Pest Megyei Hirlap, 1963. április (7. évfolyam, 77-99. szám)
1963-04-04 / 79. szám
1963. ÁPRILIS 4, CSÜTÖRTÖK rr«rr MK.l ’x^Círitm öröm jelzői a 18 éves útnak. A háború poklában félig rombadőlt ország népe élni tudott a szabadsággal, amelyet felszabadítói hoztak el számára. Hat, de még hatszáz kép sem fejezheti ki hűséggel a szabadságunk születésnapjától eltelt idő történelmi változásait. Hősies küzdelmek, sok gond és megannyi A föld azé, aki megműveli! — adta ki a párt a jelszót és a dolgozó parasztság nem robofcosa, hanem gazdája lett a földnek Páhi Sándor nem politizált Első hidunk, a Kossuth-híd építéséből szovjet harcosok közül is sokan vették ki részüket A bányák és bankok után köztulajdonba vettük a termelő üzemeket E legnagyobb forradalmi tettel a munkásosztály egyszer s mindenkorra megszűnt proletár lenni. A gyárak, üzemek élére az osztály, a párt és a néphatalom iránti odaadásban kitűnt férfiak és nők kerültek. KI SEM LEHET tán számítani, mennyit utazott életében az apostolok lován. Ma sem jár hintón, mivelhogy a vadőrök, foglalkozásuk természetének megfelelően, a technika századában is gyalog róják a tisztük szerint nekik dukáló napi 20.—25 kilométernyi utat. Páhi Sándor lába már kora ifjúsága óta gyakorolja, hiszen kubikos volt, miként az apja meg nagyapja is, sőt, Szentes nagyobb fele, ahol negyvenhat évvel ezelőtt meglátta a napvilágot. A Kiskunsági Állami Gazdaság egyik vezetője hívta fel rá figyelmemet Apajpusz- tán, mondván, hogy Sándor bácsi régi mozgalmi ember. Kívánságomra aztán délidőre elő is kerítette. — Igazság szerint benne voltam a földmunkásszervezetben, nagyon sokat azonban nem csináltam. Időnként kifizettem néhány hónap tagdíját, amikor szedték — cáfolja meg akaratlanul is ajánlóját. — Tehát politikával nemigen foglalkozott abban az időben ? — Nem foglalkoztam. — De azért valamilyen véleménye csak volt? — faggatom a kudarctól tartó riporter makacsságával. — Éppenséggel volt — feleli szűkszavúan, aztán kér- dezgetésemre elmondja, hogy negyvennégy nyarán majdnem otthagyta a fogát Szentesen. — Hát az úgy történt, hogy németek laktak a gimnázium épületében, mi meg pucoltuk az iskolát. A fővállalkozó eigy Mikecz nevezetű kőművesmester volt. Szerzett is az valahonnan egy tenyér- aknát, hogy fölrobbantsuk vele a németeket. Nem sikerült, idejében észrevették. Mikecz szólt, hogy lépjünk le. Ö nem tudom, hova tűnt. én Erdélybe mentem a vasútépítőkhöz. Erdélyben nem sokáig maradhattam, mert t az ottani vezetővel összeszó-1 lalkoztam, az meg behívatott munkaszolgálatra. Valamennyit lenyomtam belőle, de már vissza nem mentem. A kollégák írtak, hogy nagyon odahallatszik az ágyúszó. Így aztán harmadma- gammal meghúzódtunk a Tisza árterében. A mama oda hordta ki az ennivalónkat. — Ott várták meg a felszabadulást? — Ott. — Aztán? ] — Amikor megalakult a I demokratikus hadsereg, ön- | ként jelentkeztem ... Nem, rangom nem volt, de én irkáltam össze az embereket. Negyvenöt tavaszán gyalog mentünk Hajmáskérre, de az a részleg, ahol én voltam, nem jutott ki Németországba. Balatonalmádiban kaptuk a parancsot, forduljunk vissza, minket már nem vetnek be . .. PÄHX SÁNDOR a végére egészen feloldódik. Folyamatosan beszéli el hétköznapi, de küzdelmes életét, amely abból állt, hogy ötven-száz- holdas gazdáknál cselédes- kedett, vagy abból, hogy járta az országot munkát keresve. Az meg, akár a mesében, hol volt, hol nem volt. — A legmesszebb Vas megyéig mentem a talicska után. Munka mindig kevés akadt. Harmincnégyben vagy harminchatban, már nem emlékszem pontosan, három-négy hónapot egyhuzamban dolgoztam a Körös-gát építésénél. — És amikor cseléd volt? — Tudja, én úgy voltam mindig meg hát most is, hogy ami az ember dolga, azt el kell végezni. Fiatalabb koromban sokszor megfordult a fejemben, milyen jó lenne, ha én volnék a gazda. amaz meg a szegény- ember. Akkoriban éjjel kettőkor keltem ... Mindezek után talán mégsem sablonos kérdés, ha arról faggatom, hogy milyen érzés volt fölszabadulni? Páhi Sándor is így értelmezi kíváncsiságomat. — Személy szerint örültem neki, de őszintén megmondom. a politikát akkor nem értettem. EZT MONDJA. Bizonyos vagyok benne, hogy nem szerénykedésből, még nem hiszek neki. Mert lehet, hogy a „politikát” nem értette, de azért csak tagja volt a földmunkás szervezetnek. Nem értette, de azért a tányérakna csak odakerült a szentesi német katonaszállásra. Nem „politizált”, de azért a fe- j jében gyakran megfordult, : hogy ö is lehetne gazda. | Nem politizált, de ahogy módja nyűt rá, fegyvert kért j a fasizmus ellen. Nem politi- I zált, de negyvenötben a kom- i munista pártba lépett és nem j másüvé. Aztán csak úgy, mellesleg és mindvégig R- gárdista volt. ötvenhétbcn pedig, és azóta is, munkásőr. Mármost igazodjék el valaki Páhi Sándor dolgában !... András Endre 18 évesek Nem tudom, számon tart- ja-e ,'t valamelyik osztály, az Országos Statisztikai Hivatalban, hogy szabadságunk 18. születésnapján hány ifjú ünnepli nagykorúvá érésének nevezetes dátumát. Mindenesetre érdekes volna megismerkedni magával a számadattal. Ám sokkal érdekesebb, sokat mondóbb volna annak pontos ismerete, hogy 1945. április 4-től hová vezetett el útja a mai nappal lett tizennyolc éveseknek. Annyit azonban statisztikai felmérés nélkül is tudunk, hogy életük másképp alakult, szebb, mint szüleiké volt, különösen, ha a kormos, fénytelen gyári kolóniákban, vagy szegényes parasztházakban pillantották meg akkor a napvilágot. Ha ma erre is gondolnak, kétszeresen szép az ünnepük. — nd — Iparunk termékei messzi földön hírnevet szereznek hazánknak. Sok egyéb mellett hajóiparunkra lehetünk büszkék. Űj vízibusz vízrebocsátása a váci Duna-szakaszon A szocialista ipar mellett létrehoztuk a szocialista nagyüzemeket a mezőgazdaságban is Ragyogó, korszerű iskoláink már régen nem az egykori kiváltságos osztály gyermekeinek épülnek. 'i ? a nnak a kútnak a pana- /I szos nyikorgását álmomban néha még most is hallom. Ha a kút jajgató szava ébreszt fel, fájni szokott reggel a szívem, nem jelképesen, hanem a szó szoros értelmében, itt belül, a mellemben. Olyan volt, mint a többi, állomási kút. öntöttvas lendkerékkel, s rajta az utasok és helybeli parasztok tenyerétől fényes hajtókarral. Minden fordításnál kottyant egyet a tengely, mintha a kút tiltakoznék ellene, hogy vizet adjon. Huszonnyolc horpadt kulaccsal mentem oda a kúthoz. Sorba kellett állni, mert a többi marhavagonok is elküldték a szomjas katonák követeit, A vízért jövő parasztok félreálltak. Egyik még segített is töltögetni a kulacsokat. Tudták, nekünk drágább az idő is. meg a víz is. Majdnem fogoly módjára vittek bennünket Ausztria felé a németek, hogy odakint fejezzék be a hathetes kiképzést és mi védelmezzük a védelmezhe tétlent. Nyikorgóit és minden fordulatnál egyet zakkant a kút tengelye és az öblös vas- csövön, szeszélyesen, szinte önmagával fogócskázva csur- rant ki a viz. A zászlós úr nagyon ránk parancsolt, hogy siessünk, s idegesen figyeltem a palacsintasiitős forgalmistát, mert semmiképpen nem akartam szomjas társaimhoz üres kulacsokkal visszatérni. Valakinek aztán eszébe jutott, hogy meg kell tölteni két-három vedret, s abban buktassuk meg a kulacsokat, úgy szaporább. ANDRÁS IDA: Huszonnyolc kulacs r icsi, de friss mozgású JN fiatalember voltam, s a többiek apró termetem miatt csúfoltak vízhordónak, de tulajdonképpen azért küldtek engem, mert tudták, hogy víz nélkül nemigen megyek vissza. Egy nyájas parasztasszony rózsás vedrébe szakszerűen, ügyesen merítgettem a kulacsokat. Az alumíniumedények böfögve nyelték a vizet. Horpadtak, megnyúzot- tak voltait, hiszen mielőttünk már öreg katonák hurcolták őket a Donig meg vissza. Minden idegszálammal a kulacsok meregetésére figyeltem, csalt messziről szűrődött hozzám az emberek beszélgetése. Odébb a kúttól, talán hatnyolc méterre, vasúti szertár volt, amelyben egy fejebúbjá- ratölt sipkás, széles arcú mál- házó a vasutas jelzölámpáltat tisztította. Jött egy öreg paraszt kék kupával. Hangos jónapottal köszönt. A lámpatisztító vasutashoz külön is odaszólt. — Aggyisten, Kiss úr! Mi újság? Mcmd-e valamit a rádió? — Alig. Kimerülőben van a telepe. Nem sokáig szól már. — Mi van a hírekben? — Azt mondta reggel, Pest alá értek. Tegnap elesett Taksony is ... A kulacs, amelyet éppen a kezemben tartottam, elmerült a vederben. Könyékig nyúltam érte. Mivel, hogy én taksonyi vagyok és a vagonunkban öt falumbeli cimbora sodródott eddig a vak- világba. Mindig azt mondtuk, hogy addig, amíg a front túl nem jut a községen, ki vagyunk szolgáltatva. De aztán már csak egy dolgunk lesz. Minél előbb hazaérni. Kábán nyúltam az újabb kulacsért, amikor valaki elkiáltotta magát: — Mozog a vonat! Felnéztem. Csakugyan lomhán forogtak már a tehervagonok kerekei. Nagy gyorsan összekaptam a kulacsokat és végre kiegyenesedhettem. Akkorra már elég rendesen adta a gőzt a masiniszta és alig néhány vagon volt még hátrább a kútnál. Ahogy néztem a tova gördülő vonatot, eszembe villant: lemaradok a vonatról, nem tarthat vissza senki, s éreztem annyi erőt magamban, hogy egy hét alatt toronyirányban is hazaérjek. Vj házas voltam. Szívem telve szerelemmel. Egy héttel előbb esküdtünk, hogy elindultunk a nagy útra. Mégis szaladni kezdtem, hogy elkapjam vagonunkat. Nem a gyávaság vitt vissza a többiek közé. Nem a magányos birka kereste a nyáj melegét. Később, a nagy szenvedések idején, többször gondolkoztam azon, miért is nem maradtam le, ott a kotyogás szavú állomási kútnál. Tflőször is huszonnyolc ku■*-* lacs volt nálam. Ezeket a kulacsokat nem lehetett eldobni. Aztán a vagonban a huszonhét cimbora között öt taksonyi társam is kuksolt. El^ kellett mondani; falunk már felszabadult, hogy készülhetünk a szökésre, most mindjárt, mielőtt túl lennénk a határon, s hogy indulhatunk hazafelé... , Vertük a vagonok falát es énekeltünk. A többiek nem tudták, mi bajunk. Újra volt nemcsak vágyunk, hanem akaratunk is. Ám a szerencse nem kedvezett. Nagy nehézségek után, soványán, összetörtén, három év után nyithattam ki először a kiskapunkat. Mégis. nekem akkor futni kellett a kulacsokkal, mert teljesen egyedül nem szabadulhat fel. soha az ember. Szabad földön
