Pest Megyei Hirlap, 1962. december (6. évfolyam, 281-305. szám)

1962-12-24 / 301. szám

1962. DECEMBER 24, HÉTFŐ MST HEGTE» hírlap 13 SZENTIVANYI KÁLMÁN: VER ES KÖNYV Érdekes szokás honoso­dott meg a szentendrei já­rásban: könyvet kémek tő­lem mindenféle jutalmazás­it, ifjúsági tombolára, úgy gondolván, aki ír, az aján­dékozhat is? Eddig még mindenki sikerrel járt ná­lam. Bevallom, a kölcsön- kérőkkel morgolódom néha — mind úgy marad el, hogy valamit nem hoz vissza! — de ez tulajdonképpen alig számít véteknek minálunk. Ki nem tette meg, hogy nem adott vissza kölcsönvett könyvet? Dr. Gsurgay Mihály köz­ségi orvos és Orosz Pe­temé a járási Vöröskereszt­szervezet titkára együtt és külön is kapacitáltak s meg­magyarázták, hogy a vér­adómozgalom, milyen fontos dolog. Van egy gyengém: impo­nálnak azok az »emberek, akik saját munkájukat , a legelső­nek tartják, s tudnak mel­let® érvelni is. Beadtam a derekam: je­lentkeztem önkéntes vér­adónak! A folytatás törvényszerűen kővetkezett: — Ha úgyis bejössz Szent- iványi elvtárs Szentendrére <— itt nálunk csak a ke­resztnevet mondjuk ma­gunk között, hogy Endrére — akkor átadhatnál egy ju­talomkönyvet is. Mert kis ünnepséget rendezünk, min­den ötvenedik véradó jutal­mait kap. Aki á-it mondott, mondjon b-t is. Legnehezebb a válogatás, négyezer könyv között. Mit adjak oda? Fontos müvek és értékek devalváló'Asak — bűntuda­tot éreznék, ha ezeket lök­ném el. Bizonyos korról — mondjuk az ötvenes évek­ről — éppen a rossz köny­vek is nagyon sokat mond­hatnak tanulmányozás köz­ben. Mindig az dönti el. hogy dupla példányt találok, s a szebbiket feláldozom. Aléxej Tolsztoj: „Nagy Pé­ter’’ című történelmi nye lesz az ajándék. Nem vallók szégyent vele. Utoljára a katonai soro­záson éreztem a meztelenke­dő férfiaknak várakozás köz­ben kialakuló közösségét. 'Láttam egy majdnem két­méteres húszéves fiút, aki elájult vérvétel előtt s mi­kor magához térítették, szé­gyenében elszökött. A folyosón egy nénike le akart tagadni a maga hat­vankét évéből tizet, hogy vént adhasson. Kocsigyári munkások között álltam sorba orvosi vizsgá­latokra — s í n gém is a leg­felső kategóriába soroltak, mi aztán egy kicsit úgy be­széltünk a többiekkel — akik kevesebb vért adhatnak —, mintha ez semmi lenne, tör­ténetek röpködtek, akadt aki a fronton már egy litert is adott vérátömlesztéshez, el­hittük neki! Semmi az egész — adnak teát előtte s csinos nők ke­zelik a csapoló tűt, mosollyal, bátorító megjegyzésekkel nem fukarkodván! Utána vendégbl láttak ben­nünket s mi, első kategóriás fiatalemberek magától érte­tődően pertuba, koccintot­tunk a sörreL Aztán szólítottak. A kétszázadik véradónak adtam Tolsztoj könyvét, s meg­emlékeztem magunkról is, mire a kocsi gyáriak megtap­soltak. Széles vállú, nagy hajú cso- bánkai szegkovács vette el tőlem a regényt. Kérges kezé­ben tétován forgatta s nyug­talanul repkedett a szeme. Már nemigen figyeltek ránk, mikor vissza akarta adni. Megijedtem. — No. talán nem tetszik? — Dehogyisnem, elvtárs... Más baj van. Tudja ... légen, mi cigányok nem járhattunk iskolába és én ... nemigen tu­dok olvasni. Olyannak adja, aki érti a betűt. — Egyáltalán, nem járt is­kolába? Szégyenlősen válaszolt: — Ahol felnőttem, iskola se volt a régi világban. Most már tanulnak a fiatalok, az én gyerekeim is, mert van ki­lenc. — Majd azok elolvassák. — Okosabbat hirtelen nem tudtam mondani. Az én embe­rem remegő szájszéllel kém­lelt s egyszer csak kibökte: — Az elvtárs író? Az a mes­tersége? — Igen. 2 — Nahát akkor... ha már ^ könyvet adott... Megtanít- £ hatna írni is, meg olvasni, j Kijöhetne hozzánk Csobánká- ^ ra, vagyunk még a Szegkovács ^ | Szövetkezetben néhány an, idő- < % sebbek. Magától mégis más- j képpen esne, mint saját gye- <: rekeinktől. Olyan szépen el- j. mondta az előbb azt a kultu- '' f rálódást, hogy... ugye kijön? f Megígértem. iró tanítson \ ími-oLvassni? Nem rossz gon- £ dolat. J Azt persze még nem tudom, J hogyan szervezünk vagy tar- ^ tunk tanfolyamot a csobánkai ^ szegkovácsoiknak, akik nem is- í merik a betűt. '/ Közös erővel kimódolunk f, valamit ;• 2 Mert Horváth Sándor szeg- kovács kijelentette, hogy jövő- £ re is ad vért — s akkorra el j akarja olvasni Tolsztoj regé­nyét Szilágyi Domokos: Szerelmek tánca hazafelé menet szeretnél ilyen otthoni meleget mint a mai éjszakáé egybefonódott testek melege szem melege lásd így kellene tudnunk megérteni ahogy ölelni tudunk mert több vagyunk mint a megkívánás pördül a szél táncol a szél vijjog a szél ne félj ne félj ölelésem boldog erőit tebenmed tovább álmodom tebenned tovább érlelem nem suhanhat el nyomtalaul fejünk fölött az értelem szerelmes tüzek táncán ujjong az ég amint elmentél megláttalak egészen búcsúzó zsebkendőjük lengetik künn a* hópihék. 7. 4 J Sophie Daumier új filmjében 4 c tufa zom rakoncátlan püspök — Hót bizony nem — mondja a fiatal művészet­történész —, alig egy tucat szerzetes él itt, s csak nem­régiben zajlott le közöttük a nagy torzsalkodás; az utób­bi években két pártra sza­kadtak, s ez a harc addig tartott, amíg a „haladók” vezére tavaly meg nem halt. Az egyházi vezetőség ugyan­is még évekkel ezelőtt szám­űzte a „világból” Jova püs­pököt, aki meglehetősen fel- vüágosodott férfi volt, s ezért is került ide „az isten háta mögé’’ kolostor főnöknek. No, de menjünk fel a „kosztur- nicába”; az a kolostor leg­ősibb, megmaradt épülete. — Mi az a kosztumica? — A csontok háza. Több mint kilenc évszázad óta dobják abba a mély üregbe, amelybe csaknem egy ez­redéve valamennyi itteni szerzetes csontjai Összegyűl­tek. — S Jova püspök csontjai is erre a sorsra jutnak? — Igen, éspedig kivétele­sen. Mert a püspökök kü­lön sírboltot szoktak kapni, Jova püspököt azonban fe­lettes hatósága ide, a bacs- kovói kolostorba száműzte, mert nagyon „rakoncátlan- kodott”. — Rakoncátlankodott? — Hát így is mondhatjuk. Felettes egyházi hatóságának elsősorban az nem tetszett, hogy Jova püspök nagyon is megértette az új világot, nagyon i$ megértette az idők szellemét és nyíltan Csak csúfondáros tekintete üldözi. Az árnyékos kiskapu­ban állt vasárnap délután. Egy szál fehér rózsa volt a kezében és fehér blúz feszült domború mellén. Dobogó szív­vel állt meg előtte és dado­gott valamit. Semmiségeket. Amit ilyenkor már szokás. A lány elég barátságosan, kicsit évődve válaszol gatott, bár közben gyakran az utca sarka felé kémlelt, mintha várna onnan valakit. — Eljöhetnél délután a bál­ba — mondta félénken. — Veled? — kérdezte ka­cagva a lány. — Veled?! — rikkant mö­götte visszhangként egy le­génybariton. a lány előtt föl­kakaskodó Gazsi hangja. És amikor ijedten hátrafordult, a pofon elcsattant az arcán. A lány még jobban nevetett. Nemcsak a hangja, a szeme is. Gúnyosan, diadalmasan, boldogan. Ez a nevető szem futamította meg. Az erdőben bújt el. Csak késő éjszaka, amikor a legsűrűbb volt a sö­tétség, osont haza, hogy ma­gával lopja szegényes holmi­ját. Ez a kacagó tekintet bé­nította meg. és égette porrá emberi önérzetét. Pedig ösz- szetörhette volna a hősködő legény csontjait. Össze is tö­ri, ha nem érzi megcsúfolt ar­cán a lány boldog tekintetét. Lehet, hogy itt van most is, a nagyérdemű publikum so­raiban. Talán egyike a félho­mályból feléje vihogó asszony- arcoknak. Lisztes szempillái mögül riadtan kémlel körül. Csupa ismeretlen arc. Hogyan is is­merhetne rá, hiszen húsz esz­tendő telt el azóta. De a sze­me, a tekintete talán nem vál­tozott. A padok között végre meg­mozdulnak néhányan. Innen is, onnan is durva biztatások hangzanak. — Eriggy, Jani. sózz oda néki; — Nem mersz? Ehhez is gyáva vagy?! Most egy félszeg alak válik ki a Sokadalomból és tétován indul feléje. — Ne sajnáld, Berci — biz­tatják. — Most te is megmu­tathatod! A pénzdarab koppanva hull a kis asztalra és egy vézna kéz remegve emelkedik a le­vegőbe, majd puhán csattan a pojáca képén. Mister Gri­mace szabályszerűen hanyatt bukfencezik és hatalmas por­felhőt rúg kalimpáló lábával. A vézna, aki a pofont adta, nagyon belejöhetett. Üjból felemeli kezét és úgy várja vissza. — Nono, barátocskám! Egy tallérért csak egy pofon jár — hűti le a direktor. Félrelökik. Ketten is nyo­mulnak helyére. — Uraim, uraim, csak szép sorban, a jelentkezés szerint — rendelkezik a frakkos. Mister Grimace már ismét a helyén áll és várja a követke­ző pofont. Pénz koppan az asztalon, csattan a pofon és megismétlődik a bukfenc. helyeselte a mezőgazdaság­ban bekövetkezett átalaku­lást. Akkor még más vá­dat nem tudtak kovácsolni ellene, így hát a bacskovói kolostorba küldték „mélyhű­tésre”. — Azt hiszem, nem is volt olyan „rakoncátlankodó” az a Jova püspök, én szemé­lyesen is ismertem, csendes, halk szavú embernek mu­tatkozott, s hogy itt is bajok támadtak körülötte, annak el­sősorban az irigység az oka. Kaum atya irigyelte, hogy Jova püspök töltötte be a kolostorfőnöki tisztet, meg­indult hóit az intrika, a sus- mus, ami minden kolostor­ban van, de itt „élesedett az osztályharc”, hát kétszeresen mutatkozott. Evekig húzó­dott ez a belső villongás, Jo­va püspököt most már er- kölcstelenkedő, ledér élettel is megvádolták ellenfelei, de hát ki tud ebben az ügyben bizonyítani? Az tény, hogy az egész környék női lakos­sága valósággal rajongott a fekete, villogó szemű, terme­tes, szép püspökért, s Jova atya cellája előtt mindig volt egy-két fiatal menyecs­ke, aki a „sorára várakozott Az is lehet, hogy a sorsa miatt elkeseredett férfi nem is mindig állt ellen a csábí­tásoknak, s így talált or­vosságot elkeseredésére. — S végül is elfogyott, mint a gyertyaszál? — kér­deztem. -v. ,.w.„ — Gyorsabban. Az orvosok megállapítása szerint rák vég­zett vele. Aránylag fiatal ember volt, még az ötvenen innen. trezetőnk most előveszi az ' obiigát hatalmas vas­kulcsot — sehol még ek­kora nagy vaskulcsokat nem láttam, mint itt Bulgáriá­ban; minél kisebb a ká­polna, annál nagyobb kulcs nyitja —, s belépünk a több mint kilencszáz éves kis kő- épületbe. „Mit állsz, tátongó mély­ség, lábaimnál?’’ — kelnek életre bennem a madáchi so­rok, miközben arra gondo­lok, hogy ez az alig két mé­ter mély sír a szó szoros ér­telmében egy évezredet rej­teget. Szótlanul bámulunk ebbe a mélységbe, de aztán a jéghideg és dohos csöndben az a Ifissé pajzán gondolat támad bennem: vajon mi lesz itt akkor, ha „megszólal a végítélet harsonája", mi­csoda nyüzsgés támad, hogy keresi kar és kéz, sipcsont és combcsont a gazdája fe­jét, amely az évszázadok folyamán elkeveredett a tengernyi sok csont és ko­ponya között. Talán jobb is, ha az elmúlásnak és enyé­szetnek ezt a szép, „test­véri rendjét” senki sem boly­gatja, még az úristen sem. Ts icsit borzongva hagyjuk I» el a kövek és csontok rideg és hideg helyiségét, s jólesik odakünn megállni a Rodope fölött tündöklő nap bőséges sugaraiban. Itt künn is végtelen csend van, csak jó száz méter mélységből súg fel hozzánk a Cjsepelara- patak egyhangú muzsikája. Az elsuhanó patak nyilván ma is éppen úgy méri az időt, mint kilenc évszázad­dal — vagy kilenc pillanat­tol? — ezelőtt. Azoknak, akik testvéri közösségükben ebben a csontházban alusz- szúk örök álmukat, igazán mindegy. — Gazsi, Gazsi! — harsan most kórusban a legények kó­rusa hátulról —, te tán sajná­lod a tallért?! Ne sajnáld, cim­bora, egyszer te is üthetsz. — Gazsi — visszhangzik a név a pojáca fülében, és ré­mülten mered a kócoshajú, borostásképű férfire, akj le­sunyt fejjel közeledik hozzá. De csak akkor ismeri föl, ami­kor csontos kezét az arcán ér­zi már. Húsz év előtt ettől kapta azt a végzetes pofont. Forogni kezd vele a világ, szétfolynak a rá meredő ar­cok, tótágast áll a sátor. A furcsa szédületben megfeled­kezik a kötelező bukfencről is. Tántorogva, támolyogva áll a helyén. — Ez is pofon, volt? — kiált­ja valaki a meglepett nézők közül. Gazsi ütésre emeli ismét a kezét. És most szörnyű dolog tör­ténik. Mister Grimace alakja egyetlen szempillantás alatt szinte óriásira nő. Gazsi való­sággal eltörpül mellette. Az­tán ökölbe szorul a fűrészpo­ros kéz és reccsenve vágódik Gazsi képébe. Erről a pofon­ról még évek múlva is ámul­dozva beszélnek a kocsmában. Gazsit összetört arccsonttal, ájultan cipelték haza a cir­kuszból. Felesége szepegve vitte utána a frakkos direk­tortól visszakapott tallért. Mister Grimace nyomtala­nul eltűnt. Szétszórt rongyait a cirkuszsátor közelében talál­ták meg másnap. 2 j abban a kápolnában gyűjtik % össze a szerzetesek csont- 2 jait; ott várnak türelme- £ sen, „testvéri közösségben” 2 az ítélet napjára, j jz eskeny kis ösvényen me- % J\ gyünk fel a meredek $ hegyoldalra, s jó száz méter $ magasan egy kis temetőbe ^ lépünk. Alig néhány sírt y láttunk, s közöltük egyet- ^ len friss sirhalmot, $ — Ha a szerzetes meghal ^— magyarázza a művészet- $ történész barátunk —, földi $ maradványait itt, a kápolna í tövében, ebben a kis sírkert- ^ ben helyezik el; de nem örök £ nyugalomra, hanem mindösz- f sze másfél évtizedre. Ez az idő elegendő ahhoz, hogy f a test elenyésszen, s csak a f csontok maradjanak meg. Ha £ aztán másfél évtized eltelt, £ a sírt megnyitják, a megma- £ radt csontokat összeszedik, g beviszik a csontházba, s be­1 jutatunk mögött lassan a j r l messzeségbe vész a trá- ! kiai síkságon kanyargó Ma- ! rica. Bacskovó kolostorába ! megyünk, Bulgáriának ebbe ; az egyik legősibb, bizánci ! keresztény időkbe vissza- ; nyúló kolostorába, amelyet • 1083-ban Grigori Bakurjam, í a bizánci hadsereg egyik. • grúz származású vezére épit­• tetett. t í j kolostor nagy, bolt- \ /í hajtásos kapuja alatt ! magas, fekete, papi süve- j gében lebernyeges csuhéjá- ! ban, fekete szakállas pap í áll, de ahogy megpillant ! bennünket, gyorsan el is tű- \ nik az épületben. Annál ba- ! Túlságosabban fogad a Jco- \ lostor műkincseinek gondo- ■ zására kirendelt fiatdlem­• bér, aki Szófiában végezte \ tanulmányait és velünk \ együtt mosolyogva néz az el- ; suhanó sörtét árnyék után. — Úgy látszik, nem nagyon szeretik a látogatókat ezek a „kalugerek” — jegyzem meg a kölcsönös bemutatko­zás után.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents