Pest Megyei Hirlap, 1962. augusztus (6. évfolyam, 178-203. szám)

1962-08-19 / 194. szám

tíar MEGYEI '^KirletP 1962. AUGUSZTUS 19, VASARNAP NEGYVEN ÉVE TŰZOLTÓ Mezítláb ül a széken, in­ge szikár, csupacsont testéhez tapad, az alkonyaiban most jött meg éppen a mezőről Volenszki Pál, a sári tűzoltó­szertáros. Mostanában sütöt­ték ki, hogy immár negyven hosszú esztendeje lesz an­nak, amikor belépett a tes­tületbe, de egészen ponto­san senki, ő maga se tudja. — Huszonkettőben, vagy huszonháromban, régen volt, nem emlékszem már rá, csak azt tudom, vakkor még le­gény voltam. Negyven-e vagy. csak har­minckilenc éve, igazán mindegy, mindenképpen nagy idő az, különösen ha valaki az alatt mindig, éjjel és nap­pal, munka vagy pihenés közben szüntelenül tettreké- szen várakozik, mikor kell a falut fenyegető tűzveszede- lemmel megküzdenie. Termé­szetesen társadalmi munkában, mert önkéntes tűzoltó. Negy­ven év alatt sohasem kapott egy fillér fizetséget se, most először történt, hogy pénzt olvastak le a kezébe azért, mert tűzoltó. A járási tanács hatszáz forint jutalomban részesítette. Csekély összeg, mégis nagy dolog, hiszen a közösségnek tett sok éves szolgálat kitüntető elismeré­se. — Vajon mi vitte rá, miért is lett tűzoltó? — Kedvem volt. Akárhogy is faggatjuk ez a két szó, nem több a válasz. Volenszki Pál szűkszavú em­ber és egyszerű, nem vizsgál- gatta sem akkor, sem most, mik voltak lelki indítékai az elhatározásának. Kedve volt hozzá, hát beállt önkéntes tűzoltónak és négy évtizeden át kedvvel csinálta. Kedvvel, azaz jó szándékkal, szíwel- lélekkel. — Pali bácsi nem hiány­zik soha — szólal meg Ga- rajszki Miklós, a sári ön­kéntes tűzoltók parancsnoka és egyben a községi tanács elnökhelyettese. — Minden vasárnap ott van a gyakor­latokon és ha kiüt a tűz, hát akkor sem hiányzik. Valami izgalmas tűzoltóka­landot szeretnénk hallani, negyven év alatt csak történt valami. Nem. semmi külö­nös. Megkondult a félrevert harang, jelezte a tüzet, odament, s ahogy a többi bajtárs, ő is végezte, amit'kellett. — Emlékszik-e, mit oltott először, az első tűzre? — Talán az volt az első, amikor a záblyák égtek. __ ? — Mi így hívjuk tótul az Al AZ URASÁG Nevét súgták fák, háztetők, ismerte minden száj, szem őt. És látvány, hegycsúcs volt nekem, mint rejtvényt,^gond volt értenem Olyan más volt, mint bárki más, mikor pengett az aratás. S ha arra ment fiákeron, megsajnáltam mégis nagyon. Mi mindent kellett szüntelen csinálnia, hogy úr legyen! Lábát keresztbe hogy tegye? Hogyan feszüljön úr-begye? Gégéjét bogy formázza át, mikor pórok lesik szavát? Kimérje folyton, hogyha lép, kellőn tartja-e lábfejét. pálcáját jól lendíti-e, s bölcsen hunyorgat-e szeme? O mennyi gondba telt neki, hogy úrt lásson, ki nézheti, többet, mint embert higgyenek a gyermeteg hiszékenyek... Arra, hogy legyek, amilyen, nem volt sosem gondom nekem. Voltam csak mindig, amilyen. Milyen könnyű is volt nekem! — De asszonyom ... — Szólítsál csak Szerén nénédnek. Aszondom neked, ne hadd annyiba. Reklamáljál a postaminisztériomban. Jo­lán nénéd is úgy tett, osz­tón húsz forintot visszaka­pott. Mit is akartam ... Hogy vagy? Az a fontos! Nnnna ... Szerbusz, Szerén nénéd siet... Attól kezdve naponta talál­koztunk; a piacon, a hentes­nél, az ÁPISZ-ban, a fodrász­nál, a zöldségesnél, minde­nütt.- Lebeszélt a marhafel- sálról és a tupírozásról, meg­tanított a naspolyadzsem re­ceptjére, és a csipkeverésre. Cserébe mindössze . annyit kívánt, hogy szólítsam csak Szerén nénémnek. Egy napon málnát akar­tam venni a zöldségesnél. Szép fehér dobozban, fél kilót. — Azt a száraz, nagyszeműt kérem — mutattam egy do­bozra. A boltvezető már nyúlt is érte, de a basszus megállította: — Micsinálsz, fiam, az is­tenért? Vóna szíved tizen­négy forintot adni ezért a ma­dárcseresznyéért? Ne agy- gyék neki, botos úr, nem ért ez hozzá. Majd hónap írunk Lajos bátyádéknak Csőrös- bogdánba, azok küldenek ne­ked egy vizeskannával. Jó lo- csosat! Olcsón, tizenkét fo­Meg a szállítási Ne köszönd fiam, nénéd mán csak rintért. köccség. Szerén ilyen... a professzor háromheti al- Aí vókúrát rendelt, kétféle nyugtatót és B-vitamint. Este megkaptam az első adag altatót s arra kértem a nővért, hogy ne költsön fel az injekcióval: adja be al­vás közben. Aztán kitettem az éjjeliszekrényre kedvenc aktfotómat — négyhónapos koromban ábrázol — felrak­tam a fülhallgatót és a gyá­ri sziréna című rádióműsor zsongító hatására elaludtam. Álmomban egyszercsak ágyamhoz lépett az éjszakás nővér, kezében az injekciós fecskendővel. Én engedelme­sen tartottam oda boldogabbik végemet az alkoholos vatta hűsének, ám abban a pilla­natban felcsattant az ördögi basszus: — Micsinálsz fiam, elment az eszed? Itt akarod szur- káltatni magad hetekig, Lajos bátyád meg várjon otthon a locsos málnával?! Mit ug­rálsz? Látod, most beléd tört a tű! Na nem baj, Józsi bátyád mán elszaladt a pos- taminisztériomba a mentő­kért. Addig is, szólítsál csak Szerén nénédnek... Harmadnap áthelyeztek a zártosztályra. Nyíri Éva k\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\v\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\^^^ ANKA Nem kedvelem az autó­stoppot. Ellenszenves, ahogy a szomszédék szőke kislánya ki­áll a járda szélére, kicsit elő­re tolja csípőjét és int a ro­bogó autók felé. De a fiúk iparkodása sincs ínyemre. Ezért, amikor vidékre szólít a tennivalóm, fittyet hányok az új módira, ügyet sem vetek az út szélén integetőkre. Magam sem tudom, mi bújt belém a napikban. Hirtelen fékeztem, amikor egy kendős kövér asszony próbálkozott velem. A nagy hústömeg be«- zsúfolódott a hátsó ülésre. Kért. csak Vecsésig vinném el. Később azonban kiderült: nem ott van dolga, hanem Pesten. Oda utazna a lányá­hoz. Csak azért mondott Ve- csést, hátha terhemre válna és majd Vecséstől másnál kísé­relne szerencsét. Megadtam magam a sor­somnak és ő hálálkodott: — Ilyen egyszerű asszonyt elvisz, lelkem? Az isten, az a drága jó isten áldja meg. Ettől kezdve dűlt belől« a szó. Hatalmas mellkasa, mint a fújtató, emelkedett, verdes- te is olykor ülésem támláját. Talán lélegzetet sem vett, ne­hogy a hirtelen támadt pi'la- natnyi szünetet közbeszólásra használjam fel. Mint a film, amelyet tréfából a szokásos­nál gyorsabban forgatnak és alig lehet a pergő képet 'fi­gyelemmel követni — beszélt a néni. Egyik mondókáját másik­kal váltotta. így ismertem meg életét, öt gyereket ne­velt fel. Mind szétszóródott már. Van, amelyik csak né­hány kilométerre házasodott a szülői háztól, a másik Pest­re költözött és akadt, akit az ország másik sarkára vetett a sors. Derék gyerekek azok — dicsekedett. — Az egyik nagy­ra vitte — pékné a városban. A másik esztergályos, festő- mesterné. amolyan irodista is van köztük, meg rendőr. Mind jó gyerek, az isten tartsa meg őket. Hogy adnak-e pénzt? Segítenek-e? El sem fogadnám! A világért sem. Most is inkább begyalogoltam Pilistől Monorig. Azt hittem, onnan elég lesz az öt forintom a fővárosig. Rosszul emlékez­tem az autóbusz árára. Nem, drágaságom, kár is a gyereke­ket bántani, ők adnának, ha kérnék. De minek zavarjam őket? A napokban is megláto­gatott az egyik fiam, a legki­sebb. Az volt mindig a ked­venc. Pénzt akart dugni ne­kem, de amikor megtudtam, hogy a felesége előtt titkolja, visszagyömöszkéltem a zsebé­be. Nem akarok viszályt kö­zöttük. Dolgozgatok én még. Egy kicsit mosok, vasalok, csak ne kellene hajolnom. Azt nem bírok. Magas a vérnyo­másom és ha előredűlök, fel­fordul a világ előttem. Bizonyára örül a lányom, ha meglát. Eljátszadozom az unokáimmal egy napig, aztán hazajövök. A férjem, a drága, jó lélek, mindig azt mondta: Anka kedves-, ne szorulj soha senkire. Anka, így mondta a lelkem, mert nagyon szeretett. Hátranéztem az autóban. Elképedtem ezen a becenéven. Kerestem kövérségében ami Ankára, egy szeretnivaló asz- szonyra emlékeztet. Kerestem valami Ankásat, amiért egy férfi tűzbejött, amiért féltette asszonyát. És a megduzzadt arcban felfedeztem egy ragyo­gó barna szempárt. Csillogót, meleget. A bőre olyan síma, olajos barnás. Anka felocsúdott merengé­séből és ismét folyt belőle a szó. A férjem? Igazi, jó em­ber volt. Tehetséges, okos em­ber. Nem félt az senkitől. Hallgattak a szavára sokan. Egyszer engem is magával akart hurcolni egy gyűlésre, hallgassam,« mi van ott. Hogy mit dolgozott a lelkem? Utca­seprő volt. Községi alkalma­zott. Szerette a munkáját. Annyira bíztak benne, hogy amikor nyugdíjazták, a tanács beajánlotta az állami gazda­sághoz segíteni. Ott fázott meg. Hat éve temettem. Hat esztendeje. Nagyon ittha­gyott. Magam maradtam. Sen­ki nem szólított azóta úgy, hogy Anka.. Beszélt, beszélt az asszony, amíg el nem némította a meg­lepődés. A repülőtérnél meg kellett állnunk. Attól a perctől nem győztem hallgatni: ilyet még nem látott. El sem kép­zelhette, hogy ilyen is van. És az a tarka, kavargó népség? Milyen szépek! Az a kicsi csak nem utazott a levegőben? — álmélkodott. Az a kislány bizonyára román! Nem tudta megmagyarázni, miért gondol­ja annak. Nem is volt rá ide­je. mert az élmények zúdul­tak rá. Ekkor vallotta be, hogy ő még írni sem tud. A nevét ta­lán nagy nehezen. Azt megta­nították. Milyen jó lenne okos­nak lenni, szakadt fel vala­honnan mélyről a sóhaja. De figyelmét újra a repülőtér kö­tötte le. Igaz-e, hogy abban a szép gépben mindenkinek fe- íordul a gyomra? Nem igaz? A városig nem telt be a lá­tottakkal. Üjra ismételte: ha az én drága lelkem itt nem hagy engem, de sok mindent láttam volna. Mert az a jó ember mindig azt mondta: Anka, ne gubózz úgy be a há­zadba, nem olyan világ van ma már. Megérkeztünk a lányához. Anka szedte kis motyóját. Ki­szálláshoz cihelődött. Ment a pékné-lányához. Az unokái­hoz. egy napra. Nehezen fért ki az ajtón. Ahogy a járdára döccent, megrengett kövérsé­ge. Észre sem vette. Csak mo­solygott. Szép, élénktűzű sze­méből áradt a szeretet, a jó­ság. Hallgattam volna még csacska, csapongó beszédét, szólni is akartam utána, de már unokája felé cipelte ne­hézkes testét, hogy egy teljes napon át mesélhessen, milyen is volt. amikor egv drága jő lélek szerette őt és Ankának becézte. Sági Agnea í j professzor becsukta a ! /í dossziémat, megnyugta- \ tóan rámmosolygott és azt ; mondta: í — Nnnna. És most meséljen í el szépen mindent. Mikor ; kezdődött a szédülés, a vib­rálás a szemében, hányszor ff volt sírógörcse, satöbbi. "f Nagyot nyeltem és ta- £ nácstalanul belefogtam: 'f — Professzor úr kérem... ff — Csak semmi ceremónia (\ — szakított félbe és atyáskod- ff va megpaskolta a könyökömet, ff— Szólítson csak doktor bá- f. csinak... y ff Legalább ezt ne mondta % volna! Abban a pillanatban $ vibrálni kezdett a bal sze­rviem, szédültem — és minden ff eszembe jutott. * r r ff M gy kezdődött, r Citromot válogattam a r KÖZÉRT-ben, puha, vékony ff héjút. Egyszercsak valaki ki- r kapta a kezemből s kedé- r lyes basszus hangon rám- ff dörrent: y ff — Ne aztat vedd, fiam, a ^ vak is látja, hogy annak ke­\ ff serű a leve. Várj, majd én f. keresek neked. Mennyi keli? y Azzal markomba nyomott ff egy tucat. fejenként negyven ff dekás citromot. Szép, vastag r héjuk volt, mint a görög- £dinnyének. r — Máskor nekem szóljál, ha % kell valami. Gerslit nem vi­aszéi? Friss, most érkezett, r Én is vettem négy kilót. Jó- fyzsi bátyád csudára szereti, ff sólettal. Vegyél egy pár do- r boz Franck-kávét is, aszon- r gyák, elsejétől megdrágul. Én ff mindig úgy szokok: amiről ff meghallom, hogy drágább r lesz, előre veszek egy jó cso- r mót. Nekem még van öt- ff venhétből sárgaborsóm, meg ff viaszgffertyám! Nnnna... ff Szerbusz, fiam. Szólítsál csak ff Szerén nénédnek __ y f f Két nap múlva a postán ff hozott össze bennünket a bal­y f sors. Telefonszámlát fizet- f tem. y ff — Mutisd, mennyi a szám- £ Iád? Negyven forint! Meg- ff őrültek ezek? Negyven to­ff rint, ezért a kis fekete va- í cakért?! Szólítsál cóaL... Kelendő a könyv : j Nagykőrösön t Nagykőrösön és környékén, l kelendő portéka a könyv. En-1 nek bármikor láthatjuk bizo- \ nyítékát, ha elutazunk a vá- \ rosba, s ellátogatunk a föld-' művesszövetkezeti könyves- boltba. Pár nappal ezelőtt azonban ország-világ előtt is nyil­vánvalóvá vált ez, mert a helyi földművesszövetkezeti könyvesbolt, amely különben a földművesszövetkezetek ceg­lédi járási központjáé, or­szágos második helyet ért el az ünnepi könyvhét alatt végzett munkájával. Az ezer forintos jutalom és az okle­vél átadására a napokban ke­rül sor, ugyanis csak nem­rég fejezték be a forgalmi adatok feldolgozását. A megye hatszázezer forin­tos könyvvásárt bonyolított le. Valamennyi megye közül Pest megye forgalma a leg­magasabb. A nagykőrösi boltban — I amely ellátta a járás vala- \ mennyi községét — a három ! fős személyzet, Kopa Esz- i tér boltvezetővel az élen, \ egy hét alatt kétszázezer fo- : rint értékű könyvet szortíro- | zott, csomagolt és küldött ki | a községekbe. Ezzel az óriási : munkával, amely mint lát- \ hatjuk, együtt járt a nagy \ forgalommal is, méltán sze- \ rezte meg a SZÖVOSZ ér- ! tékelése alapján az országos \ második helyet. (tm) ladt, a többiek futólépés.; irány a Rákóczi utca, a Zsá- ! kai-jláz. — Én meg elindítottam a í szereket — szól közbe Vo-; lenszki Pali bácsi — aztán í ahogy szoktam, magamat fog- í tam be néhány fiúval a kis- j fecskendő elé és -a helyszín- í re futottam. ! — Magam meg a tanács- I házára telefonálni Dabasra \ az állami tűzoltóknak. Csak \ akkor szaladtam a többiek \ után. Mire odaértem, már \ javában folyt az oltás. Csak alsónadrágban, ruhát, cipőt, mindent levetettek, vi­gyáztak az ünneplő ruhá­jukra az emberek. Jól és gyorsan * dolgoztak, amikor perceken belül megjöttek a dabasiak, nekik már néni ju­tott munka. Persze. A sári önkéntes tűz­oltók nagyon igyekeztek, menyecskék, lányok várták vissza őket a bálba. — Táncolt-e aztán Pali bá­csi is? Végigsimít ősz, rövidre nyírt haján: — Hát... • Hogyne táncolt volna! Hi­szen negyven éve tűzoltó. Sz. E. olajütőt. Akkoriban még volt több is a községben. De meg­lehet, hogy a Gogolák György házánál voltam elő­ször. Akármelyik volt, tel­jesen leégtek, nem volt vi­zünk. — Hány tűzesetnél vett részt az oltásban? — Nem tudom. Ha felje­gyeztem volna, most ponto­san megmondhatnám. Évente egy-két, néha három tűz esik. Talán hatvan—nyolc­van esetben. — Melyik volt a sok esz­tendő sorén a legveszedelme­sebb tűz? — A tavalyi, amikor há­rom ház és hét udvarban minden gazdasági épület le­égett. — Hogyan lett nyolc éve szertáros? — Itt lakom a szertár szom­szédságában, meg aztán kez­dettől fogva mindig szerettem a szerekkel foglalkozni. Ezért megválasztottak. Amikor tűz­oltó lettem, volt négy fecs­kendőnk és két lajtunk, négy hektós fahordók. Most három fecskendőt ápolok, 1906-ban gyártódtak, amikor beléptem, ugyanezekkel oltottunk és még mindig jók. A két kis falajt helyett azonban kape tunk két modemet, egyen­ként tízhektósat, vasból. Azo­kat is én gondozom meg a tömlőket, kéziszerszámokat. Nekem kell gondoskodnom, hogy a fogatok idejében meg­legyenek, elindítom a tűz-| hoz a szereket, a helyszínen \ pedig figyelem a fecskendő- ff két, tömlőket, hogy rendben ff dolgoznak-e, ott is vigyázok^ rájuk. , g Lám csak a szűkszavú Vo- ^ lenszki Pali bácsi menten ff bőbeszédű, ha szertárosi mun- ff kájáról esik szó. — Van-e családja? — Három gyerek, meg egy ff lány, de már mind felnőt- ff tek. ff — Persze a fiai mind ön- ff kéntes tűzoltók? — Egyik se. Nem lehet er- ff re erőltetni senkit. — Mikor volt utoljára tűz- ‘f nä? — Van egy hónapja. A f Zsákai Mátyás udvarán égett ff a szalma. De most már megint Ga- \ rajszki ' Miklós parancsnok ff veszi át a szót: — Vasárnap délután volt, ff éppen tűzoltóbált tartottunk. ^ Ott volt az egész testület, ff mind a negyvenkét lő. A tánc } fél hatkor kezdődött. Hat- ^ kor lihegve betoppant a Zsá- 'f kai-gyerek, s nagyot kiál- 'f tott: „Tűz van!” Látszott raj- ^ ta, nem akar megtréfálni min- két. „Riasztás!” — kiáltottam, ff felsorakoztattam az embere- ^ két. Aki a szerekhez volt ff beosztva, a szertárba sza- f Németh Emil:

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents