Pest Megyei Hirlap, 1963. február (7. évfolyam, 26-49. szám)

1963-02-20 / 42. szám

«*T urnvKt s~?£írigp 1963. FEBRUÁR 30, SZERDA Tizenkét országgal tartanak kapcsolatot .4 Dunakanyar Fotoklub ötéves működéséről Szombatom érkezett mesz- sze földről a színes levélbo- riték s benne az örömhír: a lisszaboni íotoklub zsűrije elfogadta a váci Gyirriesi Sándor sportvonatkozású ké­pét, amely rövidesen látható lesz egy kiállításon, Portu­gália fővárosában. Az értesítés nagy vissz­hangot keltett a Dunakanyar Fotokíub tagjai között, pe­dig mint esemény nem egye­dülálló. Ma már tizenkét or­szággal tartanak lenn rend­szeres kapcsolatot s a baráti országok rokonklubjain kí­vül angol, ausztráliai, chilei, francia, argentínai és más futóklubokkal leve­leznek s cserélnek kata­lógusokat. folyóiratokat, albumokat. — Célunk öt éve ugyanaz — tájékoztat Kocsis Iván, a Dunakanyar Fotoklub egyik alapító tagja: — bázist te­remteni Vácott a fotóművé­szeinek, mely kisugárzó ha­tással van a Dunakanyar egész területére és segíti más művészeti kultúrák fej­lődését is. Igyekszünk a va­lóságot ábrázolni a maga ! sokszínűségében. összetettsé­gében, bonyolult viszony la- j taiban, de mindig művészi j módon. Sikerült-e elérni kitűzött, ! szép céljukat? Egy tucatot sem tettek ki I számszerűleg, amikor indul­tak. Ma 36 tagjuk van. A j múlt évben hét szakelőadás j hangzott el a klubban, igen változatos témákkal (Akt a . fotóművészeiben, Várost’ény- ; képezés. Az esztétikai élmé- j nyék fokozatai stto.). Nem- ! egyszer kultúrházakban, diák- ! otthonokban ismertetik meg a közönség szélesebb réte­geit á fotóművészet szépsé- j gével. Ezenkívül filminozai- . kok bemutatása, színes dia- bemü tatók, útiélménybeszá- ; mólók, arnatőrfílm-ismeHeté-t sek, vitaestek, kollektív ki- ' rándulások szerepelnek a gaz­dag programban. Két kiállítást rendeztek i 1962-ben. Az egyik Pászthory | Dórám gyűjteményes kiállí­tása volt: Huszonöt év a ter­mészetben. A másikat Nem­zetközi művészi fotószalon címmel a Baranya megyeiek­kel közösen rendezték meg Pécsett, majd Vácott. Most készítik elő a Dunalcanyar cí­mű tematikus kiállítást, melyre a Dunakanyar In­téző Bizottság 1500 forin­tot: az IBUSZ egy ötnapos prágai utat; a Forte-gyár és a Foto című lap is értékes díjakat ajánlott fel. Munkájuk lemérhető a klub tagjainak részvételeivel ha­zai és külföldi kiállításo­kon. Tavaly nyolc nemzet­közi kiállításra küldtek képeket, ezekből hetet fogadtak el, ami szép eredmény, ha figyelembe vesszük, hogy milyen erős itt a mezőny s a beérkezett több ezer alko­tásnak csak kis hányadát érdemesítik méltónak elfo­gadásra. A hazai kiállításokon is felfigyeltek a Dunakanyar | Fotoklub tagjainak munká- j .iára. A most meenvíló Nők a huszadik században című fővárosi kiállításon Nagy Zol­tán harmadik díjat nvert felvételével találkozhatunk. Tevékenységüket ma már a hivatalos szervek is. P1fr- merik. A Pest megyei Ta­nács vb. művelődésügyi osz­tálya a közelmúltban hagyta iává működési alapszabéh/u- kett. Vácott a tanrács és a kultúrotthon anyagi támo­gatást, heljret biztosít to­vábbi eredményes munkájuk­hoz. S mint mondják, ezt kivívni legalább annyi ener­giába, munkába került, mint hírüket megalapozni a var­sói, bordeaux-i, vagy belgrá­di fotószalonokban. Paipp Rezső Változnak az IDŐIK Három kis történetet mesél­nék el. három kis választási históriát. Az első kettő, ame­lyeket csak hallomásból is­merek, már valóban a histó­riáé. A harmadik: eleven va­lóság. Az ősszigorló Édes. jó anyámtól hallottam, ő pedig maga is részese volt az esetnek. Mint diáklány, a gyógyszerészdiploma előtt utoljára szigorlatozott. Pro­fesszorának. a megboldogult, emberi nagyságáról híres Wink’er professzornak, az Eu- rópa-hírű kémiatudesnak az volt a szokása, hogy a vizsgá­zókat ötösével ültette maga eilé. Kezdődött a nagy vizsga. Kérdés kérdési követett. Volt aki felelt, mint a vízfolyás, volt aki akadozva válaszolt. Az öt közül csak egy hallgatott konokul. Kérdezhettek tőle bármit, néma maradt, mint a sír. Pedig kivált a többiek közül, mert ugyancsak benne Aláírás: N. N. A napokban hosszasabban írtam lapunkban egyik köz­ségi tanács erédytelenségé- ről, adott esettel kapcsolat­ban. Ma levelet kaptam a községből, amelynek írója ,,örömmel üdvözölte állás- foglalásom bátorságát". Az­után felsorolt több dolgot, olyanokat, amelyekkel — szerinte — jó lenne foglal­kozni. Amikor azonban a papír aljára pillantottam, csaló­dottan abbahagytam az ol­vasást: aláírás helyett csu­pán két N-betüt rótt a sorok aljára a levélíró. Megvallom őszintén, bosz- szantott az eljárás. Az isme­retlen. jótékony homályban meghúzódó valaki levelét azzal kezdte, mennyire he­lyes és jó dolog a bátor ki­állás. az, ha nem rejtjük vé­ka alá véleményünket. Meg­állapította, ha valameny- nyien ilyen gerincesek len­nénk, mennyivel tisztább lehetne közéletünk, mennyi­vel egyszerűbb lenne a még meglevő visszaélések, roko­ni-baráti összefonódások fel­számolása. Ö maga is segí­teni akar. amikor minderre felhívja figyelmünket. A két N-betűs bátor, de­rék ember. Ki akarja javí­tani a hibákat, nem a maga ügyében, hanem a köz érde­kében fáradozik. Bíztat, fel­bátorít, felemeli a szavát s mennydörög — az ismeret­lenség leple mögött. Dicséri az egyenességet — ha más­nál tapasztalja. Vállaljon felelősséget — más. Ha mel­léfog, s kiderül, hogy téve­dett, viselje a következmé­nyeket — mis. Tőle, az N- betűtől ezt nem lehet elvár­ni, tőle elég annyi, hogy le­velét megírta. Hadd mondjam el, hogy ez nem elég. Nem elég sze­mély szerint nekem, aki nem kérek támogatást egy tetőtől talpig ismeretlen le­vélírótól. De legfőképpen nem elég azért, mert maga az emberi közösség ítéli el az ilyen eljárást. S ha az N-betüt aláíró még nem hal­lotta volna, a nemrégiben lezajlott Vili. pártkongresz- szus világosan és félreérthe­tetlenül leszögezte a szabad véleménynyilvánítás jogát és kötelezettségét,r Kádár János elvtárs beszédében ezt mondta: „A párt valameny- nyi szervezetének munkáját segíti a közvélemény, a dol­gozók közvetlen támogatása. Pártszervezeteinknek, köz­intézményeinknek elemi kö­telessége. hogy minden ilyen bejelentést, észrevételt a le­hető leggondosabban kivizs­gáljanak és a valóságos hi­bákat orvosolják. Őrködni kell afelett, hogy a szóban vagy írásban bíráló dolgo­zók teljes védelmet kapja­nak. Irtani kell azonban a ,.fúrás", a rágalom és az int­rika szellemét. A jövőben párt- és állami szerveink komoly indokok nélkül, pél­dául névtelen levelek, beje­lentések alapján ne indítsa­nak eljárást". Ehhez nincs mit hozzáten­ni. Kérjük, hogy a két N- betűs aláíró és a többiek, amikor bírálnak és segítsé­get kérnek, mindezt nyílt si­sakkal tegyék. Komáromi Magda Az akasztás — Aztán tudja-e a jelölt elvtárs, képviselő kell nekünk? _ ? — H át olyan, mint régen! milyen . — No, félreértés ne essék, nem egészen olyan, de ami a talpraesettséget illeti... Mert az a régi, sók ésszel ugyan nem dicsekedhe­tett, de mindig feltalálta magát, és én erre a találékonyságra gondoltam. Mert olyan kép­viselőről azóta sem hallottam. S az ízes szálású, idős paraszt bácsi mond­ja a történetet az egykori képviselőről, akit ö sem ismert soha, talán csak édesapja sza­vaiból. A népes jelölő gyűlés hallgatja.. Egyszer a falusi kovács nagy mérgében összeszólalkozott a paraszttal. Fölkapta a nagy kalapácsot és jól főbe kólintotta. Any- nirira, hogy a paraszt azt sem mondta, ámen. No, összeültek a falu okosai, mi legyen a kováccsal. — Életet, életért — mondták — meg kell halni a kovácsnak. Fel keli akasztani! Hanem ekkor felállt a képviselő. — Halljátok-e emberek? Meggondolták ezt?! Hisz a faluban csak ez az egy kovács van! Mi lesz ha felakasztják? Ki húzza meg a kocsikon a ráfot, ki patkói ja meg a lova­kat? Szótlanul nézett mindenki, erre bizony nem gondoltak. Még szerencse, hogy akadt közöt­tük egy, aki az eszét is használja. Súgtak, búgtak, aztán sopánkodtak, mit tehetnének, de nem jutottak semmire. Megint csak a képviselő álit elő. — Hanem nékem lenne egy javaslatom! — szólt, s egy pillanat alatt olyan csönd lett. hogy még a légyzümmögést is lehetett halla­ni. — Igaz, hogy a faluban csak egy ‘kovács van, de van viszont két suszter. Akasszuk fél az egyiket...! Lett erre nagy öröm, mégiscsak találtak megoldást. Másnap megint összeültek, hogy megbeszéljék a részieteket. Újból csak a kép­viselő kezdte a szót. El is hűlt mindjárt, min­denki. — Hanem tegnap valamiről megfeledkez­tünk ám! Mert arról nem beszéltünk mibe ke­rül a községnek ez a haeacáré. Mert nem kevésbe ám! Mert ugye ki kell vágni egy szép fát az erdőből, a község erdejéből. Ez a köz­ség pénze! Meg is kell ácsoltatni. Ez a község pénze! Ahol a bitót felállítjuk, azt a földda­rabot meg kell váltani. Ez is a község pénze! És aztán aki felakassza a susztert, azt is fi­zetni kell. Hát ez is a község pénze! Mikor látta, hogy senki sem mukkan, folytatta. — Hanem nekem van egy javaslatom! Ad­jon öt pengőt a kovács, neki megéri, mert hiszen ő az igazi bűnös! Adjon öt pengőt a község, mert így még mindig olcsóbban meg­ússza! Aztán a tíz pengőt adjuk oda a susz­ternek, menjen isten hírivei! Oda, ahol ol­csóbb az akasztás ... P. R. járt a harmadik X-ben. Leg­alább féltucatszor próbálkozott az államvizsgával. Egyszóval: a mezei hallgatók, az ősszigorlók díszpéldánya volt. Ezúttal sem készült. Winkler profeszor összeráncolt szemöl­dökkel nézett rá: — ön. jelölt úr, megint nem tud semmit. — Kéhem .. . professzor úr... én ... öhm ... köm ... én csak elfelejtettem... — Mit felejtett el? — vála­szolt ingerülten a professzor. — Mit felejtett el, hiszen meg sem tanulta! — Bocsánat... ezt a levelet felejtettem el átadni — mako­gott az ősszigorló, s pompás, ropogós, merített papírból va­ló borítékot szedett elő a zse­béből. Amint a professzor át­vette, mind az öten láthatták rajta a metszett címert és a betűket: ..Magyarország kor­mányzójától”. A professzor arca, midőn a sorokat végigfutotta, mind kö­rn óraibbá vált.. De aztán, hii~ télen jött gúnnyal, a szigorló gyógyszerésizjelölthöz fordult: — ön tehát... képviselője­lölt is? — Igen, igen — válaszok végre buzgón az ősszigorló. — No, akkor kérem az in­dexét — szólt Winkler pro­fesszor, s miközben harsogó lollal véste be az érdemjegyet, így bocsátotta útra a nagyre­ményű jelöltet: — Nézze, azt szokták mon­dani, hogy zöld szamarat és okos patikust még nem látott a világ. Ha a főméltóságú úr azt akarja, hogy valóban ökrök legyenek a patikusok, ám tes­sék ... Én jelest adtam ön­nek. de tartok tőle, hogy az életben meg fog bukni. Mert ön, szerintem nem alkalmas arra, hogy a patikában, s még kevésbé, bogy a politikában keverje a mérget... Ángliusok a faluban A másik történetet a pilis- szentkereszti iskola igazgató­jától hallottam. A legutóbbi választás idejéről való. A községben javában folyt a szavazás, amikor pazar külse­jű, csillogó-villogó autó állt meg a faluban. Idegen nyel­vet beszélő úriemberek száll­tak ki belőle. Csakhamar ki­derült, hogy angolok, angol újságírók, televízióriporterek. Épp a plébánosba botlottak az egyik utca sarkán. Szemmel- láthatóan megörültek neki, akár a főnyereménynek. Csak­hamar beszélgetésbe merül­tek. Szót értettek, mert a tisz­telendő úr jói beszélt néme­tül. — Hallottuk nemrégiben a budapesti rádió angol adásá­ból — kezdte a mondókáját az egyik angol —, hogy Ma­gyarországon van vallássza­badság. Hát ezt szeretnénk mi megnézni és lefényképez­ni. S ha megengedi, kérdez­nénk is egyet-mást — így az angol, s szemével cinkosan hunyorít a papra. — Csak tessék — válaszolt készségesen a plébános. > — Van a faluban templom? — hangzott az első kérdés? De mert a vendégektől alig ötven méterre magasodott a templom tornya, mindjárt he­lyesbítették is a kérdést: — Nyitva van a templom a faluban? A tisztelendő úr bólintott. — És mernek járni a hívek misére? — Mernek — jött az egye­nes válasz. — De mindenki mer? És nem lesz bajuk belőle? — tu­dakolták tovább az ángliusok lassacskán csüggedve. Válasz helyett megkondult az esti harangszó. Vecsemyé- re hívta a hívőket. S aki is­meri ezt a kis falut, azt tud­ja, hogy az idősebbje ilyen­kor imakönyet fog, s indul a templomba. Azon az estén olyan is akadt, aki egyenest a szavazóhelyiségből jött ki, s úgy indult a litániára. Az angolok zavartan néze­gették a főutca képét, ame­lyet egy filmrendező sem ren­dezhetett volna egyértelműb­ben. Aztán lassan elrakosgat­ták szerszámaikat és búcsúz­ni kezdtek. Ekkor ért közéjük | az iskola igazgatója. Midőn hallotta, hogy miért jöttek az idegenek oly messziről Pilis- j szentkeresztre, megkérdezte j tőlük: — Tessék, parancsoljanak, j itt a téma. Miért nem fény- , képeznek? Az ángliusok hidegvérrel le­gyintettek. — Ugyan kérem, kár a fil­mért. Ki hiszi ezt el nekünk Londonban? Panasz, de miért? A harmadik történet a mos­tani választási kompányból való. Három héttel ezelőtt tör­tént, a Csepel Autógyárban. Magam is tanúja voltam. A jelölő gyűlésre gyülekez­tek az emberek. A motorgyár irodájában már ott volt a kép­viselőjelölt-jelölt is. A mű­szakiakkal, mérnökökkel be­szélgetett. Persze, mi másról folyhatott a szó, mint az éle­tükről, a munkások és a gyár életéről. S ahogy ilyenkor len­ni szokott, előjöttek a pana­szok. Az autógyár igazgatója a dugattyúk, a hengerperse­lyek minőségét, no meg a társüzemek felelősségét emle­gette. Nem valami nagy elra­gadtatással. — S aztán tudja elvtársnő, vannak itt objektív bajok is — toldotta meg a panaszt a motorgyár vezetője. — Micsoda? — kérdezte a jelölt. — Tíz éve csinálom a moto­rokat, de ilyen gondban még nem voltam — kesergett a mérnök. — Kevés az ember. Nincs munkaerő. — Hogyan? Miért? — Nézze, elvtársnő, ezelőtt két-három évvel még volt a gyárnak szívóhatása. Ügy ér­tem. hogy a faluból csak úgy jöttek az emberek. Csapatos­tul jötték. Most meg már a tsz szívja vissza őket. S mert a csoportoknak gépük is van, hát szívják el tőlünk az ipa­rost, a szakmunkást is. Csepel motorral mennek az ő gépeik is, hát kell nekik a jó szak­ember ... A mérnök gondterhelt arcá­val, nekihevülve tán még ke­sergett volna tovább is, de va­lahogy észrevette, hogy pana­szának nincs kellő visszhang­ja. Mert a többiek harsány ne­vetésre fakadtak, még a könv- nyük is kicsordult: — Igazán ... valóban így van?... No, hál’ istennek, csakhogy végre már ezt is megértük! Píron András Válasz két bíráló cikkünkre A Belkereskedelmi Minisz­térium Élelmiszer, Háztartá­si és Vegyi Főigazgatóságá­nak személyzeti vezetőjétől. Mód Petemétől, az alábbi levelet kaptuk: „Tisztelt Szerkesztőség! A Pest megyei Hírlapban f. évi január 11-én „Ez már egy kicsit sok!", majd ja­nuár 26-án „Két malomban őrölünk?” cimü cikkek hiá­nyosságokra hívták fel figyel­münket. Ennek nyomán utána néz­tem az abban foglaltaknak, és a szükséges intézkedéseket megtettem.” Keresik a homok fáját Az Erdészeti Kutató In­tézet kerekegyházi kísér­leti telepén évek óta kere­sik azokat a fafajtákat, ame­lyek a gyenge minőségű homoktalajokon is gyorsan fejlődnek. Az 1600 négyzet- méteres parcellákon több mint 200 hazai, illetve kül­földön honos fát, valamint cserjét tanulmányoznak. Töb­bek között Kínából, Koreá­ból, Amerikából és a Szov­jetunióból származó fák alkalmazkodó képességét vizs­gálják. Megfigyelték, hogy a náLunk is honos erdei fenyő Kínából származó magjából nevelt fák a hazai magoncak- nál jóval gyorsabban, fej­lődnek, továbbá, hogy a szovjet szilfa kitűnően bír­ja a homokbuckás területe­ket, s az itteni éghajlati vi­szonyokat. Az Amerikából származó tűlevelűek is ked­velik ezt a vidéket. A ku­tatók a gyorsan fejlődő és a szárazságot is tűrő fajták­kal üzemi méretekben foly­tatják a megfigyeléseket. A kísérleti telepítések helyét a leggyengébb minőségű ho­moktalajokon, Kunadacs kör­nyékén jelölték ki. (MTI) REKORDGÁZSIK A La Fiera című olasz lap összeállítást közölt az olasz filmszínészek keresetéről. Kitűnik belőle, hogy a fér­fiak között a legtöbbet Al­berto Sordi filmkomikus ke­resi, mert egy szerepért több mint 100 millió líra gázsit kap. Ót követi Marcello Mastroianni, majd több más színésszel együtt Vittorio Gassman, akinek szokásos gázsija 25 millió líra. A hölgyek közül élső he­lyen Sophia Loren áll 400 millió lírával, Lollobrigida csak utána következik 150 millió lírával, harmadik he­lyen pedig Silvana Manga- no 100 millióval és Claudia Cardinale 60—80 millióval. Aki az országút havát lapátolja Amikor pár napja. Csereklye Lászlóval Szent­endre szigetén, a 9-es kilométerkő­nél találkoztunk, sűrűn szállongott a hó. Hogy át­ér, azt mindjárt megláttuk kar­szalagján, meg a fehér hóba. szúrt, hú rom szögű vörös zászlócská­ján, a fehér U- betűről. És abból is, hogy a havat lapátolta az út- szélen. — Meddő mun- ka ez ilyen hó­esésben, nem gon­dolja ? — Nem a, enélkül fenn­akad,na a for­galom. Kitérőket ások az autóknak, mert a hóeke csak egy kerék- nyomnyira tisz­títja az utat. Tahitótfalu ha­tárában, Pócs- megyer felé, az 5-östől a 9-es ki­lométerkőig, az­tán a hajóállo­másra vivő bekö­tőút a szakasza. Ezen az 5650 mé­ter hosszú úton kell most kiásnia a kitérőket. Amíg kellő számúval elkészül, rámegy három-négy napi munka. Nagyon magas a hó, és csípős a hideg. Nyolc esztende­je viseli az útőri tisztséget, illeté­kes hát rá, meg­mondhatja, lá­tott-e már ekko­ra havazásokat, — Most csak hull a hó, idén legalábbis errefe­lé, a szigeten nem volt hófúvás. De 1957. januárjában, azt látták vol­na, napokig tar­tott itt is a hó­fúvás. Nehéz munka volt, hó­ekék, emberek nem győzték meg­tisztítani az uta­kat. És milyen nagy volt a hi­deg! Megfáztam, homloküreg-gyul- ladást kaptam, azóta is minden télen kiújul. Most is szaggat a fe­jem. Mielőtt elvállal­ta az útőrséget, volt mezőőr, éj­jeliőr, meg egy ideig a tanács- házán hivatalse­géd is. — Valami éj­jeliőr állás len­ne jó — sóhajt­ja. — Nem sze­retnék megérni az ideihez hason­ló, még egy ilyen telet az úton. Nem bírja a homloküregem. Pedig télen vé­dőitalt is ka­punk, havonta egy csomag planta teát és egy kiló cukrot. Jön mögöttünk az autóbusz, és nincs még ké­szen a kitérő, to­vább sietünk. Cse­reklye László meg felhúzza egyujjas kesztyű­jét, és belelapá­tol a hóba. Ássa a kitérőt az au­tóknak. Napi nyolc órát dol­gozik a hóban. Fél óra ebédideje van. de akkor is csak a szabad­ban tarisznyázhat valami hideg ele­delt. Bizony, nem könnyű télen az útör sora. (—ly—)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents