Pest Megyei Hirlap, 1962. április (6. évfolyam, 77-100. szám)

1962-04-30 / 100. szám

1962. ÁPRILIS 30, HÉTFŐ rtsr »IEC. kJ&rhiD JABIAN ZOLTÁN: BOMBA A kikor értek oda a budakalá­szi lányok. Halványkék ruhában voltak, s nagy, íehér karikákat lengettek a fejük fő- . lőtt. Mögöttük a férfiak zász­lókat hoztak, puhán lebbenő kék selyemből, meg fehérből. Kórusban kiáltották: — Béke! Mir! Peace! Az asszony a karfára tá­maszkodva megemelkedett ül­tében, úgy nézte őket. — Szépek voltak — mondta, ■mikor már elhaladtak. — Szépek — bólintott mö­götte a férfi, s egyik lábáról a másikra állt. Az asszony észrevette: — Menj — biccentett a zsú­folt padsorok iránt — ülj le te is egy kicsit! — Nem, jó itt — mondta a férfi. Később hozzátette: — Itt: veled. — És tenyere az asszony nyakára simult. Nem szólt rá semmit, csak fejének könnyed rriozdu laté­val a vállára szorította férje simogató kezét. S portolók jöttek. Lassan el­zakatoló teherautókon be­mutatót tartottak. Egyik láify fehér trikóban felemáskorlá­ton tornázott. Karcsú lába felívelt a friss, májusi nap­fényben. — Emlékszel? — kérdezte az asszony. A férfi előre csúsztatta a ke- zét. s két ujját az asszony aj­kára tette. Lányok, meg fiúk menetel­tek az úton. Sötétkék, kihaj­tott gallérú ing volt rajtuk, s énekeltek. Minden sorban egy-egy ezüstpapírból kivágott, nagy betűt vittek. Aprónövésű, szőke kislány furakodott az asszony mellé: lábujjhegyre állt, s hangosan betűzte: — M—A—D—I—S—Z. —- Az asszonyhoz fordult: — Az mi? Az asszony keresgélte a sza­vakat: — Az... az olyan ... olyan szövetség. — Megsimogatta a kislány szőke fejét: — Ha majd olyan nagyra nősz —mutatott ki az éneklő fiatalokra —, ak­kor te is biztosan a tagja le­szel. — Biztosan — bólogatott a kislány. Hirtelen megkérdezte: — Te miért nem vonulsz fel, néni? — És nézett fel rá nagy, kiváncsi szemmel. — Én? — mosolygott az asz- ezony. — Én már csak jobban szeretek ülni. — Ülni én is szeretek — mondta a kislány, azzal elsza­ladt hátra a nézők mögé. H allgattak. Nézték a felvo­nulást. Az asszony szólalt meg előbb: — Utána ki kellene menned a Ligetbe. — Nem fontos — rántotta fel a vállát a férfi. — De fontos, várnak a töb­biek. — Legkisebb gondjuk is több ennél. — És annyira szereted a virslit. — Ehetek bármelyik büfé­ben. — Ez más. A férfi nem válaszolt rög­I gít ?’” — kérdezett vissza lep­lezetlen keserűséggel. „Mi” — mondta Gyenes olyan őszin­tén, olyan forró hangsúllyal, némi malíciával, s elővette az a szemét. Nagyon jólesett Még akkor is, ha a követke­ző percben arra gondolt, hogy ez szép szó, de senki nem ÜL le helyette * az igazgatói asz­talhoz. Bár sokszor kirántot­ták a bajból. Legutóbb is azt a hat napot éppen a szocialista brigádok hozták be. Gyenes is ott melózott velük késő éj­szakáig. Ötvenhárom éves. És még­is: úgy látszik, még most is faragják, gyúrják. Soha nem leszek én tökéletes — gondolta némi malíciával, s elővette az öreg, kopott dóznit, hogy ki- halás'szon belőle egy cigarettát? CD Régen volt ilyen heves, szenvedélyes a taggyűlés. Há­tul ült, mint mindig, nem szerette, ha az elnökségből le­látnak rá. Berde. Lám, igazgató, s hogy odamondogattak neki. Pedig jó igazgató. Három éve ván itt, azóta össze sem tudja számolni, hányszor lát­ta lenn a műhelyben, s nyil­ván a többi műhelybe is le­járt. A másik helyén egy­szer se látta az igazgatót, pe­dig hat évet volt ott. Lehet, hogy Berde türelmetlen. Hát kinek nincs hibája? Hogy mondta Gyenes? „Egy vezető kevesebbet engedhet ADY ENDRE: Májusi zápor után Nagymessziről ködölt a Bükk, Gőzölt a sík, áradt az Ér S fáradt testemben hirtelen Ott, a záporverte mezőn, Piros dalra gyújtott a vér, Piros dalra gyújtott a vér, Szinte sercent, hogy nőtt a fű, Zengett a fény, tüzelt a Nap, Szökkent a lomb, virult a Föld, Táncolt a Föld, táncolt az Ég S csókolt minden az Ég alatt. S csókolt minden az Ég alatt. Káprázó városi szemem Behunyom ennyi csók előtt, Rebegőn és nyugtalanul És halkan kérem az Urat: „Áldd meg ezt a csókos mezőt, Áldd meg ezt a csókos mezőt.” Itt is, ott is asszony-csapat Kapál, hol majd élet-terem. (Óh, mégis-mégis élni jó.) Erősek és fiatalok S a lábuk térdig meztelen. S a lábuk térdig meztelen. I tön, az út fölött, a feszes huza­lokon csattogó lobogókat néz­te. — Nem tudnék enni úgy­sem, elrontottam a gyomro­mat — fordult' e zu táp az asz- szonyhoz. — Mondtam már tegnap este. Az asszony hirtelen oldalra kapta a fejét, belecsókolt a férfi tenyerébe. — Te! — kapta az el, s a fe­jét csóválta. 5 ( — Hiába tiltakozol, tudom,! hogy jólesi kj«- mosolygott ol-: dalvást hátra az asszony. A férfi felesége párás sze­metükrén látta a felvonulást. A Ganz-gyáriak mentek előt­tük. Hatalmas, bombatestű bábut vittek; a hasán fekete A-betű volt, a fején meg cilin­der és szemüveg. Mulatságo- ? san görbedezett a szem göm­bölyű tükrén: előbb hasa nőtt, azután púpja. A íérfi elnevette magát: — Nézd csak! — mutatott az útra. Az asszony oda fordította a ^ fejét. Először mosolygott, majd ^ azt mondta: ^ — Nincs lába. A férfi zavarba jött: — Hát bomba — mafyaráz­ta. Valamit még hozzá akart, fűzni. f meg magának; mint egy munkás.” Na jó, mondjuk, igaza van. De az egyik ember ilyen, a másik olyan. Gyenes türelmes, csendes, Berde meg hevesebb, könnyebben kiabál. Hányán hozzászóltak! A há­rom év alatt soha nem lá­tott annyi karnyújtóztatót, mint most. És megmondták Berdének. De a vezetőségnek is. Nem kell összegyűjteni a dolgokat, előbb kellett vol­na! Gyenes bólogatott, iga­zuk van a tagoknak. De ha igazat adnak nekik, akkor miért nem úgy csinálták? A vezetőség is csak most bá­torodott neki, a kongresszus után. Milyen nyugodt volt Berde. Most nem kiabált,' nem volt ingerült. Megmondta a véle­ményét. Igaza van, hogy könnyű odaállni és bírálni. Nem szabad olyan érzékeny­nek lenni. A fontos az, hogy megy a munka, vagy nem megy. Felülről noszogatják Berdét, követelnek tőle, per­sze, hogy olykor elfogy a tü­relme. De Gyenes éppen ezt támadta: „A kommunista ve­zető első, ha türelmesnek kell lenni, s utolsó, ha kia­bálni kell. Kiabálni, asztalt verni, mindenki tud. De tü­relmesen, mégis erélyesen ve- vetni, ez kell, hogy ismér­ve legyen a kommunista igaz­gatónak.” Tulajdonképp Gyenesnek is, meg Berdének is igaza van. Fene tudja — gondolta —, me­lyiké a nagyobb igazság. Nem is szóltam hozzá? En­gem nem bántott soha Berde, akkor miént piszkáljam, csak azért beszéljek, hogy a han­gom hallják? Nyugtatgatta magát, de valami kielégítet- lenség bujkált benne. Szólni kellett volna? Meg­mondani, hogy itt is, meg ott is van igazság? Töprengett, érezte, még meg kell rágni mindazt, amit ott, a hátsó sorokban, csend­ben hallgatott. aznap VÄ\\\\\\\\\\\VNV^^ ETŰD ■iS-SUf­Klárit megcsókolni. Eltervez­tem, hogy séta közben melyik fánál történik majd, s előre tudtam, mit fogok mondani— Egyszer már megfogtam a ke­zét és megsimogattam a hab­ját ... De akkor még nem mertem többet... És most nem mehetek el, s nem látha­tom ... Hosszú-hosszú évek teltek el azóta... És az élet adós inaradi nekem az első szere­nád örömével, meg egy el nem csókolt csókkal... ájus van. Űjra május .. i Behunyt szemem mö­gött peregnek a képek és egy szép emlékkel kevesebbet tud­hatok magaménak... Dél­után felviszem a fiamat a Szabadsághegyre... Napok óta nyúz, hogy ő még nem látott virágzó mpndulafát.., Tenkely Miklós AT GD Berde feljegyezte, amit mondtam — morfondírozott — láttam, amikor kézbe vet­te a noteszt meg a ceruzát, s felírta, Lényegében igazat mondtam, ha nem is a leg­jobban fogalmaztam meg. Nemcsak ő jegyezte meg, amikor Berde úgy rohant vé­gig a műhelyükben, hegy nem köszönt, nem nézett se jobbra, se balra, csak ro­hant, s majdnem szétrepesz- tette a műhelyfőnöki üveg­kalitkát, úgy kiabált. Nem köszönt. Mérges volt, lehet. De az ént berek a leg­nagyobb zajban is meghall­ják — ha nem köszönnek ne­kik. A köszönést nem min­dig, de a nem köszönést azon­nal. Igaza volt Gyenesnek, hogy Berde beletemetkezik a szá­mokba. Habár, fene tudja. Ö ugyan még nem ment hozzá, de Sebestyénnek Berde in­tézte el, hogy szanatóriumba kerülhessen a felesége. Pe­fog. Egy-két szó és a május alkonyatba rejtőző utcáján elindulnak egymás kezét fogva. A nyitott ablakokból kiömlő muzsika körüllengi őket, mintha az érzések kí­sérő zenéje lenne. A hold fé­nye élesen megrajzolja a tó­zak kontúrjait. Az utca már néptelen. Megtorpannak, va­lami kimondatlan vágy so­dorja össze őket..-Mézem, ahogy a fényben f» állnak. Evekkel ezelőtt mind a kettő a tanítványom volt. A tompa álmodozásban az emlékeket idézem. Em­lékeket, melyekre évről év­re ünnepélyesebb árnyékot vet a távolodó idő. Ladányi István dig ez igazán nem az igaz- í gató dolga. S ha Sebestyén- í nek megtette, nyilván másnak í is tett ilyet. J Furcga ember. Tíz éve is- meri, de mosolyogni alig lát- £ ta. Mindig magasra szalad a \ ránc a homlokán, mindig töp- ; reng valamin. És kemény em- ^ bér. Ez még a járásán, a moz- ^ dulatán is látszik. Huszonöt^ éve melózik itt, Gebhart kó- ^ cerájáiban kezdte, sok min- 5 dent megért, látott. Megke- g ményszik az ember, vagy ^ elfárad. Gyenes erről is be- ^ szélt. Megmondta, amit kel- ^ lett, felrótta, amit kellett, ^ de nem hallgatott arról, hogy jí mennyi Berde gondja. S hogy ^ leeresztette a hangját, mint- S; ha csak úgy, maguk közt ^ mondta volna Berdénak: ^ „Szeretünk, tisztelünk. És ezért ^ nem néztük el egyetlen hi- g bád!” g Úgy rémlett, mintha egy g pici, ici-pici mosoly ekkor ^ megjelent volna Berde arcán. ^ Tehát mégis látta mosolyogni, ^ most, alig egy-két órája. ^ Hát nem vicces? Pont akkor, ^ amikor bírálták?! í * f Hazaértek. A meleg szoba g levegője jólesően ölelte körül őket, a kinti hideg után. Az Jí asztalon már ott párolog, a ^ vacsora, s bármennyire is £ magukba temetkeznek gon- ^ dolataikkal, az asszony már ^ faggatja őket: miről tudtok ^ ennyi ideig beszélni, már két- ^ szer felmelegítettem a vacso- g rát.a T avasz van újra. Május. Az ég pasztellkék, a levegő mozdulatlan. Az erdő renge­teg árnyalattal tobzódó gaz­dag színpompa. A távoli he­gyek kékje mögött a ta­vasz dalol. Olyan ez, mintha a napsütés milliónyi húron zengene. Ez a harsogó zengés egyenlő a folyton vibráló élettel. Azután egy-két perc­re kósza kis szellők zavar­ják meg a csendet, az er­dők tavaszi nyugalmát. 'A tél — úgy szokás mondani — azért szakad ránk, hogy a ter­mészet megvidámodjon. meg­fiatalodjon. Alkonyaikor még nincsenek határozott vonalai az árnyékoknak. A tavaszi est csendjében egy emeleti ablak csipkefüggönyei mö­gül muzsika hallatszik. Ki­ömlik a zene az utcára, mint a vízesés. A lány ott áll az esti félhomályban, a lámpa­oszlop mellett. Már több mint negyedórája vár. A fények most gyulladnak ki s a hir­telen támadt sugárban meg­csillan hosszú szőke haja, a fény végigfut a hófehér ru­hán. Olyan a lány, mint egy kibomlott, nagy virág. Valakit vár nyugtalanul, türelmetle­nül. kicsit idegesen. Azután feltűnik a fiú. Zavartan lép a lány elé, ügyetlenül kezet doggá tett... Tavasz volt, kö­zeledett a május és szere­nádra készültem... . Az iskolai gyermekzenekar két tagja, két jóbarátom jött velem. Egyik hegedült, a má­sik szájharmonikázott. Egy- egy zacskó bélyeg volt a fizetség ... Én magam furu­lyán játszottam. Éppen ak­koriban tanultam furulyáz­ni... fpjfél előtt elmentünk. Áll­tL tunk a kertben, amely­nek kapuja csodák-csodájára nyitva maradt érre az éj­szakára. ölnyi orgonát tet­tem az ablakpárkányra, az­tán beintettem, majd rázen­dítettünk ...Az összhang nem volt valami jó, de megjárta. Néhány futam után hónom alá vágtam a szerenádhoz al­kalmatlannak bizonyult hang­szert, s csak úgy szabadon kezdtem el mutáló hango­mon, hogyaszongya: „Szeret­nék május éjszakáján letépni minden orgonát...” Idáig jutottunk, amikor Kláriék hálószobaablaka kivágódott, két rövid csattanás, majd leánysírás hallatszott bentröl, s az ablakkeretben megjelent egy kövér, meztelen kar, ök­lében — szent isten! — sod­rófát szorongatott. — Takarodjatok innen ne­veletlen táknyosok!... Csa­vargók, himpéllérek, betö­rők! ... — hallatszott az anyai hang. Éjfélre járt, mire hazaér­tem. Édesanyám aggódva várt a kapuban ■— nádpálcá­val ... Másnap, büntetésből — ott­hon kuksoltam, az élet értel­mén rágódva gubbasztottam a kegyetlen valóság karmai kö­zött ... Pedig aznap akartam 1 — Igen, bomba — bólintott az asszony, s lenézett maga i elé a földre. Sörösök zörömböltek el ne­héz társzekereikkel. Minden szekéren egy-egy óriási hordó , volt, s minden hordón egy-egy vaskos, vörös 1-es. Az asszony nem figyelt oda: — Bomba — ismételte meg.; A férfi hátulról tenyere kö- j zé vette az arcát, a menetre j emelte. Az asszony valamed-j dig nézte. Azután: — Emlékszel? — .fordult a i férjéhez. — Mindig azt mond-; tad: „legszebb rajtad a... ” ; — Mindegy mit mondtam — < vágott közbe a férfi — Régen ! volt. ! — Régen? — kérdezte. — í Három éve még megvolt. —; És nevetett furcsán. Azután j komoly lett: — Bomba — $ mondta harmadszor is. ; í — Tudod, hogy ... — Mit tudok?! — kiáltotta ^ az asszony. Megijedt saját £ hangjától, arcára kapta a ke-j zét, s halkan ennyit mondott: ^ — Igen, én már mindent tu- í dók... Amikor véget ért a felvonu- ^ lás, megvárták, hogy a tömeg ^ széjjeloszoljon. Ajkkor a férfi ^ megfogta a tolókocsi karját, s ^ megindult az asszonnyal haza- ^ felé. A Liget sarkánál, frissen g mázolt bódé előtt már oszto-g gatták a virslit. Ki akarták ke- g mini. g — Ide, ide! — kiáltott rájuk ^ egy nagy darab, felgyűrt ing- ^ ujjú férfi. S hogy nem men- ^ tek, odavitt két párat. V alaki meg sört hozott. In-^ niuk. kellett, és koccintó" ^ niok mindenkivel. r. \ rpizennégy éves, rövid- ; 1 nadrágos, kócos kis ; srác voltam, és fülig szerel- ! mes. Minden gondolatom l egy szép, barna kislány kö- \ rül keringett. Dunái volt, \ hosszú, copfos és kék szemű. \ Klárinak hívták és tizen- \ három esztendőt számlált. í Kora tavasszal ismerked- \ tünk meg. Délutánonként áb- • rándozva csavarogtunk a fo- : lyóparti fák alatt, s észre sem | vettem, hogy . órákon át két \ táskát cipelek.. Vallomása — mert ő is szeretett — bol­SZERENÁD

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents