Pest Megyei Hirlap, 1962. december (6. évfolyam, 281-305. szám)

1962-12-24 / 301. szám

7 1962. DECEMBER 24. HÉTFŐ 9 Az Elnöki Tanács rendeletéi alapján Intézkedések a szociális■ és egészségügyi ellátás javítására Hétköznapi vallomás A Magyar Közlöny hétfői számában megjelenő több jogszabály a lakosság szociá­lis és egészségügyi ellátásá­nak javítására intézkedik. A dolgozó nőket jelenleg 12 hét szülési szabadság illeti meg. Az új jogszabály a szülési szabadság időtartamát 20 hétre emeli, hogy az anyák hosszabb időn át gondoskodhassanak újszü- J lőtt gyermekük ápolásáról. Rendellenes szülés esetén a szülési szabadság — hatósági orvos javaslatára — 4 héttel meghoszabbítható. A szülési szabadságból négy hetet a szülés előtt kell kiadni. A dol­gozó nő kérelmére azonban meg kell engedni, hogy a tel­jes szabadságot a szülést kö­vető időben vegye igénybe, ha ez — orvosi vélemény sze­rint — saját és születendő gyermeke egészségére veszélyt nem jelent. A dolgozó nő kérelmére a vállalat (intézmény) vezetője a szülési szabadság letelte Ma este minden házban, minden család otthonában ki- gyúlnak az illatos fenyőfagaly- lyakra erősített gyertyalám- pácskáik. A karácsonyestét gügyögő apróságok, csillogó szemű gyermekek várják nagy, s boldog izgalommal. Zsúfolt vonatokon sietnek haza a szü­lői házba, a fészekből rég ki­repült felnőtt gyermekek, a távol dolgozó apák. s a ragyo­gó karácsonyfák alá odákerül- nefe_ a .megtakarított fpi'intok- ból vásárolt ajándékok. Nem­csak a duruzsoló kályhák me­lege tölti be az otthonokat, ha­nem az emberi szivekből ki­sugárzó szereteté is. Vajon az árvák, az elhagyot­tak hogyan részesülnek mind­ebiben? Ez jutott eszünkbe a bensőséges szép ünnep előesté­jén. Hogy megtudjuk, felhív­tuk a Fóti Gyermekvárost. Al- mássy László igazgatóhelyet­tes így válaszolt érdeklődő kér­désünkre : — A nálunk levő kilencszáz gyermek többsége, kétharma­da, az intézeten kívül, családi otthonokban tölti a kará­csonyt. A kicsinyeket főleg a után a szoptatás, illetőleg a gondozás biztosítására a gyer­mek harmadik életévének be­töltéséig fizetés nélküli sza­badságot köteles engedélyezni. Egy másik rendelet a mun­kások és az alkalmazottak öz­vegyeinek, valamint a hadi­özvegyeknek 500 forintnál alacsonyabb összegű özvegyi nyugellátását emeli fel. Ennek a rendelkezésnek nyomán évente csaknem 180 millió forinttal nő az özvegyek számára folyósí­tott nyugdíjak összege. Az új jogszabályok több vo­natkozásban kiterjesztik és fejlesztik a betegségi biztosí­tás szolgáltatásait. Az eddigi­ekkel szemben a betegségi biztosítás keretében a kórhá­zi ápolásra szoruló dolgozót időbeli korlátozás nélkül kell ingyenes kórházi ápolásban részesíteni. A nyugdíjasok és igényjogosult családtagjaik — az eddigi 30 nap helyett — évenként 90 napon át jogosul­tak díjtalan kórházi ápolásra. A gyógyászati segédeszkö­fogadott szülők, a nevelőbri­gádok tagjai látják vendégül, az iskolások közül sokan test­véreikhez, távolabbi rokonaik­hoz utaznak. — És akik Főtan maradtak? — A háromszáz itthon levő gyermek számára mi készítet­tük elő nagy gonddal az ünne­pet. A piciket, az óvodásokat külön, nekik való mesés-ver­ses játék és bábszínház várja. Az általános iskolások részére idősebb testvércsoportjaik ké­szültek íel kultúrműsorral. Az ipari tanulóik és gimnazisták velünk, nevelőikkel töltik a karácsonyestét, a felnőttek ad­ják elő nekik műsorukat. Utá­na pedig együtt táncolunk majd. Természetesen, a közö6 fenyőfákon kívül minden gye­rek kap ajándékot. Még arra is gondoltunk, hogy mindenki a neki illő, vagv szükséges ajándékban részesüljön. Őszinte szívvel, szeretettel kívánunk a Fóti Gyermekvá­rosban otthonra talált árvák­nak és nevelőiknek boldog ka­rácsonyi ünnepeket! (h. f.) ! zökért jelenleg 150 forint ér­tékhatárig az ár 15 százalékát, azon felül pedig 25 százalé­kát kell fizetnie a biztosított­nak. Január 1-től a térítés mértéke a gyógyászati se­gédeszköz árától függetle­nül egységesen 15 száza­lék. A mezőgazdasági termelőszö­vetkezetek tagjai és család­tagjaik eddig a biztosítás ke­retében nem kaptak kedvez­ményes áron gyógyászati se­gédeszközt, az új intézkedés értelmében — fogpótlás kivé­telével — 15 százalékos térítés ellenében szintén jogosultak gyógyászati segédeszközökre. További jelentős új intézke­dés az, amely kimondja, hogy minden dolgozó nő — akinek eltartásra szoruló hozzátarto­zója van — kórházi ápolásá­nak időtartama alatt az eddi­gi 50 százalék helyett táppén­zének 80 százalékát kapja. Amennyiben a rokkantsági nyugdíjas dolgozik, évente csak 90 napon át, az ipari idénymunkás pedig évente csak 75 napon át volt eddig táppénzre jogosult. Az új in­tézkedés e korlátozásokat megszünteti, ugyanolyan idő­tartamon át részesülhetnek táppénzben, mint a többi dol­gozók. A kormányrendelet fel­emeli a háziipari dolgo­zók táppénzalapjának fel­ső határát, valamint a háztartási alkal­mazottak táppénzének, továb­bá terhességi, gyermekágyi segélyének napi összegét is. Az intézkedések 1963. ja­nuár 1-ével lépnek hatályba. ★ A nyugdíjfolyósító szervek közleménye. A Magyar Távirati Iroda érdeklődésére a nyugdíj- folyósító szervek közölték, hogy az özvegyi nyugdíjak fel­emelését hivatalból hajtják végre, tehát az érdekelt özve­gyeknek kérelmet bekülde­ndők nem kell. — Az építőipari vállalatok szocialista brigád vezetői a közelmúltban tartott tanács­kozásukon határozatokat hoztak az általuk végzett építkezések minőségének ja­vítása, a hibaszázalók csök­kentése érdekében. Többek között, garancialevelekben vállalják munkájuk hiba­mentes elvégzését. * Z ÜNNEPI lapszám min- A dig nagy esemény a szer­kesztőségek életében. Azt hi­szem, így van ez, amióta újsá­got írnak a világon. Az ünne­pi számok között is rangos helyet foglal el a karácsonyi meg az újévi kiadás. Nemcsak a nagyobb terjedelem miatt, hanem azért is, mert ilyenkor főszerkesztők és szerkesztők a szokottnál is többet és na­gyobb szeretettel gondolnak az olvasóra. Ennek jegyében beszélik meg, állítják össze a rovatvezetők, vagy a szerkesz­tő bizottság társaságában az ünnepi számot. Újságírók, fotóriporterek iz- I galmas perceket élnek. Az ün- I népi számból senki nem sze- I retne kimaradni. így érthető örömmel fogadtam én is a1 pillanatot, amikor, úgy no­vember vége lehetett, rovat­vezetőm — kellő ünnepélyes­séggel — közölte: — Riportot kell írnod a ka­rácsonyi 6zámba. Inkább a tisztelet tétette fel velem a kérdést: — Téma? — Ami neked a legrokon­szenvesebb — hangzott a ked­vemre való válasz. — Úgyis gyakran jársz üzemekbe. Ott' mindig akad valami hétköz- ] napi, emberi történet, csak utána kell nézni. M egfogadtam magam­ban, — időm van bőven —, lelkiismeretesen utána né­zek. Elvégre meg kell szolgál­ni a bizalmat, hogy nem kö­tött feladatot kaptam. És el­indultam a karácsonyi riport nyomában. Igen, ez a helyes kifejezés: a nyomában. Mintha minden esemény, újságba kívánkozó érdekesség összeesküdött vol­na ellenem. Egy lépéssel, egy pillanattal — sokszor egy teljes nappal — mindig elkés­tem. Hogy csak néhány példát említsek. Vácott jártam. Az egyik legnagyobb gyár igazga­tójával beszélgettem. Régi is­merősök vagyunk, őszintén megmondtam, miről van szó. Használhattam nyugodtan a szakmai zsargont is. Értette. Emberi storyra lenne szüksé­gem — tudja kérem —, a ka­rácsonyi számba. Legyintett. — Nincs szerencséje. Lett volna valami. Azt hiszem ügyes kis apróság, de rossz a csattanója. Aztán mesélni kezdett: Teg­nap volt a gyár kultúrtermé­ben az első névadó ünnepség. Nagy izgalommal készülteié rá. Az asszonyok napokig Vá­logatták a városka áruházá­ban a kelengyének valót.’ Időre elkészültek mindennel. Rendben véget ért a kedves ünnepség. Aztán, a többiek­kel együtt, az igazgató is odament a fiatal mamához — gratulálni. Valami kedveset,- szellemeset szeretett volna mondani, de hirtelen egy jo­gos kérdés ötlött fel benne* Ki is mondta rögtön: — Hát az ifjú apa hol ma­radt? A kismama arcán árnyék suhant át. — Válófélben vagyunk. Igaz, valóban rossz a csat­tanó. Kicsi ember indul az életnek 1962-ben. Alig tud1 magáról. Csupán érzékeli még1 a valóságos világ do’gait. Tán1 soha nem lesz része igazi csaJ ládi otthonban. Vagy a peres­kedés tüze lángol fel körülöt­te néhány év múlva és a tör­vénynek kell döntenie: anyja, apja nevelje-e. Érdekes lenne tudni a válás1 okait. Hisz’ csupán néhány napja érkezett erre a világra a nagy összekötő kapocs: a gyerek. Vajon mit mesélhetné a kismama a súlyos kilenc hónap utolsó heteiről, amikor már magára maradt? Igen, érdekes lenne utána nézni. Jó téma. De ez lenne a karácso­nyi számba való emberi tör­ténet? V AGY A MÁSIK, ahol a műszerészbrigád néhány hónappal ezelőtt elnyerte a1 szocialista címet és azóta mél­tatlannak bizonyult rá? Tilta­kozásuk ellenére is jól össze­szokott együttesükbe osztották be az újonnan érkezett em­bert. Féltek, rontja majd a' teljesítményüket. Naponta rendeztek jeleneteket, még mielőtt munkába állt volna a* hallgatag szerelő. Aztán szé­gyelltek magukat, mert az új ember szinte valamennyiük­nél jobban értette a szak­mát. Eddig féltek tőle, most már meggyűlölték. Úgy lát­szott, semmi nem segít. A jó­formán kiközösített ember közölte a művezetővel, ő el­megy. Megél ő másutt is. Nem engedték, bíztatták, rendbejön1 minden. Most már itt tartat nak. Érdekes lenne körülnéz­ni a brigádban. Kétségtelenül1 jó téma ez is. Kutatni az okok után, megkeresni a cselekede­tek rugóit. De — úgy éreztem! — ez sem az igazi. Ez sem a1 karácsonyi riport témája. Találkoztam villanyszere­lőkkel, akik idei tervüket mér teljesítették és hogy mégse- töltsék tétlenül napjaikat, hi­szen, ahogy azt brigádvezető­jük mondta: „azt nem lehet kibírni”, vállalták, hogy az év utolsó napjáig még három termelőszövetkezet villamosí­tási munkáit végzik el. Hát igen! Ez sem rossz, de az ilyesmi nálunk szinte min­dennapos. K özeledett a karácso­nyi riport leadásának! napja, ezt pedig a szerkesztő­ségben szigorúan veszik. Elke­seredetten ültem jegyzeteim előtt, lapozgattam bennük és nagyon tanácstalan voltam. És aztán eszembe jutott, hogy ilyen történetek esnek! meg velünk naponta. Mert az élet nincs tekintettel az ün­nepekre. A fölfedezés meg­döbbentett. Nem létezne ilyes­mi, hogy: karácsonyi riport? Évtizedek óta mesterséges fénybe vontunk volna hét­köznapi eseményeket? Lehet, hogy nincs igazam. De az bizonyos, hogy a jegy­zeteimben összegyűlt sorok1 mögött emberek élete húzó­éi': meg. Súlyos kérdésekkel, gondokkal és színes örömök­kel, — hétköznapokkal. Az életben és a naptárban meg több a hétköznap az ünnep­nél. így karácsonyi riport he­lyett én is csak ezt a csendes, hétköznapi vallomást tehet­tem rovatvezetőm asztalára és ezt adhatom szerény ajándék gyanánt az ünnepi lapszám olvasóinak. Thuraó Tibor JÉGTÁNC Az elmúlt hé­ten mélységesen csalódtam önma­gámban: cser­benhagyott a hu­morérzékem. Pe­dig milyen kitű­nően tudtam mu­latni az abszolút viccéken! Arisz­tidem már akkor kacarásztam, ami­kor még ki se nyitotta a szá­ját. De jó ked­vem akkor há­gott igazán tető­fokára, ha a kezdő úrvezetők autós kalandjait figyel­tem a burleszk- filmek pergő koc­káin. Annál a résznél, amikor a megviselt gépjár­mű — hűtőjén egy kerti nyugágy fa­vázával — me­rész ívben lan­dolt a pedikűr- szalon lábmosó medencéjében, rendszerint már csak nyüszíteni bírtam. A csalódás de­cember 20-án, reg­gel ért. Vidéki kiszállásra in­dultam, a gödöllői járás lankái kö­zé. Sajnos, a lan­kákat finom por­hó borította. Az égi áldásnak az a fajtája, amit a síelők különösen kedvelnek, mivel jól csúszik. Előttünk egy fürge mozgású, virgonc kis Gaz­kocsi haladt. Az árammérőgyári lejtőnél azonban súlyos választás elé került: bele­szaladjon-e a sí­kos úton kereszt­be fordult, pót­kocsis teherautó­ba, vagy néhány piruettel kikös­sön az útmenti árok legszélén. A Gaz, némi habo­zás után, az utób­bit választotta. Előbb balra csú­szott, majd ■— szinte spiccen áll­va — háromszor megperdült saját tengelye körül. Warszawánk ki­tárt karral, jobb- ra-bálra bógniz- va korcsolyázott utána, mintha el akarná kapni röp­tében. A moziban már a könnyeim po­tyogtak volna a nevetéstől. De ott, a gödöllői patkó­ban, valahogy más volt, mint a mozivásznon. A díszletek komor élethűsége tette- e. vagy a foko­zott napfolttevé­kenység — sem­mi kedvem sem volt a kacará- száshoz. Nem tudom, Stan és Pan hogy csinálták, de nekem elég volt. Győztél, Móricz Zsigmond: Gyalo­golni jó! ny. é. Karácsony a Fóti Gyermekvárosban (3Y0TT AZ ŰT®M Az asszony egy kis, régi típusú kávéfőzővel babrál, hármunknak készít duplát. A férje az imént 'mentette ki magát néhány percre, amíg a háztáji jószág elé vet gyor­san valamit. Kinn tizenöt fo­kos esti hidegben ropog a hó a járókelők talpa alatt, akiket egy feltűnően mér­ges kutya hosszan tartó ha­raggal üldöz a kerítés men­tén. — Hány éve laknak Dömsö- dön? — kérdezem az elő­kelőén egyszerű, természetes modorú asszonytól. Udvariasan megfordul, s ahogyan arcába ömlik a vil­lanykörte sápasztó fénye, hir­telen eltűnődöm: harminc- nyolc, vagy negyvenöt éves lehet? Zavar, hogy nem ilyennek képzeltem még az imént. — A férjem ide való, de közben másutt is laktunk. A háború előtt egy nagybirtokot béreltünk Királyréten ... Osz­tályidegenek vagyunk... — teszi még hozzá fanyar, ha­tást kutató mosollyal. A belépő férjen látszik, kiváncsi valamire. Az imént már említettem neki, hogy róla kívánok írni. Úgy né­zem, miamit nem ért és hiszem, hogy kitalálóin a gondolatait: „önmagától jött ez a fiatalember, vagy küld­te valaki?” Szeretne tisz­tábban látni. Ha az újság­írót nem elsősorban a tsz, hanem az 6 személye ér­dekli, annak két oka lehet. Ha csak véletlenül válasz­tottam riportalanyomul, ak­kor másképpen kell értékelnie az érdeklődésemet, mintha „valaki” ajánlotta volna őt a figyelmembe. Mindkettő va­lami elégtételfélével tölti el, de a második lehetőség job­ban érdekelné. Mindezt azon­ban így ő nem ejti ki a szá­ján. — Mondja meg nekem, fia­talember — szól egyenesen a szemembe nézve —, hogy ön­nek mi a véleménye erről az egészről? Noha „erről az egészről” még nem beszéltünk eddig, mégsem volt nehéz kitalálni, mire céloz. Elképzelem, hogy társaságukban eleven téma a párt szövetségi politikája és nyilvánvaló: sokan, sokféle­képpen értékelik. Érthetően kíváncsi tehát az őszinte szóra. Pillanatnyi szünet, amely a kérdés és a válasz között eltel, inkább az érzéseké, mint a gondolatoké. Igen, hát. mivel győzzem meg ezeket az embereket arról, hogy a szövetségi politika nem egy­szerűen taktikai jelszó, nem is csupán az ész parancsszava, hanem a szívek vágya szerint is való? Mondjam azt, hogy a párt a leghatározottabban szakított a szektás-dogmatikus hibákkal? Beszéljek azokról a szenvedélyes, harcos viták­ról, amelyek a párt új irány­vonalát edzik még ma is? — Sokunknak szokatlan ugyan, de hát a társadalom fejlődésének új vonásait a kommunisták ismerik fel leghamarabb ... Érzem, hogy kissé brosú­raízű ez a válasz és séma hálával engedem át a szót a hirtelen támadt bizalommal beszélő asszonynak. — Tudja, nem könnyű fe­lülemelkedni az egyéni érzel­meken. Ne értsen félre, most nem az egykori birtokra gon­dolok. El kell hinnie, hogy igazságosnak tartjuk a föld­reformot. sőt hívei vagyunk a szocialista nagyüzemi gaz­dálkodásnak is. Tudjuk, hogy ez a társadalmi fejlődés útja, amelyet ha akarnánk sem változtathatnánk meg... De hát — folytatja, mintegy ön­magának —, nekünk is él­nünk kell, már pedig céltala­nul, folyton a múltért bűn­hődve, nem lehet... Van egy lányuk és egy fiuk, akiket nem vettek fel az egyetemre, bár mindketten jó tanulók voltak. A lányuk már férjhez ment, s Budapes­ten, a postánál dolgozik. Mű­szaki rajzoló. A fiú, a fia­talabbik gyerekük tavaly érettségizett és most a Zsám- béki Felsőfokú Mezőgazda- sági Technikum hallgatója. Mindketten reményteljes, egyenlő jogú polgárai az államnak. Amikor erről beszélnek, tovatűnik már az előbbi fel­hő, , hiszen, mint Horváthné mondja, csak azt tartották igazságtalannak, hogy a gye­rekeik jövője kilátástalan volt egykor. Nem plántáltak ők a szívükbe hiú reménye­ket, sőt, túlontúl realista szellemben nevelték őket. Ezért, amikor a fiuk szenve­délyes vágyát látták, gyakor­ta kétségbeestek, mert nem hittek abban, hogy valaha mezőgazdász lehet belőle. — Neki lett igaza! — így az apja, akiből ennél a témánál már derűs bizakodás árad. — Amikor hazajön a fiunk, folyton azt meséli örömmel, hogy mennyire szeretik őt az iskolában. Senki sem veti a szemére a származását... S neki, az édesapjának? Va­jon őt hogyan fogadták a községben? Az ötvenes évek elején ugyanis el kellett hagy­nia a falut, mert másképpen még középiskolába sem já­rathatta volna a gyerekeit. A\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\v\\\\\\\\\\\\\\\\\v Másutt nem ismerték őket, és így a gyerekek tovább ta­nulhattak ... Nem érez bűntudatot az alakoskodás miatt, hiszen a gyerekeiért tette. Hány apa nem tenné meg ugyanezt? De hát nem is ez a legérdeke­sebb a dologban. Fontosabb ennél, hogy senkinek sem jutna eszébe szemére hányni ezt, mert már mindenki tud­ja: nem mindenre volt szük­sége akkor a munkásosztály­nak, amit a nevében csele­kedtek. — Nem mehetne a későbbi busszal? Hiszen a tsz-ről még nem is beszélgettünk. Pedig, ha ismerni akar, arról is meg­ismerhet. Ha nem jön ko­rán a tél, az idén már min­den talpalatnyi földünket föl­szántottunk volna. Majdnem azt mondhatnám, hogy így is fölszántottuk, amit akar­tunk, hiszen az a maradék százötven hold ném sokat határoz egy ötezer holdas üzemben. Ilyen még nem volt Dömsödön! Valóban érdemes volt várni. Sok szakembert hal­lottam már lelkesen szólni a gépesített mezőgazdálkodásról, az új üzemi arányokról, a helyi adottságok kihasználá­sáról, az új növényfajták biztató lehetőségeiről, de Horváth Pál dömsödi mező­gazdász szájából mindez más­képpen, megkapóbban ha­tott ... Nagymiklós István

Next

/
Thumbnails
Contents