Pest Megyei Hirlap, 1963. június (7. évfolyam, 126-151. szám)

1963-06-09 / 133. szám

1963. JÜNIUS 9, VASÁRNAP *f£C*e« 3 KÖNYVESPOLC Juhász Gyula 1883—1937 Három Csehov-mű menyre született műfajban, a drámában elvesztette a cselek­ményt, hogy cselekvésre már képtelen alakjait lényük jel­lemző oldaláról, lelki-gondola- ti-hangulati életükben minél teljesebben megmutathassa. A tompa fájdalmú Csehov, a szomorúság lírikusa helyett most egy másik Csehovot lát­tunk a Madách Kamaraszínház­ban. Groteszk humorú, kaján arc jelent meg az egyfelvoná. sasokban. Csehov ezúttal kö- nyörtelenüll csépel a szatíra ostorával, cselekményesen vé­resre csipkedi az országot és a kort, s a kor jellegzetes tí­pusait. De közben önmaga is jót nevet élvezve önnön !7co— médiázását. A világ, amelyet Csehov a vígjátékokban teremt, jellem­zően groteszk és kisszerű. ír ?gy egyfelvonásost, Leányké­rés elmen, úgy általában az érdekházasságról, s a mulatsá- 7os téma és cselekmény vázára rászövődik egy szánalmas, tár­sadalmi méretű kutyakomé­dia. Kutyakomédia, amelyet életként él végig a kis- és kö­zépbirtokos nemesség. Vagy ott a Jubileum. Jó bohózatíró­ra jellemző komikus helyzetek sorozata — és mellesleg talá­lóan megrajzolt, alapvetően kinevetésre ítélt jellemek ösz- szecsapása, groteszk társadal­mi háttérrel. A másodiknak játszott Medve csak indirekten foglalkozik a korral, itt a hangsúly néhány apró, de időt­lenül is jellemző emberi tu­lajdonságra tolódik. Persze, W^VNXVWWWWVWWW'WWVWWWWW'VVW'vv X^XNXXXXXXXXXXXXXXXXX'O.XXXXXXXXXXXXXXXXXXXX^a Falu Tamás: FALUSI KERT Még az idén bemutatják filmszínházaink a Csillagos jegy című nagysikerű szovjet filmet. Két főszereplője Ljudmila Marcsenko és Alekszandr Zbrujev Most ébredtek fel a mályvák, Keblük sóhajtva kitárják, S már tudja a petunia, Hogy nem szabad aludnia. Rezedák és fodormenták Illata egymásba leng át, Veréb hintázza a bokrot. Árnyékában szegfűk, floxok. Szerény volt a kis kert álma. Nem szerepeit benne pálma, Vágyódva ő mást nem áhít, Csak az ablakba muskátlit. Színes, kedves minden ágyás, Nincs ő bennük nagyravágyás, Nem kívánnak világsikert... Boldog, boldog falusi kert. Marina Vlady a Méhkirálynő című filmben nyiíjtott játé­kával a cannes-i filmfesztivál legjobb női alakításáért járó díjat nyerte el ÍXXXX>XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXSXXXXXXXXXXXXX>XXXXXXXXXXXXXXXXX'^X'^XXXXXXXXXXX'XXXXXXX>XXXXXXVXXXXXXXXXXXXXVvXXXXXXXXXXXXXXXXXXV.XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXNXXX^XXXXXXXXXXXX>XXXXXSX'XXXXXXXXXX^.XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX'OXXXXXXXXXXXXXXXXXXWvX> Jugoszláviai kaleidoszkóp /. NEO PLANTA, Novi Sad, Újvidék, Neusatz... Alig két évszázada, hogy az egykori Péterváradnak ezt a révhe- lyét várossá nyilvánították, de ebben a két évszázad­ban a fejlődés, kibontakozás olyan energiája feszül, ami­lyent kevés városnál tapasz­talhatunk. Már a múlt szá­zad közepén komoly keres­kedelmi központ, a kibonta­kozó szerb polgárság ereje az egykori Szentendre és Bu­da helyett itt tömörül, itt létesítik az első szerb gim­náziumot és a hatvanas években már ide helyezik át a szerb művelődés közép­pontját, a Pesten 1826-ban alapított Szerb Maticát. A múlt század végén a „szerb Athén” jelzőt kapja, s ha­bár azóta rég elragadta tőle ezen a téren az elsőbbséget Belgrad, ezt a jelzőt ma is büszkén viseli. Négy évtizeddel ezelőtt, fiatal újságíró koromban is­merkedtem meg a várossal. Szemben, a Duna újvidéki oldalán, még álltak a régi bástyák, s a főutcával pár­huzamosan, de alig pár száz méterre tőle, még a Limán mocsarai poshadtak. Ma az egykori mocsár helyén palota­sorok állnak, a Pétervárad- ról Újvidékre nyílegyenesen futó sugárút vonala az új postaépület 16 emeletes épü­letébe torkollik. Ha Debrecen Ady korsza­kában a „maradandóság vá­rosa” volt, a Vajdaság mai fővárosára el lehet mondani, hogy a lüktető, folytonosan előre hullámzó fejlődés, mozgás, a forradalmi nyug­talanság városa. Ez volt már a régi, polgári világ idején is, a királyi Jugoszlá­viában, de kétszeresen az ma, amidőn a húszas-har­mincas években indult s ma már deresedé hajú „fia­talság” szerb és magyar intellektuelljei, példás egyet­értéssel dolgoznak ennek a mindinkább növekvő város­nak a kibontakoztatásán. Ha valaki — mint én — két- három évenként látogat el ebbe a városba, mindig újabb és újabb meglepetés­ben részesül; mintha valami óriás kéz forgatná fel a régi város rendjét és képét; a belvárost teljesen átalakítják, új utcasorokat nyitnak, az egykori villamos helyett ma gyors autóbusz szaladgál, a hajdani vasúti híd helyett egészen másutt, a várostól keletre íveli át a Dunát a tömör és impozáns vasbeton- szerkezet, amelyen kocsik és vonatok futnak egymás mel­lett, az egykori, immár ki- vénhedt és szűkké vált pá­lyaudvar állomásépülete he­lyett most kezdik építeni a város ellenkező, északi ol­dalán, az új pályaudvart, s a belgrádi fővonal már nem a város déli oldalán hú­zódik, hanem az északin. Miért mondtam el mindezt egyetlen nagy lélegzetvétel­lel, mintegy bevezetőjeként jugoszláviai útinaplómnak? Mert ez a gondolattársítás ellenállhatatlan erővel tá­madt fel bennem, amidőn az Újvidéken az idén im­már nyolcadszor megrende­zett Sztérija-játékak első estéjén Miroszláv Krlezsa, a nagy horvát író „Kolumbusz Kristóf” című színművét lát­tam. A Sztérija-játékokat, a szerb, horvát, szlovén, ma­cedón nyelvű színházak im­már hagyományossá vált évi vetélkedését és seregszemlé­jét az idén hetvenedik élet­évét betöltő és a horvát iro­dalomban immár fél évszá­zada alkotó Krlezsának ezzel az eddig meglehetősen keve­set játszott „legendájával” nyitották meg, s ennek a drá­mai alkotásnak legfőbb mon­danivalója az, hogy az élet­ben soha sem szabad megáll­ni, soha nem szabad visz- szafordülni, a megállás, meg­torpanás erőivel szembe for­dulva kell a további hala­dásért harcolni, mindhalálig. Talán egész Jugoszláviában nincs más város, amelyben méltóbban lehetne ezt a hitvallást tenni, mint éppen Noviszádon, s ha nem is tudatosan, de mindenesetre nem ítéletlenül választotta ki az újvidéki Szerb Népszín­ház vezetősége Krlezsának éppen ezt a fiatalkori da­rabját, hogy ezzel nyissa meg az idei Sztérija-játéko­kat. A MAGYAR KÖZÖNSÉG Miroszláv Krlezsa színpadi művei közül eddig csak a Glembay-trilógia legkiemelke­dőbb alkotását, a Glembay­Umitedet ismeri, amelyet négy évvel ezelőtt a bu­dapesti Nemzeti Színház mu­tatott be; regényei közül a Filip Latinovicz hazatérését, költészetéből pedig Petrica Kerempuh balladáit. Pedig ez a dinamikusan harcos, írói és emberi fejlődésében egyetlen pillanatra meg nem Pataki László és Szilágyi László a Léda egyik jeleneté­ben álló, őrökké új utakat ku­tató. hömpölygő és elsodró stílusú író valóban megér­demli, hogy a magyar kö­zönség is jobban megismer­kedjék vele, annál is in­kább, mert ő jól ismer bennünket, Petőfit, Adyt, azt a magyar életet, amely ellen annak idején legjobb­jaink küzdöttek, vele pár­huzamosan. (S milyen jó volna, ha viszont Krlezsa is közelebbről megismerné az átalakult, a szocializmus je­gyében kibontakozó, új ma­gyar életet és irodalmat, amelyről elmondhatjuk, hogy ellentéte az ötven év előtti­nek.) A költészetben, dráma­írásban, regényben és el­beszélésekben, kritikában, esz- széírásban, harcos pamfle- tekben egyaránt elsodró és mindent legyűrő erejű író és polihisztor, a nagy szer­vező, aki a második világ­háború befejezése után az írást félretéve nekilátott, hogy megteremtse a mai Jugoszláviában oly nagy sze­repet betöltő Lexikográfiai és Bibliográfiai Intézetet, ez a fél évszázada el nem ful­ladó lélegzettel küzdő, épí­tő, író és szervező, folyóira­tok sorát indító Krlezsa ma olyan tekintélynek és elisme­résnek örvend hazájában, amilyenhez hasonló csúcs­pontra — legalább is életé­ben — eddig egyetlen magyar író sem emelkedett. így hát szinte természetes, hogy az idei Sztérija-játéko­kat Miroszláv Krlezsa drá­máinak jegyében rendezték meg. A játékokat annak a kiállításnak megnyitása ve­zette be, amely fényképekben, rajzokban, egykori plakátok­ban és színlapokban tárta a néző elé Krlezsa dráma­írói működésének ötven esz­tendejét, első „legendáinak” bemutatásától az Areteu­szig, amelyet nemrég írt Krlezsa, s amelyben arról tesz hitvallást, hogy a fasizmus ittmaradt háborús erői el­len lankadatlanul kell foly­tatni a harcot. A Glembay-trilógia drámái közül az Agóniát a ljublja­nai Szlovén Nemzeti Színház, a Lédát pedig horvátul a zágrábi Nemzeti Színház, magyarul pedig a szuboticai Népszínház magyar társula­ta adta elő. S habár a sza­badkai színház magyar szí­nészei az ország legjobb színházainak művészeivel egy sorban talán érthető el­fogódottsággal játszottak, mégis, ez az előadás nagy sikert aratott a Jugoszlávia, sőt elmondhatjuk, hogy Euró­pa minden részéből összese- reglett közönség előtt. A Sztérija-játékok vezetősége részéről nemes és emberi gesztus volt, hogy az orszá­gos, nagy vetélkedőn — ez­úttal először — jugoszláviai magyar színtársulat is részt vehetett. A főszerepben Pa­taki László nyújtott dicsé­retre méltó előadást, Virágh Mihály rendezéséről pedig a jugoszláv kritika is megál­lapította, hogy a Krlezsa- drámáí’ közül ő tudta a kor­szakot és annak jellegzetes­ségét legjobban a színpadra varázsolni. KRLEZSÁT tehát ott érez­tük a Sztérija-játékok min­den egyes napján, minden megnyilvánulásán, csak ép­pen a híres horvát író és polihisztor személyesen nem volt jelen. Krlezsa nem sze­reti az ünnepeltetést, s vele később. Zágrábban találkoz­tam. De majd erről legkö­zelebb. Csuka Zoltán így is végigneveti valamennyi néző. Az atmoszférateremtés mes­tere, Csehov, most olyan rende­zőt kapott, akit ugyancsak az atmoszférateremtés mestere­ként tartanak számon a szín­házi életben. Adám Ottó a sa­játos csehovi légkört gondosan megőrizve, a csehovi mondani­valót pontosan értelmezve, színészeivel egyetemben re­mek komédiázást produkál. S hogy teljes legyen az illúziónk, Köpeczi Bócz István díszletter­vezővel és Mihalkovszky Er­zsébet jelmeztervezővel külső­ségeiben is tökéletesen felidé­zi a kort. A színészekről csak jót Írhat­tunk. Igaz, hogy a Medvében Pécsi Sándor és a Jubileum­ban Kiss Manyi a kelleténél felszabadultabban komédiázik, de alakításuk így is az egysé­ges stíluson belül marad. Vá- rady Hédi a meglepetés erejé­vel hat a Leánykérésben, Tol­nai Klári, Greguss Zoltán, Psota Irén és Márkus László ugyancsak nagyszerű élményt nyújtanak. A szereplőgárdát kiegészíti még Kőműves Sán­dor, Basilides Zoltán és Löte Attila pontos, mulatságos já­téka. Csehov másik arca méltó körülmények között mutatko­zott be a Madách Kamaraszín­házban — összegezve: a pro­dukció rendkívül magvas és rendkívül kellemes évad végi szórakozás. Murányi József V\\\\\\\\\\\\\\\V- •'' 'W \\\\\\\\\\\\\\\V» Az orvos, akit negyven­négy éves korában a halhatat­lanságba vitt el a tüdöbaj, ki­tűnően ismerte az életet. An­ton Pavlovics Csehov éppen azzal vált halhatatlanná, hogy orvosként is író volt és író­ként is orvos. Orvos, aki meg­állapította a századvégi orosz valóság egy darabjának diag­nózisát: az a lelket, életvágyat pusztító betegséget, amelynek baktériumai a társadalom alig mozduló mocsarában tenyész­nek. De író is volt, aki min­denben, még a pusztulásban is meglátta a szépet, s akit tom­pa fájdalommal töltött el a szépségnek és az ember em­beribb arcának pusztulása, író, aki a leginkább cselek­XXXXXX\XX\XXXXXXXXXXXXXXXXXXXWXXXXXX\XXXXX;> j Juhász Gyula, 1883—1937 A címet viselő vaskos kötet Paku Imre gondos szerkesz­tésében jelent meg. Célja a kortársak — barátok, írók, költőtársak, újságírók, ro­konok, ismerősök — egykori megnyilatkozásainak össze­gyűjtése, s a költő önéletrajz jellegű verseinek, feljegyzé­seinek, leveleinek, karikatú­ráinak időrendi beépítése, s így egy életrajz jellegű kö­tet közrebocsátása. Az el­képzelés megvalósult. A hi­hetetlenül nagy kutatómun­kát igénylő adatgyűjtés ered­ménye, hogy az olvasó az apróbb mozzanatokig meg­ismeri a tragikus sorsú, mel­lőzött, kedélybeteg zseni két­ségbeesett vívódását, kevés örömű életét. A kortársak közül Ady Endrétől, Babits Mihály­tól, Kosztolányi Dezsőtől, Ka­rinthy Frigyestől, Kassák Lajostól, Móra Ferenctől, Jó­zsef Attilától, Tóth Árpád­tól, Dutka Ákostól, Bródy Sándortól stb. közöl a kötet cikkeket, tanulmányokat, ver­seket, leveleket. Az egykori cikkek és riportok közül Ma­gyar László írásai foglal­nak el legnagyobb terje­delmet, aki Juhász Gyula életének utolsó két évtize­dében a költő legszűkebb ba­ráti köréhez tartozott és a szegedi, valamint a fővárosi lapokban rendszeresen meg­jelent írásaival a leghitele­sebb krónikása volt. Egyike volt azon keveseknek, akik ; még Juhász Gyula életében védték a költőt a méltatlan támadások ellen, és harcol­tak azért, hogy nagyságához méltó megbecsülésben része­süljön. Példa erre az adat­tárban ugyan közölt, de a kötet ‘ anyagaiból sajnálatos módon kimaradt két neveze­tes riport, amelyben a költő jogtalanul megvont tanári nyugdíjának folyósítását kö­vetelte. Nem lenne érdekte­len egy olyan kötet kiadása, amely Magyar László vala­mennyi Juhász Gyuláról szóló írását — közte azt a költő emlékéhez mindenképpen mél­tó kis életregényt, amely 1942-ben jelent meg Nagy­váradon, Milyen volt szőke-; sége... címmel — foglalná ■ csokorba. A gondosan, szépen összeál- : lított monumentális kötet; egyetlen hibájául róható fel : a nagyközönség szempontjá-: bői, hogy helyenként túlon-: túl elaprózott részletkérdések; tömegével terheli meg az: olvasó figyelmét. Kirívó pél-; da erre Péter László „Juhász; Gyula élete — dátumokban”: címmel közölt adathalmaza,; amelyből ugyan időrendi sor-; rendben sok hasznosat és lé-; nyegeset tudhatunk meg, de; sok bántóan jelentéktelen mo-; mentumot is szerepeltet, mint; azt a dátumot, hogy mikor' növesztett Juhász Gyula sza-; kálit. Lehet, hogy akadnak; irodalomtörténészek, akik ezt J fontosnak tartják, de az ol­vasót kevésbé érdekli. E z a hiba nem von le semmit a kötet értéké­ből, amely hűségesen tük­rözi vissza azt a sok évi mun­kát, amellyel a hatalmas anyagot a szerkesztést végző Paku Imre összegyűjtötte és rendezte. Egyetértünk a szerkesztő vé­leményével, hogy az eddigi ér­tékes és eredményes kutatá­sok után szükséges, hogy vég­re megszülessen egy olyan Ju­hász-életrajz, amely egy em­ber munkája, és Juhász Gyula életének teljességét adja. tm

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents