falon! Az a két zöldeskék, némaságában is vádló szem. A lánya szeme. O nézett rá így tegnap délután, amikor megkérdezte: — Mondd, apa, igaz, hogy amikor te bíró voltál, elítéltél égy Láng József nevű kommunistát? Érezte, hogy arcából kifut a vér. Mit akar tőle ez a lány? Honnan veszi ezt a nevet? Ki mondta el neki a tízéves történetet, amely azóta is súlyos teherként nehezedik rá? Gondolatban megelevenedett előtte a tárgyalóterem. Ujjal egésiz idő alatt idegesen doboltak a bírói pulpituson. Néhány lépésnyire tőle ott állít a vádlott. Emelt fejjél, hideg fényű szeme az övét Kereste. Csak egy villanásnyi időre találkozott a tekintetük, de az is elég volt ahhoz, hogy zavartan lehajtsa fejét. Hogy mentse rrvegfutamodását,. beleolvasott az előtte fekvő vádiratba. Ugv ismerte, mint a diák a bebiflázott leckét. Éjszakákon át tanulta odahaza. Ez soha nem történt meg vele. Máskor első olvasásra akár mondatról mondatra visszamondott mindent. Most .nehezem maradt meg fejében. Pedig hitte mindazt, ami a papíron állt. Az esze értette is. csak az érzései tiltakoztak: nem lehet bűnös az az ember, aki egyszer, még spanyol földön, a vérét hullatta azért, aminek a nevében most ítéletet kell mondania felette. Lopva felpillantott az aktáikból. Láng József még mindig emelt fejjél állt a pulpitus előtt. Vékony termete szinte eltűnt a bő .ruháiban. Határozottan megfogyott az elmúlt hónapok alatt. Amikor először találkoztak, a rnha még feszesen símúl t a testére. Hosszúkás arca télit volt s a bőre napégett. Olyan csodálkozó szemekkel nézett rá, mint egv nagy gyerek, aki nem érti. hogy miért szidják, amikor 5 csak jót akart. Akkor cinikusnak hitte, de mert egyre makacsabbul tagadott, a szemébe vágta: modem farizeus! A papírok alapján, mást nem is érdemelt. De ahogy múltak a hetek, úgy támadt fel benne a kétség: igazat mondanak-e a papírok? A tanúk azonban megint megnyugtatták: ennyi ember nem hazudhat! Mégis nyugtalan éjszakái voltak. Áz idegeire gyanakodott. Most mondanák fel a szolgálatot, esztendőkkel az illegalitás évei után? Orvoshoz ment. tetőtől talpig kivizsgáltatta magát, de az orvos semmi kóros elváltozást nem talált. Nem hitt neki, elment egy másikhoz, aztán egy harmadikhoz is. Semmi. Lassan beletörődött: fáradt csupán. S végezte tovább a dolgát. Most itt áll előtte az ember, aki fölött S mond ítéletet. Tizenöt év. Gyors számolás: most negyvenéves. Tizenöt év múlva megtörj erőtlen öregember lesz. Felállt, hogy kihirdesse az ítéletet. így állt tegnap a lány előtt is. Csak éppen a szerepek cserélődtek meg. Ahogy akkor Láng József mondta ki a kérdésre: megértefe- te az ítéletet? — az igent, most ő ismételte a lánya előtt: Igen ... — tompán hullott a szó a szoba csöndjében és megfagyaeztotta körülöttük a levegőt. Nem látott mást. csak a lánya zöldes,kék Szemét, s a szemekben azt a furcsa, szomorú c b benotet. Magyarázatot keresett, de ezúttal nemcsak jeti ludasa, akaratereje is cserbenhagyta. Csak állt, mint a villámsúj tóttá fa, kiégve, kormosa«. Klári sairkonf ord ült és ki vihar zott a bából. Mire felocsúdott és utánament. már nem volt a lakásban. Idegesen rohant fel s alá, nem találta a helyét, de azt sem tudta, hogy hol keresse a lányt. Legalább az asszony otthon lett volna, hogy szólhatna valakihez, tanácsot kérhetne valakitől, de az is éppen most ment el a Varrónőjéhez s vacsora előtt aligha jön haza. Szerencsére néhány perc múlva telefonon jelentkezett Klári. Bocsánatot kért és megnyugtatta: csak sétálni ment, de az is lehet hogy beül valamelyik moziba. Legyen nyugodt. nincs semmi baj — ez volt minden válasza faggató kérdéseire. A pokolba kívánta a gyár kütföldi vendégeit, akikkel ma este vacsorázni kell. Lemondani már késő volt. Átöltözött, elment. S mert jó volt a hangulat, meg bízott a lányában is. hamar feledte a délután történteket. Csak akkor jutott újra az eszébe, amikor hajnali kettőkor hazament. de már aludt a lány, így önmagának tette fel a kérdést: kitől tudhatta meg? Hiába titkolta félve-rettegve esztendőkön át? Az asszony nem fecseghetett: megfogadták egymásnak, hogy soha nem beszélnek róla a lány előtt. Mentséget keresett. Ma már tudja, hogy igazságtalanul. ítélkézett. De arról nem tehet, hoigy Lánfe JöZsef méghaU már a második évben! Ezerszer niéigbán f.a, hogy akkor gyáva volt. Gyáva? Nem. Hitt abban, amit csinált. Az ügy érdekében tette. Hitt? Vagy csak az állását féltette? A nyugodt, gondtalan életet? Az ember önző. ha családja van. Már nem csak róla volt szó — mint amikor az illegalitás éveiben bújkált a rendőrkooók elől —. az asszonyról, a gyerekről is. Joga lett volna megfosztani őket a nyugodt élettől? És Láng József? Asszonya, gyereke volt... Azzal aludt el: másnap őszintén elmond mindent Klárinak. De reggel még nem volt hozzá elég bátorsága. Majd délután — fogadta magában. . Elkésett... A kórházban minden egyszerűbb. A vér nem kelt iszonyatot. A vér — élet is. A műtőlámpa kerek reflektorai vakító fényt sugároztak rá. Csak ne lenne olyan bántó a sötét! Szürkévé fakult" a világ. Eddig soha nem látta így. Csak akkor este, amikor Zoltán az apjáról beszélt. Rég elszállt szavak, mondatok zengtek a sötétben. — Elítélték . . . Tizenöt év . .. Aztán a táncteremben: — Nem álltak velünk szóba az emberek. Azt hiszem, féltek ... — De miért? — Anya minden éjszaka sírt... És látta őket az építkezésen megtörve, elcsigázva. — Ki ítélte el? A szavak elröppentek, a sötét maradt. S valami különös, zsongj tó zúgás. Fázott. Forróség öntötte el. Meleg tóban lebeg a teste? Üjra dermesztő hideg. Majd forróság. És hangok. * — A bíró lánya ... — jegyzi meg valaki, amikor belén. Fekete a tábla, a fal. az asztal, de még a* elnöklő docens arca is. Tüntetőén nézi. Ki a bíró lánya? És milyen bíróé? Apa jogász. Ketten összehajolnak. A szakállas professzor rajta felejti a szemét. — Elemezze Shakespeare-t! Idéz: „Ö. Rómeó, mért vagy te Rómeó?” — Tovább! ..Tagadd meg atyád, és dobd el neved!” Míg mondja, a lémeredő sötét szemék öszszeszűkülnek. , Mindenre másfelei, hiába támadják újat* kérdésekkel. - v — Felvételt nyert! Megfordul. Indulna újjongva. Mögötte összesúgnak: — Emlékszel? A Láng-per... Miért mondják? Láng... De hiszen Zoltán ... Mi köze apjának a perhez? Imbolyogva járja az utcákat. Az égen iá»-
