Pest Megyei Hirlap, 1962. július (6. évfolyam, 152-176. szám)

1962-07-22 / 170. szám

1962. JULIUS 22, VASARNAP ™&CwtaD 5 Üres, letaposott virág­ágyak szomorkodnak a csöndes nagymarosi művelődési otthon egyébként egészen takaros épülete előtt. Hasonló a kép az udvarán is. Itt legfeljebb néhány csenevész gyomnövény birkózik a szárazsággal, de gondozott virágnak, dísznö­vénynek semmi nyoma. Pedig a széles Főtéren tarka virág­ágyak gyönyörködtetik a sze­met. Magát a (községet pedig a természet öleli körül dúslom- bú növényzettel, vadregényes hegyoldalakkal, ami még ki­rívóbbá teszi az ellentétet. Mi lehet a kultúrotthon há­za tája feltűnő elhanyagoltsá­gának az oka? — Tavaly rengeteg palántát ültettünk ki a virágágyainkba, legalább száz árvácskát is — mondják mentegetőzve a mű­velődési otthon irodájában —, de a rakoncátlan gyerekek mindent letapostak. / Különös természet szorulha­tott a nagymarosi gyerekekbe,) ha növénypusztító szenvedé- í lyük úgy látszik kizárólag a; kultúrotthon előterére, az ud-| varára korlátozódik, és a téri többi virágágyára csudálatos-: képpen már nem jut belőle, j Jó lenne szót érteni erről is ! Heinz Endrével, az otthon kul- I turális előadójával, aki a ré-: gi igazgató távozása óta az in- j tézmény ügyeit igazgatja, de i most nem tartózkodik Nagy-; maroson. Veszprémben időzik, mint egy tanfolyam hallga- | tója. Mintha a kulturális élet tel-: jesen elfonnyadt volna Nagy-; maroson. A művelődési otthon; tágas előadóterme üresen ásí- i tozik, csöndesek és néptelenek j a többi helyiségek is. — Tulajdonképpen a málna | az oka ennek a nagy csöndes-; ségnek — mondják az irodá-i ban —, a híres nagymarosi málna. Benne vagyunk a fő­szezonjában, mindenki a mál­nát szedi ezekben a hetekben és hordozza a beváltókba. Ké­ső este térnek haza a helybe­liek fáradtan, álmosan, és semmi más iránt nincs érdek­lődés bennük. És majd min­den családnak van itt rádiója. Soknak televíziója is. Nem tudunk semmi olyasmit kita­lálni, amivel becsalhatnánk a közönséget. Éppen most kellett lefújnunk a Petőfi Színpad meghirdetett Olympia előadá­sát is. A közönségszervezők bejelentették, hogy úgyszólván egyetlen jegyet sem tudtak el­adni az előadásra. Ez bizony elég szomorú je­lenség. Nagyon valószínű azon­ban, hogy nem kizárólag a málna a ludas benne. Utóvég­re a nyári hónapokban máshol is éppen elég munkát ad a föld, de azért a legtöbb helyen jut némi idő a kulturális élet­re is. Van közönsége az elő­adásoknak, akad olvasója a könyvtáraknak. A nagymarosi művelődé-; si otthon azért mégsem tölti j teljes tétlenségben az időt j — Készülünk az Anna-bálra j — árulják el az irodában —. j Július 28-án lesz, igen nagy az í érdeklődés iránta. Bizonyosan \ jól sikerül. Lámcsak! Tehát mégis van! valami, ami iránt még a mái- \ naszezon kellős közepén is ér­deklődést mutat a nagymarosi közönség: az Anna-bál. Csak j az a kérdés, hogy ennek a j táncmulatságnak a megrende- I zésével teljesítettnek mondhat- g ják-e kötelességüket a művelő- g dési otthon helybenlevő vagy * távollevő vezetői? Továbbá kérdés az is, hogy ezzel az Anna-bállal kap-e megfelelő ellenszolgáltatást ál­lamunk a nagymarosi műve- i lődési otthonnak folyósított p évi 93 ezer forint támogató- \ sért...? ^ Magyar László ; a mikor e sorok megjelen- ! rí nek, az Olympiát játsió i együttes már nyári szabadsá- í gon lesz. Bihari Zoltán — a ! darabban Krehl János Farkas i osztrák csendőr alezredes — ! egy hónapra elbúcsúzik a fi- ! gurától. A múltait idézi. Visz- íszapillantani mindig a legne- l hezebb. Az idő megszépíti a sikert, de megőrzi valahol a kudarcok emlékét is. Vissza­Kerekes András: ÚTON... Lányok a földeken... A gyorsvonat rohan. Cegléd, Szolnok, tovább. Fák intenek, pirosló házak, iskolák, biztos villanyoszlopok, rezzenéstelen, hatalmas egészbe fordul a kép. Lányok a földeken, és amerre tágul, nyílik a szem, mindenütt valami nagy törvény vajúdik, önmagát szüli, a holnap. Hogy hallgatom! A mozdulás, a lélek csodái nyílnak a szőlőkötözők, arató, kévekötő életek mögött, a fényben megremeg a hús, villan a bőr, hajlik az izmuk s egyszerre im, poros, napszítta tarlók szúrós, megsárgult rejtekéből mezítlábas gyerekkorom szökell ki az útszélre, hunyorogva, bámészkodón. amivel a figurát megkompo­nálja, életre kelti. Valami egyszerű puritánság, magától értetődő humor az övé, s ta­lán a merészen egyszerű já­tékmód az, ami vonzóvá teszi szerepeiben. t; valitását a színpadi mü­JS. fajok sokféleségében vil­lantotta fel. Erről tanúskodik a Kék Duna Strauss-a, a Ba­jadér Radzsami-ja, s a Hamlet Horátió-ja — mindjárt a pá­lyakezdés első éveiben. Aztán sokáig nem lehetett hallani ró­la Magyarországon. 1936 őszén Bukarestbe kerül, s ezután Törökország, Görögország, Egyiptom, Szudán, Szíria szín­padain lép fel. Négy év múl­va tér vissza, s Nagyváradra szerződik. A Petőfi Színpadhoz 1958- ban került, amikor a Vitézek és hősök előadásában a had­bíró őrnagyot játszotta el. Ez volt az első negatív szerep életében, ezért is tartja így számon, mint pályafutása új állomását. A fiatal évek tán­coskomikusa, a bonviván, a prózai színész, ma a legkülön­bözőbb karakterszerepeket oldja meg nagy sikerrel. Edlmayer Tóbiás, Lovas Tóth, Zsenda Gyula, Tömör­kény író és Krehl császári csendőr alezredes már ismerős nevek a megye színházlátogató Déryné — Edlmayer Tóbiás közönsége előtt. Ismerősek, mert a színész a szerep adta le­hetőségekben mindig megta­lálta önmagát. Alakjai éltek, egy percig sem maradtak pa­pírfigurák. Ö az a színész, aki hisz az író elsődlegességében, s a szerepformálásnál mindig a műből indul ki. Elégedett szí­nész. Elégedett az idei évad szerepeivel. A Déryné, a Kapi­tány, az Esküvő, az Olympia sok lehetőséget adtaik a jó szí­nészi játékra. ihari Zoltán azt szeretné, ha a jövő évad is sok jó munkát hozna. Minél több mai szerző, mai problémákat fe­szegető művével akar megis­merkedni, s eljátszani sok jó mai szerepet. Bízunk benne, hogy ez sikerül is. Ladányi István B* 'FS*************************************************!************************************* kezünket kell kinyújtani ér­te... Mosolytalanul elfordította fejét. — Gondolja, hogy lehetek még olyan boldog, ahogy el­képzeltem? — kérdezte egy idő múlva. — Nyújtsa ki újra a kezét — biztatta a fiú. — Talán néni is kell olyan messze keres­nie. Feljajdult: — Mondtam, hogy én .. András leintette: — Nem kérdezte senki azt, ami volt. Szemében bátortalan fény gyűlt. Amit a fiú mondott, becsületesen hangzott. De miért beszéd így vele? Már tudja, hogy mást szeretett. Többet is tud ennél. Másé volt, nemcsak a szíve, a teste is. Hogyan történt? Mindegy. A körülmények mit sem vál­toztatnak a lényegen. Akkor miért kedves hozzá? Eddig azt hitte, ha ezt a szemébe mondja egy fiúnak, az úgy otthagyja, mintha soha nem ismerte volna. András miért nem teszi? Szerette volna megkérdezni, de nem volt hozzá elég ereje. — Menjünk... — mondta a benne bujkáló kérdés helyett és remegett a hangja. András megvárta, amíg el­indul, aztán szótlanul követ­te. Gondosan bezárta a rende­lő ajtaját és a kulcsot az ab­lakpárkányra tette. Köny- nyebbnek érezte magát, hogy titkát megosztotta a fiúval. Helyesen tette? Lehet, hogy enélkü] is boldog lett volna egyszer? LEHORGASZTOTT FEJJEL ment a fiú mellett s nem látta annak távolba néző tekintetét. Ma­gyarázkodni kellene — vitá­zott önmagával. Elmondani mindent. András talán meg­értené. Hiszen ő nem is akarta, csak Zoltán... Egye­dül a fájdalom maradt meg benne emlékként arról a dél- előttről. Azt nem lehet el­mondani. Nagy kerülővel mentek, szótlan egyetértéssel, mint­ha megbeszélték volna. — Hogy tetszik a munka? — kérdezte hosszú hallgatás után a fiú. Jó volt hallani a hangját. Megnyugtatta, hogy nincs egyedül, hogy valaki ott lépked mellette, s nemcsak a csöndet, de a szót is meg­osztja vele. — Szívesen csinálom — válaszolt halkan • és a fiúhoz igazította lépteit. Jólesett beszélni, mindegy, hogy mi­ről, csak szőni a szót, hogy hallják egymás hangját. Meg kérdezte: — Nagyon unatkozik egy ilyen istenhátamögötti fa­luban? — Hát... ami azt illeti — tűnődött a fiú —, nem túlsá­gosan szórakoztató hely... egyelőre. — Ettől félek én is — val­lotta őszintén. — Azért nem olyan nehéz... — nyugtatta a fiú. — Szüret után, ha vége a nagy munká­nak ... — Áltatja magát. Ugyan mit lehet csinálni itt? Néha egy-egy mozi, olykor táncmu­latság ... — Ma még igen ... de nem így lesz mindig. — Ezt tanítja a szemináriu­mon? — évődött a tanárral. A fiú komoly maradt. — Félreértett. Nem erről van szó. Ha az ember hisz va­lamiben ... — A hit pén£ nélkül kevés. Ide pedig pénz kell. Sok pénz. Kultúrházra, új üzletekre, asz­faltos járdára ... lehet hogy kinevet: cukrászdára is... ze­nével minden este. Ha tán­colni akar az ember, ne kell­jen várnia egy hónapot. Per­sze, lehet, hogy magának ez nem jelent sokat... András közelebb húzódott, hogy válluk egy villanásnyi időre összeért. — Azt hiszi, hogy én, nem szeretek táncolni? > Hallgatva sétáltak tovább. — Az édesapjától hallottam — törte meg a közéjük sza­kadt csöndet a fiú —, hogy traktort vesz a szövetkezet. És holnap? Holnapután? Ahol traktorra telik már az első év őszén ... — Lehet, hogy igaza van ... — dünnyögte, majd hirtelen témát változtatott. — Mit szól­nak majd az emberek, ha meglátnak együtt? — Megszokják ... — Gondolja? — Tudja, Éva. mi volt itt a szövetkezés utáni napokban? Minden reggel kimentek a földjükre az emberek. Csak álltak és bámulták, hogy nincs már mezsgyekaró. És lesték a csodát, hogy egy reg­gel újra ott találják... — És a csoda elmaradt. — Igen — bólintott rá a ta­nár. — És lassan elmaradtak a reggeli vizitről az emberek is... így van ez rendjén. — Nem furcsa ez? ;— Én inkább úgy monda­nám: emberi. A beteg sem gyógyul meg egyik napról a másikra. Idő kell hozzá... Szomorú volt a hangja, amikor kérdezett: — Mondja, mit érdemel az olyan... aki szándékosan fájdalmat okoz egy másik embernek? . — Mire gondol? — Mit tenne akkor, ha a szemébe vágnák, hogy ... hogy az apja ... szeretőt tart? — vallotta be utolsó titkát. András nem válaszolt azon­nal. Letépett a fáról néhány levelet, amely alatt éppen el­haladtak.s azt morzsolgatta az ujjal között. TÜRELMETLENÜL VÁRTA, hogy a fiű mondjon valamit, vi­gasztalót vagy bántót, mind­egy. csak beszéljen, mert ez a hirtelen támadt csönd szét­pattanja az idegeket. A fiú még mindig hallga­tott. A karjára tette a kezét, hogy szóra bírja. A tudat, hogy fogja a fiú kezét, mellette állhat és láthatja, ha csak egy kicsit megemeli a fejét — régóta áhított nyugalommal töltötte el. András lágyan megsímogat- ta a karját. Olyan érzés ke­rítette hatalmába, mint mi­kor valakit a hosszú tél után az első tavaszi napsugár végig­cirógat. Lehúnyta a szemét, csak idegeivel érzékelte a csöndes esti utcát, a fiút. — Nehéz élni egyedül... — mondta ki végül gondola­tát András. Úgy mentek kart karba öltve, mintha esz­tendők óta együvé tartozná­nak. Csak homályosan érzé­kelték a világot maguk körül. A sötétbe burkolódzó házak, a csillagos égbolt, a némán strázsáló fák egyre jobban távolodtak tőlük, csak ők ketten kerültek egymáshoz közelebb. Már nem húzód­tak el, ha összeért a válluk, a csípőjük. — Én ... szeretem az apám... — mondta inkább csak ma­gának. — Akkor ne nehezítse a dol­gát ... Egy hang még tiltakozott benne. — Lehet ilyen hamar elfe­lejteni anyát? — Próbába már egyedül évekig, magára hagyva? — kérdezett vissza a fiú, s en*e nem volt mit válaszolnia. Bal­lagott szótalan, s megpróbál­ta maga elé idézni az özve­gyet, akihez eljár az apja... Akkortájt halt meg a férje, amikor ő először Pestre uta­zott. Nem keringtek róla pletykák, szóbeszédek; tisztes­séges, dolgos asszonynak is­merte mindenki a faluban. S azóta? Négy, becsületben el­töltött évtized után megváltoz­hat az ember? Apa szeretője... SZERETŐ... Mit takar a szó? Bűnös viszonyt? Miért bűn az, ha két ember szereti egymást? Két független ember. Akkor ő is bűnös, mert Zoltán... Nem, az nem lehet. Aki bűnös, az bűnt követ el valaki vagy valakik ellen. Ö ki ellen vétett? Nem károsult sem ember, sem az emberek kö­zössége. Akkor pedig nem bűnös! És az apja eseté­ben? Sem ő, sem az özvegy nem tartozik elszámolni sen­kinek a magánéletét illetően. Megint csak nincs károsult: sem egyén, sem közösség. Akkor miért vágták mégis a szemébe? Irigylik a boldog­ságukat? Irigylem én is? Kivel és miért is vitatko­zom? Magammal? A magam felmentéséért? A pap áldá­sa talán boldogabbá teszi azokat, akik szeretik egy- 'mást? Apa régen nem hisz már a túlvilágban. Én sem. Akkor? A közösséget nem ér- ,te kár. Valahol mégis hibá­zik a dolog, Kell, hogy hibáz­zon, ha az ember szemére vetik — akár rosszindulatból is. Vajon apa szereti azt a nőt? Kell, hogy szeresse. Más­ként nem tenné soha. De ha szereti, akkor miért nem há­zasodnak össze? Ez az! Miért? Valami homályosan fölsej- lett benne. Lehet, hogy ép­pen ő ... A fiúhoz fordult. — Gondolja el. hogy most maga az apám, aki szereti azt a nőt, én pedig a lánya vagyok... — Tréfál? — hökkent meg a fiú. — Mit mondana nekem, a lányának — ragaszkodott ma­kacsul a gondolathoz — ha össze akarnának házasodni? Andrásnak egyszeriben me­lege lett. Háromszor is bele­kezdett, hogy elmondja véle­ményét, de mindannyiszor be­lezavarodott. — Nehéz dolog nagyon ne­héz ... hajtogatta egyre, és szégy eilte, hogy nem segít­het a lánynak. — Ez az! ■— csillant fel sze­me. — Apa sem tudta, hogy kezdjen hozzá. Mindig olyan rövid Ideig voltam itthon, hogy mire megtaláltuk a köz­tünk levő régi, meghitt kap­csolatot, már búcsúznunk kellett. Ö meg várt. Majd legközelebb. Aztán legköze­lebb sem tudta elmondani. Most pedig... — Azt hiszem, igaza van — helyeselt a fiú. — Most mit tegyek? — csöndesült a hangja. — Segí­teni szeretnék apának, de nem tudom, hogyan. — Ismeri az asszonyt? Csak bólintott rá, hogy igen. — Beszéljen vele. Az apja helyett... Csalódottan elhúzta a szá­ját. — Mit mondhatnék én ne­ki? — Csak annyit: tudja, hogy szeretik egymást. És örül neki... Higgye el, ez most többet jelent számukra min­dennél. MÁR OTT ÁLLTAK a ház előtt. — Köszönöm, hogy hazakí­sért. — Holnap megkeresem... — búcsúzott a fiú és megszo­rította a kezét. — Holnap... — bólintott rá anélkül, hogy a szemébe né­zett volna és befordult a ka­pun. Nem nézett vissza, csak á ház ajtajából, akkor is in­kább úgy, mint aki azt fi­gyeli, bezárta-e maga után a kaput. András most fordult be a jegenyesoron. ^Elkészült a Legenda a vonaton című új magyar játékfilm. i Vitézek és hősök — hadbíró I emlékezni különösen évadzá- ráskor mindig jó, s a vissza­emlékezésben a siker, vagy a i bukás lélektani kutatása a szí- ;vésznek a legizgalmasabb fel- ; adat. , i A közönség sokszor hívta i : már függöny elé. Ez az a taps, \ ; amiért állandóan, estéről esté- \ \re meg kell küzdeni. Ezen a \ \pályán nincsenek megszokott l \ ösvények, a színésznek új ol- \ ! dalról kell megmutatni önma- \ \ gát. Az évadzárásnál egy esz- \ í tendő mellett Bihari most ke- j íreken harminc év emlékeit I í tudja visszaidézni. Harminc í í éve színész. S ennek a har- \ í mine évnek a tapasztalata i j mindennél jobban igazolja, \ ; hogy szerepről szerepre, esté- j ; ről estére meg kellett küzdeni | ■ a sikerért. A szerepek soroza- j ; tában a színész élete egy foly- j ’ionosán megújuló izgalom, s J \ez a munka a legszigorúbb \ \ kontrollt követeli. Szeretni va- \ * ló sajátos ízű játék az övé,: REFLEKTORFÉNYBEN: BIHARI ZOLTÁN Málna vagy kultúra?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents