Pest Megyei Hirlap, 1963. augusztus (7. évfolyam, 178-203. szám)

1963-08-11 / 187. szám

‘T/íirfap 1903. AUGUSZTUS 11, VASÁRNAP A SZÍNHÁZ RANGJA öt esztendővel ezelőtt je­lentek meg az első plakátők a megyei városaiban és falvai­ban, amelyek egy új színház, a Pest megyei Petőfi Színpad létezéséről, megalakulásáról adtak híradást. Öt esztendő nem nagy idő egy színház sa­játos arculatának kialakításá­ban. ahhoz mégis elégséges, hogy mérlegét készítsünk az eddig megtett útról, a színház munkájáról. Elmondhatjuk, hogy a Pe­tőfi Színpad ez idő alatt bi­zonyos rangot vívott ki magá­nak a magyar színházi élet­ben, s ezzel felnőttkorba lé­pett. Ennek a felnőttkornak azonban még nagyon sok ßätja, buktatója van, amelyék komolyan ' veszélyeztetik a már megszerzett rangot, de legfőképpen annak további megszilárdulását. Éppen ezért, az elért eredmények mellett nyíltan és , őszintén beszélni kell a fejlődést gátló hibák­ról még akkor is, ha az nem mindig kellemes. Ha a számok tükrében vizs­gáljuk a megtett utat, a mér­leg sok tekintetben biztató. öt esztendő alatt negyvenöt bemutatót tartottak, több mint félmillió néző előtt. Ha fi­gyelembe vesszük, hogy mi­lyen nehézségek között alakult ki ez a színház, akkor a szá­mok igen sokat mondanak. Különösen akkor, ha hozzá­tesszük: embertelenül nehéz körülmények között jutottak él a negyvenöt bemutatóig, hiszen kezdetben fent és lent — a felső fórumokon és a kö­zönség soraiban — egyaránt kétségbevonták létjogosultsá­gát, életképességét. Pedig elhi­vatottsága vitathatatlan, ez éppen azokban a nehéz na­pokban bizonyosodott be leg­inkább, amikor a magyar falu átalakulása került napirendre. öt esztendő távlatából érde­mes rövid bepillantást vetni a számok mögé. Feltétlen ta­nulsággal jár. Félmillió néző. Nem városi, színházértő közönségről van szó. Elsősorban olyan falusi emberekről, akiknek az első színházi élményt talán éppen ez a színház adta. Az első elő­adásokra minden bizonnyal inkább csak a kíváncsiság, az új iránti akaratlan érdeklődés vitte be az embereket. De a hónapok, az évek múlásával ez a kíváncsiság igénnyé, méghozzá természetes igénnyé vált az emberekben. Elmond­hatjuk, hogy ma már a szín­ház jelenléte, előadása szinte hozzátartozik életükhöz. Sok kedves, derűs, vagy éppen el­gondolkoztató epizód bizonyít­ja ezt. A megye falvaiban ma már várják a. színházat, s várják a színészeket is, akik közül nem egyet megszerettek, szívükbe zártak, s személyes barátjuk­ként emlegetnek a nézők. Jó dolog ez? Feltétlenül elisme­rés és köszönet jár érte mind­azoknak, akik ilyen rangra emelték a megye színházát. Negyvenöt bemutató. Nehéz lenne szavakba foglalni, hogy mennyi munka, tanulás, pró­ba, izgalom rejlik e szám mö­gött. Egy fővárosi színháznak is becsületére válna ennyi da­rab színrevitele aránylag ilyen rövid idő alatt, hiszen évi kilenc bemutató nem kis dolog. Az igazi művészet az em­berről szói és az emberért van. így a színház művészete is. Azért érdemes az emberi nagyságot és az emberi gazsá­got ábrázolni, hogy a művész példát adjon, nemeset vagy elrettentőt és így tanítson, ne­veljen ezreket, tízezreket. Kö­vetkezésképpen: nem lehet •közömbös számunkra, hogy mit játszik a színház, milyen •műveket mutatnak be a kö­zönségnek. Igazak-e azok a művek, amelyekben a közön­séghez szólnak, vagy sem? — ez az egyik leglényegesebb kérdés. Természetesen az igazság színpadi formája egészen más, mint amivel az életben talál­kozunk. A színpadon például KÖNYVESPOLC Voronyin: Két élet ml, ahol majd a sín pár­huzamosan kanyarog .égig, ahol majd emberek utaznak, ahol majd a tajga termé­szeti kincsei gördülnek ten­gelyre rakva, ahol eljut a civilizáció az ember nem jár­ta ősvadonba. Mennyi harc, mennyi küzdés az ára egy vasútvonalnak. Emberek pusz­tulnak el, szereznek soha ki nem gyógyítható betegsé­geket, jellemek csúsznak félre, s jellemek szilárdul­nak meg, hősök, bátrak küz­denek, s gyávák, alkalmaz- kodók sunyítanak széles há­tuk mögött. ív oronyin, a tehetséges, V fiatal szovjet író drá­mai erővel eleveníti meg ezt a harcot. Kitűnő jel­lemrajza, szép tájleírásai te­szik szebbe, élvezetesebbé a történetet. Az öt óra kevésnek bizo­nyult a kötet elolvasásához. Kevés lett, elröppent. S alig vártam, hogy visszafelé in­dulhassak, s újra elövehes- sem ezt az érdekes könyvet, amely megtanított becsülni a vasutat, még ha — a mai rohanó ember szemében — lassan is halad a vonat. (Eu­rópa Könyvkiadó, Csórbg Lajos fordítása. a borító Görög Júlia ízléses munkája.) f'r lök a vonatban és unat- U kozom.- Harmincfokos hő­ségben fulladozom. Öt órai utazás áll előttem, majd visszafelé újabb öt óra. Egy örökkévalóság. Ho­gyan lehet az, hogy egy ilyen csöppnyi országban ekkora távolságokon ilyen sokáig megy a vonat? A XX. szá­zad második felében! Könyvet veszek elő. In­dulás előtt vásároltam: Vo­ronyin: Két élet című műve. Majd elütöm vele az időt. Olvasom a könyvet, s ahogy elmélyülök a történetbe, úgy felejtem el az utazás fára­dalmait, a meleget, a port, a huzatot. A könyv története a harmincas évek végén ját­szódik a Szovjetunióban, a tajgán, ahol egy expedíció dolgozik nyáron negyven­fokos melegben, szúnyogfel­hőben, mocsaras, majd he­gyi terepen, ezer kilométe­rekre a civilizációtól. Té­len pedig? Negyvenöt-ötven- fokos fagy, élelmiszer- és gyógyszerhiány, szétrongyo- lódott ruha, csizma, hóvi­har, baleset, halál. Ez az expedíció egy leendő vasút­vonal pályáját tűzi ki. Mé­terről méterre küzdik előre magukat, míg végre száz és ezer kilométereken ke­resztül kialakul a nyomvo-. nek című történelmi tárgyú 4 darsbban, ahol Kálrnán ki-4 rály bizánci stílusú ruhájá- 4 tói élesén elütött feleségének, 4 a királynénak reneszánsz vi-í seléte. Feltétlenül szaktanács-% adóra lenne szüksége a szín- % háznak, hogy a színészek min- (4 denkor korhű jelmezekben ^ lépjenek a közönség élé. Kz (4 is a színház művészi rangja-f hoz tartozik. ^ Elmondhatjuk, hógy a Pé- í tőfi Színpad sz élmúlt öt; esztendő alatt a hibák és hiá- 4 nyossáigok ellenére is bizonyos^ rangot vívott ki magának magyar színházi életben. Bi- ^ zonyság erre az, hogy az el- ^ múlt esztendőben több mint (4 százezren látták a színház két ^ társulatának előadásait. De (4 bizonyítja az is, hogy a (4 megye mind több községé- % ben várják és rendszeresen 4f igénylik á Pétőfi Színpad (4 valamennyi produkcióját. Ezek ^ közé tartózik elsősorban 4 Szentmártonkáta, Öcia, Tá- 4 piószentmárton, Dunabogdány, 4 Díósd, az inárcsí Március 21 4 Tsz, a nagykátai Magyar—Ko- 4 reai Barátság Tsz és így to- í vább. Ezért is tervezik, hogy \ a rövidesen induló új szín- '4 házi évadban bérletet bocsa- ^ tanak ki a színház vaia- I4 mennyi előadására. í y Célul tűzte ki a színház ve. ^ zetősége azt is, hogy az új 4 évadban kialakítják a köz- 4 ségekben a színházi napokat, % vagyis mindig ugyanazon a ^ napon tartanak előadást egy- ^ egy községben. Ami a fiatalítást illeti: ed-'4 dig egy új színésszel erősö- '4 dött a társulat. A tehetséges^ fiatal, Monostori Bálint — a (4 kaposvári Csiky Gergely (4 Színháztól szerződtették — J példája is bizonyítja, hogy í feltétlenül haszonnal jár a 4 színházi rang teljes klvlvásá- £ nak ez az útja. Erősíteni és í fiatalítani kell a társulatot. ^ Csak jobb színművekkel, ^ az eddiginél bátrabb kísérte- J tezésekkel és a még jobb szí- $ nészi játékkal vívhatják ki % azt a rég áhított rangot, hogy $ a Művelődésügyi Minisztérium $ Színházi Főosztálya is a töb- £ bi magyar színház közé so- $ rolja a Petőfi Színpad re- (4 ményekre jogosító társulatát. (4 S ez nemcsak a megye, de (4 az egész magyar színjátszás^ és színházi élet nyeresége is í lesz. Prukner Pál ' a színházhoz. Ez a helyzet érthető módon, bizonyos fo­kú visszásságokat eredmé­nyez. A státusban tevő színészek kötelesek fellépni a szín­ház minden előadásán. (!) Mi következik ebből? Ha alkatra nem is megfelelő X. szí­nész vagy Y. színésznő a da­rabban előforduló szerepre, akkor is el kell játszania azt. Vagy: ha nincs megfe­lelő számú szerep a darab­ban, hozzá kell iml, vagy énnek a fordítottja is előfor­dult már: ha sok a szerep, ki kell húzni néhányat. EZ az áldatlan állapot semmiképpen sem erősíti a színház művé­szi rangját, tekintélyét sem a felsőbb szervek, sem a kö­zönség előtt. Véleményem szérlnt el kell jutnia végre a Petőfi Szín­pad társulatának is odáig, hogy a színészek többsége — és né csak a törzsgárda — egy évig biztonságban érezhes­se magát még akkor is, ha valamelyik darabban njncs az ő színészi alkatának meg­felelő szerep. Természetesen, ennek a nor­mális állapotnak ez elérésé­hez bizonyos feltételek szüksé­gesek. Az egyik, s talán a legfontosabb: a színház meg­fiatalítása. Nem hisszük, hogy van még egy színház ebben az országban, ahol olyan magas lenne a színészek átlagéletkora, mint éppen itt. Az élet törvényszerűsége — s ez alól a színész sem kivé­tel —, hogy egy bizonyos kor után már nem lehet bakfis. lányt vagy fiatalembert ját­szani, be kell érni az anya- és az apaszerepekkel. Ha fájó dolog is tudomásul venni az idő múlását, nem észrevenni a tovatűnt éveket akkor sem lehet. Elsősorban a közön­ség érdekében nem! ..A közönség éppen olyan része az előadásnak, mint a színpad és a színész. Lebe­csülni a közönséget, annyi, mintha egyik kezemmel meg­ütném a másikat” — mondot­ta egy alkalommal Csontos Gyula, s mélységesen igaza volt. És ez nemcsak az előbb idézett példára vonat­kozik. Vonatkozik ez arra is, hogy a színésznek a szín­játszást, az örök szerepvál­tást, az élet mindennapi helyzeteinek meg játszását egyetlen, természetes és őszin­te életformának kell tekin­tenie. Ehhez pedig elenged­hetetlen feltétel: a tanulás. Sajnos, őszintén meg kell $ mondani, hogy a mi színé- 4 szeink gyakran megfeledkez- '4 nek erről. Nemcsak a to- '4 vábbképzések rendszertelen 4 látogatását tesszük szóvá, dei azt is, hogy szinte ritkaság- \ számba megy nálunk az ol- í vasó színész típusa. Egyedüli talán Vörös Tibor az. aki-\ nek kezéből soha nem hiány- i zik a könyv. Olvas a villa- i moson s az autóbuszban, az i előadások szünetében épp i úgy, mint odahaza szabadi idejében. (Egy ideig a rendezetlen $ anyagiakkal, a mostoha uta- i zási körülményekkel, a ke- ^ vés szabad idővel magyaráz-£ ták ezt színészeink. Ma azon- '4 ban már mindhárom érv a '4 múlté. A lehetőségekhez ké-i pest kényelmes autóbuszon i utaznak délutánonként az í előadás színhelyére. Havi háti szabadnapot biztosítottak szá-i mukra, s fizetésük is mégha- ladja a vidéki színészek át- i lanfizetését.) Természetesen nem egyedül; a színészeken múlik egy-egy; előadás^ sikere. Részes ebben; rendező, díszlet- és jelmez- \ tervező egyaránt. Csakhogy...; Színház, amelynek nincs; státusos rendezője! Valaha; volt, de aztán — ki tudja, miért \ — megszüntették a rendezői; státust. Állandó rendező nél-; kül viszont egységes, folya- \ matos művészi vezetést ki- í alakítani nagyon nehéz! Jelmeztervezője a színház- í nak egyáltalán nincs! (A szín-3 ház vezetői állítják össze aí jelmezeket, jól, rosszul, a i kellő szakértelem hiányában.) 3 Hogy miit eredményez ez? A i legjobb esetben stílustalansá- i got, mint például legutóbb a i Boszorkányok pedig nincse- i ni, szénvédni, örülni a szín­padi alakokkal. Ha a látott darab érre ném ad lehetősé­get, csalódottan, kielégülét- lenül távoznak a színházból, elszoknak tőle, sőt, másokat is elszcktatnak. (Ez ma a színházi válság elsődleges lényege s nem a tv sokat hangoztatott konkurenciá­ja!) Azért szólunk erről eny- nyire nyíltan és őszintén, mert az új évad sem ígér jelentős, nehéz veretű dara­bokat. Egyetlen színműve (Móra: Ének a búzamezők­ről) ma már keveset mond a föld népének. A mai fa­lusi témát pedig mindösz- sze egy romániai magyar író vígjátéka (Sütő András: Tékozló szerelem) képviseli. Klasszikus komédiát ígér Goldoni: Nem mindennapi házassága. A többi darab azonban ... Molnár Ferenc: Doktor úr-ja nem Vezet el a társadalmi hitelű vígjátékok­hoz, színpadi játék csupán. A többi tervezett bemutató pedig (Alkalmi férj — zenés vígjáték, 200 000 forint ho­zomány — vígjáték, Három a kislány — operett) csak könnyű szórakozás. Úgy ér­zem, ideje lenne magasabb­ra tenni a bemutatásra ke­rülő művek előtt a „magas­ugró lécet". Véleményünk szerint az eddigi művészi engedmé­nyek oka elsősorban gaz­dasági kérdésekre vezethető vissza. (Könnyebb közönséget szervezni a könnyű múzsa termékeire, mint a drámák­ra. Ez volt sokáig a szín­ház közönségszervezésének elve. Magyarán kimondva: a zenés vígjáték és az ope­rett jelenti az üzletet, nem pedig a dráma.) Természete­sen ezzel kapcsolatban fel­tétlenül szólni kell arról, hogy a színháznak nyújtott anyagi támogatás — évi 648 000 forint — igen cse­kély és ez sokszor óhatat­lanul is művészi engedmé­nyekre kényszerítette a szín­ház vezetőit. Öt év után úgy véljük, ér­demes lenne elgondolkozni azon, hogy többet fordít­sunk megyénk színházának fenntartására. Megérné fel­tétlenül! Az elmúlt színházi évad­ban a kilenc bemutatott da­rab közül négyet először ját­szottak az országban. Ez a bátor kezdeményezés, a szín­ház nehéz anyagi helyzetét figyelembe véve, dicsérendő dolog. Annál is inkább, mert például Felkai: Boszorkányok pedig nincsenek című tör­ténelmi vígjátékának, vagy Goldoni: Ki az úr a házban című darabjának magyaror­szági ősbemutatója országo­san is jelentős eseménynek számít. Nem lenne teljes a kép, ha nem szólnánk arról, hogy a megyei tanács az idén hir­detett első ízben pályázatot háromfelvonásos falusi té­májú művekre. Ez jó dolog. Kár azonban, hogy ezt a pá­lyázatot nagyon szerény ke­retek közé szorították. (Első díj 4000 forint.) Miskolc vá­rosa a közelmúltban .ha­sonló inspirációjú pályáza­tot hirdetett külön színmű­vekre és külön vígjátékok­ra Első díjként mindkét műfajban 20 000—20 000 fo­rintot tűztek ki és még a harmadik díj is nagyobb, mint nálunk az első. Nem hinném, hogy Pest megye ennyivel szegényebb lenne Miskolc városánál! (Csak ott talán komolyabban veszik az új magyar színműveik ügyét, mint ahogy a többi művé­szeti ág fejlődését is sok­kal intenzívebben segítik, tá­mogatják a város vezetői.) A színház huszonkét szí­nésszel, négy zenésszel és négy műszaki dolgozóval ját­szotta végig az évadot. Er­ről vallanak a számok, de ezek mögött is sokkal több a mondandó. A huszonkét színész közül mindössze tízen vannak stá­tusban, a többieket csupán éves vagy darabszerződés köti égy elévenén ödaültétett virá­goskert bántóan hamis. A2 igazit néhány vonással a mű­vész keze varázsolja oda. Az életben gyakorta előfordul, hogy megszokásból, kénye­lemből vagy közömbösségből rábólintunk arra, amiről tud­juk vagy sejtjük, hogy nem igaz. A színpadon elhangzó szótól mindenki minden eset­ben megköveteli az igazságot. Azt az igazságot, amelyet nemcsak én tudok, hanem amit mindenki tud. így ala­kul át a színpadon az élet so!k apró részletigazsága az élet sűrített, általános igazságává. Ennék az igazságnak a bátor kimondása ad rangot a szín­háznak, s ma a színházlátoga­tó közönség — városon és fa­lun egyaránt — erre az igaz­ságra kíváncsi. Ha így vizsgáljuk a színház negyvenöt bemutatóját, vajon mit mutat a kép? Az arányokkal nincs külö­nösebb baj. Huszonöt prózai és húsz zenés előadásra oszlik a negyvenöt bemutató. A pró­zai élőadások közül tizenegy színmű, tizennégy vígjáték. A bemutatott zenés darabokból mindössze öt az operett, tizen­öt pedig zenés vígjáték, ösz- szes-en huszonhat mái témájú darabot játszottak — hat szín­művét. tíz vígjátékot és ugyancsak tíz zenés vígjáté­kot. Ha csak a számokat vizs­gáljuk, látszólag minden rendben van. A számok azon­ban mást is mondanak. Pél­dául azt, hogy a tizenegy szín­mű közül hetet az első két évadban mutattak be, s az utóbbi három évben mindösz- sze négy ilyen előadásra ke­rült sor. Vagy például: A negyvenöt bemutató kö­zül mindössze hat (három színmű, három vígjáték) fog­lalkozik a mai magyar falu átalakulását jellemző kérdé­sekkel. Ha tekintetbe vesszük, hogy a Petőfi Színpad elsősor­ban a vidék színháza, akkor a bemutatott falusi témájú művek ilyen aránya semmi­képpen sem kielégítő. Feltétlenül szót kíván az a tény is, hogy a klasszikus drámairodalmat eddig mind­össze Gárdonyi, Móricz, Szigligeti és Goldoni kép­viselte a Petőfi Színpad mű­sorában. öt esztendő alatt mér módot lehetett volna találni arra — és megérte volna a nagyobb fáradtsá­got! — hogy például Shakes­peare, vagy Moliere vala­melyik műve is bemuta­tásra kerüljön a megyében. (Az 1964/65. évadra tervezik Shakespeare: Vízkereszt cí­mű vígjátékának bemutató­ját.) Különösen szembetűnő ez, ha végignézzük az ez idő alatt bemutatott könnyű fajsúlyú, keveset, vagy ép­pen semmitmondó darabok hosszú listáját. (Férjek Pa­pucsban, Feleség kis hibá­val, Sportszerelem, Bécsi ka­land. Köztünk maradjon, Ba­latoni szerelem, Őszi nap­sütés, Zsuzsi kisasszony, Mé­zeskalács. Elveszem a fele­ségem, Apa a láthatáron, Ta­vaszi keringő. Szabin nők el­rablása, Gül Baba). Joggal feltehetjük a kér­dést: miért nem színvona­lasabb és igényesebb a Pe­tőfi Színpad? Nem azért hi­báztatjuk, mert sok vidám művet tűzött műsorára az elmúlt öt esztendő alatt, ha­nem azért, mert amikor ne­vettetni akart — s ez ön­magában jó dolog! — le­mondott a társadalmi igé­nyű mondanivalóról, a víg­játék — Hevesi Sándor sze­rint — csak nevében és módszerében víg, valójában roppant komoly dolog s lé­nyege a valóság. Az említett, legkirívóbb példák között azonban hiába keressük bár­melyikben is a mai élei változó valóságát, legfeljebb a máz mai, a lényeg a régi kommerszvígjátékok üressé­gével hat. Nem igaz egyesek érvelé­se, hogy a közönség — el­sősorban a most verbuválódc új színházi közönség — csal a szórakozást keresi a szín­házban. A nézők nem hidet megfigyelők, hanem szenw délyeg együttélők kívánnál lenni: együtt akarnak érez Sophia Loren jelenlég Mad­ridban filmezik. A római biro­dalom bukása című filmben Marcus Aurelius lányát ala- , kítja

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents