Pest Megyei Hirlap, 1963. szeptember (7. évfolyam, 204-228. szám)

1963-09-22 / 222. szám

1963. SZEPTEMBER 22, VASÁRNAP *s%ftMaD A szovjet kormány nyilatkozata (Folytatás az 1. oldalról) ni az imperialista agresszió erőire. A kínai vezetők úgy tesznek, mintha ezt nem ér­tenék. Szándékosan pacifizmus­nak tüntetik fel a leszere­lésért folytatott harcot, s ily módon megfosztják e harcot osztálytartalmától, fi­gyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a leszerelés prob­lémájának megoldása elsősor­ban a dolgozók legszélesebb tömegeinek érdeke. Tulajdonképpen azt mond­hatjuk, hogy a kínai teoretiku­sokat nézeteik az egyenes út­ról egy olyan bűvös körbe vi­szik, ahonnan nincs kivezető út. Az ő logikájukból az jön ki, hogy a háborúknak véget vetni és a leszerelést elérni csak az imperializmus meg­szüntetése után lehetséges. Ugyanakkor az imperializmus megszüntetése közvetlenül összefügg azzal a munkásosz­tály és az összes népek szá­mára elengedhetetlen szükség­szerűséggel, hogy alá kell ás­ni az imperializmus militaris­ta alapját A kínai vezetők azonban hibásnak tartják és fennhéjázóan pacifizmusnak nevezik ezt a harcot. Ennek az álláspontnak a hibás volta ab­ból fakad, hogy a kínai veze­tőik nem képesek, vagy nem akarják látni az imperializ­mus elleni harc korszakunk­ban megnyílt reális útjait. A kínai vezetőknek a mögött a hangzatos ultra-forradalmár jelszava mögött, hogy mielőbb végezni kell az imperializmus­sal, lényegében véve az rejlik, hogy nem bíznak a világszo­cializmus erejében, a munkás- osztály, a nemzeti felszabadító mozgalom erejében, félnek a harcban felmerülő nehézségek­től. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt, hogy a Kínai Népköztársaság vezetői az utóbbi időben méltatlan poli­tikai játékra igyekeztek fel­használni a leszerelés kérdé­sét. A kínai vezetők a többi testvérpárttal együtt alá­írták az 1860-as moszkvai értekezlet nyilatkozatát, amely támogatja az álta­lános és teljes leszerelés­ről szóló szovjet javas­latot. Röviddel azonban ezután a kí­nai vezetők a leszerelést illú­ziónak nyilvánították, a szov­jet javaslat ellen hadjáratot indítottak, s azt már több éve folytatják. S egyszercsak 1963. július 31-én a Kínai Népköz- társaság kormánya fennhan­gon és ünnepélyesen meghir­dette az atomfegyver-kísérle­tek és valamennyi célbajutta- tásukhoz szükséges eszköz tel­jes betiltásának és megsemmi­sítésének programját. A nem­zetközi közvélemény csodálko­zással tapasztalta, hogy « program gyakorlatilag azokból a korábban előterjesztett szov­jet javaslatokból áll össze, amelyeket Pekingben még nem is olyan régen „illúzió­nak” neveztek. Felmerült természetesen a kérdés: milyen célok érde­kében állott elő most a Kí­nai Népköztársaság kormá­nya ezzel a programmal? Nem nehéz meglátni, hogy a kínai vezetők manőverezni kezdtek, arra számítva, hogy a nukleáris fegyverek meg­tiltására és megsemmisíté­sére vonatkozó követelésü­ket szembe állítják a nuk- Icárisfeey ver-kísérletek meg- ti’tá sáról szóló szerződéssel. Ez a manőver azonban ku­darcba fulladt, mert min­den, még a politikában já­ratlan ember is megérti, hogy a nukleárisfegyver-kí- sérletek megszüntetése nem akadályozza, hanem segíti a nukleáris fegyverek teljes el­tiltásának és felszámolásának feladatát. De íme, szeptember 1-én kelt újabb nyilatkozatában a Kínai Népköztársaság kor­mánya lényegében újból visz- szakozik. Most mellőzi a nukleáris leszerelés ünnepé­lyesen hangoztatott és a szovjet javaslatokból köl­csön vett programját és csak a nukleáris fegyver tlkalmazásának megtiltásáról beszél „úgy, mint ahogy meg­tiltották a mérges gázok al­kalmazását”. Ezzel megha­zudtolja azt a saját koráb­bi követelését, hogy szüntes­sék be a nukleáris fegyve­rek gyártását, számolják fel a fennálló készleteket és a nukleáris fegyver célbajut- tatását szolgáló eszközöket. Annak a kérdésnek a fel­vetése, hogy tiltsák meg a nukleáris fegyverek alkal­mazását, természetesen szin­tén nem új dolog. Ezt a ja­vaslatot már régóta előter­jesztette és fenntartja ma is a Szovjetunió és sok más állam. Még két esztendővel ezelőtt a szocialista orszá­gok ázsiai, afrikai és latin­amerikai államok közös erő­feszítéseivel sikerült elfo­gadtatni az ENSZ közgyűlé­sével egy olyan határozatot, amely szerint a nukleáris fegyverek alkalmazásának megtiltásáról nemzetközi egyezményt kell kötni. Két­ségtelen, hogy ilyen szerző­dés megkötése hasznos len­ne. .Mint látható, a kínai vezetőknek nincs semmilyen leszerelési prog­ramjuk, nem küzdenek és nem is akarnak küz­deni ezért a nagyszerű célért. Ha pedig beszélnek is olykor leszerelésről, ezt csak valódi terveik leplezése érdekében teszik. Mélységesen kihívó, aho­gyan a kínai vezetőle felvetik a nukleáris fegyverek „mono­póliumának” kérdését, s en­nek során egy szocialista álla­mot — a Szovjetuniót — egy kalap alá vesznek az imperia­lista államokkal, az Amerikai Egyesült Államokkal és Ang­liával. Egyébként a kínai kormány ez alkalommal még nyíltab­ban elárulta szándékait, ami­kor mindenkinek füle hallatá­ra kijelentette, hogy országa gazdasági nehézségei ellenére hajlandó akár száz évig is fá­radozni azért, hogy megte­remtse saját atomfegyverét. Az a törekvés, hogy minden áron, kerül, amibe kerül, el­lássák magukat atombombá­val,, komoly kételyeket támaszt a kínai vezetők külpolitikai céljait illetően. Hiszen a Kínai Népköztársaság vezetői nem tudják bebizonyítani, hogy er­re Kína és az egész szocialis­ta tábor érdekeinek védelmé­hez van szükség. Jól ismert tény, hogy a Szovjetunió nukleáris ereje elegendő ahhoz, hogy eltöröljön a föld színéről bármely államot vagy ál­lamcsoportot, amely me­rényletet próbálna elkö­vetni a szocialista országok forradalmi vívmányai el­len. Ebben a vonatkozásban nin­csenek illúzióik még az im­perialistáknak sem. Vajon ilyen körülmények között szükség van-e még kí­nai atombombákra is a szocia­lista tábor védelmében? Ter­mészetesen nincs szükség. A kínai vezetők nem is olyan ré­gen maguk is elismerték, hogy miután a Szovjetunió nagy si­kereket ért el a nukleáris fegyverek előállításában, Kí­nának nyilvánvalóan „nem ér­demes bevezetnie ilyen fegy­verek előállítását, annál is in­kább, mert az igen sokba ke­rül". Nem más mondta ezt, mint Mao Ce-tung 1958 szep­temberében. Vajon mi válto­zott meg azóta? Talán a Szov­jetunió nukleáris rakétaereje gyengébb lett? Ellenkezőleg, erősödött. Az utóbbi időben sok szó hangzott el annak alátá­masztására, hogy az atom­fegyverek elterjedése nem szolgálja a béke érdekeit. Az atomfegyverrel rendelkező szocialista országok számának növekedése azonnal lánc­reakciót váltana ki az impe­rialista táborban, az atom- po’ip befogná az egész föld­golyót, megsokszorozva ezzel az atomháború veszélyét. Valóban mi is történt vol­na, ha a Szovjetunió egy­részt hozzákezdett vo’na szövetségesei atomfelfegyver­zéséhez, másrészt tiltakozó nyilatkozatokat adott volna ki az Egyesült Államok ha­sonló cselekedetei ellen? Mi­lyen következményei lettek volna ennek? A legsúlyosab­bak. Amennyiben az Egye­sült Államok imperialistái mind ez ideig nem tértek rá Nyugat-Németország, Japán és többi szövetségeseik atomfelfegyverzésére, .ezt el­sősorban azért tették, mert nem mertek szembeszállni a szocialista országok állás­pontjával, országaik és más országok közvéleményének egyhangú követelésével. A kínai kormány azt állít­ja, hogy Nyugat-Németor­szág, Japán és a többi im­perialista ország atomfelfegy- verzéséért állítólag kárpó­tolna a nukleáris fegyver meg­jelenése Kínában. De ha el­ismerjük, hogy a háború for­rása az imperializmus, akkor azt is el kell ismernünk, hogy a háborús fenyegetés annál nagyobb, minél több im­perialista állam kap atomfegyvert. Különösen akkor, amikor olyan országokról van szó, amelyekben oly annyira erő­sek az agresszív revansista elemek. Az egészséges értelem azt mondja, hogy a béke érdeké-* ben tartózkodni kell az atom- hatalmak számának növelésé­től, harcolni kell az atomfegy­ver betiltásáért, teljes felszá­molásáért. A nukleáris fegy­verekkel kapcsolatos állás­pontjuk meghatározására irá­nyuló igyekezetükben a Kínai Népköztársasáa vezetői odáig mentek, hogy a Szovjetunió egy idő óta megbízhatatlan szövetséges lett, nem lehet már támaszkodni rá, s ezért Kína, úgymond, kénytelen saját nuk­leáris fegyvert kialakítani. Hogy ennek az állításuknak a megbízhatóság látszatát adják, elferdítik a Szovjetuniónak a tajvani kérdésben elfoglalt és az egész világon jól ismert ál­lás,pontját, s azzal vádolják meg a Szovjetuniót, hogy haj­landó elismerni „két Kína” lé­tezését. Ami a mi viszonyunkat il­leti, a csangkajsekista klikkhez — az jól ismert. Egyetlen nem­zetközi dokumentum alatt sem ismertük és ismerjük el a csangkajsekista képviselő alá­írását. A szovjet kormány nem hívott meg csangkajsekistát az egyezmény aláírására és nem adta ilyesmihez beleegyezését. Sőt, mi több, a szovjet kor­mány még az egyezmény meg­kötéséről folytatott tárgyalások idején közölte az Egyesült Ál­lamok kormányával, hogy nem ismeri el a csangkajsekista klikk képviselőjének aláírását, s hogy Kína részéről az egyez­mény egyetlen törvényes alá­írása a Kínai Népköztársaság képviselőjéé lehet. Sajnálkozni keli amiatt, hogy a kísérleti tilalomról széló egyezmény alatt ép­pen ez az aláírás nem sze­repel. A Kínai Népköztársaság kormányának nyilatkozatában egy másik képtelen kohol­mány is benne foglaltatik, amely szerint a Szovjetunió — úgymond — „azt akarja, hogy Kína egyezzen bele az Egye­sült Államoknak a „két Kína” megteremtésére irányuló sö­tét terveibe”. Ezzel kapcsolat­ban N. Sz. Hruscsov elvtárs­nak egy kijelentésére hivat­koznak, amelyet 1959 októbe­rében, a Kínai Népköztársa­ság vezetőivel folytatott be­szélgetésében tett. De ez természetesen nyil­vánvaló képtelenség. Annak idején nem más, mint éppen a Kínai Népköztársaság kor­mánya vetette fel Tajvan bé­kés újraegyesítésének gondo­latát Kína egyéb területeivel, sőt — amint közölték — kész lett volna felelős tisztséget juttatni Csang Kaj-seknek a kínai kormányban. Ezzel talán szintén a „két Kína” helyze­tét szerette volna törvényerő­re emelni? Az egész világ tudja, hogy a Szovjetunió kormánya min­dig osztotta és támogatta a Kínai Népköztársaságnak Taj­van kérdésében elfoglalt ál­láspontját. A Szovjetunió többször is tettekkel bizonyította hű­ségét a testvérországokkal, köztük Kínával kapcsolat­ban, szövetségesi köteles­ségei iránt. Ki ne emlékezne például ar­ra, hogy amikor 1958-ban a tajvani-szoros térségében ve­szedelmes helyzet támadt, a szovjet kormány figyelmeztet­te az Egyesült Államok elnö­két, hogy a Kínai Népköztár­saság megtámadását a Szov­jetunió elleni támadásnak te­kintené, és ha az agresszor gXpolitlfce WLlpolttlte teS-lpoliei&a \HSQ%hMUjja New York Nem kétséges, hogy az el­múlt napok legjelentősebb külpolitikai eseménye az ENSZ közgyűlése 18. üléssza­kának nyitánya. 1963. szep­tember 18 jelentős dátum a nemzetközi életben. Ekkor kezdte meg munkáját a világ- szervezet közgyűlése, 111 or­szág képviselőinek részvételé­vel. Az elnök ünnepélyes' ka­lapácsütését világszerte élénk figyelem kísérte, és ez töké­letesen érthető az előzmények alapján. A moszkvai részleges atomcsendszerződés megköté­se és csaknem 100 állam csat­lakozása, megfelelő légkört te­remtett az ENSZ-közgyűlés napirendjén szereplő különféle témák megvitatásához. Csaknem száz kérdésről lesz szó a 18. ülésszakon. Nem két­séges, hogy a legfontosabb a leszerelés ügye: New Yorkban ugyanis megvitatják a genfi tizennyolchatalmi leszerelési bizottság jelentését. Fontos probléma — és ez is szerepel a közgyűlés napirend­jén — a gyarmati rendszer utolsó maradványainak felszá­molása. Ezenkívül több olyan kérdést is megvitatnak, ame­lyek hozzájárulnak ahhoz, hogy a világszervezet tekinté­lyét és szerepét növeljék. Nyil­vánvaló, hogy az ENSZ-re az eddiginél nagyobb feladat há­rul és munkáját minden bi­zonnyal megkönnyíti, hogy megváltoztak az erőviszonyok és a világszervezet közgyűlésé ma már nem az Egyesült Ál­lamok „szavazatgépe”. Kedvező légkörben kezdő­dött az ENSZ idei ülésszaka és amint U Thant főtitkár már előzőleg kijelentette: „Véleményem szerint a Kelet és Nyugat kapcsolatai kedvezően alakulnak. Nem kell azért számítanunk a nem- zétlcözi feszültség gyors és nagyarányú enyhülésére. Meg­győződésem, hogy a világszer­vezet sokat tehet a legégetőbb kérdések rendezése érdeké­ben.“ Már az általános vita első napján sor került Gromiko, a Szovjetunió külügyminiszteré­nek felszólalására. Beszédét azért előzte meg élénk érdek­lődés, mert a moszkvai atom­csendszerződés aláírása után különösen jelentős volt az el­ső szovjet megnyilatkozás, amely elemezte a világpoliti­ka legjelentősebb kérdéseit. A felszólalás megfelelt az előze­tes várakozásoknak és a szov­jet külügyminiszter beszédé­nek középpontjába a leszere­lés ügyét állította. Javaslatot tett, hogy 1964- ben üljenek össze a tizennyolc­hatalmi leszerelési bizottság­ba tartozó államok legmaga­sabb vezetői és vitassák meg a leszerelés lehetőségét. Gro­miko hangoztatta, hogy a Szovjetunió mindig újabb és újabb javaslatokat terjesztett elő a megegyezés érdekében. Nem a szovjet kormányt ter­heli a felelősség azért, hogy mindeddig nem sikerült meg­állapodást elérni. A szovjet kormány felhasz­nálta az ENSZ közgyűlésének 18. ülésszakát, hogy újabb ja­vaslatokat tegyen. Gromiko kijelentette: „A Szovjetunió kész egyetérteni azzal, hogy korlátozott mennyiségű inter­kontinentális, valamint raké­taelhárító és légvédelmi raké­ta maradjon meg a Szovjet­unió és az Egyesült Államok rendelkezésére, saját területü­kön, nemcsak a második, ha­nem a harmadik szakasz vé­géig, vagyis az általános és teljes leszerelés teljes befeje­zéséig.” A Szovjetunió azért tette ezt a javaslatot, hogy a jelenlegi zsákutcából kivezesse a lesze­relés kérdését és hozzájárul­jon a bizalom légkörének ki­alakításához. Gromiko felszólalásának ge­rincét a leszerelés kérdése ké­pezte, de emellett fontos he­lyet foglalt el a felszólalásá­ban az európai biztonság problémája is. Ismét felhívta az NSZK kormányának figyel­mét az Adenauer-féle vonal- vezetés veszélyeire, Bonn ugyanis mindent elkövet, hogy egymás ellen úszítsa a nagy­hatalmakat, és a legveszélye­sebb manőverekkel akarja előkészíteni revansista céljai­nak elérését. Bonn felelőssége a veszélyes politika miatt rendkívül nagy. A szovjet kormány az ENSZ fórumáról ismét hangoztatta, hogy a né­met kérdést mielőbb meg kell oldani, meg kell kötni a béke- szerződést, és ezzel el kell tá­volítani a második világhábo­rú még meglevő maradvá­nyait. Gromiko áttekintette a nem­zetközi politika legfontosabb kérdéseit, és hangoztatta, hogy kedvező az alkalom az újabb erőfeszítésekre, amelyek to­vább javítják a légkört és el­hárítják a világháború veszé­lyét. A szovjet külügyminiszter beszédének igen kedvező a vi­lágvisszhangja. Erre mutat Kennedynek, az Egyesült Ál­lamok elnökének pénteken, az ENSZ közgyűlésén mondott beszéde. „... Azt hiszem — mondotta —, hogy a Szovjet­unió és az Egyesült Államok a jövőben további egyezmé­nyeket köthet”. Hangoztatta ugyan, hogy alapvető nézetel­térések állnak fenn a két nagyhatalom között, és ezek korlátokat szabnak a meg­egyezésnek. Viszont Kennedy felhívta a figyelmet arra, hogy „a biztonságot nem a hidro­génbombák és a rakéták je­lentik, hanem — a békés együttélés.” A Gromiko-beszéd hatásá­ra az Egyesült Államok el­nökének beszédét általában mérsékelt hang és az újabb várható tárgyalások előtti bizakodás jellemezte. Kije­lentette, hogy hosszú és be­ható tanácskozásra van szük­ség a Szovjetunió és az Egyesült Államok között. Máris két jelentős meg­nyilatkozás hangzott el te­hát az ENSZ 18. közgyű­lésén és az ellentétek elle­nére bizonyos közös vonás fellelhető Gromiko szovjet külügyminiszter és Kennedy amerikai elnök beszédében: mindketten hitet tettek az újabb tárgyalások szükséges­sége és a kérdések békéi rendezése mellett. A két be­széd általában megnyerte a nemzetközi közvélemény tet­szését. Az első visszhangot: közül egyelőre Párizsban és Bonnban érezhető bizonyos tartózkodás és ellenállás. De Gaulle éppen úgy, mint Adenauer a hidegháború hí­ve és nem nézi jó szemmel az újabb tárgyalások lehe­tőségét és a feszültség to­vábbi enyhülését. így tehát az Egyesült Ál­lamok kormányának számol­nia kell a hazai ellenzék, az úgynevezett amerikai „ve­szettek” mellett, a bonni mi­litaristákkal és az atomkí­sérleteket folytatni akaró gaulle-ista koncepcióval. Mind­ez nem kis nehézséget há­rít Kennedy elnökre és be­folyásolhatja a békés egymás mellett élés jelenlegi ked­vező helyzetét. M. K. Az Egyesült Nemzetek Szervezete A nemzetközi szervezet megalapítására a német fegy­verletételt követően 1945- ben a San Franciscó-i kon­ferencián került sor, ahol megállapodtak az ENSZ alapokmányában, és székhe­lyéül New Yorkot jelölték ki. Az ENSZ a következő feladatokat tűzte ki maga elé: 1. A nemzetközi béke és biztonság fenntartása, ill. hat­hatós intézkedések tétele a békét fenyegető cselekmé­nyek megelőzésére és meg­szüntetésére. 2. A nemzetek közötti egyenjogúságon és egymás érdekeinek kölcsönös tiszteletben tartásán alapuló baráti kapcsolatok fejlesztése. 3. Segítségnyújtás az elma­radt országoknak és terü­leteknek gazdasági, szociá­lis és kulturális téren. 4. Az emberi jogok és az alap­vető szabadságok nemzeti­ségre, nemre, fajra, nyelvre, vallásra való tekintet nélküli biztosításának elősegítése. Az ENSZ alapokmánya szerint: 1. valamennyi tagja függet­len állam, 2. tagjai kötelesek a nem­zetközi viszályokat békés úton rendezni, 3. tagjainak kötelessége tar­tózkodni más állam területi épsége, vagy politikai függet­lensége ellen irányuló min­den támadástól, ugyanúgy az erőszakkal való fenyegetés­től, vagy erőszak alkalmazá­sától. Alapokmánya határozottan tiltja a más államok bel- ügyeibe való beavatkozást. nukleáris fegyvert használna, akkor a Szovjetunió felhasz­nálja nukleáris rakétafegyve­rét Kína megvédésére. Ezekben a riasztó napok­ban a kínai vezetők hálásak voltak a hatékony szovjet támogatásért és méltókép­pen értékelték a Szoviet- unionak a Kínai Népköztár­saság biztonsága megvédésé­ben játszott szerepét. A Kí­nai Kommunista Párt Köz­ponti Bizottságának 1958. ok­tóber 15-én kelt, Mao Ce- tung által aláírt levelében ez állt: „mélyen meghatott bennünket az önök határta­lan odaadása a marxizmus— | leninizmus és az internacio- J naHzmus elvei iránt. A Ki- I nai Kommunista Párt vala- 1 mennyi tagja nevében szí­vélyes köszönetét mondok Önöknek...” Most, amikor a tajvani válság feszült napjai már messze mögöttünk vannak, a kínai kormánynak ennek homlokegyenest az ellenke­zőjét állítja. A kínai kormány nyilatko­zatában szerepel egy olyan elképesztő állítás is, amely megérdemli, hogy idézzük: „Igaz, ha a szovjet veze­tők valóban követnék a pro­letár nemzetköziség elveit. Kínának nem kellene gon­dolkodnia a nukleáris fegy­ver előállításának szükséges­ségén. Igaz azonban az is, hogy ha a szovjet vezetők valóban követnék a proletár nemzetköziség elveit, nem lenne semmi okuk megaka­dályozni azt, hogy Kína nukleáris fegyvert állítson elő.” Szerintünk a saját atom­fegyver szükségességének gon­dolata egy olyan ország ve­zetői részéről, amelynek biz­tonságát a szocialista tábor egész ereje biztosítja, csak abban az esetben merülhet fel, ha valamiféle olyan kü­lönös céljaik és érdekeik támadtak, amelyeket a szo­cialista tábor katonai ereje nem támogathat. De ilyen céljai és érdekei csak azoknak támadhat­nak, akik feladják a pro­letár-nemzetköziségei a külpolitikai kérdésekben, letérnek a szocialista állás­pontról, félredobják a békés együttélés lenini elveit,

Next

/
Thumbnails
Contents