Pest Megyei Hirlap, 1963. február (7. évfolyam, 26-49. szám)

1963-02-24 / 46. szám

1963. FEBRUAR 24, VASÄRNAP PWT MEGYEI Holnaptól Nagykőrösön játsszák a Kés a vízben című len­gyel filmdrámát j TENKELY MIKLÓS: Fortuna lesz a neved... sét már nem lehet jóváten­ni... Amit végez, akár pusz­tít, akár épít — az mara­dandó ... t j U, töprengett, pihent. (J Aztán felállt és elballa­gott a roncsok felé. Időn- Ként lehajolt, felemelt egy szakadt hámdarabot, egy-egy szíjat, csatot, kötélvéget, ru­hamaradékot. Egy ovális szájú, fedél nélküli, zöld, német csajkát is talált. Drót­fogantyúját kisujjára akasz­totta, úgy lóbálta maga mel­lett, ahogy visszafelé lépke­dett. Egy mélyedésben gallyat kapart össze. Széleire ököl- nyi köveket tett, aztán rájuk állította a vízzel mert csajkát. A tűz gyenge füstöt adott, de még ez a kis füstfoszlány is eltűnt, szétterült, láthatat­lanná vált a napfényes leve­gőben. Míg a víz melegedett, mun­kához látott a kanca körül. Zubbonyzsebéből göngyöleget szedett elő, amelyből öreg borotva bontakozott ki. Gondosan levagdosta a véres szőrgubancot a sebek mel­lől. Amikor ezzel végzett, kezet mosott, pálcikát he­gyezett és tűz fölé tartotta bicskáját. A körülményes előkészület után hozzálátott, hogy kiszedegesse az eleven sebekből az apró gránátszi­lánkokat. Az ember végtelen türe­lemmel végezte ezt a tiszto­gatást. Közben csendes dör- mögéssel biztatta, nyugtatta az állatot, mert annak bőre minden érintésre idegesen rándult. ■ Amikor a sebekkel végzett, kimosott a forrásban néhány fehér rongydarabot és bő­séges locsolással fürdette a se­beket, meg a sebek környé­két. Az állat hálás szem­mel, megnyugodva, könnyeb­bülve fordította hátra a fe­jét, és figyelte az ember munkáját. A katona belevi­zelt a csajkába, vizelettel is kimosta a sebeket. A ló kel­letlenül oldalazott, csípte á gyógyító fürdő. — Nyughass te! Javadat akarom!... Körülnézett a forrás körüli bokrokon. Majd megállapo­dott a szeme egy fekete bo­gyókat érlelő bodzaágon. Ma­rákra való gyenge levelet szedett, gondosan leöblítette, megtörte, ráborította a sé­rülésekre, és vizes ruhát kö­tözött rá. Az ember nézte művét. Elégedett mosolyra húzta re­pedezett, sebes ajkait, aztán eldobta zubbonyát, felgyűrte piszkos, szakadozott ingének ujját, és alaposan, gondos, kemény dörzsöléssel lecsuta­kolta az állat testét. A ló szinte megfiatalodott, felélén­kült keze alatt. Amikor végzett, megveregette az ál­lat nyakát, szembenézett ve­le. Aztán megszólalt, mosoly­gósán. — Fortuna lesz a nevedL, Es én, Jobbágy András va­gyok, a gazdád ... Jl/l egfogta a vásott kötőfé- JVI két és elindultak együtt, a cserjésen keresztül. Nem­sokára elhalkult lépteik zö­reje és némaságba dermedt a mező. Csak a lánctalpas ko­csiból bodrozott ki időn­ként egy-egy fekete füstlab­da. Hosszan terpeszkedett a roncsok fölött, s lassan, na­gyon lassan oszlott szét a de­rült, őszi ég alatt. térségén is végigsiklott a pillantása. De fő figyelmét a lassan, legelészve közelgő vasderesre fordította. A fiatal kanca minden második, harmadik harapás után felvetette fejét, hegyez­te fülét, óvatoskodott. Ah­hoz már gyengének bizonyult eltompult szaglása, hogy a közelben lapuló embert felfe­dezze. Vagy ismerős volt a szag? Nem félt? A katona­ruhás férfi biztosabbnak vél­te a lopakodást. Neki ezt a lovat mindenképpen meg kel­leti szereznie, nem bízhatta magát az állat jóindulatára. Lélegzetét is visszafojtotta, ugrásra feszülő testtel vára­kozott. A ló közelebb jött a bokorhoz. Egy száraz ág zörrent ott. Riadtan kapta fel a fejét, már lendült is, hogy elrohanjon. Ugrás köz­ben kígyózott nyakára a hu­rok, s ráfeszült kíméletlenül, erőszakosan. Az elmúlt he­tekben meggyötört, agyonré­mített állat hisztérikusan dobálta testét, hörgött, rú­gott, harapott, tépte kötelékét. — Ne te ne! — Nyughass! — csillapította az ember, köz­ben szétvetette erős, rövid lá­bait, kinyújtotta karját és oldalt tolta kötélszorító öklé­vel a kanca száját. — Meg ne harapd a gazdá­dat, te bolond! Bal kezével simogatni, ve­regetni kezdte a ló csapzott nyakát. Az állat lassan meg­nyugodott, fáradtan állt re­megő lábain, szőre nedvesen csillogott. Csak akkor ugrott meg ismét, amikor az em­ber megmozdult, hogy a fá­hoz kösse szerzeményét. jy özeiről alaposabban is megnézte a vasderest. Erős, csontos, fiatal ló volt, legfeljebb öt-hat éves, de legyengülve, elhanyagoltan. A szerszám véresre dörzsölte a bordáin feszülő bőrt, farán és lábán pedig csomókban állt a megszáradt, véres szőrgu­banc, szilánk vágta sebek kö­rül. A legyek ott dongtak az eleven húson, izgatva, gyö­törve a szerencsétlen párát. — Rossz bőrben vagy, test­vér, velem együtt... — dörmögte a katonaruhás és vigasztalóan cirógatta az álla­tot. Az ember aztán leült a for­rás mellé és térdére könyö­kölve töprengett. Nem le­hetett idősebb harmincöt éves­nél. Kemény vonásait he­tes szakállerdő borította. Szeme kemény nézésű, kicsi, acélkék szem volt. Hosszú, barna haja nyakára nőve, csapzottan simult szög­letes, durva farcugású kopo­nyájára. Így ülve még ala­csonyabbnak látszott, mim valójában volt. Széles, iz­mos vállain és erőtől duzza­dó felsőkarján pattanásig fe­szült a kopott, szakadozott egyenruha, a magyar hadse- reg gyalogosainak ke ki szí­nű posztóöltönye. Keze, ahogy fáradtan le- 'í lógott két térde közé, mész f sziről elárulta a tevékeny ^ építő embert. Nagy, repe ^ dezett körmű, bütykös, erői ^ volt ez a kéz, soha ki ven ^ egyenesíthető tenyérrel... Es ^ a tenyér kapa, kasza, gyepit 6 fogásához idomult, nem pe- f pecseléshez. Ennek a kéz- % nek a simítása is erős, éi % melegségében is durva. He ^ ökölbe szorul, és úgy zúdu\ ^ le, kíméletlen és halálos c í csapása . Egy ilyen kéz üté­rj osszú szőrű, csontos ka­ll tonaló legelt a forrás melletti dús pázsiton. A rét ’topárán árválkodott, csak szén a szekérfordulásnyi he­lyen zöldellt tovább a fű, ahol életet adott a száraz nyár és a hosszúnak ígér­kező, esőtlen ősz poros nap­jaiban is, a soványan bugyogó víz. A gazdátlan állatban fel­ébredt az ősi ösztön a nagy riadalom után. A benzin­szagon és az égett hús sza­gán keresztül is megérezte a forrás illatát, amikor az er­dő felől hozzáért a fák fölött született gyenge fuvallat lusta mozdulása ... Már napok óta keringett itt. Időnként elcsa­tangolt a lapályban fekvő, tö­retlen kukoricatáblák közé, hogy jobb falathoz jusson, de mindig visszahúzta a fű, meg a víz. A réten szükségvágta út kanyargott. A kerekek nyo­ma fehér vonalként húzó­dott a szikes torzsokon, de lépten-nyomon eltűnt ez a kettős fehér vonal, valame­lyik pörkölt szélű gránát­tölcsérben. Vonulás közben kaphatott aknasorozatot a visszahúzódó német trénosz- lopi Szekérdarabok, cafattá szabdalt állati tetemek, szét­szóródott ládák, dobozok, zsákok kísérték az erdő szé­léig az utat, meg az út környékét. Sebesült, vagy ha­lott katona nem látszott se­hol. Őket elvihették az élet­ben maradottak. A rét túlsó végén, ahol enyhe hajlású dombok emel­kedtek, hogy később a tá­voli hegy lábához simulja­nak, egy teherautó meg egy csapatszállító lánctalpas pán­célkocsi roncsai füstölögtek, ki tudja, mióta, s ki tudja, még meddig? A nap nemrég bukkant fel az erdő fái fölé. Fáradt, no­vember eleji sugarai óarany fénnyel árasztották el a szab­dalt testű rétet. Komor lát­vány volt. A pusztulás itt­hagy tg megszenesedett ron­csait az idillikus tájon, ahol nemrég még békés birlcanyáj hömpölygőit a kolompszó után és egyetlen riadalmat keltő hang a terelő puli erő­szakos ugatása volt. Mind­ebből csak a csend maradi, a félelmes csend ... Rátenye­relt a rétre, a roncsokra, az ember lelkére ... Az ember, a forrás köze­lében hasalt egy sűrű bo­korban. A bokor öreg akác­fa vastag teste mellett bur­jánzott fel. Jó búvóhelynek kínálkozott... A lesekedö ember rongyos katonaruhában volt, sapka nélkül, paroli nélkül, fegyvertelenül. Ke­zében nadrágszíjból, kötélvég­ből és duplájára fogott do­hányzsinegből szerkesztett hurkot szorongatott. Szeme villogva lesett ki a sűrűből. Elnézett az erdő felé, ide­gesen, rebbenő pillával. Majd a rét könnyen áttekinthető A KOPÁR SZIGET JAPÁN FILM Ahogy a nyelvészet számon tant rendhagyó igéket, úgy a film­művészet is felmutat időniként a megszokottól, az átlagtól na­gyon eltérő remekeket. Ilyen mű a japán Kaneto Shindo ballada! hangvételű A kopár sziget-je, amely megrázó erő­vel, a valóság maximális in­tenzitásával ábrázolja egy parasztcsalád mindennapos, elszánt küzdelmét a mostoha természettel — a megélhe­tésért. Kaneto Shindo 1961-ben a moszkvai fesztiválon — ahol alkotását naigydíjjal tümtet­mint az öntözőcsöbröket, a túlparton kell megtölteni. Rá­adásul a szikkadt termőföld­höz — amely mohón heissza a véres verejtékkel szállított vi­zet — meredek kaptatón kell feljutni. Élet ez? Jószerivel nem is az. Nem a föld szol­gálja az embert, hanem az ember a földet. Kora hajnal­tól késő éjszakáig minden­kinek még a két kisgyereknek is, megvan a maga megsza­bott feladata. Feladat, amely napról napra, óráról órára, őr­jítő, monoton ritmusban is­métlődik. zaspámak voltaképpen nin- ^ csen egymáshoz mondanivaló- 4 ja, talán még a gyermekek- g hez sem. Az energiát, a gon- g dolatot tartalékolni kell a !; mimikára. - ^ Mint valami homokóra sze- ^ mei, úgy pereg a történet. A ^ némaság fojtogató, s csak 4 nagynéha süt át az egyfor- g maság szürke felhőjén né- J hány órányi örömsugár. Az- £ után kezdődik elölről min- ^ den, a vízho-rdős, a kapálás, £ az evezés, önfegyelem kell J ahhoz, hogy így múljanak a £ napok. A bánat, a fölös ; gond is beköszönt a minden- ^ napin túl. És ezt is el kell í viselni. A tervek valóra nemj válását éppen úgy, mint a; halált. • S, ha már a terhet £ lehetetlen viselni, a lélek; kitör, a mindent feloldó ér-J zelmi vihar, a pataikzó könny, 5 a fájdalom már-már nem; emberi hangjai végül is; megnyugvást hoznak. A szí-; get kopár földje várja aj vizet, a víz az élet, az; életért le kell mondani az! életről... í > Kaneto Shindo a kevés füg-; getlen rendezők egyike haza-! jában. Kiváló, haladó szel-! lemű forgjatókönyvíró is í egyszersmind, -akinek alkotá-j sai közül a nálunk is veti-; tett Hirosima gyermekei-t, \ valamint a Macugavai ügye-tj a kommunista vasutasok el-! len folytatott igazságtalan! hajszáról forgatott drámai \ történetet kell említeni.; Filmjei az egyszerű embe- j rek fillérjei segítségével ké- ; szülnek, s olyan mesterség- j beli tudásról, művészi cél-! tudatosságról tanúskodnak,: amely minálunk is példamu-l tató. Színészed az apát alakító j Taiji Tonojama, az anyát! megformáló Nobuko Otova! mindenlben hűségesen köve-! tik elképzeléseit, s a már! említett zeneszerzővel, Hika- j ru Hajasával részesed a film > magával, ragadó hatásának. ! Ábel Péter \ I Kaneto Shindo először is ezt az örökös, egyhangú körforgást vési a néző tuda­tába. Ugyanezt sugallja Hi- karu Hajast zeneszerző sa­játos kísérő muzsikája is, vi&z- szatérő, fel-felzendülő dal- lammotivumaival. Ilyen kí­séri például a vízhordás is­métlődő jeleneteit. Ez a szűkszavúság, művészi önfe­gyelem, a lényegre koncent­rálásnak e fonViája, csak az első negyedórában tűnhetik unalmasnak, amíg a roha­nóbb életritmushoz szokott néző beleilleszkedik ennek a más világnak sajátos időtör­vényeibe. Ha ez sikerül, úgy világossá válik a némaság drámai funkciója is. A há­ték ki — az újságírók kér­désére elmondotta, hogy e téma voltaképpen gyermekko­ri emléke. Filmjével szülei, s a hozzá hasonló, földműve­léssel foglalkozó, egyszerű emberek áldozatos, kemény sorsénak kívánt művészi emléket állítani. Nem véletlenül említettem a rendhagyó igéket. A ko­pár sziget ugyanis nemcsak azért „rendhagyó”, mert ki­tűnő, hanem, mivel stílusa, ábrázolásmódja is egyedi, ta­lán, sőt valószínűen más forgatókönyvre alig alkal­mazható. A rendező, aki egyiben a forgatókönyv írója, hogy csak egyetlen példát éh'ilYfsek: ’íüdatosan lemondott a beszéd-kifejező, lehetőségei-! ről. Koráiit&erh' konzervati-! vizmusból, pusztán azárt,; mert ennek a megoldásnak' jelentős dramaturgiai fűnk- ; ciót szánt. Eleve valószínű, hogy A ; kopár sziget többek között ; ezért sem számíthat széles-; körű közönségsikerre, de je-i lentősége ennek ellenére mégis! nagy. Nagy, mert ritka az az! alkalom, amikor tartalom és; forma ilyen tökéletesen egy-; másra talál, s az eszközök! mindegyike mind a maga; helyén, mind összességében í a szerző mondanivalóját j szolgálja. A történetet tulajdonképpen; már elmondtam. Még csak; annyit tehetek hozzá, hogy a í a föld, ahol ez a parasztosa-j Iád dolgozik, egy sziget föld-; je. Ahol kutak nincsenek,; az ivóedényeket éppen úgy,! Jean-CIaudc Brialy és Valérie Lagrange a Gigolo című francia film szerelmespárja zeledett, bőkezűen osztogatva és kapva a mosolyokat, a ked­veskedéseket. Aszimákisz most már nem bírta tovább, és oda­lépett hozzá: — Ne vegye zokon az úr, de kérdezni szeretnék valamit uraságodtól! — Kérdezz, amennyit csak akarsz, honfitárs! — válaszol­ta a férfi. — Te vagy-e a New Yersey- beli Papasz John? — Isten előtt állítom, hogy én vagyok az! — Hogy lehetséges ez? — mondta zavarodottan Aszimá­kisz. — Mi itt a fivérünket várjuk, akit Papasz Johnnak hívnak. Az amerikai tűnődött egy darabig, aztán megszólalt: — Á, tudom már, te talán Papadopulosz Jániszról be­szélsz? Névrokonom a szeren­csétlen. Legutóbb gyűjtéstren­dezett odakint, hogy összeszed­je az útiköltséget és visszatér­hessen hazájába, de nem si­került neki. Lehet, hogy a kö­vetkező hajóval érkezik! Leforrázva állt ott vala-: mennyi: — Mi-i-i? Útiköltségre: gyűjt? Már megint? i Az amerikainak nem volt ■ több ideje a magyarázkodásra.: A társaságnak azonban elégi volt ennyi. hangzott a név, amelyet az atyafiság oly lélekszakadva várt: — Papasz John, azaz Papa­dopulosz Jánisz. Nagyot dobbant a szívük; amikor a kijáratnál egy ma­gas, vállas férfi jelent meg, széles karimájú puhakalap­ban. Láttára a könnyes sze­mek kérdően néztek egymásra. — Ö lenne az? — Hogyan, így megnőtt? — Ennyire megváltozott vol­na? Mielőtt azonban világosság gyúlt volna zavart agyukban, észrevették, hogy egy másik csoport tagjai hangos öröm­kiáltások közepette rávetik magukat erre a férfira, aki úgy látszott, ismeri valameny- nyiüket, és sorba ölelgette, csó­kolta őket. A család csak állt és bámult. Asrfmákisiz kime­resztette szemét: — Mi történik itt, hé? Nikolakisz megvakarta fe­jét: — Kik lehetnek ezek? Dimitrákisz nagyokat nyelt: — Uram, ne hagyj el! Az asszonyok nem tudtak hova lenni csodálkozásukban, bámészan néztek férjükre, a gyerekek pedig tétován lesték, mikor adják már ki a jelszót a nagybácsi szeretetteljes meg- ostromlására. Az amerikai kö­teljesen úszott be a kikötőbe, a parton várakozók egy része örömujjongásban tört ki, má­sik része zokogását igyekezett elfojtani. A díszes család kis­korú tagjai perecet rágcsáltak, az apák vették nekik — üsse kő, az utolsó garast is ezen a nagy napon! —, a felnőttek pe­dig egymást kérdezgették: „Rá fogunk-e ismerni ennyi év után a mi Jániszunkra?” Időnként, amikor a gyerekek túlságosan zsibongtak, egyet- kettőt tarkón legyintettek, hogy csend legyen. Hamarosan megkezdődött a kivándoroltak partraszállása, és a hangszóró sorban kiáltot­ta a neveket: — Vlahopulosz Georgiosz. Az övéi odafutottak hozzá és a nyakába borultak. — Kontopolusz Jim. Öt is megrohamozta rokon­sága. — Kambasz Andreasz. Atyafiai köréje sereglettek. A kivándoroltak közt voll olyan, aki szikáran, beretváll arccal, óralánccal és arany- gyűrűsen lépett ki a hajóból, mások viszont kövéren, sapká­val fejükön, rikító nyakkendő­vel, csomagokkal, útitáskákkal megrakodva, arcukon jólelkű nevetéssel bukkantak elő. Az emberek sírtak, ölelgették egy­mást. csókok csattantak és ek­kor a zűrzavar közepette el­hazatérő kivándorolt görögök” rovatában, Papasz John nevét, lázba jött az egész atyafiság. A várva várt hajó érkezése napján tetőtől talpig megmos­dottak, frissen vasalt ruhát öl­töttek magukra, majd felkere­kedtek mindahányan — való­ságos kis sereg! — és lemen­tek Pireuszba. Felsorakoztak más, amerikai rokonokat vá­rókkal együtt a téren, ahol a hajók kikötnek. Hosszú sor­ban álltak a rakparton, legelöl Aszimákisz úr, terebélyes hit­vesével, Vaszilikula asszony­sággal, három eladó lányával és két fiával, utánuk Nikola­kisz úr a rosszmájú Lenjó asszonnyal, két semmirekellő fiával és leányával, ki férjét és karonülő porontyát is ma­gával hozta. Majd Dimitrákisz úr, aki özvegysorra jutott, de újból megnősült és most a megboldogult Fifi asszonytól származó három málészájú sihederrel és két kis csúfság­gal jelent meg — ezeket jelen­legi felesége szülte neki, aki büszkeségében, hogy negyven­öt éve ellenére ilyen termé­keny, kérkedve tolta előre nagy hasát. — Jön! Jön! — Hű. fiúk, micsoda pom­pás hajó! — Éljen soká a mi drága Jániszunk! Az óceán járó hajó méltóság-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents