Pest Megyei Hirlap, 1963. június (7. évfolyam, 126-151. szám)

1963-06-16 / 139. szám

1963. JÚNIUS 16, VASÄRNAP

"•^Mii-lap

S

DILEMMA

A Zsigmond téri autóbusz- megálló közelében, az óra alatt, pirosra lestett pad kiírtálja magát a várakozóknak.

'Két apró legényke áll a pad belőtt, szemközt egymással, beszélgetésbe mélyedre, s ntm Vesznek tudomást a körülöttük mosolygó, napsugaras világról. Még arról a pad alatt 'heverő fényes ollóról sem, amely a sárga kavicsok között valósággal sziporkázik a nap- fényzuhatagban. Az utca felől \egy harmadik fiúcska közeledik. ő már messziről fölfedezi a földön heverő ollót és egyenesen feléje tart. A másik kettő, nyilván befejezve az értekezletet, lassan indul tovább, ellenkező irányba.

A harmadik a pádhoz lép és határozott mozdulattal föl- kapja a fényes ollót. Gyönyörködve nézi néhány pillanatig.

1Amikor fölpillant róla, a hir- detőoszlop mellett fölfedez engem, aki a késlekedő buszra várok ott.

Látom a gyerek szemén, arcán, hogy rettentő harc kezdődik a lelkében. Mert hát nagyon szép a talált olló. Vadonatújnak látszik. Milyen pompás szerszám lenne odahaza. 1Képeket lehetne kivágni vele az újságból, de jó lenne még annyi mindenféle másra is.

Rólam gyorsan lekapja a Szemét, újból az ollót nézi és Ikét szemöldöke között mély ránc támad. Erősen gondolkodik, tusakodik magában a szörnyű dilemmával. Rám nem néz többet. Úgy tesz,

mintha meg sem látott volna. ‘De érzem, hogy a pokol fenekére kíván.

Hirtelen fölkapja fejét és a két távozó gyerek után kiált:

— Gyertek csak vissza, nem ti vesztettétek el ezt az ollót?

1— és mutatja feléjük a kincset.

A két fiú bizonyta lankadva jön vissza. Nézik az ollót. Az egyik gondolkodás nélkül azonnal közli, hogy nem az övé. A másik töprengést színlel. Átveszi az ollót, forgatja, nézegeti, mintha ismertető jeleket keresne rajta. Közben motyog valamit. Kívánkozik ki belőle a varázsszó, amely jogerősen tulajdonává avatná az idegen ollót. Gyűjti magában a bátorságot a hazugságra.

Magam is érzem a dilemmájukat, de a magamét is, hi-, szén tőlem, a felnőttől várják'. ía kényes helyzet tisztázását.' Nem mondhatom nekik, hogy dobják vissza a földre, vagy tegyék a padra, hátha érte jön, aki elvesztette. Ez okta- 'lanság lenne. Valaki más találná meg és vágná zsebre. De nem ítélhetem oda a három közül egyiknek sem. Szerencsére meglátom a túlsó oldalon a rendőrt, aki az egyik fa árnyékában elmerülten beszélget egy fiatal nővel.

— Legjobb lesz, kisfiam — mondom a megtalálónak, megkapaszkodva a rendőr személyében felbukkant erkölcsi ’szalmaszálban —, ha odaviszed a rendőr bácsinak és neSZIKSZAY BÉLÁNE

KIVÁLÓ ÓVÓNŐ

nőit — akik harmincán meglátogatják őket, hogy a népdalok, népi játékok, helyi néprajzi anyagok óvodai oktatásáról érdeklődjenek.

Átmegyünk a kipirult arcú kisfiúk, kislányok birodalmába, a parányi apróságok közé, az üvegfalú terembe, ahonnan már a széles zöld határra és az erdőkre látni. 1943 óta dolgozik ebben az óvodában. Évente százhúsz-százharminc növendékük van. Tizenhét év alatt több mint kétezer gyermek az, akinek türelmesen megfogta a kezét az óvoda folyosóján, termeiben, ahol minden ablakfüggöny, minden asztalterítő eredeti isaszegi himzés. (A szülők készítették.)

Arra gondolok, hogy a S2Í- 9 nes néprajzi térítők, a sok 1 zöld növény, a hófehér falak között vajon hányszor figyelték szavát tágranyílt gyermekszemek, amikor meg- elevenedett előttük a mese a bátor katonáról, a hét törpéről vagy a holdsugárból font ezüstcipőről.

Mi a titka pedagógiai módszerének? Nehéz lenne erre válaszolni. Talán az, hogy a gyerekekéhez hasonlóan tiszta ez a lélek. S innen van az, hogy leguggolás, leereszkedés nélkül tud nekik beszélni. Mindig csendes léptekkel lép közéjük, kopogtat a mesék kapuján

2

KXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX'XXXX í

V

s a csodálkozó gyereksereg előtt ébresztgeti a mesebeli hőst.

F

oglalkozását nagyon szereti. Azok közé a nevelők közé tartozik, aki gyönyörködni tud, amikor a kisgyermek szemében fellobbanni látja a megértés lángját. Ha szabad ideje marad, rendszerint kedvenc könyvei között lehet rátalálni. Mert a hivatás mellett van még két szép szenvedélye: a zene és az irodalom.

A június nyári napsugara beragyog az ablakon. Az óvónő ott áll a gyerekek között, Nézi őket, s ebben a nézésben van valami olyan szép, mint a gyerekkort visszaidéző álmokban ienmi szokott.

Ladányi István

Nagy sikerrel játsszák a megyében a Csodálatos vagy, Júlia című angol filmet

Június 25-én Abonyban mutatják be Az elhagyott férj című NDK-filmet

Ivan Goran Kovacsics:

TAVASZI SZERELEM

Hallod-e, drága, sírnak a gerlék, gerlice búg a bokrok alatt, látod-e, lassan úsznak a felhők, mint a galambraj, tiszta csapat.

Drága, szaladjunk, vár a hegyoldal, nézd: a virág-ár kebledig ér, zöldéi a fű, repülünk fel a dombra fellegek égi tája felé.

Égi magasba szárnyal a -vágyunk, fölfele vonja szívünk örömét a messzeség, hordozza az álmunk

s mint a fehér felhőket, az ég egybe-ölel — halkan tovaszállunk fénybe, sugárba — s elnyel a kék.

XX'XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXVNXXXXXXXXXNX'XXXXXXX'XXXXXXXXXX*

Irina Petrescu Az orvos felesége cimű román íilm címszerepében

J.XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXVXXXXXVXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX^XXXXXXWvXX'^XXXXXXXXVVXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXVXXXXXXVXXXXXXXXXXSXXXXXX'.XXXXXXXX^XXXX^XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX^XXXXXXXVXXXXXXXX'XXXXXXXXXX-XXXXXXXXXXXV'XXXVXXX.XXXXXXi*

Jugoszláviai kaleidoszkóp

„Az élet célja nem az, hogy melegítsen, hanem, hogy égjen” — mondja egyik művében Miroslav Krlezsa. S valóban, ahogy a noviszádi Szté- rija Játékokon ennek az örökösen égő-lobogó horvát drámaírónak a műveit végignéztük, be kellett látnunk, hogy ezzel a mondatával egész alkotóművészetét is jellemezte. S ha a mai jugoszláv irodalom két kiemelkedő nagyjának, a Nobel - díjas Ivó Andricsnak és Krlezsának művészetét összehasonlítjuk egymással, épp a krlezsai meghatározás alapján mondhatjuk, hogy And- rics művészetéből a humánum melege sugárzik, Krlezsa műveiből pedig az örökké tettre sarkalló, előre intő, sőt hajszoló izzás. S ha első pillanatra különösnek is tűnt, hogy Krlezsa társadalmi realizmusa mellett Dusán Mátics színpadra alkalmazott szürrealista költeményének sorai csendültek f'l. ebben épp a szüntelenül előrehaladó, pillanatra meg nem álló keresés elvét láttuk alkalmazni. S e két fajta alkotóművészet mellett még a szerb Boriszav Mi- hajlovics-Mihiz „Banovics Sztrahinja” című drámáját, is élvezhettük, amely a népköltés egy középkori motívumát vitte színpadra anakronisztikusán mai mondanivalóval és nyelven (s tegyük hozzá: anakronisztikus megoldással, mert a középkori hős megbocsát a házssság- törő asszonynak), valamint a

szlovén Primozs Kozák: „Párbeszédek” című drámáját, amely elvont környezetben bár, de a túlzott dogmatiz- mus lehetetlenségét és szükségszerű bukását mondja ki. Ott láttuk még Dusán Ra- dovics gyermekeknek írt, de a felnőtteket is nagyon jól elszórakoztató „John Peapel- fox” című „kalóz mesejátékát, dalokkal és párbajokkal”, s végül Janezs Zsmavc „Jubileum” című drámáját, amely már mai tárgyat ragad meg, elmondván, menynyire elmarad a társadalom szocialista fejlődésében az az egykori partizán hős, aki a mai életben is egykori módszereivel akar élni s ezért saját munkatársaival kerül szembe.

Egymásba csapódó, egymáson átgyűrűző, s mégis előrehaladó hullámok játéka volt ez a Sztérija Játék, s így az is érthető, hogy a zsűri döntése nem annak adta a pálmát, akinek művészete jegyében az idei újvidéki játékokat rendezték, hanem Mi- hajlovics Mihiznek, aki egy középkori népéneket formált át modem, anakronisztikusán mai mondanivalójú drámává. S ahogyan az örök forrongást kereső és örök forradalmár, tehát hetven éves korában is fiatalos hévvel alkotó Krlezsát ismerem, ezt a végeredményt természetesnek is találta. Mert neki már nincs is szüksége újabb babérokra, ő a mai jugoszláv irodalom élő klasszikusa.

Zágrábban, az Akadémia irodalomtörténeti intézetében lezajlott megbeszéléseim után „Adriai tengernek múzsája” címen a horvát költészet öt évszázadának antológiáját készítem elő, felhívtam telefonon Krlezsát, aki nevem hallatára nyomban magyarra fordította a szót, s megkérdezte:

— Maga már négy napja van Zágrábban, miért csak ma jelentkezik nálam7 Ha még egy napot késik, már nem talál itt, mert Belgrád- ba utazom.

De mindjárt megenyhült, mikor elmagyaráztam neki, hogy egyrészt a hétvégét nem akartam zavarni, másrészt mindenekelőtt a dal- máciai líra antológiájával kapcsolatban szerettem volna az ochridi találkozóra készülődő legjobb horvát szakértők véleményét, tanácsait meghallgatni. S két órával később már a Lexikográfiai Intézetben voltam, az utóbbi másfél évtizedben kibontakoztatott nagy művének székhelyén, ahol amellett, hogy új műveit írja, ennek a monstruózus vállalkozásnak, a jugoszláv lexikonoknak és bibliográfiai műveiknek szerkesztését irányítja.

Bozontos, szénfekete szemöldöke csak úgy árasztja magából a tetterőt, szeméből ugyanaz a kissé gúnyoros, eleven szikrázás villog, akárcsak műveiből.

Mikor elmondom néki. milyen érdeklődéssel fogadta a

magyar olvasóközönség legújabb regényének, a „Zászlóknak” a Nagyvilágban, majd a rádióban bemutatott részleteit, látható elégedettséggel mosolyog, majd arról beszélgetünk, hogy a budapesti Európa és az újvidéki Fórum könyvkiadók együttesen adják ki műveinek egyelőre négy kötetre tervezett sorozatát. Ezek között jelenik meg a Glembay-trilógia három drámája, a kísérő prózai szöveggel, a „Mars a horvát hadisten” című elbeszéléskötete (ebben foglal helyet a M. kir. honvéd novella), valamint válogatás „Tíz véres esztendő” és „Régmúlt napok” című memoárjaiból s részletek a „Kirándulás Oroszországba” című, 1927- ben írt útinaplójából, végül pedig a „Zászlók” című új regényének első kötete, amely folytatásokban jelent meg a Fórum című zágrábi folyóiratban. Mikor megkérdezem, véglegesnek tekinti-e ezt a könyv alakiban még meg nem jelent szöveget, s mikorra várható a regény folytatása, mosolyogva mondja:

— A Fórumban megjelent szöveget véglegesnek tekinthetik, annál is inkább, mivel ezt a részt, amelynek cselekménye közvetlenül az első világháborút megelőző években játszódik, tulajdonképpen utoljára írtam meg: a regény két másik kötetét, amelyeknek cselekménye 1921—22-ben végződik, tulajdonképpen elsőnek írtam meg, de csak most kerül majd közlésre a Fórumban.

— Ezek szerint a regény teljesen elkészült?

— Igen, így tehát a fordítást is nyugodtan, meg lehet

kezdeni, nincs szándékomban az eddigi szövegen változtatni.

A beszélgetést később Krlezsa otthonában, a zágrábi vár tövében elterülő Tuska- nac nevű villanegyed egyik csodálatosan szép fekvésű házában folytatjuk. Szóba kerül az Areteus, amelyet nemrég Vujicsics D. Szto- jánnal együtt fordítottam magyarra, majd a drámát rádiójátéknak Is feldolgoztam, s hamarosan bemutatja a budapesti rádió. (A dráma zágrábi előadásain Lívia, a női főhős szerepét ezúttal is Krlezsa csaknem valamennyi drámájának női főszerepét alakító Béla asz- saony, Krlezsa felesége játszotta, aki a zágrábi Nemzeti Színház nagy nőd tragi- kája.)

Krlezsa most is, mint eddigi találkozásaink alkalmával mindig, látható kíváncsisággal érdeklődik a mai magyar irodalmi élet iránt, s főként az érdekli, milyen műveken dolgozik Németh László, Illyés Gyula, de most sem feledkezik meg régirégi jó barátjáról, Illés Béláról, akit még negyven év előttről ismer, s kedves emlékeket őrizget róla.

Mikor az újvidéki Sztérija Játékokon szerzett benyomásaimról beszélek, s elmondom, hogy a Szuboticai Népszínház magyar együttese, sajnos, látható elfogódottsággal, gyengén játszotta Lédát, Krlezsa nem tudja megtagadni alaptermészetét, s önmagát ironizálva mondja:

— Hát persze, gyenge darabot nem lehet jól előadni...

S a fekete, bozontos szemöldök alól, megint aranyos

fényű kis villámok szikráznak elő.

4.

A hajdani nagy dubrovniki költőről, Gunduldcsról elnevezett zágrábi utcában két olyan otthon is van, amelynek ajtaja mindig nyitva áll a magyarországi látogatók előtt. Az első Krklec Gusztávé, a mai horvát költészet nagy nesztoráé, akit az idén tüntettek ki az újvidéki Szerb Matica Zmaj-díjával, a másik pedig a Képes Magyar Újság szerkesztősége, amelynek szerkesztő házaspárja Cvetko Malusev és felesége, Borika asszony, valóban az emberi közvetlenség és szeretet megtestesítője. Krklec Gusztáv nemrég a szerkesztésében megjelent Világirodalmi antológiában adott jelentékeny helyet a magyar lírának, Illyés Gyula horvátra fordított Petőfi című kötetében pedig a Petőfi-versek jó részét fordította igazán kongeniálisan horvátra. Krklec hiába akadémikus, még mindig a régi vágású, bohém költők sorába tartozik s nagyon büszke arra, hogy nagyanyai ágon „magyar vér csörgedezik” ereiben; most Budapestre készül, Óbudán élő rokonai meglátogatására.

A Képes Magyar Újság pedig nemcsak a horvátországi, hanem az egész jugoszláviai magyarság igazán gondosan és ötletesen, színesen szerkesztett kéneslapja. Ha tollforgató magyar ember Zágrábba vetődik, és a Képes Magyar Újság szerkesztőségét nem látogatta meg, valóban nem is ismerheti meg a Horvát Szocialista Köztársaság fővárosát.

Csuka Zoltán

1 műkor e sorok megjelen- j mek, a pedagógusnap ün- ! nepeltjei már az elcsende- ! sült osztálytermekben vég- ! zik év végi számadásukot. ! Mégis, akiről most szólunk, j a pedagógusoknak ahhoz a i csoportjához tartozik, akik- í nek az udvara télen-nyáron í népes, hangos a gyermekka- cagóstól.

Szikszay Béláné a gödöllői járás körzeti felügyelőnője, az isaszegi óvoda vezető óvónője, részére a művelődésügyi miniszter a kiváló óvónő kitüntetést adományozta. Ebből az alkalomból kerestem fel isaszegi otthonában. Meséli, hogy az egész óvoda nagy izgalommal várja a főváros óvó7ci adod át. Hátha visszajön ide az a néni, aki elvesztette.

Az olló megtalálója visszaveszi a kétélű szerszámot úgy is, mint a dilemma kétélű szimbólumát, a másik fiútól, és most már igen határozottan megindul vele a rendőr felé. Még látom, hogy a rend- őr lenéz, rá, komolyan hall- j gat ja a kisfiút, aztán átveszi \ 'tőle az ollót, majd visszafor- j dúl beszélgető partneréhez. A í gyerek ott áll mellettük egy\ darabig, és amikor érzi, hogy; nem törődnek vele, indul föl-; felé az utcán.

Közben megérkezik az autó-; 1buszom és elragad a színhely-; fői. De jó lenne tudni, hogy'. kinél lelt gazdára az olló? \ Magyar László í