Pest Megyei Hirlap, 1963. március (7. évfolyam, 51-76. szám)

1963-03-31 / 76. szám

1953. MÁRCIUS 31, VASÁRNAP r&nr Mtcvet kMMmd FÉLTEM MAGYAR LÁSZLÓ: Megmentettem, gondoltam % akkor. Hiszen nem tudhattam, hogy másnap az egész batyu elvész és nem lesz többé rá szükségünk. A baba. a napit természetesen benne maradt. A zóta évek teltek el, meg ií A. öregedtem. Elveszett, ami régen volt. Ami körülvesz minden új. Mégis sokat gon­dolok a babára. Az volt tán összes játékom között a leg­hitványabb, amíg lehetett, ját­szani sem játszottam vele túl sokat. Amikor azonban elvesz­tettem, nem tudtam belenyu­godni. Hiányzott a baba. ami senkinek sem jelenthetett sem­mit, amit csak én szerethet­tem, mert én voltam az anyu­kája __ E nnyi év után is fáj. Az emléktől, ahogy a virágasztal előtt álltam, egy eltévedt könnycsepp a növényre hullt Az egyik beteg levélre, ami az eséstől még viseli a sebet, Utána nyúltam és megérintet­tem a nehezen forr adó leve­let. Ott, ahol a hegye rozsdá­sodott. Mintha csak figyel­meztetni akart volna, milyen nehéz a gyógyulása és egyál­talán nem is bizonyos, hogy valaha is visszanyeri teljes pompáját. Sági Ágnes JUHASZ GYULA TAPAI KERESZTJE megtépázott növény egy reg­gelre úi hajtástól duzzadt. < Úgy simogattam, becézgettem, mintha értette volna örömöm. Ahogy ott álltam fölébehajol- va, rájöttem, hogy mit jelent számomra a másoknak sem­mitmondó, igénytelen élet... A kkoriban szép tavasz volt. zí a fák már bontogatták rügyeiket. Némelyik bokron, kivált az orgonán, kis levél- 1 kék bújtak elő. A felnőttek • valamit a háború gyors befe­jezéséről rebesgettek. Minden- ; ki tudott biztató hírt és egy- , mást hitegetve keltették a re­ményt. A front azonban állt. Odakintről ritkán érkezett le- 1 vél, majd az is elmaradt. A ‘ városban a német fasiszták úgy masíroztak, mintha ott- i hon lettek volna. Csizmájuk i felverte a riadt csendet, s fe­szes pózba vágott alakjuk elől, aki tudott, menekült. A bizakodó hírkeitésen kí­vül nyoma sem volt a háború befejezésének. Egyik napon csendőrök vet- ték körül a házunkat. Üvöl- . tőitek. Még nem tudtuk, mit j akarnak, de a sürgés-forgás, a hangzavar valamennyiünk- , ben pánikot keltett. Nem vá- , rattalc sokáig. Hamar tudomá­sunkra hozták: csomagoljunk, , el kell hagyni a házat. Csupán , egy óra állt rendelkezésünkre. Azt sem tudtuk, mihez kap­junk. Anyám óriási batyut ho- í* zott össze. Alig lehetett moz-% dítani. És akkor jöttem *n. ^ Egy naplót és egy viharvert ^ babát akartam a nagy cső- % magba rejteni. ^ Anyám éktelenül kiabált. A £ baba miatt — mondta ő. Hasz nos, nélkülözhetetlen dolgokat % kell elhagynunk és én, a buta$ nagylány, egy babával nehe- ^ zítem a terhet! De én tud- % tam, hogy nem rám és a ba-% búra haragszik, velem azon-% ban kiabálhat... velem tehe- ^ ti. Fogta a babát és a dívány-$ ra dobta, ahol akkorra összevissza hányt holmik ren-f áetlenkedtek. Alig maradt hát-$ ra negyedóránk. Potyogtak a % könnyeim, szégyenemben, hogy ^ az anyám mások előtt lármá-% zik velem, meg azért, hogy | nem érti: nem hagyhatom ma-% gára a babámat. Amikor el-fj fordult magamhoz öleltem a g kopott kis jószágot és azértis,% csak azértis bedugtam a ba-$ tyuba. Megmentettem. $ Jelenet a Szerelmem, Párizs című új francia filmből í röket g való — sóhajtott Bede, és vastag ujjaival beletúrt gyér hajá­ba. — A három fiammal nem volt ennyi bajom. Öre­gem, ez úgy rázza le magá­ról a gavallérokat, mint ku­tya a bolháit. Csak, sajnos, fel is szed mindig egypá- rat újra. A tied . is nagy lehet már, Gyurka. — Ajaj! — legyintett Gyur­ka, és lehajtotta kicsit a fe­jét, az abrosz szélét gyűrö- gette, — Na jó, hát akkor igyunk már! Koccintottunk, ittlmik. Ke­gyetlen rossz bor volt, lúd- bőrös lett az ember háta tő­le, de Gyurka azért hősie­sen lehajtotta. Én csak be­lekor íyoltam, Rudi rámka­csintott, de megsavanyodott a röhögés az arcán. Addigira azonban ismét ott volit már előttünk Zorka, a gőzölgő kávéval a tálcán. — Inkább énekelnél vala­mit — mondta Bede. — Va­lamikor olyan szépen tud­tál énekelni. S előre lehunyta a szemét, hátradőlt a széken, mintha máris átadta volna magát az álmodozásnak a lánya hang­ja nyomán. Peje egészen el­tűnt, mint valami erdőben, csak húsos orra látszott ki a szőlőlevelek közül. — Valamikor régen? — emelte fel a hangját Zorka sértődötten, de nevetve azért. — Amikor még fiatal vol­tam, ugye? — Azt énekeld el szegény atyádnak: Megyen már a hajnalcsillag lefelé... Mert akkor meg én leszek újra fiatal és lábujjhegyen me­gyek el az iskola nyitott ab­laka alatt és magam előtt lá­tom a harminc formaruhás kislányt, ahogy a pad szélé­be kapaszkodva, nekikesered­ve fújják a dalt, és a hosz- szú, száraz énektanárnő ve­zénylő pálcáját együtt in­gatja a fejével, a terem közepén áll és Szent Imre herceg útján a kispapok is önfeledten nyújtogatják nya­kukat a nyitott ablak felé... — Kispapok, Szent Imre herceg útja? — húzta fel Zorka a szemöldökét és uj­ját fenyegetően a levegőbe emelte. — Apa, az nem én voltam. — Jó, jó, dehogynem! Min­dig te voltál. Énekeld csak, hadd repedjen meg a szíve ezeknek a vén kakasoknak. No, apád kedvéért. Gyurka még mindig az abrosszal játszott. Túl ille­delmesen a torkát köszörül­te. ezzel is jelezve az udva­rias várakozást, én meg hol Zorkára, hol a lehunyt sze­mű, öreg cimborára, Bedére néztem. És az angol legény, akit az imént oly vágyakozva hí­vott és köszöntött Zorka: Welcome, my darling, wel­come ... végleg eltűnt a lugas közeléből, s mintha csakugyan kinyílt volna egy ablak az iskolán, a Szent Imre herceg útján vagy hol, a levegőbe emelte volna kar­mesteri pálcáját a lapos mel­lű énektanárnő, úgy hangzott fel Zorka hangja egészen mélyről, egy fényévnyi mesz- szeségből és látni lehetett a tejfehér hajnalt és hallani lehetett a hazafelé tartó ci­pőik kopogását az alvó há­zak között: ... Most megy az én galambom hazafelé... Zorka egy pillanatig kis­lány volt megint, és Bede nyugodtan kalandozhatott az j növény egész zsenge ko- A. rától az ablak előtt állt. Kora reggeltől sütött rá a nap. Előbb a redőny résein szűrő­dött át a sugára Hajnaltól fi­gyeltem, ahogy játszott a szép, üde leveleken. Soha nem un­tam meg a látványt. Amikor végre felhúztam a redőnyt, megálltam a cserép mellett, fürkésztem, vajon bomlik-e az új hajtás, mennyire nyúlt ki tegnap óta. Vasárnaponként valaha für­dőkádban fürdettem, akár a gyereket. A zuhanyból puhán omlott rá a víz, nehogy meg­sértse a gyenge ágakat. Hálás volt a fürdetésért. Még szeb­ben, még üdébben zöldellt. Azután kinőtte a fürdőkádat. Óriás levelei meggörnyedtek, ahogy a vízcsap alá állítot­tam. Vigyáztam, nehogy kárt tegyek bennük, ezért később nem mozdítottam, csak finom nedves vattával tisztítottam a heti portól. Nőtt, nőtt. Mé­regzöld levelei a nap felé for­dultak, s pompáztak a füg­göny előtt. Még a télen is há­rom új levelet bontott. Ha hozzáért valaki, mert el­ment mellette és nem kerül­hette ki — pöröltem: miért nem vigyáz? Családom hara- . gudott is rám. Nem értették, mit szeretek ezen a virágta- lan, nevesincs növényen, ami­kor ott pompázik mellette a pálma, a filodendron, a fi- kusz és... Ugrattak, hogy va­lamennyi nemesebb az enyém­nél. Nem válaszoltam az ug­ratásra és magamban sem ke­restem vonzódásom miértjét. Szerettem, és kész. Most, a na­pokban összetörték. Megalá- zottan, védtelenül feküdt a földön. Levelei egymásrabo- rultan omlottak össze. Kettő, a két legfrissebb sarj, a szárig hasadt. Elkeseredésemben úgy érez­tem, azért bántották, miért én annyira szerettem. Tudtam, hogy butaság, amit gondolok, s ha akarom, akkor különbet vásárolhatok helyette. De ne­kem csak ez, csak a nagyleve­lű kellett. összeszedtem a cserepeket, azokat kidobtam. A növényt új földbe és tartóba tettem. T épei Leveleit lemostam, megtámasztottam és kísérle­teztem a lehetetlennel. Meg akartam menteni napfényre vágyó beteg barátomat. Ami­kor egyik levele sárgulni kez­dett, akkor sem adtam fel a reményt. S egyszer csak a ! A KÖZMONDÁS nyilván ugyan­! azon a fán terem, mint a fü- ! vés asszonyok receptkönyve. ! Mindkettő szerzőjét ismeret- ! lennek mondjuk, pedig hát i valójában a legközelebbi isme- ! rősünk: a nép. Keletkezésük ! időpontja hosszú évszázadok, I esetleg évezredek ködében ! rejtőzik, szülőjük pedig a vég- I télén idők alatt kikristályoso- í dott tapasztalat, í — Nemo propheta in patria I sua (senki sem próféta a sa­lját hazájában) — hirdette meg í néhány ezredévvel ezelőtt már ; akkor is közmondásként az ■ öreg biblia, és az élet azóta ! végtelen soíkszor Igazolta a té­; tel igazságát. ) j A legfájdalmasabban talán I Juhász Gyula esetében. I A költőnek Szeged volt a I pátriája. Szülővárosát, amely- j be — akárcsak nagy elődje a ! Kiskunságba — mindig, min- j denhonnan visszavágyott és • amelytől elszakadni sohasem I tudott, költészete valósággal ! oltárra emeli. Szellemi rangot í kapott tőle a város, falai kö- ! zött mégis szinte száműzött- ! ként és nagyon sokszor üldö- ; zöttként kellett élnie, szen- ! vednie és meghalnia, bár az ; egész magyarság — határokon í innen és határokon túl — már rég áhítattal tekintett föl rá. A szegedi közöny sohasem ol­dódott fel iránta, legalábbis a hivatalos Szeged közönye, még a halálát követő években sem. Ma már van utcája Szege­den, azt az utcát ékesítették föl nevével, ahol utolsó reme­teéveit élte, és szobra is, de végtelen sok víznek kellett le­folynia szerelmetes Tiszáján, amíg eljutott idáig. HA ÉLNE, most lenne nyolc* van esztendős, és halálának ezekben a napokban, április 6-án, van a huszonhatodik év­fordulója. Emlékét idézi most az ország népe mindenfelé, versei zengenek a rádióban, a pódiumokon és a szívekben. Az ünnep hangulata csábít ar­ra, hoigy elmondjak egyetmást a furcsa útról, amely végül mégis elvezette a szegedi „be­érkezésig’* is. Régi írások he­vernek előttem, még a nyá­ron bukkantam rájuk, miután Tápén, Szeged szomszéd falu­jában töltöttem néhány hetet, és ott kutatgattam nyomait. Azt a keresztet akartam meg­találni, amely egyik legszebb és legmélyebb értelmű versé­nek megírására ihlette, a tá- pai Krisztust, aki Az ország útján függ és földre néz... :.. A falu népét nézi csöndesen ... .-.. Az ősi népet, mely az ősi föld Zsellére csak és várja az időt, Mikor saját portáján úr leszen, Mikor az élet néki is terem... Nagyon nehezen akadtam rá, pedig — mint utólag kiderült — naponta elmentem előtte a Szeged felé vezető aszfaltos országúton. Sűrű lombok ta­karják el a Hősök kertjének nevezett kis liget szélén. Utött- kopott kereszt, rozsdamarta bádogkorpusz rajta. — Hódi Ilona keresztje — mondta az egyik öreg tápai —■, azt verselte meg a költő. De akkor még nem itt állt, ha­nem a Tigérben. A Tigér lapos, vízállásos hely volt hajdan, kívülesett a kis falun, út vezetett ke­resztül rajta, A falu népe ezen jött-ment ki a szántóföldekre. De a Tigér már régen eltűnt, lebontották róla a cigányput­rikat, betöltötték a kubikgöd- röket, amelyekből vályognak való agyagot bányásztak a putrik lakói, és új lakóházak épültek rajta. A keresztet egy idős házaspár, Terhes Mátyás és felesége helyezte biztonsá­gosabb helyre, a régi malom mellé. Azóta ez a malom is elpusztult, vályogfala össze­omlott, nagyobb lakóház épült a helyére. A keresztet akkor átvitték a Hősök ligetébe és két sudár jegenyenyárfa kö­zött állították föl. De itt sem volt végleges helye, mert a te­rületet a szabadtéri színpad számára szemelték ki. így vit­ték aztán az országút mellé, ahol most rejtőzködik a sűrű lombok között. Az öregebbek Hódi Ilona keresztjének nevezik ma is. — Hódi Ilona állította vagy száz esztendővel ezelőtt — me­séld az öreg tápai —, még öreganyámtól hallottam, hogy nem volt családja szegénynek, senkije sem volt, egymagában éldegélt a faluban, amikor az­tán elöregedett, fogadalomból csináltatta a keresztet. Keresem rajta az emléktáb­lát, de egv hervadt virág­csokron kívül mást nem talá­lok. Pedig... Pedig Tápé község elöljáró­sága 1942 nyarán határozatba foglalta, hogy a régi útnak azt a szakaszát, amelyen a ke­reszt állott, „Juhász Gyula út- já”-nak nevezi el és a kereszt talapzatára zománctáblát is erősítenek, rajta a vers né­hány strófájával. AZ ŰT ELTŰNT, helyette egy kedves, girbe-görbe akáclom­bos utca ékeskedik Juhász Gyula nevével. A táblára azonban senki sem emlékszik. A tápai határozatnak érde­kes a története. Dokumentu­mai ezek az előttem heverő régi írások, Kilényi Irma le­velei. A mély kultúrájú tanár­nő évtizedeken át önkéntes és végtelenül szerény, de annál lelkesebb titkárnője volt a költőnek. Életcéljának a Ju­hász Gyula-múzeum irodalom­történeti kincseinek összegyűj­tését érezte. Néki köszönhető, hogy a rendkívül fontos anyag egy része megmaradt. (Másik része a titkárnő tragikus ha­lála után — 1944 nyarán, ami­kor barátait elhurcolták a fa­siszta hóhérok, s rászakadt magányosságából a halálba menekült — a háború zűrza­varában elkallódott.) Ö volt az, aki hősi harcot indított, hogy Szeged legalább egy ut­canévvel örökítse meg nagy költőfia emlékét. Indítványt is nyújtottak be „Szeged sz. kir. város törvényhatósági bizott­ságához”, de a tekintetes köz­gyűlés kimondotta, hogy az in­dítványt még tárgyalásra sem tartja érdemesnek. Abban az időben — 1942 nyarán — állandó levelezés­ben voltam Kilényi Irmával, aki nagy segítségemre volt készülő kis Juhász-könyvem megírásánál. A cinikus köz­gyűlési döntés hatására ezeket írta: „Utcát Váradon kapott Gyu­la, egyetlen kérő levelet ír­tam Tabérynak. két hét múl­va elintézte. Szegedi ügyből előbb országos botrányt akar­tam csinálni ... De azután sokkal jobb megoldást talál­tam, amelytől mindenki el van ragadtatva: beadványban kértem Tápé község tanácsát, engedje meg, hogy a „Tápai Krisztus” előtti országútdara- bot Juhász Gyuláról nevez­hessem el, magam állíttatok egy oszlopon emléktáblát oda megfelelő szöveggel, legalább ha a tápéi szekerek és gya­logosok megsüvegelik a feszü­letet, tisztelet adatik annak a költőnek is egyúttal, ki a Tá­pai Krisztussal, a Tápai Lag- zival örökre felejthetetlenné tette (Tápé) nevét az iroda­lomban __” N em sokkal később, 1942. szeptember 2-án már ezt ír­ta: „örömmel értesítem, hogy tegnap átiratot kaptam Tápé község elöljáróságától, mely­ben arról értesít, hogy bele­egyezik az országút egy álta­lam választott szakaszának „Juhász Gyula útja” névvel való megjelölésébe. Látja, mindennek megjön az ideje, csak ki kell karcolni és nem szabad abbahagyni semmi ak­ciót, amit az ember elkezd!” A második világháború gyil­kos füstje, lángja ezt az ügyet is elborította, nem kaptam hírt a további fejlemények­ről. A nyáron szerettem volna kinyomozni, hogyan hajtotta végre Tápé a határozatot, amelynél megszégyenítőbb po­font talán sohasem kapott a szab. kir. város vaksággal megvert tekintetes közgyűlé­se. A kis falu egykori elöljá­róságának tagjai közül csak Lele Ambrust találtam meg, a község hajdani pénztárosát, aki most a Tiszatáj Tsz raktá­rosa. A határozatra emléke­zett, de ő sem tudta megmon­dani. sor került-e végrehaj­tására. A HÁBORÚ UTÁN a felszabadult Szeged elégtételt adott Juhász Gyula emlékének, a demokra­tikus szellemben megalakult új közgyűlés egyik legelső ha­tározatában mondta ki, hogy utcát nevez el költőfiáról. Nem feledkezett meg róla a kis Tá­pé sem. az eltűnt útszakasz helyett egyik utcáját nevezte el Juhász Gyula utcának és a költő nevével működik a falu kultúrháza is. De az irodalom­történeti szempontból muzeá­lis értékű kereszt emléktáblá­jával egyelőre még adósa a fa­lu a költő emlékének. Életében tehát Juhász Gyu­la sem lelhetett próféta szülő­városában, de azóta az egész magyar nép benne is, akárcsak óriássá nőtt tanítványában, Jó­zsef Attilában, egyik lagszebb- szavú, legigazabb szívű váte- szét és tanítómesterét látja. hallottam mástól, csak Gyur­ka tudta ennyire összekever­ni a szavakat, a szakállas öregistenit, a távoli menny-; bolttal, és nem lehetett rá-j jönni, gúnyolódik-e vele aj leány. — Haggyad, Zorica, hadd; menjen szegény barátunk —j mondta Bede. — A kislánya; is várja már odahaza. — Jé, tényleg — kacagott; Zárka, hogy ez neki is : csak most jutott eszébe. —í Mit csinál Julika, Gyuri bá-í esi? De erre mintha igazán j magához tért volna Gyurka,! köszörült egyet a torkán, le-! porolta nadrágja élét, pedig! arra semmi szükség sem volt,: megállt a levegő a fák kö-j zött, a kocsik is messze ko-; cogitak, most indultak haza-! felé a mezőről, mert ősszel! rövidebbek már a dálutá-: nők, igyekezni kell. — Természetesen csókoltat í Zorka. Lelkemre kötötte, \ hogy majd meséljek rólad.! Ö még nem felejtette el, hogy! gyermekkorotokban milyen! jól játszottatok egymással. De: most már igazán megyünk. í Még bekiáltottunk az abJ lakon át Bede feleségének, j hogy köszönjük az ebédet, \ s nem, ne fáradjon, sietnünk; keli, mert még lekéssült a; vonatot. Zorka hangja kísér ben-: nőnket messziről. Na, | mondtam magamban, jöhet; az angol. Mert a hajnalcsil-i lag addigra rég lebukott azi égről, Szent Imre herceg útján becsukták az ablakot, de a hang azért biztató volt, és örömteli, kislányosan ön­feledt: Welcome, my dar­ling, welcome... emlékeiben, miközben katica­bogár szállt az orrára és ész­re se vette, még a szája is ki­nyílt, úgy odaadta magát az élvezetnek. — Tölts! A teremtésit en­nek a keserves világnak! Tölts! — ordította kétszer is Gyurika, és felugrott, odaállt Zorka elé, aki pedig az imént még formaruhás kis­lány volt, és csücsörített száj­jal, kicsit túlzottan gyere­kes ártatlansággal énekelte a dalt, s azt mondta: — Zorka! Engedd meg, hogy ettől az ünnepélyes pillanattól kezdve magázza- lak. Kezét csókolom! Es összeütötte csakugyan ga- vallórosan a sarkát, megbic­centette fejét és kezet csó­kolt, ahogy illik, aztán, mintha semmit se jelentett volna ez az ünnepélyes aján­lat, két kézzel megragadta Zorka telt karját, közvetlenül a válla alatt, és csak annyit tudott dadogni eláradó ked­vében: — Te. te, te, te! Jaj, te! Megeszlek! — Nono — riadt fel Bede a szőlőlevelek közül. — Mit szól majd ahhoz a lányod? És utóvégre én is itt volnék, a fene a dolgodat Előhúztam az órámat: — Fiúk! Megy a vonat! Cihelődjünk! — Bizony, itt az ideje — mondta Rudi és Bede is felállt. — Na és a gyaloghintó? — kiáltott fel Zorka, mintha mi sem történt volna. — Azt egészen elfelejtette, ugye? Atyaég, milyen feledékeny! Talán éppen ettől vadult meg Gyurka, hogy ez a lány úgy felkapta ezt a hü­lyeséget tőle: Atyaég! Sose

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents