Pest Megyei Hirlap, 1962. július (6. évfolyam, 152-176. szám)

1962-07-15 / 164. szám

1862. JÚLIUS 15, VASÁRNAP

rrsnr hegyei

r^£h4

ÁLARC NÉLKÜL

Mintha álarc lenne rajta. Pedig nem farsangol, hanem keményen dolgozik. Fekete réteg rakódott az arcára, az olaj, a mészkőpor és az agyag furcsa keveréke. Csak a szeme fehére és a fogsora világít. Tóth János naponta tíz órát vezeti a lánctalpas Csepel vontatót, a DCM építkezésén.

Éppen ebédidő van, amikor összetalálkozunk a Naszály oldalában, nem messze a hegygerinctől. Cammog a vontató a szerpentinen felfelé, mint a medve. Mögötte tartálykocsi. A motor hangja egyenletes, nem érződik, hogy felfelé kapaszkodik és nehéz terhet húz. Boldogok lennének, ha most látnák a vontatót a Csepel autógyáriak, akik készítették.

Megáll a motor

a szerpentin tetején.

Nincs semmi baj, úgy látszik, hogy célhoz érkezett. Frissen vakolt épület előtt hallgat el a dohogó gép. Már várják a vontatót, illetve pontosabban a tartálykocsit, mert ketten is integetnek.

— Friss vizet hozott, János bácsi? — kérdezik nevetve.

— Öreg bort szívesebben hoztam volna — mondja Tóth János. — De mit csináljak, ha vizet rendeltek?

Étterem van idefönin a hegyoldalban, aki magasan dolgozik, nem érdemes lemenni, mert amíg le és felér, addig lejárna az egész ebédidő. Kicsi, de tisztán tartott helyen étkezhetnek a fenti munkások. Már a végéhez közeledhet az ebéd. mert türelmetlenül várják a friss ivóvizet.

— Mennyi vizet szállított, János bácsi? — érdeklődnek többen is, de inkább csak évődésiből, mint igazi kíváncsiságból. A vontatóvezető azonban — úgy látszik — érti és szereti a tréfát, miért mosolyogva visszakérdez:

_»-r Ki. akarjátok inni mind a 15 hektót?

Amíg a tartálykocsiból le- engedik a friss ivóvizet, addig leülünk az új utat szegélyező gyepre. Beszélgetünk.

— Hogy tárja a vontató a hegyet?

— Én sem vagyok gyenge, amióta az eszemet tudom, fizikai munkával keresem a kenyeremet — mondja a vontató kezelője. — Erősebb a tüdeje, mint az enyém. Olyan szívósan jön fel a hegyre, mint egy tank.

— Megy a sárban is?

— Itt fenn a hegyen, sárga agyag van. Elég vendégmarasztaló ragacs keveredik itt, ha esik az eső. Kedveli a gépem a sarat is, húzza-vonja fel magét a mély talajban is. Mint mindennek, van ellensége ennek a gépnek is. A homok.

— Árt?

— Még mennyire. Tönkreteszi a futóművet. Pedig az nagy érték. Most az egyszer cseréljünk szerepet. Hadd kérdezzek én. Mit gondol, menynyibe kerül egy ilyen lánctalp? — kérdi Tóth János.

— Sejtelmem sincs.

— Majd én megmondom. Borsos ára van.

Harmincnyolcezer forint.

Éppé» ezért úgy vigyázok rá, mini a szemem fényére. Itt nem fenyegeti olyan veszély a láncot, mint másutt, mert itt nincs homok, legfeljebb kő. Biztosan csak mi, lánctalpasok mozgunk itt a hegyoldalban. Meredeken, sziklás utakon. A gumikerekesekkel gyakran baj történik. A múltkor is felborult az egyik, olyan volt, mint amikor egy bogarat a hátára fordítanak. Azután csak kapálódzik.

— Komolyabb baj is történt?

— Belapult a vontató. A vezetőt pedig elvitték a mentők. Hamar baleset történik, ha nem vigyáz az ember, különösen itt a hegyoldalban, ahol csak az újságpapír egyenes, a többi más mind lejt. Nálunk nem elég, ha valaki megkapta a baleset- elhárítási oktatást, alkalmazni is tudni kell.

— Hány Csepel-vontató járja a hegyet?

— Négy Csepel-testvér van itt Vácon. Ketten kinn mozgunk, két gép pedig a műhelyben áll.

Amíg beszélgetünk, nézzük a tájat, gyönyörködünk a panorámában. Valahol lenn a Duna kanyarog, közel a parthoz — a DCM gyáróriása emelkedik a magasba. Az új út keskeny szalagja szeli át a szántóföldeket. Közvetlen alattunk pedig

a DCM kőbányája készül,

a malmok, ahol majd a kői vet őrlik, a feladóállomás, ahonnan majd a mészkőör- leraény elindul a Duna partjára, ahol mész lesz belőle.

— Idevalósi? — folytatom a kérdezősködést.

— Nem. Kartalról kerültem ide. Hét elején jövök, hétvégén megyek haza.

— Nem hiányzik a család?

— Nehezen szoktam meg ezt a vándorló életet. Hiányoznak a gyerekek. Sokat gondolok rájuk, hogy amíg én itt töröm magam, mit csinálnak Kartalon.

— Hány gyereke van?

— Hat. Négy fiú és két lány. öt' gyerek úgy sorakozik egymás mellett, mint az orgonásíp. A legnagyobb 18 esztendős. Ö már majdnem ember. A következő a sorban 16 éves, a harmadik 14, a negyedik 12, az ötödik 11 esztendős. Azután egy csepp szünet következik és a legkisebb, az egy esztendős zárja a sort. Van velük öröm, de természetesen gond is, mert ugye még a napfénynek is van árnyéka. A legnagyobb már esztergályos, a sorrendben a második pedig szerszámkészítő-lakatos. A nagy fiú 182 centiméter magas és 77 kilogramm. Azért tudom ilyen pontosan, mert bokszoló. Magasabb nálam. A mai fiatalok jegenyékként nőnek, túlszárnyalják apjukat. Nyilván azért, mert jobban esznek, mint mi gyermekkorunkban. Ügy nő a nagy fiam, mintha húznák. Ha mondjuk elmegy ezen a héten Ceglédre vérsenyezni, a következő ökölvívó-mérkőzésre már nem mehet el ugyanabban a ruhában.

— Olyan hamar megunja?

— Dehogy! Kinövi! Nem tart neki sokáig egy öltöny.

— Hány ruhája van a legnagyobb fiának?

— öt.

— Magának hány volt legénykorában?

— Egy hétköznapra és egy ünneplő. Mások ma a fiatalok. Ahogy nőnek, úgy nő az igényük is. Üj lakást is szeretnének.

— Most hol laknak?

— Csak egy szoba-konyhánk van. Nyolcunknak.

Régóta szeretnék építeni.

Amikor kicsik voltak a gyerekek, azért nem tudtam. Azt hittem, ha felcseperednek, akkor könnyebb lesz. Amire felnőnek, akkor meg azért nem tud az ember. Tetőcserép és tégla kellene előbb, az építés azután már egyszerűbben menne.

Félkézzel letörli homlokáról a feketeséget, amit olajból, mészkőporból és agyagból festett arcára az építkezés lázas heve. Eltűnik az álarc, most látom, hogy vonásai egész fiatalosak.

— Hány esztendős?

— Negyvenkettő. Amire felépül és teljes gőzzel termel majd a DCM, talán már unokám is lesz. Azután egyszer majd arról mesélhetek neki, hogy én is részt vettem egy nagy építkezésben. Elmondom, egy nagy gyárat csináltunk, amely az egész országot ellátja cementtel. És ez a ház is, ahol lakunk, váci cementtel készült. Mert addigra csak megnagyobbítjuk a kartali házunkat.

Kiáltás harsan. Kapott már elegendő frissi italt a hegyoldalban az építők étterme. Indulhat tovább Tóth János lánctalpas vontatója. Jókedvűen duruzsol a Csepel-motor és nevetve int búcsút a vezető.

Másutt is várják a friss ivóvizet.

Molnár Károly

ÍV v

m

ÄsJilmtíM * - Mü» 1

%

■j»

iwsJife

I

mm

Egyenesen a bányába viszi a szabályos méretek szerint kitermelt bányafát a szentendrei erdészet Lajos forrás menti erdejéből a teherautó. Hogy azonban elvihesse, az erdészetnek új utat kellett vágni a hegyoldalban.

(Gábor felv.)

<\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\^^^^

HUSZONKÉT SÁTOR

Még évtizede sincs, hogy magam is diák voltam, s most, hogy Nagykőrösön jártam, ismét belecsöppentem a hajdani diákéletbe.

— Az éjjel mázolás volt — ezzel kezdte a napos, s aztán megmagyarázta: persze, nem nagy kenés, csak icipici. Néhány tubusnyi fogkrémnél nem használtak fel többet. Akiket bekentek, lemosták, akik meg kentek, kuncogtak; aztán közösen nevettek a nagy éjszakai csínyen, s nekivágtak a határnak, az utolsó munkanapnak a Bagi Ilona leánytábor mindig jókedvű lakói.

— Miért vidámak a lányok? — erre kerestem feleletet. A napos, Zelenka Mária, „soviniszta” módon nyilatkozott erről. Véleménye szerint a miskolci közgazdasági technikum kereskedelmi tagozatának diákjai (ő ott lesz ősszel másodikos) olyan jól dolgoztak, végig, a két héten keresztül, hogy ilyen eredmények mellett még a legbúsabb ember komor képe is kiderül.

Tudom, a munka szépségét sok diák nem értékeli. Sokszor méltatlankodnak, ha valaki ilyesmiről beszél. S a

legérdekesebb a táborban: aki komolyan vette, hogy két hétig kapálni, szőlőt kötözni, gyümölcsöt szüretelni és babot fog szedni az alföldi homokon, s aki csak azért jött el, mert „itt vannak a lányok, jaj, de romantikus lesz” — egyszóval mindenki, kint a határban, igazán becsülettel dolgozott.

Kelemen Dezsőné táborparancsnok, Pokomy Károly tiszthelyettes anyagkezelő nagy . táborozási és hansági szakismerettel, Pór Irén testnevelési főiskolás, sportfelelős és Forrai Zsuzsa zenemű- vészetis kultúrfelelős (ők ketten is régi táborozási szakemberek) sok mindent mesélnék, bizonyításképpen, hogy a táborozás rendkívül hasznos, érdekes és nagyon hangulatos dolog. Ha nem hiszem, nézzek utána, kérdezzem meg a miskolci Ricsaj-brigádot vagy akár az ózdiakat, tokajiakat, sátoraljaújhelyieket. Csak siessek, ei ne késsek, mert péntek, tizenharmadika van; délután leszerelés, este búcsú tábortűz és tizennegyedikén, szombaton, hajnalban indul a vonat.

A zeneművészetig Forral Zsuzsa a miskolci zenegimnázium tíztagú brigádjához kísér. (Nagyon megszerették egymást, azért, mert — „szintén zenész”,) Finomkezű kislányok, ujjuk a zongorához és a hegedűhöz szokott, s most némi büszkeséggel mutatják kissé elnehezült, hólyagos tenyerüket. Kópéskodva mondják: ilyen kézzel a nyáron nem lehet gyakorolni — s rendkívül büszkék arra, hogy a mai napot, a péntek 13-at is alaposan kifogták. Babot szedett a tábor — és ma ők lettek az elsők, és nagy nevetéssel közlik: a táborban tanulták meg, hogy nemcsak pizsamában, de melegítőben* zokniban és sátorlapban is lehet aludni.

Este búcsú tábortűz. A zenegimnazisták is fellépnek. A tábor életéről regélnek — zengzetes csasztuskában. Nagyon sokan fellépnek, igazi diákesztrád — a lánggal együtt a nagy jókedv is az ég felé száll.

Egészséges, jókedv. Munkájukkal megszolgálták az elismerést és a jókedvet.

Murányi József

éré már kovácsolódik! A moszkvai leszerelési és béke" világkongresszusra több

mint száz ország küldte el követeit — kiváló tudósok* egyházi és világi emberek* politikusok és egyszerű emberek üléseztek a kon gr esz- szusi palotában — és felszólalásaikban a kínai rizstermelő paraszt, a bolgár kertész és a magyar értelmi" ségi gondolatát is tolmácsolták: fegyver nélküli világott, hogy az ember békében alkothasson!

Ma még ég a tűz a tűzhelyekben, friss ebéd készül a családnak, nyugalom, békesség árad szét a lakások" ban, rádió szól, könyv és zene nemesíti az emberek szívét. A határban pedig a munka dallama árad szét. Az építő, a jövőjét formáló ember munkaritmusától hangos a világ. Ezt a daloló, pezsgő, alkotó világot kell megőriznünk gyermekeink, a jövő számára.

Ennek pedig az a feltétele, hogy munkahelyeinken még jobb an és odaad óbban dolgozzunk, hogy erősítsük a tért melőszövetkezeti közösséget, hogy helytálljunk az élet minden területén; úgy dolgoz-- zunk, éljünk, hogy vezetőink bátran képviselhessék népünk érdekeit.

Munkánkhoz. harcunkhoz erőt ad az a tudat, hogy mi már olyan világban élünk, amelyben a társadalmi igazság diadalmaskodott. S ahogyan Hruscsov elvtárs mondotta: „A mi zászlónkon

nagyszerű eszmények állnak: béke, munka, szabadság. * Egyenlőség, testvériség és boldogság minden nép számára.”

Meg vagyunk róla győződve, hogy e nemes eszméket egyre többen ismerik fel és lesz elég erőnk, lesz eiég ereje a békét akaró és védelmező millióknak szerte a világon, hogy lefogják a háborús gyújtogatok kezét.

Gáli Sándor

két és az emberiség által létrehozott javakat Még mindig mélyen él hennem egy borzalmas látvány, amelynek a második világháború végén egy bodrogközi faluban voltam a szemtanúja: szétvert, elcsigázott, rongyos katonák vonultak nyugat felé, a német katonák visszavonulását vér, könny, rombolás jelezte. Az egyik faluban egy paraszti ház konyhájában a félig megfőtt étel ott poshadt a hideg tűzhelyen, a lakást teljesen feldúlták, s a romok között ott feküdt holtan a ház tulajdonosa, a paraszt, akit egyszerűen ledurrantottak a visszavonuló, minden emberi formájukból kivetkőzött nácik.

Látványnak is borzalmas volt!

Mindezt a háború okozta, amely nem kímélt sem embert, sem anyagi, kulturális értéket.

Ma pedig még borzalmasabb a háború réme. Az atombomba nem egy-egy portát pusztíthat el, hanem egész világrészeket. Amerikai szakértők kiszámították, hogy egy húsz magatonnás hidrogénbombának a levegőben való felrobbantása a földdel egyenlővé tenne minden lakóházat, lobogó tűz- tenger égetne el minden élőlényt olyan körzetben, mint például New Yorktól Philadelphiáig. Ma viszont már ötven, száz, sőt még ennél is több megatonmás bombák vannak.

Kétszeresen fontos tehát a béke védelme, a háborús erők megfékezése. Ezért kell összefognia a világon minden jóakaratú embernek. Nem zárkózhatunk be kuckóinkba, nem vehetjük körül magunkat magas deszkakerítéssel — mint ahogyan Móricz írásában a ceglédi gazdák —, mert a deszkakerítésnél is erősebb védőfalra van szükség, hogy házunk tűzhelyét ne rombolhassa szét a gonoszság. S a népek összefogásánál ereje, ez az

Mi ez, ha nem az, hogy az ember mindig alkotni és nem pusztítani akar. A régi nemzedékek, a korai elődök is palotákat, templomokat emeltek, a művészetnek hódoltak, és olyan anyagi és szellemi kincseket hagytak az utódokra, amelyeket a ma emberének meg kell óvnia, becsülnie. Mert a technika csodálatos vívmánya, az űrben száguldó ember bolygókat ostromló tudása is az egyetemes emberiség eddigi kultúráján épült fel.

Ma már senki sem zárkózhat be a maga kis kuckójába, mint régebben tették az emberek. Móricz Zsigmond- nak van egy csodálatos riportja, amelyet Ceglédről írt. Móricz ebben az írásában megrázó, erővel rajzolta meg a világtól elzárkózó, csak magának élő embert. A magas kerítéssel körülvett portákat szemlélve, riportjában arról kesereg, hogy addig a magyar népben soha sem lesz közösségi érzés, amíg az idő le nem rombolja az egyéni portákat körülvevő deszkakerítéseket ... „A tökéletes alföldi kerítés olyan, mint a láda — írja Móricz. — Azon még egy résnek, egy kiesett görcsnek sem szabad lenni, hogy azon senki a világon be ne leshessen ezekre az udvarokra ..Persze, nemcsak benézni nem lehetett ezeken a palánkokon, hanem kilátni sem rajtuk. De nem is akart ... „Felőle akárki élhetett, s úgy élhetett, ahogy akart, felőle meg is dögölhetett, kútba ugorhatott... Nem törődött vele ..

Ilyen volt a kapitalizmus világa, ahogyan Móricz a harmincas években megrajzolta.

A második világháború mégis eljutott mindenüvé és nem kímélte a magas kerítéssel körülvett házakat sem, hanem pusztította az emberelád iránti szeretet, a gyermekek okozta öröm és küzdés. Sohasem felejtem el, hogy a Jangce folyó partján egy Vuhan környéki paraszt házában milyen szeretettel mutogatta a családi képeket a kínai édesanya: az egyik gyerekéből mérnök lett, a másik főiskolán tanul, a harmadik a szövetkezetben végez jó munkát. Ugyanezt a féltő, büszke vonásokat fedeztem fel a Marica völgyében elterülő kis bolgár faluban, ahová bolgár újságíró barátommal érkeztem. Az újságíró édesapja szép szőlőlugas alatt fogadott bennünket, s a kis kertben rózsák nyíltak — ezen a vidéken készül a híres bolgár rózsaolaj, — s a kertészkedő paraszt minden rózsatőről külön- külön. egy kis „előadást” tartott: hogyan oltotta, ápolta. De még ennél is büszkébb volt újságíró fiára, aki mint partizán harcolt — s nácik börtönében majdnem szeme világát adta az új társadalomért — és ma a betű fegyverével küzd a békéért. Azért, hogy mindig nyíljanak a Marica völgyében a rózsák.

Hazánkban is bízó, küzdő emberek dolgoznak, nemcsak a mának, hanem a holnapért is élnek. Nemrégiben Abony- ban részt Vettem egy értekezletein, amelyen tsz-elnökök, agronómusok, kertészek, tsz- tagok voltak jelen. Csak látni kellett volna mindenkinek, milyen lelkesen terveztek, beszéltek a szövetkezet jövőjéről, a telepítés lehetőségeiről ezek az emberek. Elhatározták, hogy szőlőt, gyümölcsöst telepítenek, növelik az öntözött területeket és olyan új növényféleségeket honosítanak meg, amilyeneket eddig nagyban még nem termesztettek az abonyi határban.

írásomnak — amelynek gondolata már régebben megfogalmazódott bennem — időszerűségét a moszkvai leszerelési é® béke-világkongresszus adja. Az a kongresz- szus, amelyre a népek milliói reménykedéssel és bizalommal tekintettek, amely, ha nem is oldja meg azonnal a nemzetközi ellentéteket, de mindenesetre hozzájárul a béke erősítéséhez és komoly figyelmeztető a háborúra spekuláló imperialistáknak: nem szabad a tűzzel játszani! Nem lehet az, hogy néhány őrült, dúsgazdag fegyvergyáros és felelőtlen politikus miatt újra lángra lobbanjon a világ.

Az egyszerű emberek gondolatát legjobban Hruscsov elvtárs fogalmazta meg a kongresszuson, amikor a többi között ezt mondotta: a népek békében és barátságban akarnak élni egymással — függetlenül, hogy milyen társadalmi rendszerben élnek.

Igen, békében és barátságban. Az ember nem azért született, hogy nyomorultul, patkány módra, lövészárokban pusztuljon el, vagy atomháborúban szörnyethaljon. Nem! Az ember jobb sorsra érdemes.

Az utóbbi néhány évben bejártam a fél világot. Beszélgettem szovjet tudóssal,, kínai rizstermelő paraszttal, bolgár kertésszel, cseh autógyári munkással, sok egyszerű emberrel, s szavaikból kicsendült a béke, a munka, az alkotás szeretete, a jobb — a fegyver nélküli — világ megteremtésének gondolata. A sanghaji munkás, a román földműves és a magyar értelmiségi házában egyaránt az élet szépsége utáni vágyat fedeztem fel. Szebb bútor, ké- ; nyelmesebb otthon — ez ve- ízérli az embereket és a csa- <

VASÁRNAPI POSTA

A családi tűzhely melegénél

Nemzetközi táborozásra készül a fóti Gyermekváros

Július végén nagy nemzetközi találkozó színhelye lesz a fóti Gyermekváros. A szocialista országok ifjúságii vöröskereszt-küldöttségei két hétre tábort versnek itt. Változatos programjuk során megismerkednek egymás országainak ifjúsági mozgalmával, fiataljaink életével. Több közös gyűlésen ismertetik a különböző nemzetek vöröskeresztes ifjúságii mozgalmának tevékenységét és megbeszélik az együttműködés kiterjesztését. A Gyermekváros lakói felkészültek a több száz bolgár, csehszlovák. lengyel, szovjet, ro- j mán, jugoszláv és német ven- : dég fogadására. (MTI)