Pest Megyei Hirlap, 1962. november (6. évfolyam, 256-280. szám)
1962-11-11 / 264. szám
1982. NOVEMBER 11, VASÁRNAP rssr MEGYEI ( '<* W ' Aprlly Lajos PUSKIN: Tatjana levele Anyeginhoz . Én írok levelet magának — Kell több? Nem mond ez eleget? Méltán tarthatja hát jogának, Hogy most megvessen engemct. De ha sorsom panasz-szavának Szívében egy csepp hely marad, Nem fordul el, visszhangot ad. Hallgattam eddig, szólni féltem És higgye el, hogy szégyenein Nem tudta volna meg sosem. Amíg titokban azt reméltem. Hogy lesz falunkban alkalom S hetenként egyszer láthatom; Csak, hogy halljam szavát, bevallom, Szóljak magához s azután Mind egyre gondoljak csupán, Éjjel-nappal, míg újra hallóm. Mondják, untatja kis falunk, A társaságokat kerüli, Mi csillogtatni nem tudunk, De úgy tudtunk jöttén örülni. Miért jött el? Békességesen Rejtőzve mély vidéki csendbe, Tán meg sem ismerem sosem, S a kínt sem, mely betört szívembe; Tudatlan lelkem láza rendre Enyhülne tán' s leszállana, S akit szívem kíván, kivárva. Lennék örök hűségű párja S családnak élő, jó anya. Másé!... A földön senki sincsen, Kinek lekötném szívemet. Ezt így rendelte fenn az isten... Tied szívem, téged szeret! Ö, tudtam én, el fogsz te jönni, Zálog volt erre életem; Az égieknek kell köszönni, Hogy sírig őrzöm vagy nekem ... Rég álomhős vagy éjjelemben. Látatlan is kedveltelek, Bűvöltek a csodás szemek, Rég zeng hangod zenéje bennem ... Nem álom volt, színezgető! Beléptél s ájulásba hullva, Majd meglobbanva és kigyúlva Szívem rádismert: ő az, ő! Nem a te hangod szólt-e újra, Ha egy-egy csendes, bús napon Ínséges szívekhez simulva Vagy imádságban leborulva Altattam égő bánatom? Nem te vagy itt árnyék-alakban S nézel reám e pillanatban Az áttetsző homályon át? Nem te hajolsz párnámra éjjel, Suttogsz: szerelemmel, reménnyel Enyhíted lelkem bánatát? Ki vagy? őrangyal vagy te, féltőm? Vagy ártóm és gonosz kísértőm? Döntsd el hamar, hogy lássak itt. Lelkem talán csak vágya csalja, Tapasztalatlanság vakít S az égi kéz másként akarja ... Hát jó. Sorsom gyanútlanul Gyónásommal kezedbe tettem, Előtted könnyem hullva-hull, Könyörgök: védj, őrködj felettem... Gondold el, mily magam vagyok, Nincs egy megértő lelki társam, fgy élek néma tompulásban, Én itt csak elpusztulhatok. Várlak: emeld fel árva lelkem. Nézz biztatón, ne adj te mást — Vagy tépd szét ezt az álmod ást Kemény szóval. Megérdemeltem. Végzem! Átfutni nem merem. Megöl a félelem s a szégyen, De jelleme kezes nekem. Bízom: a sorsom van kezében... ,,1887 november 14-én születtem Brassóban. Életem következő állomásai: Parajd, Kolozsvár, Nagyenyed, aztán újra Kolozsvár, majd. Budapest. Tanár és szerleesziö voltam. Most már évek óta nyugdíjas vagyok s függetlenségem lehetővé tette, hogy Visegrád egyik völgyét válasszam lakóhelyemül. Utolsó önálló !kötetem 1957-ben jelent meg Ábel füstje címmel a Szépirodalmi Könyvkiadó kiadásában”. Ilyen szerényen, szűkszavúan írta meg életrajzát Áprily Lajos, a Visegrád mellett élő kitűnő költő és műfordító, amikor a Dunatáj című antológia részére kértük élettörténetét. Pedig sok jelentős állomása volt életének. Nemcsak a költőnek, hanem a műfordítónak is. Az ő nevéhez fűződik Puskin Anyeginjének legsikeresebb fordítása, Turgenyev életművének tolmácsolása, Lermontov Álarcosbáljának fordítása, hogy csak néhányat említsünk a sok közül. Hogy mi volt élete legnehezebb feladata? Válaszoljon erre maga a költő: „Ha nem tisztán irodalmi, értelmet adok a kérdésnek, ezt válaszolom: Élni a kettős életet: becsülettel helytállni tanári posztomon, az írónak néha kijáró elnézés-minden igénylése nélkül. Igaz: életemnek ebben a nehéz szalcaszában, különösen, amikor tanári munkám mellett szerkesztőit is végeztem, termékeny nem lehettem. Ha munkásságomra visszatekintek, be kell vallanom: kevés verset írtam. S mégis, ha egy varázsló hatalom visszahelyezne fiatalságomba, a pályaválasztás keresztútjára, ingadozás nélkül ismét a lelket formáló tanári pályát választanám”. íme, így vall a költő, aki szerdán ünnepli hetvenötödik születésnapját, de aki lélekben, alkotókedvben megőrizte az ifjúság tüzét. Bizonyítja ezt, hogy ma sem riad vissza a nagy feladatoktól. A közelmúltban a nagy román költő, Arghezi veit seit fordította, akit „port intraductibili’‘-ként, lefordíthatatlan költőként tartanak számon. Ezekben a napokban pedig Jevtusenko verseit fordítja. Születésnapi köszöntőként hadd idézzük magát a költőt és műfordítót: Áprily Lajost, PROMETHEUS Elszállt a sas... Bilincs-kapcsos kövére szédülve hullt a meggyötört titán. Combján sötéten végigfolyt a vére s tovább csurgóit a satnya szirti fán. De már felállt. Győzött a szenvedésen. Szilaj dacosság árad benne szét. Már újra érzi: meglopná merészen másodszor is a gőgösök tüzéi. Zendül az ég. Viharral jő az éjjel s a záporverte, lázas seb lehűl. A zivatar fényes villám-szemével megnézi kínját és tovább repül. Hó jön. Veszélye kő-bontó fagyoknak. Mezítlea testén tombol majd a tél. De tudja, hogy magas tüzek lobognak a barlangbolt alatt, hol ember él. S új kínra készül csőr-szaggatta teste, . melyet másoknak-égő tűz hevít... De jött egy nap s a völgyi szél jelezte Herakles földet-rázó lépteit. Hol kezdődik az írói Március A nap tüze, látod, a fürge diákot a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt. Csengve, nevetve kibuggyan a kedve s egy ős evőét a fénybe kiált. Régi, kiszáradt tó vize árad, néma kutakban a víz kibuzog. Zeng a picinyke szénfejű cinke * víg däthyrambusa: dak idusok. Selymit a barka már kitakarta, sárga virágját bontja a som. Fut, fut az áram a déli sugárban s hökken a hó a hideg havon, Barna patakja napra kacagva a lomha Marosba csengve siet. Zeng a csatorna zeng a hegy orma, s zeng, ugye zeng, ugye zeng a szíved? f i* Az első, nyomtatásban megjelent verseknél? Ilyen is volt kolozsvári múltamban egy- kettő, de azután az egyedi tanár katakomba-évei következtek, melyek homályában inkább műfordítások születtek (Hafmansthal-versek, Hauptmann Elmerült harangja), s néhány eredeti vers, alig egy füzetrevaló. Budapest felé egyszer nyújtottam ki a kezem: Kosztolányi címére egy németből fordított versciklust küldtem (George: Szüret után) az Esztendő című folyóirat számára. Örömszerző rövid levelét, melyben közlést ígért, ma is őrzöm. Az Esztendőt a történelem tornádója elsodorta; a versek, melyeknek megjelenése új munkára bátoríthatott volna, csak később, az erdélyi irodalom felliiktetése után láttak napvilágot. 1918 nyarát családommal gyermekkori falumban töltöttem. Egy véglegesen eltűnt világ emlékei, s a háború végén súlyosan megpróbált falu lelki feszültsége majdnem idegborzongatóan hatott rám. Öt vers szakadt ki ebből a gyöirődöttségből, melynek ezt az egyszerű címet adtam: Falusi elégia. Harmincegy éves voltam akkor. Első verseskötetemnek is ez lett később a címe. Beszélhetnék ebben a rövid visszaemlékezésben a diákköri versekről, sőt, gyermekkori próbálkozásokról is, „írói pályafutásomat” azonban ez a késeinek mondható versciklus döntötte el. Ezzel jutottam be az irodalomba. PIHENŐ Vasárnaponként, nyáridőben, öt unoka önfeledt csivi- telése tölti meg vidámsággal, varázsos derűvel, a visegrád— szentgyörgypusztai kertet. S az öt unoka között gyakran megjelenik a nagyapa, Áprily Lajos. A legnagyobb élmény ilyenkor a csöndes, néma séta a kert öreg fái között: meglesni a természet csodálatosan harmonikus életét, gyönyörködni a madarak énekében. Aki megfáradt, leülhet, s úgy hallgathatja, szemlélheti tovább mindazt, amit ennek a parányi völgynek szépsége és titokzatossága kínál. ÉJJELI ZENE Kohut Magdával és Gáti Józseffel, a Nemzeti Színház művészeivel a Pest megyében élő írók váci szerzői estjén Jevgenyij Jevtusenko: Az utolsó mammut Már nehezen jött át a jégen a kiugró hegy-orr alatt. Volt sok-sok büszke társa régen. de most utolsónak maradt. Sokszor hányt fittyet fergetegnek. mégis megadja most magát. Bőréből nyílvesszők merednek, testét bágyadtság járja át. Hogy az echó túl megremegjen, bődülne még erőtlenül. S a nyíl mélyebbre szúr a sebben, ahogy hörögve földre dűl. Bőrét már rázza is keményen pár kéz, mely osztozásra vár, húsát más kéz értőn, serényen súlyos kőkéssel vágja már. Ha tudnák, akik körülállják, hogy utódok a szörnyű vad ma mm utót jobban megcsodálják, mint a jó elefántokat. S hogy az agyart, mely hősi-bátrán védett ki vészt, küzdött le bajt, s előretört szilaj csatákban, üveges szekrény őrzi majd ... Nagyszerű volt ez az éji vihar. Hörgő morajában küldte előre szilaj, hűst lehelő követét Majd a hegyek koszorújából lerohant a Dunáig s csattogtatta tüzes mennyei ostorait. Alvó kis falukat vert fel riadó robajával, ablakon át láttam: lángol a szénakazal, ott a sötétség félkaraját beragyogja világa, rémképpé magasít egy lobogó jegenyét. Ám a vad égzengést zúgás váltotta: özönvíz s a kialudt tűznek egy ura lett: a sötét. Fulladozott a csatorna a bő zápor rohamától, India fellege ont ily zuhogással esőt Kurjongattak a fák, ujjongtak a bokrok, a rétek szikkasztó heteink gyilkos aszálya után, szívta, vedelte a föld a vizet, mint szeszt az a korhely, akinek ínye soká várta a drága italt. Éreztem: ha fa volnék most magas erdei ormon, élvezném, hogy a víz hogy fut alá tövemig, s harsognám a cikázó fényben a záporesőbe: Fürdess meg, gyönyörű, éjjeli, dús zivatar! FELHŐT SZERETTEM NÉZNI Felhőt szerettem nézni, mint a pásztor, ki tekintetét fenn legelteti, még nyáját rablótól, farkasmarástól éber kutyája lenn őrizgeti. Örült, hogy égi formákat figyelhet, kék réteken vonuló nyájakat, havas hegyet, hullámot, női mellet, s vihart, ha jött a felleg-áradat. De egyszer vert sereg zúdult a tájra s az űző harc az esztenákig ért. Azóta nem csábítja ég csodája: vért Iát a csapzott fűben, csupa vért.
