Pest Megyei Hirlap, 1963. december (7. évfolyam, 281-305. szám)
1963-12-24 / 301. szám
4 K/CSrhm 1963. DECEMBER 24, KEDD Kinek, mi a BOGARA? Hol van Attila sírja? - A vadász lesi, az író srégészkedik, a színész lovagol - Narancsszüret Pilisen SZÓL A HEGEDŰ Nincs olyan ember, akinek ne lenne hivatásán, munkáján kívül valamilyen szenvedélye, amivel szabad idejében foglalkozik, szórakozik. Ezúttal most nem az egészségre káros, és gyakran anyagi romlást is előidéző, különböző szenvedélyekre gondolunk, hanem azokra az érdekes, kedves bogarakra, „hobbyk”-ra, amelyek megszépítik művelőik életét és gyakran jelentős értékeket is hoznak létre. Riportereink az alábbiakban — írásban és képben —, ezekről a kedves és hasznos bogarakról számolnak be az olvasónak. Akinek a színház a magánélete A miskolci Antigoné után Zolnay Zsuzsára felfigyelt a közönség és a színházi világ. Aztán a fiatal színésznő felkerült a Nemzeti Színházba, ahol kisebb-nagyobb szerepeiket játszott, de csak nagyritkán kapott igazán nagy szerepet. Persze, a skála széles volt Smeraldina, a Két úr szolgájában — végigkomédiázta az előadást. Tituba a Salemi boszorkányokban — megdöbbentő erővel formálta meg a mélyben élő és rettegő néger asszony alakját. „Játszottak még”-feladatök, villanások a Tragédiában, groteszk vagy lí- raian groteszk kis- és középszerepek; papírízű figurák és Calpumia a Julius Caesarban — de a fajsúlyra és formátumra egyaránt nagy szerep késett. Most Évát játssza a Tragédiában. A Nőt akinek tizenkét különböző arca van — mégis egy és oszthatatlan. A nőt akit Madách, a nőgyulölő remete, .,méregből s mézből összeszűrve”, embernek és szerepnek, a nők, s a nőiesség himnuszának alkotott meg Sztregován. Zolnay Zsuzsa í végre ismét a Szerepet játssza. ] Ott, ahol az első Szerepet, a szophoklészi Antigonét: Mis- j kolera utazik férjével, az j Ádámnak született Básti Lajossal. ha nincs a Nemzetiben előadása. A kérdésre, hogy mi a bogara, Zolnay Zsuzsa zavart mosollyal válaszol: — Nem tudok különösei mondani. Talán az. hogy szeretek játszani. Ez a szenvedélyem. Magánélete eggyéforrott a színházzal. A gödöllőiek úgy gondolták, jól ismerik Szabó bajost, a járási tanácstitkárt. Hiszen naponta látták, hol hivatalosan jámi-kel- ni, hol a gyerekeit kísérgetni, hol meg vastag könyvekkel az esti egyetemre sietni. Mégis meglepődtek, amikor a munkásőrség képzőművészeti kiállításán egy kis hegedű alatt olvasták a nevét. — Barkácsoló ember vagyok — néz fel a szerszámok közül. — Szűkre mért szabad időmben fúrok-faragok. Hat évvel ezelőtt eszembe jutott, mi lenne, ha megpróbálkoznék valami kedvesszép aprósággal, mondjuk a miniatűr hangszer- készítéssel. — Nem sokáig meditáltam, összeszedtem a hozzávalókat és fél év múltán már kezemben volt az első kis hegedű. Szólt istenesen. Azóta jó párat csináltam, csak éppen nincs már belőlük több ennél a darabnál, mert elkérték őket az ismerősök ajándékba. Na, de nem baj. Amíg fa meg szerszám lesz a világon, csinálok másikat. Hát mit tegyek, ha nekem ez a bogaram? ar ,ldén Edisont lovagoltam" Fülöp Zsigmond. a Nem- tí Színház fiatal művé- :, a Holnap folytatjuk Lalában és a Rendetlen bűn- nat Andrásában mai fiagoltam. Két versenyben vettem részt, először júliusban, aztán októberben. Júliusban jól ment. Az 1600 métert ragyogóan vette Edison: elsőnek értünk a célba. Októberben már nagyobb volt a táv, jó paripám is gyengélkedett: én lettem az utolsó. — De csakis így az igazi! Egyszer elsőnek lenni, máskor utolsónak. Vágtatni, figyelni a többieket, összenőni a lóval. Hallgatni a nézőket, akik rám fogadta, k és lemaradásomat látva nógatnak, vagy szidnak. Egy- egy futam, felszabadult játék, de mégsem gyerekjáték. — Ha tehetem, kimegyek minden versenyre. Mert a lovaglás, a verseny akkor is lenyűgöző, ha csak nézi az ember. Ritka dolog, amikor egy Lakatos — lakatos. De még ritkább, amikor egy lakatos — négészkedik. Márpedig Lakatos Balázs nagykőrösi lakatost a műhelyén kívül — ahol 63 éves fejjel is formálja a vasat — ném érdekli semmi más, csak a régészkedés. És micsoda régészkedés! Lakatos bácsi erősen feltette magában, hogy megkeresi, sőt megtalálja Attila titokzatos-legendás sírját..; A nagy vállalkozás négy éve kezdődött. Tápiószent- mártonbam Molnár Lajosék mesélték neki, hogy a szájhagyomány szerint a nagy hun vezér náluk, ott a falu határában van eltemetve. „Napsugárba, holdsugárba, fekete éjszakéba” — emlékezett a fejedelmi hármas koporsó mondájára — „folyam alá, víznek alá,, épen éljen, titok légyen” — fűzte tovább a sámánok gondolatát, majd mindjárt ötvözte a sajátjaival: „Ha volt folyó, halmok között. titokban eltéríthető, az csak kisebb lehetett. S ha itt van, e faluban, a Tápió volt az, ott, a kis kápolnán túl. Mert nem akármilyen hely ez!” — Vászonra álmodom talembereket testesít meg. Úgy könyvelik el, hogy alkatánál, megjelenésénél fogva elsősorban modem, intellektuális figurák eljátszására hivatott. De a fiatal színészt csak a XX. század \ kulturális és technikai vív- j mányai érdeklik? — Nem. Van egy szenve- j délyem, ami idejétmúltnak tűnhet: szeretem a lovakat. Tavasztól késő őszig, amikor éppen ráérek, korán reggel felkelek és elmegyek lovagolni. Kemény, férfias sport — és nemcsak szórakozás: minden lovon töltött perc előadás előtti próba. — A színészek nagy der- byje, ez aztán az előadás! Indulunk, túhajlok a lóra, a közönség biztat, morajlik. Kell ennél izgalmasabb fellépés? — Idén az Edisont lovast — Nem tudom, szenvedély-e ez az én időtöltésem, azonban az biztos, hogy élni nem tudnék nélküle — szemléli elgondolkozva befejezetlen festményét Dvorák Oszkár, a Pilisi Erdőgazdaság vadgazdaságának, országosan ismert vezetője. — Három évig tanultam Münchenben a festőakadémián. Akkor úgy éreztem, ezt a pályát választom. Hogy kerekedett mégis vadász belőlem? Hosszú sor lenne elmondani. De az biztos, hogy az ecsethez és a vászonhoz újra és újra visszatérek, sőt képeim kiállításokon is szerepeltek a múltban és most is. Díjakat is nyertem velük. — Ahogy járom az erdőt, figyelem örök változását, látom magam előtt vászonra vetítve. Az erdő a hivatás és a kifogyhatatlan modell számomra, a piktura az elmélyülés, az alkotás. A kettő adta a teljességet, az egészet S ha egyszer nyugdíjba megyek, remélem oszloposabb tagjává válhatok a Nagy-Balogh János festőkörnek, megfesthetem azokat a képeket, amelyeket még Beregszászon ifjú koromban megálmodtam .... biztatta magát — „A félelmetes, nagy koporsó alakú Pilis-hegy testvéreinek, a dunántúli Pilis-hegység vonulatának utolsó halmai enyésznek el e helyt az alföldi ró- naság végtelen síkjába.;. Igen, keresve sem lehetett volna méltóbb sírhelyet találni az Isten ostorának...” Az eszmét tett követte. S csakhamar ráakadt a Tápió kiszáradt holt ágának régi medrére. Nosza hát, embereket fogadott, a saját pénzén műszereket hozatott és — mint büszkén mondja — az okoskodás jó volt! A modern műszer megszólalt, hatalmas fémtárgyat jelzett a mélyben. A sikert nyomban jelentették a Nemzeti Múzeumnak. Hitetlenkedve fogadták a hírt, s a kutatáshoz nem járultak hozzá. De Lakatos bácsi, a „nagy felfedezők” megszállottságával intézkedett: tüstént megkezdette az ásatást. Négy éve, most mór négy esztendeje folyik a lelkes kutatás. Igaz, eddig még nem érték el a legendás arany-ezüst-vaskoporsót. De hite töretlen, biztos benne, hogy csak egy kis akarat még — és meglesz a felfedezés! Tízszer átültette, ezerszer locsolta Igaz ez? Narancsfa Pest megyében? Narancsszüret ott, ahol már az edzett honi gyümölcsfák is dermedten lapulnak a zúzmara alatt? Igen, Pilisen, a Bethlen Gábor utca egyik házában, annak is a n&gyszobájában hetek óta folyik a narancsszüret. A pompás gyümölcsfa gazdája Viza Istvánná. Huszonnyolc éve, még leány- korában ültette el a kis magot. Miért? Csak úgy tréfás szórakozásból. Hogy egyáltalán, kinő-e? Esze ágában sem volt, hogy. a magról sarjadt fa egyszer majd még termőre fordul.;; S a kis növény, a szívéhez nőtt, annyira, hogy elhozta magával a távoli Felvidékről. ide Pilisre. Tízszer átültette, százszor és ezerszer locsolgatta, míglen ... öt évvel ezelőtt, mesés, soha nem érzett, fűszeres, mámoritó illatok töltötték be a házat Az asszony napokig nézte, keresgélte, honnan jöhetnek a pompás aromájú illatfelhők? Míg aztán egy szép nap felkiáltott: — Apu* Jancsi, gyertek gyorsan! Virágzik a narancsfa! öt éve ennek. És azóta* huszonhárom éves korától fogva, a kedves kis bokorszerű, sötétzöld délszaki fa évente hálálkodik gazdájának a gondoskodásért. Volt olyan esztendő is, amikor negyvenhét aranysárga gömböt nevelt, érlelt, hizlalt dús ágain. Az idén huszonhetet. Az öt év alatt pedig már jóval többet, mint százat. De mekkorákat! És milyen finomakat! Az öklömmel versenyre kelő pilisi narancsok levében, húsában ott bizsereg a Dél* a szubtrópus minden íze. illata... ŐSKORI HÜLLŐ VAGY FAGYÖKER? — Házam előtt már a vén Duna is tudja, mivel kedveskedjen, mi a hobby-m — figurázza ki önmagát kedves gúnnyal Török Rezső, a neves író. — Megajándékozott ezze l az őskori szömye- tegfejje l — emel a magasba egy ijesztő valamit. — Itt, Dunaibog- dánybam mosták ki előttem a hullámok az iszapból a partra. A hüllőfejről aztán alapos vizsgálat és sok jóízű évódés közben kiderül, hogy ártatlan fagyökér, absztrakt formáit a legnagyobb művész — a természet — hozta létre. Egy jó barátja vette észre s hozta fel a házba ajándéknak. — Igen, kedves tárgyaim végigkísérnek az életemen, mert minden darabhoz személyes élmény vagy jó barát emléke fűz — állapítja meg elmerengve. Török Rezső lakása akár múzeumnak is beillik. Déltengeri gyökérfaragás, régi szőttesek, csendes-óceáni lándzsahegy. Napoleon korabeli csengőhúzó, tőrök fegyver, reneszánsz égetettbőr- fotel, és ki tudja, még mi minden váltogatják csábosán egymást. — Várjon csak, ha már így lelepleződtem, van még egy közös bogarunk a feleségemmel együtt. Imádjuk eredetiben olvasni az angol detektiv- regényeket. Sokuk közülük igazi irodalom. A szellemi felüdülésen kívül nyelvezetük csiszolt- sága, a mondanivaló megfogalmazása élményt jelentenek ... Kutyák — régen és most A legújabb kutatások szexint a kutya a farkastól származik és nem a sakáltól, mint korábban hitték. a kiéli egyetem háziáliattani intézetének megállapítása szerint az eddig talált legrégibb kutyacsontok mintegy 10 ezer évesek. Akkoriban a még erősen farkasra emlékeztető kutya a kőkorszak- beli ember egyetlen háziállata volt, amely azonban nem házőrző tevékenységet folytatott, nem is barátja és vadásztársa volt gazdájának, hanem a húsáért tartották. Ezt bizonyítják a kiásott csontok, amelyeket a kő- korszakbeli ember nyilván kőbaltával felnyitott, hogy még a velőt is elfogyasz- sza belőlük. Egyébként primitív törzseknél máig is előfordul, hogy fogyasztásra tartják a kutyákat. A csau-csau kínai kutyanév eredetileg „csemegét” jelent. Időszámításunk kezdetéig mindössze hat kutyafajta létezett. De még a középkorban sem volt több egy tucatnál. Csak az utolsó 500 évben tenyésztés révén alakult ki a mai négyszáz kutyafajta.
