Pest Megyei Hirlap, 1963. július (7. évfolyam, 152-177. szám)

1963-07-07 / 157. szám

1963. JULIUS 7, VASÁRNAP

“WiWtfP

Üzenet a világűrbe

VÁRHATÓ-E A MARSLAKÓK ÉRKEZÉSE?

„Hát velem sem iszol?“

— Figyelem, figyelem! Rendkívüli hírt közlünk! Marslakók szálltak le a Földre. Figyelem, figyelem! Néhány perc múlva folytatjuk rendkívüli híradásunkat, addig pedig hallgassák meg, hogy Gina Lollobrigida minek köszönheti szépségét...

Ezzel a szöveggel szakította meg adását néhány évvel ezelőtt egy amerikai magán-rádióállomás.

A hírre nagy fölfordulás támadt. A rádió hírszerkesztőségiének telefonja szüntelenül csengett. Felaaklatott idegzetű emberek kértek további információkat. A megrémült rádióhallgatók ostrom ailá vették az újságok szerkesztőségeit és az állami tájékoztató szervek központjait, hogy. megtudják, miit történt? Hol vannak a marslakók? Repülő csészealjaikon érkeztek meg? Váltható a közeli órákban a Földünk katonai megtámadása?

Záporoztak a kérdések és a hír, melynek csupán az lett volna a célja, hogy felhívja a figyelmet az utána következő kozmetikai reklámműsorra, alapos felfordulást keltett. Az újságok óránként adták ki különkiadásaikat, hogy kielégítsék a kíváncsiakat, akik minél többet akartak tudni a titokaztos, földön túli világróL

Százezer éves idöparány

Néhány évvel ezelőtt, az űrhajózás előtti időkben a távoli világok értelmes lényeinek kérdése az újságok irodalmi rovataihoz tartozó anyag volt. Mondanunk sem kell, alig volt más ezekben a cikkekben, mint mese. fantasztikum. Azóta rohamléptekben halad a tudómén v és a ,.marslakók" átkerültek a tudományos rovatokba.

Ma már egyetért abban a tudományos világ, hogy ha a bolygókon megfelelő feltételek alakulnak ki, ott élet keletkezik. Az élet sok száz millió és sok sízáz milliárd évet meghaladó fejlődése során kialakulnak különféle fajok és meglehetősen késői saakasz, a pszichozodkus korsók, az az idő, amikor megjelennek a gondolkozó lények.

Az ember „mindössze” néhány százezer évvel ezelőtt jelent meg a Földön. Tételezzük fel, hogy fennmarad még egymilliárd évig.

Ennyi idő emberi vonatkozásban végtelennek fogható fel, de a világmindenség egészéhez mérve, csak egy idő- parány. És azt is tudomásul kell vennünk, hogy más égitesteken is csak hasonló „időparányok” alatt léteznek gondolkozó lények. Eíbből logikusan következik, hogy gondolkodó lények közötti kapcsolat csak akkor valósulhat meg, ha a pszichozoiku- mok ideje egybeesik. Ennek nem kizárt a lehetősége, de feltehetően kevés a valószínűsége. És hogy éppen a közeli Marson élnének gondolkozó lények, szinte teljesen valószínűtlen.

A Venus már felelt

Az értelmes lények lakta bolygók közti összeköttetésnek ma már megvan a lehetősége. Erre a célra fel lehet használni az elektromágneses hullámokat. A rádió" csillagásizat már azt is meghatározta, hogy milyen hullámtartományba tartoznak a felhasználható sugárzások.

A bolygók közti érintkezés első formai megnyilvánulása már megtörtént. A felszabadulás utáni évben Magyarországról küldtek jelzést a Holdra és érzékeny műszerrel a visszavert jelet felfogták. Négy esztendővel ezelőtt felelt először a Venus visszhangja. Ezek a jelzések, mint már közöltük, nem az űrből érkező, eredeti jelzések, hanem csupán a földi jelek visszaverődései. De ugyanilyen alapon eredeti jeleket is felfoghatunk, hiszen ma már olyan nagy méretű antennákat és nagy érzékenységű vevőberendezéseket is építettek, melyek tíz fényév távolságból is „megértik” a jeleket.

Ha feltételezzük, hogy más bolygókon értelmes lények élnek, akikor meg kell találni az érintkezés nyelvét, olyan gondolatközlő rendszert kell megalkotni, amit minden értelmes lény megérthet, ha rendelkezik olyan technikai berendezéssel, mely a jelzéseket felveszi. A gondolatközlés szempontjából viszont mellékes, hogy ezek a lények milyen alakúak, repülő csészealjakon közlekednek vagy sem.

Milyen az űroroszlán?

A világűmyelv azonos jelzéseket tartalmaz, melyeket

,az egyszerűség kedvéért jelöljünk az ábécé nagybetűivel. Ezekkel a jelekkel megtaníthatjuk a világűmyelvet a távoli bolygók lakóival, ha még nem tudnák.

Küldjük például a követ- ! kező jelzéseket:

ABA

CBC

DBD

EBE

Ha ezeket a jelzéseket rendszeresen küldjük, távoli partnerünk meg fogja érteni a törvényszerűséget, mi a B jellel az egyenlőség fogalmát határoztuk meg. Ezután küldjünk újabb jeleket:

AAFA

CCFC

’^DDFD

EEFE

Ezekből a jelekből viszont az derül ki, hogy az Fa „nagyobb” fogalom megjelölésére szolgál.

AGAA

CGCC

DGDD

EGEE

Hasonló elgondolás alapján ; a G a „kisebb” fogalmat je, lenti.

Ezen az alapelven káin- i dúlva, a tudósok ma már úgy- | szólván minden összetett fogalmat ki tudnak fejezni, és amire még nincs jel. rövidesen arra is lesz. Az űr- ■ nyelven természetesen nem ! lehet nemzeti nyelveken be- I széLni, még csak azt a fogalmat, hogy „oroszlán” sem I tudjuk kifejezni, de teljes : részletességgel körülhatárolhatjuk a különféle jellegze- I tességeit éppen úgy, mint amikor a „barkochba” játékkal csak „igen” és „nem” válaszokkal pontosan meghatározhatunk Egy fogalmat.

A tudósok magas színvonalú természettudományi társalgást is folytathatnak a jelentkező távóli világok tudósaival. Elméletileg nem kizárt, hogy ilyesmire sor kerül. Az első földi lépések mindenesetre már megtörténtek. Hatalmas adó-vevőállo- sok épülnek. Üzenetek repülnek az űrbe és elektronikus agyak próbálják megfejteni a messzeségből érkező. ma még ismeretlen értelmű jelzéseket. Ki tudja, hátha valamelyik távoli bolygó lakói küldik üdvözletüket és türelmetlenül "várják a választ.

M

eglett férfinak számít, hiszen már harmincéves, mégis sír. Némán nézem, va- I lami elszorítja a torkomat. Az ! ember jobban megdöbben, ha férfit lát sírni. Talán azért | van ez, mert a férfi sírása mögött komolyabb doigot, i nem mindennapi ügyet sejtünk? Azt hiszem, igen. Figyelem az arcát, nem zavarja. Nem dühös, inkább végtelenül elkeseredett sírás ez, i olyan, amit még egy férfi i sem szégyell, tán azért, mert , az okot jobban szégyen',!,

| amiért nem tudta lenyelni a i könnyeket. Értelmes, szomorú I arc néz rám, sírása görcsös, l szaggatott zokogás inkább, j Bandival évekkel ezelőtt egy albérletben laktunk, azitán el- I vetődtünk egymástól, ritkábban találkoztunk, de megőriztük egymást jó emlékezetünkben. Tavaly tavasszal beszéltem vele utoljára, akkor : még a gépgyár KISZ vezető- ! ségi tagja volt. Jófejű, értelmes fiú, szerette a szak- ! máját, technikus volt. És j már akkor, régen is szerette I az italt. „Pedig nem bírom I ám, öregem” — szokta mondani. Igazán nem bírom, csak hát..Bár akkoriban 1 még nem volt feltűnő, hogy iszik, egyszer-kétszer ugyan jobban felöntött a garatra az átlagosnál, de azért nem lehetett rá haragudni, mert ■ másnap mindenért elnézést és bocsánatot kért, aztán fogad kozott: így öregem, úgy öregem, én egy csapni való ember vagyok, de majd csak I felkötöm a textilt, meglátjátok! Meg ehhez hasonlókat mondott még. Aztán én elkerültem a lakásból, megnősültem. Később ő is megnősült. Az üzem függetlenített könyvtá- ; rosnőjét vette el.

M

ost az italboltban találkoztunk. Szódáért jöttem, ritkán iszom még sört is, csak ha nagyon muszáj.

! Én ismertem meg először.

1 Egy talponálló asztalkára tá- 1 maszkodott, pohara hasában ! lel deci lehetett még a fröccs- | bői. Ruhája gyűrött, haja ! kúszált, én azt hiszem, hogy j inkább ravaszdi szemére fi- j gyeltem fel, ami nagyon jellegzetessé tette arcát. Tétován intett, odaléptem hozzá.

; — Szervusz, Bandi ...

j mondtam, nem köszönt visz- j szi, csak ingatta a fejét. —

1 Hogy vagy, régen láttalak. — Most sem felelt csak felhúzta a szemöldökét. Nem

tudtam, hogy mit kérdezzek még tőle, mert valami furcsa fény bújkált a szemében. Nehéz lenne elmondani, milyen. Bár mondom, a tekintetéről ismertem rá, mégis, amikor hozzáléptem, meghökkentem. Ez az ismeretien árnyalat hökkentett meg. Zavartan ácsorogtam, nem tudtam, hogy mit csináljak? Sietnem is kellett volna, hiszen várták a szódát. De a barátomat sem hagyhattam így magára. Nem is tudom, mennyi idő telhetett el, amikor felkapta a poharat és akár a röviditalokat szokták, olyan mozdulattal felhajtotta . a maradék fröccsöt. Száját meg se törölte. Megszólalt:

— Zavarban vagy. mi?

Inteni akartam, hogy dehogyis, ám ő folytatta. Nem is volt nagyon berúgva.

— Ne hazudj! Én is zavarban lennék, ha ... — legyintett. — Nem érted te ezt! Ennél lejjebb nem juthat az ember! — Kinézett az ablakon. Nagy kirakatablaka volt az italboltnak, hirtelen felkiáltott és a váll- tömésemnél fogva az ablakhoz húzott. — Látod? Nézd csak azokat!

L

áttam, hogy két vagányforma diskúrál egy iszonyúan részeg emberrel. Any- nyira kapatos volt az illető, hogy a sapkája sem állt meg a fején, minduntalan leesett. s az egyik vagány le se porolva visszatette, ezen aztán röhögtek.

— Látod! — nézett rám Bandi, szeme jócskán véreres volt, már újra meg tudtam szólalni:

Látom hát! — mondtam.

— Dehogy látod. Dehogy...! Nézd csak tovább! — s azzal csaknem nekilökött a földig érő üvegablaknak. Azok ott kint még mindig beszélgettek. Végül látom ám, hogy a részeg, a sapkás nehézkes, bizonytalan mozdulatokkal veti le a kabátját, "aztán az ingét. Majd az egyik va- gányformájú összegyűrt tízforintost ad a kezébe, és a sapkás máris az italbolt bejáratát célozgatja. Úgy is lett, nemsokára bejött és sorba állt a kasszánál. Már csak zakó volt rajta, ing nem. Fel voltam háborodva. — De hiszen — akartam tiltakozni, kirohanni vagy valamit csinálni, de Bandi barátom erősen fogta a kabátomat. ■— Maradj! Fizettek az ingért;

Nem? Nahát! A bor... A bor az oka ..; — Ekkor kezdett sírni Bandi.

Nemsokára ott álltunk, kezünkben egy-egy kisfröccsel a talponállónál, mert Bandi rávett, hogy igyák. Ráálltam hívására, másként nem volt hajlandó elmondani keserűségét.

— Hej, te! Elhagyott a feleségem is. — így kezdte és lassan-lassan kialakult a kép. Kétszer otthagyta már Bandit, mert részegen ment haza. Néhány nap múlva sikerült visszacsalnia az asz- szonyt, akit nagyon szeretett. De ezúttal úgy látszott, hogy minden hiába. Már két hete, hogy elment hazulról, és szóba sem akar állni Bandival ... „pedig szeret ám ő is1’ — vigasztalódik a barátom, aki most már elkeseredésében is ivott „Látod, úgy járok, mint a sapkás pasas, ha nem hagyom abba’’ — mondta. Teljesen lezüllök és nem segíthet senki se rajtam. Érted?! Senki. csak én... Én meg... Ejh! — a talponálló lapjára hajtotta a fejét. — A gyerekemet is úgy szüli meg, hogy nem is tudhatok róla.

Megittam a fröccsöt, de megrázkódtam. Bandi már megint a kasszánál állt, és amire megmozdulhattam volna, újra ott volt két fröcs- csel.

— Nem kell! — mondtam neki, és mérges lettem.

— Velem sem iszol? Már te sem? — úgy markolta a poharat, hogy félő volt, összeroppan a kezében.

— Nem Bandikám. Lehet, hogy így kezdted te is — mondtam neki szelíden — és látod, hova jutottál? Én is ezt csináljam? Micsoda embertelen kívánság az: „velem sem iszol?“ Senkivel sem! Még magammal sem!

J

ól eljárt gz idő. Az utcán'"sétái tunk. Később felhívtam a feleségét, azt mondta, hogy nem bízik a férjében, a gyereknek rendes otthont akar. Már letette a kagylót, én még mindig tartottam a fülemnél és a telefonfülke üvegén át néztem Bandi kétségbeesett arcát, amelyen már-már felcsillant valami remény, néztem és féltem kilépni melléje, mert nem tudtam, hogy mit mondok majd neki.

K. D.

Tragédia és történelem a Galga völgyében

Ismét elém került

szó. Csak ennyi: SÖTÉTSÉG. Öt éve írtam egy jegyzetfüzetbe.

Nyári nagytakarítást kezdett anyám, rámparancsolt, tegyek rendet a fiókban: „Annyi ott apapír, hogy több, mint a szomszéd üzletben”.

Megint a fekete szó. Minden évben — ha takarítunk — visszatér. Mint egy pontosan járó furcsa lelkiismeret.

öt éve... Gátakat tört az ár. Veszély volt; kétezer hold termést, nyolcvan család kenyerét. szájak helyett víz zabálja meg. Aztán remény jött; kotrógépek, szakemberek éjjel-nappal munkában — talán mégis lesz kenyér.;.

Riportot írtam erről. A riport a Pest megyei Hírlapban megjelent. A Galga völgyében feljegyzett számtalan mondat a füzetből télire gyújtós alá került. De itt maradt a fekete szó! Az utolsó lámpa. Csak ennyi — nagy betűkkel: „SÖTÉTSÉG”.

Egy szó. Ha ránézek, elém szalad ezer. S érzelem ébred. Taszít és húz, mint hajóról kikötőre feszített vastag kötél.

Zúgott a viz, ráncokkal kerített parasztszemekbe félelem futott, s akkor mellém állt egy apró öregasszony. Néma veszélyt nézte, nem az övé a föld. nem az övé a viz — fél szavakkal a maga baját kapkodta eL Úgy érezte, nagyobb

baj az, mint az elöntött két- 'ezer hold. Intézzem el, mondta, a lányát vigyék ingyen- szanatóriumba. Mert bolond a lánya, nincs már esze neki, hegyed százada.

Zúgott a víz. az öregasz- szony nem a vizet nézte, a tekintetem nézte:

— Mentem én már tanácstól istenig, mindenki ígért, senki se tett, miért van akkor. úgy mondják; a szegény ember szavára is adnak...

Zúgott a víz. feljegyeztem a nevét, címét, s ígérteim is; ha nyolcvan ember baját elintézem, elintézem egyél, az övét is.

Kezem után kapott, csókolni akarta. Menekültem a víz, a veszély felé ...

Két hónap múltán----------------------ismét. Minden csendes volt. Némán guggoltak az alacsony házak. Por seperte az utcát.. . Aztán, ahogy ajtótól ajtókig kopogtattam. beszédre nyíltak a parasztszáiak és megborzongott a Galga völgye. A bolondról beszéltek, kinek huszonöt éve megvette eszét a kapzsiság...

A

z öregasszony felé vettem utam. Jómódú téglaház ágaskodott. Az udvaron szalmaszag. A falon kőszent. Tenyerét tapasztva imádkozott.

Kitárult a konyhaajtó. Fa- priccsen ült a bolond. Szája

vértelen, arca gipsz, szeme

mint az üveg.

Köszöntésre nem bólintott. Kezével kékpöttyös pléhtá- nyérban motoszkált. Tejjel itatott kenyeret evett. Kora ötvenegy év. Neve; Pesti Im- réné.

Az anyja száradt-gyökér, nyolcvanéves öregasszony. Sír, Szoknyáját markolássza. és idézi a harminckettes esztendőt:

— Az ura mindennek az oka ... Két évig vótak együtt, aztán itthagyta. Az .anyjával Gutára ment. Az vitte el. az anyja ... Az. Mer’ a kedvence volt neki.

— Nem vöt oka. hogy elvigye a fiát, csak elvitte... — Nagyon hosszút hallgat. — Aztán ahogy külön éltek, rá fél évre a lyányom egyszerre csak írni kezdett a falra. Azt írta, hogy mindenemet elveszítem . . . Folyton csak azt irta..; Aztán elment neki az esze.

Megint hallgat. Kétkedő szemembe néz és esküdözik:

— KŐjjé váljak, ha nem mondtam igazat.

A falon a kőszent még mindig összetett kézzel, mozdulatlanul imádkozik.

Megyek az úton. Mögöttem a

. ... ...I ház. A szomszédból kendőbe bugyolált asszony lépésem mellé szegődik. Sandít és sárgafogú szájából hadarja a beszédet:

— A bolond miatt gyütt? Mit mondott az öregasszony? Mer’ nem mond az igazat. Tuggya meg, ü tette bolonddá a lyányát. Elzavarta az urát. Mert szegény leginyvót. Nem vót annak, csak a keze... Cseléd vót náluk. Elzavarta... Abba bolondult bele a lánya... Az fájt a rossznak, hogy sok gyereke lesz, oszt szétviszik a vagyont, a házat...

Öklét rázza reszketőn:

— Fukar az, mint a fene, Most se takarja a lyányát sose rendesen, csak rossz lúpok- róccal... Én a rokonya vagyok, de azt mondom, abba a vinségbe mindenféle rosszaság beleszállt...

Indulok tovább. Egy kerítésen kézzel festett bádogtábla: „Szövetkezeti daráló. Pesti István géplakatos”.

A volt férj bátyját faggatom.

Szűkbeszéddel ezt mondja:

— Hogy milyen volt az öregasszony, azt én is tanúsíthatom ... Nagyon tartották a vallást, és éppen ezért mindig pénteken vágatta le a disznókat, hogy senki se ehessen a húsból. Másnap reggel meg előbb kelt, mint a nap. és mielőtt a többiek talpon lettek volna, a kolbászt, a hurkát, az aszódi piacra vitte eladni... Az öcsém el akarta vinni tőle a feleségét. A vén- ség megakadályozta. Azt kiabálta: „Inkább bolonduljon meg. mint hogy vele menjen ..És megbolondult... Ha bővebbet akar hallani az esetről, menjen az öcsémhez, az Acsaűilaki Állami Gazdaságban dolgozik.

Az acsaújlaki kastély mögött Pesti Imre állatgondozó

esőköpenyét a szalmabálára teríti és hellyel kínál.

Kis szeme fáradtan néz. Szava halk, mintha csak önmagának beszélne:

— Szerettem az asszonyt... Boldogultunk. De egyszer aztán kiadták az utamat. Két hold föld miatt... Cseléd voltam náluk, megszerettük egymást, egybekeltünk... Nem volt nekem semmim, de volt két kezem ... Aztán jött a baj, a két hold föld.., Házasságunk második esztendejében anyám hat hold földet örökölt Gután ... Anyósom azt követelte, ebből a nekem járó két holdamat jussolják ki, és ragasszák az ő földjükhöz. Nem így lett... Anyámnak is akkor lett életében először földje, nem adta ... Kezdődött a civakodás, a kiüldözésem ... Egyik este, amikor vacsoráin i készültünk, anyósom kikéit magából és rámordított: „Ne üljön többet az asztalunkhoz kenyeret szegni!.. .’*

Kicsit hallgat, apró szeme tompán fénylik:

— Hogy kapzsi volt az öregasszony, azt én még elviseltem volna, százszor összevesztünk volna, százszor kibékültünk volna, csak azt ne mondta volna, hogy ne üljek többet az asztalukhoz kenyeret szegni... Fájt nagyon ez, mert ezzel íreztette igazán, hogy senkinek vesz, cselédszámba vesz a módos háznál... Felálltam az asztaltól és lefeküdtem. Az istállóba. Ott, ahol rég. Azt hallottam még, amikor az anyósom azt mondta a feleségemnek:

— „Nem kell neked búsűlni. Kapsz te legényt különbet, módosabbat..." Nem feleltem rá. Gondoltam, még alszom

egyet itt, aztán reggel indulok. Ügy is tettem... Elmentem.

Elnézett a tavaszi messzeségbe, mintha* onnan távolról, az ég aljáról lesné a történet folytatását:

— A szomszéd faluba mentem. De csak szerettem a feleségemet. Hivattam többször is, jöjjön velem. Azt üzente, se testének, se lelkének nem kellek. Nem jött, mert az a vénség hatással volt rája. Nem eresztette. Még a plébánossal is voltunk ott békülni, hiába... Nemsokára aztán megbolondult ... A szegény.

Kockás papíron ífkete szó.

SÖTÉTSÉG, öt éve írtam egy jegyzetfüzetbe.

Nyári nagytakarítás van. A fiókból ismét elém jött. Mint egy pontosan járó furcsa lelkiismeret.

A Galga völgyét két éve már védősáncok veszik körül, árvíz nem eszi meg a nyolcvan család kenyerét. De a szó itt maradt öt évig. Fekete tintával írt szó. csak ennyi — nagy betűvel: „SÖTÉTSÉG’.

Berreg a telefon. Interurbán. Én kértem. Takarítás közben.

Szaggatott mikrofon szavak ide. és szaggatott mondatok negyven kilométerre a Galga völgyébe... A falu, termelőszövetkezeti falu ... Együtt háromezernégyszáz hold. Egy tagban. Közte van az öregasz- szony földje, közte van Pesti Imre két holdja. Együtt, egy parcellában. háromezer-há- romszázkilencvennyolc holddal.

A papírra jegyzet fekete mondatot odanyújtom anyámnak; tegye el fásládába, jó lesz télire — tűz alá gyújtani.

H. Barta Lajos