Pest Megyei Hirlap, 1963. január (7. évfolyam, 1-25. szám)

1963-01-13 / 10. szám

1963. JANUAR 13, VASÄRNAP rent »wem kMívIob. iiillllllil! ............ Q aMt Quite ill! Fekete Lajos: Téli altató Dermeszt a fagy. A táj szinte letérdel irgalomért. A jeges ég úgy csüng alá majd földet ér, de te ne félj. Aludj! Csattog a szél, csúf rongyait süvítve rázza észak. Üveget vág az ablakon a fagy és ujjnyi rést hagy s azon figyel, hogy ébren vagy-e még. Aludj! A tűz kihűlt: halott doromb a nyájas kályha mélye Az asztalon a pohár víz fagy-cirmosan dermed át a jégbe. Aludj! Hideg szövi a paplanod, húzd össze magad, édes! S ha álmodban reádlehel egy zuzmós arc te ne felelj; ne felelj hogyha kérdez. Aludj! Gina Lollobrigida és Gabriele Fcrzctti a Császári Vénusz című filmben, amelyben Lollobrigida Napoleon testvérét, Pauline-t alakítja. Móra Ferenc levelesládája címmel a szegedi Tiszatáj ér­dekes könyvet adott ki. A há­romszáz oldalas kis könyvben több levél szól Magyar Káz- ■mérhoz. Nagykőrösre. Ez ad­ta az ötletet, hogy felelevenít­sem Móra Ferencnek Nagy­kőröshöz fűződő kapcsolatait. Az Arany János Társaság alakuló díszközgyűlésén (1925) Juhász Gyula vezette a szege­di Dugonics Társaság küldött­ségét, és meleg szavakkal kö­szöntötte az új irodalmi tár­saságot. Saját szavai szerint „egy boldog napot töltött ná­lunk”. amiről egy szonettje is tanúskodik. Természetesen legelső tiszteleti tagjaink közé soroztuk Juhász Gyulát. Látogatások következtek Nagykőrös és Szeged között, s érthető, hogy Szeged értékei nálunk is otthonosak lettek. Mórát kezdetben erősen ül­dözték baloldali magatartása miatt. Nem volt könnyű a fél- egyházi szűcs fiának irodalmi elismertetéshez jutni. Szeren­cséjére Szeged híres kerületi rendőrfőkapitánya, dr. Szalay József is erős irodalmi hajla­mú ember volt, aki előbb már Juhász Gyula mellett is bát­ran kiállott, emberileg is meg­tett érte mindent A békéscsa­bai írókongresszuson mint Szeged egyik reprezentánsát szrepeltette. Ekkor kezd felfi­gyelni rá a főváros egyik-mát sik, nem is legelső lapja, s hoz tőle tárcákat. Akkor már a nagykőrösi Arany János Tár­saságnak is tiszteleti tagja. Szalayval, a Dugonics Társa­ság elnökével hoztuk be tár­saságunk fennállásának ötödik évfordulóján. Móra boldogan fogadta a megválasztásáról szóló értesítésemet, ma is előt­tem van köszönő levele, mely­ben apró kis betűiből kiárad a nehezen szóhoz jutó vidéki író érzésvilága. Készült is hozzánk székfoglalóra, de egy­re jobban elhatalmasodó be­tegsége 1934. február 8-án sír­ba döntötte. Temetésén is ott volt társaságunk: képvisele­tünkben Szentpétery Zsig- mond, körösi származású egye­temi tanár helyezte el koszo­rúnkat és mondott emlékbe­szédet sírjánál... Itthon pe­dig tíz nap múlva elnöki meg­nyitó hódolt emlékezete előtt.­Szokása volt az Arany Já­nos Társaságnak, hogy el- húnyt érdemes tagjai fölött emlékbeszédet mondatott. Er- . re most Magyar Kázmért kér­tük fel, aki Arany János kora polgármesterének méltó fia­ként rajongója volt az iroda­lomnak. Gödöllői házában va­lóságos néprajzi múzeumot rendezett be, melynek csodá­MÓRA FERENC éő Yiaauhöröí jára jártak a külföldiek is. Ügy emlékszem. Magyar Káz- mérnak szerepe volt Móra tiszteleti tagul ajánlásában is, legalább is erőteljesen támo­gatta az elnökség javaslatát. Most is szívesen vállalta a fel­adatot, s gyönyörű emlékbe­szédben vonultatta fel azt a bensőséges kapcsolatot, amely Móra és közötte kifejlett. Mi­kor Móra meghalt, Magyar Kázmér a hozzáírott Móra-fé- le leveleket visszajuttatta Sze­gedre, mert hallotta, hogy ki­adást terveznek belőle a hálás szegediek. így maradtak ezek fenn. Egyébként Nagykőrösnek része volt Móra elismertetésé­ben ... 1937. február 22-én maga Szalay József tart — székfoglalóként — emlékbe­szédet Móráról. Vele eljött Móra leánya, aki családi kö­rükről tartott lenyűgöző elő­adást: megfestette úgy, ahogy ők látták aojukat... Panka, Vészits Endre mérnök felesé­ge, a ..kis vadember”, anyja, akikről annyit beszél novel­láiban Móra... Annyira ra­gaszkodott hozzánk, hogy a világháború küszöbén, 1938. november 23-án újra eljött hozzánk, ezúttal özvegy anyja kíséretében, és még mélyeb­ben írta szívünkbe a Móra- család nemes veretű vonásait. Évkönyveink XIV. kötete 93. lapján számoltam be erről. Magam se emlékeznék már rá, ha nem állana itt nyomta­tott betűkkel: magam adtam át neki azokat a rózsaszála­kat, melyek a zimankós tél­ben is Magyar Kázmér atyai barátságának bizonyságai vol­tak. Ezek az adatok hadd legye­nek előre meggyújtott mécse­sek Móra jövő évben esedékes harmincadik halálozási évfor­dulójára. Dr. Törös László ! » angyos tavaszi szél sza­} L ladt végig a hosszú sző- } lősorokon, megrázta, megci- } balta az új hajtásokat, s ! felduzzasztottá a fiaital Ju- \ hász János hátán az inget. A \ vékony, izmos legény buzgón \ emelte a kapát — a szőlő- \ nyitásban segédkezett. Hama- \ rosan a városba megy, víz- : vezetékszerelést fog tanulni; \ addig is az arany színű, bor- termő jó kókai homokon pró- \ bálja munkabírását, erejét. j Egyszerre harsány és riadt \ kiáltás szállt a széllel. „Se- : gítség!” — hangzott a száz í méternyire álló ház kertjéből. : „Segítség!” — áradt megint és : egyre többhangzásúan. És i mire Juhász Jancsi, kapáját : elhajítva, sebes futással oda- : ért — már szabálytalan kó- i russá erősödött a hangos, : riasztó és kétségbeesett kiál- : tás. A frissen ásott kút kö- | rül férfiak, asszonyok. Iz- I galom, sirás, jajgatás ... S : az újonnan jöttnek lihegve magyarázzák: — Szeles Páli bácsi... A kútásó... a felső réteg be­: omlott, eltemette ... Jancsi belehajolt a kútba. Ott lent, a mélyben, a drága föld... Embernek nyoma sincs. Feltekintett: neki hosszú­nak tetsző pillanatig nézte, aztán utána nyúlt... a föl­dön egy kötél hevert. Attól kezdve, hogy a markában érezte, mozdulatai gyorsak, határozottak, szinte erélye- ; sek voltak. Mint aki szigo- : rú, megmásíthatatlan parancs- I nak engedelmeskedik ... Dere- ; ka köré kötötte. Aztán ásót J ; ragadott. : — Eresszenek le, Pista bá- } : esi! — kiáltotta; magas mu- } ; táló hangja elrekedt az iz- } \ galomtól. } — Omlik még! Bedől az \ oldala... nem mehetsz le...} ; — hallotta maga körül. 7 gy is volt. A kút oldalán tátongó üregek és repe­dések . .. Vastag, több tonnás rétegek állnak ki itt-ott la­zán. Látta ő is ... Mindegy, nem tétovázott. A kút szé­lére állt. Törölj Pista bácsi meg Szekeres Ferenc fej­csóválva fogták a kötelet és eresztették ... lefelé ... Odalent, mint a sírban... Hideg homály és csend. Erez­ni lehetett a veszélyt, a nyir­kos halál leheletét. Jancsi nehéz szívvel, szorongva ás­ni kezdett. Óvatosan nyom­kodta a nedves, sárga föld­be az ásót, s közben maga elé képzelte az idős kút- mester derűs. bajszos arcát. Milyen vidám, mulatós em­ber Szeles Pali bácsi! És most... talán már meg is fúlt odalent!... Ásni, ásni. csak ásni kell! De hátha leözben lehull reá is a föld, betemeti? S itt lesz a sírja neki is... S egyszerre az anyjára gondolt. Hogy fogja majd siratni... Odafent még — lélegzet­fojtó csend. Csak egy nénike hangja... imádkozik, s hány­ja magára a keresztet. Az emberek a kút omlatag olda­lát lesik, rettegő szemmel, míg a fiatal fiú a mélyben, a hűvös, halálos mélyben, egy­re ás ... Egyszerre ... érzi, ásója valamihez ér. Igen, ő lehet az... az élve elteme­tett... S kibukkan a feje... le­zárt szemek, viaszosán sá­padt arc. A hajában és szem­pilláin, meg a bajuszán sár­/ ga agyagmorzsák. Jancsi } riadtan nézi és lélekszakad- } va ás tovább... Az ember } feleszmél. A betongyűrű mö- } gött, ahová beszorult, volt} még egy kevés levegő. Az } tartotta életben... } — Eredj fel... fiam... } mert még ... le akar ornla-} ni... susogja. Majd reked-} ten újra: — fieredj, mert itt} pusztulsz te is! Fiatal vagy,} kár lenne érted... — Kár lenne magáért is —; suttogja a fiú —, majd ha ki- } bontottam egészen ... együtt} mehetünk... ; F égtelennek tetsző idő.! Pedig csak hat perc telt} el azóta, hogy a halálos } mélységbe leszállt... És most} már... ereszkedik a vödör. } és húzzák fel — mindkettő-} jüket. } A megmentett ember elte-} rül a földön. Az arca véres,} melle zihál még, mohón szív-} ja be a friss levegőt. Aztán} feltápászkodik, a kezét nyújt-} ja: } — Rendes ember vagy, Ja-Í ni ... } Ennyit mond csak. megöleli J és torkán valami furcsa. % csukló hang tör fel... Juhász Jancsi nézi az cm-} bért. nézi, hogy véres az arca} és nyaka. — Bocsásson meg, Pali bá-} esi... mondja restelkedve,} halkan — nyilván én vérez-} tem meg. Jobban is vigyáz-} hattam volna... } y Ti anyját tompa dübörgés % ' • nyomta el... Most om- ^ lőtt be megint a hűt... '■ S,á az ínnenóő oldalon No, bizonyára nem az én ked­vemért, hanem az általam ot képviselt újság kedvéért.. De mi történik az ilyen he­lyen akkor, ha nem a megye pártbizottság lapjának munka­társa a látogató és nem hiva­talos ügyben jár, hanem egy­szerű falubeli panaszos megy aki nem az újságot, hanerr egyéni baját, személyes érde­keit képviseli? Ki ad nek széket és ki kéri elnézését? Ma már hivatalaink zömé ben udvariasak és előzéke­nyek az ügyféllel szemben Leültetik, meghallgatják ba­ját. megnyugtatják, s mi több lelkiismeretesen igyekezne! orvosolni a bajt. De miért nerr lehet ezt így csinálni minde­nütt? Miért nincs még vala­mennyi íróasztalnak mind­két oldalán szék? Lehet enél- kül az emberek megbecsülő séről beszélni? S lehet enélkű valóban közhivatal a k © z- hivatal? NEM CSUPÁN FORMASÄC ez. hanem a lakosság és a hi­vatalok egészséges kapcsolatá­nak mutatója. A kölcsönös bi­zalom és megbecsülés mutató ja. És lehet segíteni mindé nütt ezen a székhiányon, csali azt kell tisztázni, mi az oko­zója: udvariatlanság-e. avagj íróasztal-sugallta gőg? Abban a közhivatalban, ahb kalandom esett, nem közöl tem, hogy újságíró vagyok. A tisztviselő talán a mai napi: sem tudja, mert irtózom attól hogy személyes ügyemben ál­lásomra, foglalkozásomra hi­vatkozzam. s igazolványom ré­vén jussak megkülönböztetet: bánásmódhoz; azt szeret­ném. ha szürke ügvfél-önma- gamért kapnék több megbe­csülést. Nem akarom, hog> megkülönböztessenek, s ha ne­talán úgy hozza a sors, hogy a fiatalember valamilyen ba­jával a sajtóhoz fordul, s hoz.- zám kerül, én sem teszek ve­le megkülönböztetést: felállók asztalomtól üdvözlésére, leül­tetem, meghallgatom, s fel­jegyzem panaszát, hogy tőlem telhetőén segíthessek rajta. S még azt sem kell kilesnie, hogy mikor van nálam foga­dóóra, mert ajtóm reggeltől estig nyitva áll bárki előtt. Akkor talán majd ő is észre­veszi a különbséget. 1. Észre­veszi. s szék kerül az ő író­asztalának innenső oldalára is! Tenkely Miklós még ujjnyi kávé gőzölgött po­harában. Mielőtt színe elé já­rulhattam volna, kínos közjá­ték szenvedő alanya lettem: miután az iroda ajtaján sem­miféle „eligazítás” nem volt, a dolgok természetes rendje szerint bekopogtam és bemen­tem. Kiküldtek: várjak kint, majd szólnak. Aztán véigülis előadhattam panaszomat. A fiatalember ült az íróasztal mellett, én pedig álltam az asztal előtt, tooorogtam, s ha­dartam mondákámat. A TISZTVISELŐ közönyö­sen hallgatott, aztán türelmet­lenül odavetette: „majd utána nézünk!” Nem vagyok különösebben érzékeny ember, mert az élet megtanított, hogy a túlzott ér­zékenység csak felesleges ide­geskedést és gyomorremegést okoz. De ott, az íróasztal i n- n e n ső oldalán toporogva érez­tem, hogy gyakorlott fegyel­mezettségem ellenére is fejem­be tódul a vér, s ha még né­hány percig tart a „félfoga­dás”, valami őrültséget köve­itek el. amely után feltétlenül ; felmentenék, mert tettemet jo­gos felháborodásban követem el. Mert erről van szó: a jo­gos felháborodásról. Én. aki ismeretlenül, de ügyfél- ként megyek oda a hivatalba, együttérzést, segítséget, orvos­lást remélve, ugyanolyan pol­gára vagyok ennek a társada­lomnak. mint a félfogadó hi­vatalnok. így joggal elvárha­tom, hogy egyenlő feltételek között adjam elő akár bajo­mat, akár közérdekű bejelen­tésemet, ne kelljen toporog­nom az asztal előtt, eleve hátrányos, kiszolgáltatott kö­rülmények között, megértésért koldulva, s a néhány perenvi türelemért hálálkodva. Ez mélységesen megalázó. Ez a tapasztalatom — ha nem is általánosítható —saj­nos. nem egyedülálló. Láttam már hasonlót napi munkám közben, s nemcsak a budapesti hivatalok egyikében-másiká- ban, hanem megyénk falvai­ban, városaiban is. Megtörtént velem nem egyszer, hogy per­cek'? várakoztam, áesorogtnm egy-egy községi tanács irodá­jában, i> «''°t sem vetettek rám, majd végül megkérdezte vala­melyik adminisztrátor, hogy mit akarok. S miiven érdekes: bemutatkozás után azonnal akad szék, s kérik az elnézést. í Az ÜNNEPEK ELŐTT í ügyes-bajos ^dolgomat intézve ! egy közhivatalba látogattam le 1, mint egyszerű ügyfél. Olyan ! ügyfél, amilyen naponta sok j fordul ott meg: panaszkodik, ! észrevételeket tesz. vagy köz- ! érdekű dolgokra hívja fel a í figyelmet. Én azért jártam ott, í mert beázott a lakásom, s ez ísok kellemetlenséget, gondot ! okozott, s rabolta energiámat, ! időmet. De mennem kellett, ! mert tél van, esik az eső, s J esik, majd olvad a hó, a tető > könyörtelenül beázik, nem tö- jrődve azzal, hogy súlyos anya- ! gi áldozatokat hoztam a la- ! kasért, s azzal sem törődik, ! hogy két gyerekem nyugalma ! és kielégítő gondozása függ í attól, hogy fejük fölött szilár- • dán, védőn álljon a mennye- j zet. : A fogadóórát egy fiatal, jól ! öltözött tisztviselő tartotta. \ Ült a hatalmas íróasztal mö- ; gött. cigarettázott, s éppen ér- í kezesem előtt pár perccel hoz- ! hatták fel a feketéjét, mert — Ne mondd — ébredt fel a kíváncsiság a vén báróné fehérre meszelt ábrázatán. • Észrevette, hogy az emberek \ a lapátjukon támaszkodnak és i állnak. — Dani! — Hangjában i a mindenkori, s immár lekop- i hatatlan fennsöbbség volt,! ahogy felhúzta a szóvégét. —; Elmehetnek most már. — Igazán ? — szólott csen- ’■ desen Dani, s elindultak a 1 sógorral. DANI LÁTTA, hogy a vén\ báró mereszti utánuk a sze-1 mét. Majdhogynem a kam- i púját bele nem akasztja a; sarkukba, mely alatt meg- \ megroppan a dió. Dani item kívánta a diót.} A foga is rossz, meg két} fája neki is van a ház előtt,} a derekának se volt sok ked-} ve a hajoláshoz, mégis meg-} állítja a sógort: — Várj csak, dió. Már nyúl is le az avarba, f Hadd törje ki a frász a vén} bárót. Úgyis azt félti, a dió-} ját, hogy meglopják. Hogy szenvedhet most a vén-} ség, de szólni, azt nem mer.} Dani somolyog magában, s} lenyúl, élvezettel, a másodikj dióért. í — Jesszusom! — kiabált az ezredesné. Jókor kiabál — gondolja dühösen Dani, s nézi a keze- fején az égés helyét. Szeren­cse, hogy nagyobb baj nem lett. Hogy tulajdonképpen nincs szél. Már csak az üszők füstöl. Dániák lapátjukra támaszkod­va állnak. Nézik a művet, az elfojtott tüzet, a fekete fol­tot, mit a lapátok vágta földszegély egészen körülvesz, és élesen-szeszélyesen elvá­laszt az elevensárga fűtől. Nincs annyi erejük, hogy a lá­bukat odébb tegyék. Csak pihegnek és nézik az üszköt. Nézik a megmentett erdőt, az ezredesék megmentett há­zát, a báróék megmentett kertjét. Az ezredesné felkapaszko­dik a drótkerítéshez, amely­nek túloldalán a báróné áll, selyem fényű slafrokban, csi­gákba tekert, platinafehér hajjal. — Kérlek szépen, a Simi azt mondja, mehettek a do- berman kölyökért. Te, benn voltam annak a lakásában, vett valami új huzatot, va­lami hupikéket, azt hittem, meghalok. Szédelegve megy a lángnak újra meg újra. Kapkodja a levegőt, kapkodja a lapátot. A VÉN BÁRÓ ott botladoz a karóval a nyomában, ahon­nan a tűz már elvonult, s verdesi feleslegesen a feke­tén füstölgő üszköt. — Jaj, maga ne ... kiabál a báróné. — Magának nem jó a szíve. De megcsinálni, azt meg­csinálta — gondolja futtában Dani, s veszettül hadakszik a lánggal. Az overallos jobbról került, a front túlsó széléről. Az kiált rájuk: — Vigyázz! A szél kavarintott egyet, s Dani látta, hogy körül van­nak kerítve. Hátulról, mint dübörgő lovascsapat, kivont vörös száblyák, rohannak rá­juk a lángok. S ők rogya­dozó térdekkel futni pró­bálnak, de a lángok mind­járt beérik, Dani a sógor ré­mült tekintetét látja, és arra gondol, hogy milyen furcsa lesz itt meghalni. A LÁNGOK pillanat alatt átrohanták rajtuk, s elenyész­tek az imént felégett, üszkös parlagon, ók meghempered- tek, s már csalc égett rongy- szag lengett körülöttük, s né­mi füst. lik, nem tudta megvenni. Kér­te, hogy várjanak, míg ösz- szegyülik rá a pénz, a verí­tékkel szerzett pénz. Egy orvos hamarább fizetett. Az ezredesné a kerítésen át azt mondta a bárónénak: „Jobb is, legalább ezek nem ter­jeszkednek”. Dani éppen a villanybiztosítékot igazította a báróéknál, s a konyha nyitott ablakán át az ezredesné sza­vai a fülébe jutottak. Most a balszámy elé vetette magát, szemközt a kórók szá­rán magasba szökő lángosz­loppal, mert mindjárt körül­fogja az első szilvafát, s ak­kor az isten se állítja meg, az ezredesék háza tövig ég. — Fizethet a vén szentség! — morog Dani. Dől a sós veríték, nyakán, hátán, szeme alatt, az arc csurgóin. A for- róság kibírhatatlan, kezét, ar­cát nyalják a lángok, némely alattomban a cipőjébe is be­bújik. A szentségit! — szi­szeg, kapkodja a talpát, a la­pát vadul jár a kezében, tolja tússzá a tüzet, nyomában föld­szegély húzódik, mely el­nyeli a lángot, nem engedi tovább. A füst szemén, szá­ján, orrán, fülén ki-be jár, a tüdejét, a szivét elfojtja, a fejét mindjárt szétrepeszti.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents