Pest Megyei Hirlap, 1962. július (6. évfolyam, 152-176. szám)

1962-07-08 / 158. szám

1962. JÚLIUS 8, VASÁRNAP

"iJUrinn

KÉT PERC KÉSÉS

^ Hegedűs László:

NAPOS TÁJAKON ÁT

Dalia Lavi A spanyol ünnep című francia film főhőse

Egytagban álló szőke búzatábla, tenger kalásza tán a völgyig ér. Egy-két ragyogó nap, vad nyári dél s aranylón vár a gyorsélű kaszákra.

A parton zöld fű között pipacs lángol. Elmarad a nyugalmas faluvég.

Napos reggeli táj csöndjébe tép csattogó, zúgó vonat s leng a távol.

Almot pótol néhány koránkelő.

Hangos nlti-harc. Egy szép szende nő könyvére hajol, már ügyet se vet

zajra, vidékre. S én mohó szemem nyugtatón a szelíd tájra vetem, mely most futó zöld fákkal integet,..

Rövidesen bemutatják filmszínházaink a Darázsfészek című csehszlovák filmet

Lolita, a nyugatnémet filmgyártás új felfedezettje. Mindössze tizenötéves

Szentiványi Kálmán:

Móricz ZsigmondLeányfalun

tért és hozza fel abba a villába!" s mutatta a bottal. Kalapot se billentett, elment. Hát tudja, erre a pócsmegyeri asz- sZony, aki — hogy el ne felejtsem —, Móricz úr pénzét már a szoknyazsebbe süllyesztette, sűrűn pislogott, vissza- öntötte a tejet és újra, még szűkösebben csórigálta... S közben a kút felé sündörgött. Ott újra mérni kezdett, majd lecsapta a bádog félliterest és Móricz úrra förmedt: „Ejnye, író úr, miféle szerzet maga, hogy itt vizslatja az ember lányát ... Nézne egy kicsit félne, itt a kútnál kiszorítanám még a báró úrnak azt az egy litert! Micsoda dolog ez, magát mindenki becsaphatja csak éppen én nem, négygyerekes hadiözvegy létemre?!”

Fehér Imre bácsi letörölget- te fátyolos szeméről az emlékezés harmatát, s folytatta:

— Tudja, beleavatkoztam magam is, kapával kergettem volna el azt az asszonyt, de Móricz úr nem engedte, Hangosan nevetett, majdnem köny- nyesre hahotázta magát, a tejjel már nem törődött. Bement, írni. Az asszony meg elment, dohogva, hogy elveszti a báró kuncsaftját.

— Hát mit gondol, megér ez a történet, ha nem is másfelet, de legalább egy litert? De igaz lelkére...

— Szerintem igen. Mondjon még ilyen történeteket.

— Hogyne. Elég volt egyszer, megjártam a kollegájával ... Addig nincs mesélés. amíg azt a gyűjtőt fel nem kutatom, aki rászedte az unokámat.

Magam persze azt gondoltam, talán az unoka nem tudta így elmondani — mindegy, az öreget nem sikerült kiengesztelnem. Közhírré teszem íme az egészet — hátha jelentkezik a szemüveges, aktatáskás, cigarettát rágcsáló kolléga: ezt a jellemzést adta az öreg.

P

ersze. jóvá már semmit sem tehetünk — mert Fehér Imre, Móricz Zsigmond szőlős munkása, már néhány éve porlad a leányfalui temetőben.

Egy liter borral örökre adósai maradtunk.

*WWWWWWWW!WWWWW«WWWV\\\

téneteket mond. Szép számmá összejöttek, ki ne ismerte Volna? Magam az ágyat őrizgettem akkoriban, hiába no, őrei már a csontom, Annyi történetet tudok én, tán száma sincs.. Kioktattam a lányunokámat elmondtam egy történetet, am éppen eszembe ötlött, fürgt eszű gyermek az. szépen cifrázva visszamondta ... Nohál ott a csatos, másfél litert ü megér, annyiért adja, annak a gyűjtőnek. Jól fogott volna a betegségen egy kis itóka. De a maga kollégája csúnyán megcsalt engem, nem méretett bort az üvegembe. Mit szól hozzá, ugye istentelenség?

— Az. Persze attól is függ, milyen volt a történet.

Elmondom magának, hogy megértse a csalást. Nohát tud- ja, egy alkalommal beállított egy pócsmegyeri asszony, hátiban zörgette a tejeskannákat, azok üresek voltak már, egyet, a telit, a kezében lógatta ... Kínálja a tejet hangos szóval. Magam éppen a ház előtt ka- pargáltam a szőlőt.

F

ehér Imre hunyorogva szemezgette az emléket, magam meg arra gondoltam — hányszor mondta és írta Móricz Zsigmond, hogy akit egyszer a borából megkínált, az többet nem köszönt neki, olyan volt a korán leszüretelt itóka.

— Nohát, tudja... Móricz úr kijött az asszony elé. „Hány liter van a kannában néném?” — Mondja az asszony, éppen négy liter. Előkiáltotta erre az író úr a leánykákat — (ebből megértheti, hogy mikor eshetett a dolog hiszen „leánykák" elég régen voltak Zsiga bátyánk leányai), s mondta az asszonynak: „Itt a pénz néném, hozzák a lábost, mérje ki nekem...” Mert tudja, az ilyen kofavérűeket nem kell ám félteni, becsapják, akit lehet. Szépen kimérte az asz- szony a négy litert, csak úgy szűkösen. egy csepp még maradt a kannában. Éppen akkor zörgette meg az utcakaput egy sétáló úr, a botjával. Valami báró volt. Az író úrnak nem köszönt. „Hé, jó asszony — azt kiáltja nagy fennen — itt ez a csupor, mérjen bele egy lif^frrrfffíYffffríVfiviiA^w.^iV!-—----y

t /I/f óricz Zsigmondról szemé- C LVl lyes ismerősként beszéltnek Leányfalun, itt élt 1912- t tői haláláig — mintha itt is ^ született volna, (Kérem, bo- $ csássák meg ezt Szatmár me- % gyében.) A falu fő útját — öt $ kilométer hosszú — róla ne- $ vezték el. Sokszor megírt, tol- $ dott-ragasztott háza a falu kö- % zepén, több holdas nagy kert- $ ben bújik meg a diófák mü- fygött, amelyeket ő. Zsiga bácsi $ ültetett.

£ Magam, több mint nyolc éve ^költöztem Leányfalura, s per- fysze nem véletlen, hogy majd- í nem azonnal megismerkedtem $ Fehér Imre bácsival, aki ák- $ kor a nyolcvanat taposta már. í Egyenes tartású, bottal tapo- * gató, roskadtan kaholó, fehérít hajú öregember — volt. Nall gyón sokáig munkása, kertésszé Zsiga bátyánknak, őróla t íródott egyik legismertebb | Móricz-elbeszélés, a. „Kapitale lista a tanyán". Bánkódás nél- | kül mondta el Imre bátyánk, í olyanformán esett a közös borii terméssel, ahogyan a könyv- 6 ben írva található.

| — Tudja — mondta nekem

\ a nyugalmazott szőlőmunkás, l bajuszt pedregetve —, azért I szerettük leginkább Mórjcz \ urat, mert az ó kertjében nem I szakadt bele a derekunk a : dologba ... Kijárt hozzánk,

1 mellettünk ácsorgóit, órákig : elbeszélgettünk. Aztán egyszer : csak nevetgélve bement, már i kopogta is a gépén, amit el- \mondtunk neki. Szaporán ver- •te, bele nem fáradt, Mondtuk ' mi akkor magunk között, elég i nehéz kenyér lehet ez... Már- imint az írói. Tudja, kedves föcsémuram, miért jöttem ma- agához?

$ — Majd megmondja, Imre

í bátyám.

'f — Az isten akárhova tegye 'főket, ezek a mai írók vaár ', nem olyanok, mint Móricz úr f volt... Úgy nézem, az árnyé- ^ kába se léphetnek, mi?

; — Alighanem igaza van... ítmondtam bizonytalan érzésekkel. — Dehát mire alapítja 'fezt? Talán olvassa az új köny- 'f veket?

; — Isten mentsen, nem fogja

laz én szemem a betűt, őszin- í tén megmondva, csak két osztályt jártam, valamikor, suty- í tyó koromban, a szemüvegem ; meg eltört harmadéve ... Halnem panaszt teszek egy kollé- ;gája ellen, hallja-e!

\ — Hallgatom. p*

! — Mégiscsak, borzasztóság. í amit a maga kollégája művelt %

\ velem. Tegyen nekem igazsá- p ! got, maguk írók, mind isme- £

\ rik egymást, jóban vannak, $ '•mi? 6

i y

! — Amit a végén mondott —g- az... nem egészen úgy van. ^

\ — Mindegy, mondom a vele- |

; jét. — Az öreg kissé éneklő- \

\ sen, szóvégeket elharapva be- g ; szélt, mint a szigeti falvak pa- % rasztjai. — Tudja, itt járt nem- $ régen Leányfaluban egy író... z vagy újságíró, olyan katona- p korból kibukott formájú, akta- $ táskás, szemüveges ... Vélek- $ szik már, ki lehetett?

— Nem én. \

— No, szóval... Elhíresztel- | te a faluban, hogy akik Móricz $ Zsigmondot ismerték, mind p gyűljenek a nagykocsmába, í mert ö történeteket gyűjt a p nagy íróról... Mindenkinek $ egy liter bort fizet, aki jó tör- A

s elmentek egy újabb üres telek mellett, amelyen ugyancsak kukorica nőtt. Itt véget ért az utca. Az útszéli ösvényen kénytelenek voltak egymás mögött menni. Will Overton epertáblája feküdt az út mentén, szélén deszkarakás.

— Will bódét akar ide építeni, hogy legyen hol tárolni az epresládáit — mondta George és leültek a deszkarakásra .: i

AMIKOR George Willard visz- szatért a Főutcára, már tíz óra is elmúlt, és eleredt az eső. Háromszor végigjárta odavissza a Főutcát, Sylvester West vegyeskereskedése még nyitva volt, s George Willard bement, és vásárolt egy szivart. Amikor Shorty Grandall, a bolti segéd is kilépett vele az ajtón, megörült neki. Öt percig elálldogáltak kettesben a bolt ponyvaernyőjének védelme alatt, j s beszélgettek. George Vil- \ lard elégedett volt. Minden- j nél jobban arra vágyott most, j hogy férfival beszélgethes- ] sen. Később, az új Willard- j ház felé mentében, az egyik i sarkon halkan fütyörészni! kezdett. \

I

A járdán, Winny férfidivat- i üzlete mellett magas deszka- ; palánk húzódott, teleragaszt- í va cirkuszi plakátokkal. í George Willard itt abbahagy- j ta a fütyörészést, és teljesen) mozdulatlanul állt a sötét-; ségben, fülelve, mintha arra j várna, hogy nevén szólítsa va- j laki. Aztán idegesen megint j felnevetett.

— Nem bizonyíthatja rám.!

Nem tudja senki — motyogta! többször egymás után, és dől- \ gára mentj ‘

zásaik alkalmával, aztán a lány levelére gondolt. Elhagyta a kétely. A lányról városszerte suttogva terjesztett mendemondák visszaadták az önbizalmát. Egyszeriben merész és támadó hím lett belőle. Szívében semmi rokon- szenvet nem érzett a lány iránt.

— Ugyan, menjen már, nem lesz semmi baj. Nem tud meg senki semmit. Honnan is tudhatna? — sürgette a lányt.

Sétálni kezdtek a keskeny téglajárdán, amelynek repedéseiben magasra nőtt a gyom. Egyik-másik tégla hiányzott, s a járda durva felületű volt

és szabálytalan, George Willard megfogta a lány kezét, amely szintén durva volt, de ő csodálatosan kicsinynek érezte.

— Nem mehetek messze — mondta a lány, s a hangja nyugodt volt és józan.

Átkeltek egy hídon, mely egy parányi patakot ívelt át,

közben elhaladt egy sor üres telek mellett, amelyeken kukorica termett. A kukorica vállig ért és egészen a járdáig terjedt.

AMIKOR LUISE Trunnion kilépett a házból az elülső ajtón, még mindig ugyanaz a csíkos ruha volt rajta, amelyben az imént mosogatott. Kalapot sem viselt. A fiú látta, amint a kilincset fogva megállt az ajtóban, s visszaszólt valakinek, nyilván az apjának, az öreg Jake Trunnion- nak. Az öreg Jake nagyothallott, s a lány kiabált. Aztán becsukódott az ajtó, sötét és csönd lett a kicsiny mellékutcában. George Willard hevesebben remegett, mint valaha.

George ott állt Louise-zal, William istállójának árnyékában. s egyikük sem mert szólni; A lány nem volt különösebben csinos, és oldalt fekete folt sötétlett az orrán. George arra gondolt, hogy bizonyára megdörgölhette az orrát, miközben a fazekat súrolta.

A fiatalember idegesen elnevette magát.

— Meleg van — mondta. Meg szerette volna érinteni a lányt. „Nem vagyok nagyon bátor” — gondolta. Éppen csak megérinteni a pecsétes szövetruha redőit óriási gyönyörűség lenne, állapította meg magában. A lány vonakodni kezdett.

— Maga azt hiszi, hogy különb nálam. Ne beszéljen tudom én — mondta és köze- leb húzódott a fiúhoz.

Valóságos szóáradat tört ki erre George Willardból. Eszébe jutottak a lány sóvár- gó pillantásai utcai találkoA nagypapa végül is az irodaépület felé kezdte vonszolni a gyereket, akit a bokájáig lecsúszott nadrágocskája követett, mint száguldó lovast a sötét gond. Messziről láttuk, hogy a busz dolgozói rögtön felismerték a kényes helyzetet. Azonnal megszerveződött az önkéntes társadalmi munka. Az egyik a slágot csavarta be a vízcsapba, a másik vödörért, a harmadik szappanért, törülközőért szaladt. Néhány pillanat múlva valamennyien eltűntek az állomásépület belsejében.

Közben megtelt a busz, a toronyóra mutatója elérte a hatot, és a harang már a menetrend szerinti indulás időpontját kongatta. A sofőrfülke azonban még mindig üres volt és gazdátlan a kalauz kalitkája is.

Vég re csak előkerült mindenki, mégpedig buzgó kéz- törölgetés közben. A nagypapa is, immár rendbetakarított unokájával. Az utasok feltűnő udvariassággal adtak nekik a kelleténél is tágasabb helyet.

A vezető begyújtotta a motort

— Aztán mivel indokolják majd meg a kétperces késést a menetlevélben? — kérdezte valaki évődve a kalauznőt

A kérdésre kedves mosoly volt a válasz. Az egész autóbusz mosollyal volt tele.

Magyar László

magához húzta fejét és a fülébe súgott valamit

Az Öregur ijedten hajtotta össze az újságot és tanácstalanul nézett körül, majd baljában az Ország-Világgal, jobbjában unokája vékony csuklójával, igen sebesen leszállt a buszról. A nagy sietség természetesen azonnal felkeltette az eseményszomjas úti társak figyelmét. Sejtettük, hogy miről van szó, utóvégre benn vagyunk a fagylalt- és cseresznyeszezonban. Lestük tehát, hogyan viszonylik a nagypapa az elébe tolakodott kínosan súlyos problémával.

Az autóbuszállomás területét magas tűzfal határolja, róla tarka reklámok invitálgatják a kirándulókat a közeli cseppkőbarlangba, az Erdei Lakba, meg a Fenyő Gyöngyébe. A nagypapa a tűzfal tövéig futott a gyerekkel és ott kellő gyakorlat teljes hiányáról tanúskodó fogásokkal igyekezett minél előbb megbirkózni a parányi kötött nadrág, valamint az alatta levő fehér bugyogó bonyolult závárzatával. A nadrág-problémát még sikerült valahogy megoldania, de a továbbiakra már nem maradt ideje: bekövetkezett a katasztrófa, és nyomainak eltüntetéséhez kevésnek bizonyult a sebtiben szétszedett egész Ország-Világ.

Szánalmas volt a látvány, amint ott álltak ketten, tehetetlenül, a nagypapa és unokája.

A 29-eS autóbusz végállomása a Szépvölgyi út torkolatánál, a karcsú tomyú újlaki templom tövében van. Innen indítják a meglehetősen ritkás járatokat, amelyek átmásznak a kies Rózsadombon. A meglesett jelenet színhelye ez a végállomás volt. A toronyóra mutatója túlhaladt már a fél haton. A busz néhány perccel előbb vágott neki emelkedő útjának, Vártuk a legközelebbit, amely még messze, a Kapy utca tájékán szuszoghatott. A korai várakozók között volt egy magas, szikár, őszhajú férfi, mellette egy igen helyrevaló. három-négy esztendős legényke. Nagypapa és unokája. Az eleven kisfiúból szaporán pattogtak a kérdések. Nagyapja buzgón vála- szolgatott is rájuk, bár válasza már nem túlságosan érdekelhette a gyereket, mert az legtöbbször el sem hangzott még, máris kibimbózott szájából az újabb kérdés. Ilyesfélék:

— Nagypapa, mondd: van lába a toronyórának?

— Nincs, kisfiam.

— Akkor hogyan jár?

Élveztük a nagypapa angyali türelmét, pedig látszott rajta, hogy inkább olvasgatná a kezében szorongatott Ország- Világot.

Végre elénk kanyarodott a 29-es és barátságosan befogadta a várakozókat A vezető fürgén kiugrott fülkéjéből, a ikalauz is elhagyta kalitkáját.' Mindketten a kis állomásépü- i lethez mentek, hogy ott zavar- j talanul elszívhassák cigarettá- i jukat. Idejük volt rá bőven, j legalább negyedóra a menet- i rendszerű indulásig. A nagy- i papa — beemelve unokáját — j elsőnek szállt föl az üres ko- I csiba. A gyereket az ablak i —«neöetti ülésre térdel tette. “ A \ csöppség pisze orra rögtön, az ablaküveghez lapult. Felfüggesztve a kérdezősködést. a külső világ érdekességeinek \ szentelte minden figyelmét. \ Nagyapja megkönnyebbülve j nyitotta föl az Ország-Világot és már éppen a tarka illusztrációk szemléletébe merült vol-i na, amikor a legényke hirtelen^ felé fordult, parányi kezével?