Pest Megyei Hirlap, 1962. február (6. évfolyam, 26-49. szám)

1962-02-25 / 47. szám

1962, FEBRUAR 25, VASÄRNAP fest MEGVF.I s-fürfam 3 Csak árulkodj, r Az első hátizsákot, ami a kezembe került, iskolásko­romban kaptam. Azt vittem magammal, amikor társaim­mal a budai hegyekbe kirán­dultunk. Szép zöld színre fes­tették, olyanra, amilyen a természet. Ilyen volt a többi is. A vidám turisták degeszre tömik ennivalóval, oldalukon a fényes kulacs csak úgy him­bálódzik ... Szórakozni, ját­szani vágyó kisdiákok indul­nak így vasárnaponként üde­zöld zsákjukkal a hegyek kö­zé, vagy a vízpartra... A há­tizsák jelképe a kellemes ki­rándulásoknak. Anélkül szinte elképzelhetetlen a tervezett túra. Ez a hátizsák azonban más, különbözik a többitől. Folt hátán folt követi egymást. És van, ahol meg sem toldozták. Kantárja széle is foszlott. Megvarrni sem érdemes már! Szíját sipárga helyettesíti. Gazdája azzal köti be. A szí­ne szürkésre fakult. Mikor lehetett ez új?! Sokáig senki nem törődött a hátizsákkal. Azt sem tud­ták, mit hordanak benne. Fel sem tűnt, hogy Farkas Jancsi azzal jár iskolába. Reggel jóval órakezdés előtt érkezik a nagybörzsönyi isko­lába, kinyitja a zsákot, kive­szi belőle a szükséges két-há- rora könyvet, füzetet. Azután újból beköti a madzagot. Jó szorosra, nehogy meglazuljon. Ügy ül csak helyére. Egyszer Győrök József is­kolaigazgatónak mégiscsak szemet szúrt: két-három könyv miatt miért hord ez a gyerek ekkora hátizsákot?! Észrevette, hogy az meglehe­tősen púpos is. Bizony, jól megrakták! Kérdezni azonban nem kérdezett semmit. Elin­tézte azzal, hogy Jancsi bizo­nyára a környék összes kövét összegyűjtötte. Mint afféle gyereket, elkapta a gyűjtő szenvedély. És mit számít az, hogy összekeveri a tudomány- nyál?, ;Fő, ' hogy;, mindennap eljár ez a kis cigánygyerek az iskolába. Soha nem hiányzik. Most hatodikos, de még nem bukott. Közepesre áll. Jó eredmény ez, hiszen ott­hon hat gyerek ugrál körülötte a szűk kis odúban. A környezete egyáltalán nem olyan, amely tanulásra buz­dítaná. Egészen bizonyos, hogy nyolcadikig semmi baj nem lesz vele. Egy alkalommal mégis rá­szánta magát a faggatózásra: — Miféle holmit cipelsz te, Jancsi? — kérdezte tőle. Jan­csi lesütötte a szemét. Zavar­ba jött. A kopott, ócska háti­zsákból sok-sok könyv bújt elő. Egyik-másiknak kék bo­rító papírja berepedt a hasz­nálattól, de a könyveknek se­hol semmi híja. Egy ceruza­vonás sem éktelenítette a tisz­ta, fehér lapokat. — Miféle könyvek ezek, fiam? — csodálkozott az igaz­gató. — Az enyémek, ölelte védő mozdulattal a kis emberke. A világ tudományát hordja hát a hátán! Ezeket rejti a folt hátán folt hátizsák! Ezért ját­szik oly ritkán ez a fiú, mert nem meri magárahagyni a megtalált mesevilágot. Hordja magával, mert kü­lönben, míg ő tanul, hat kis­testvére széttépné a könyve­ket. Evekkel előtte édesapja még cigarettát sodort belőlük. Ha magánál tudja őket, sem­mi baj nem érheti! Otthon is csak egyre olvas. Hangosan, hogy édesanyja is hadd hallja. A regénynek hő­seivel együtt szállnak képze­letben végig a világon. Ismé­rik a Pál utcai fiúkat, az Utol­só mohikánt, egy-két Jókai hőst... és lassan kibontako­zik bennük a vágy: szebE, jobb életet teremteni maguk­nak. Amikor kiváncsiságunk Nagybörzsönyig vitt bennün­ket, hogy látni szeretnénk Far­kas Jánost, Jancsi a kis, si­vár szobában ült — olvasott. Apja betegen feküdt az ágy­ban. Anyja a gyerek felolvasá­sát figyelte. Jöttünkre nagy ijedelem támadt. A szép ci­gányasszony rejteni akarta a fiát: Ne bántsák, nem rossz szavakat. Elmerül az ismerős betűk világában. Azután el­tünteti a könyveket. Be a há­tizsákba. A fényképezőgép hamar elkattant. Ö mehet is­mét haza. Illedelmesen kö­szön. Kilép a hideg téli esté- be^ Hátizsákjának kantárját ké"t kézzel markolja. Ügy őrzi tovább könyveit, nehogy meg­szökjenek onnan, — akárha mesék hősei őriznék a hatal­mas szellemet, palackba zárva. Sági Agnes NEKEM IS RÉSZEM VAN BENNE Azt hittem, nem élem túl, amikor értesítettek, férjem meghalt a fronton. Húsz évesen mit mondhattam a magaménak? Csupán pár szép év emlékét és a gyer­mekeimet. Az anyós házához mentem férjhez, más válasz­tásom nem volt. mint ma­radni és robotolni tovább a kislányért, kisfiúért. A felszabadulás nem mind­járt hozott változást• az éle­temben. Maradt, ami volt, a munka. Fiatal voltam, asz- szony, de észre sem igen vettem, ha valaki rámné­zett. Ácsán a nőnek nem sok szava volt, a portán be­lül élte le életét. Nagy do­log történt velem, hogy be­kerültem a községházára, a közellátáshoz, táttam, vál­toznak az idők, még az öz­vegyasszony is emberszám­ba megy már. Ez lökött elő­re, tanulj, nyisd ki a sze­med, hallasd te is a sza­vad. Nagyon nekibuzdultam az újnak, a sokkal nehezebb­nek. Mert nehezebb dolog volt nekem számolni megta­nulni, meg a helyesírást, mint azelőtt akár egész nap aratni. Sokszor görcsöt ka­pott a kezem, sírva tettem le a ceruzát; ezt nem csi­nálom tovább. A következő évben elnök- helyettes lettem, majd ta­nácselnök. Akkor már a fa­lu is megszokta, hogy asz- szony üljön a bakon. Én is. Arra vagyok a legbüszkébb, ha feleség már nem is let­tem, mégis anya maradtam. Mifelénk nem szokás újra férjhezm-enni. Eleinte időm sem volt körülnézni, most meg már — nézzen kendő alá. Őszülök. ide a VADÁSZATI MÉRLEG Ezerszáz külföldi vadászvendég járt erdeinkben az elmúlt vadászati idényben A vadászati szakemberek el­készítették a januárban befe­jeződött 1961—1962-es vadá­szati idény mérlegét. Esze­rint ebben az időszakban 1100 külföldi vadászvendég for­dult meg erdeinkben, há­romszázzal több, mint egy évvel előbb. Elmondhatjuk, hogy Európa minden részé­ből jönnek vadászok, nagy- és apróvadas területeinkre. A most befejeződött idényben például csaknem 200 olasz va­dász járt nálunk, számos fran­cia, belga, svéd és néhány dán, norvég, illetve angol vadász is szerencsét próbált. Annak ellenére, hogy az el­múlt év végén és januárban kevés volt a hó, jól sikerültek a vaddisznóhajtások. Gemen- cén például egy tíztagú oszt­rák csoport két nap alatt har­minc disznót lőtt, és ebből a két legtapasztaltabb vadász terített le tizenötöt. Ugyanitt egy másik vadászcsoport há­rom nap alatt ejtett zsákmá­nya negyven disznó volt. A törzsvendégek részt vesz­nek már a selejtezéseken is. Gemencén szeptember elsejé­től új évig 105, selejtezésre szánt szarvasbikót lőttek ki a külföldiek. Eleinte kényszerből, évek óta meg szívbéli örömmel dolgozom. Egybefolyik a sokféle tennivalóm, a ma­gamé, meg a közösségé. Úgy szeretem ezt a kis falumat! Szeretném módosabbnak, szebbnek látni, ahogy a magam portájával, úgy va­gyok vele. Ma is reggel hat óra táj­ban kopogtat egy ember az ajtómon. Kérdem, ml a baj? Bontási anyagot kért, épít­kezni akar, aztán csak igy munkábamenet ér rá be­szólni hozzám. Nem zavart a korai látogató, hiszen reg­gel ötkor kelek, bár a hi­vatalom nyolckor kezdődik. Dehát nagy fiam van, ipari tanuló Ikladon, azt kell el­látnom, útnak indítanom. A lányomra nincs sok gon­dom. Már állásban van, itt könyvtáros Ácsán. Segítsé­gemre van, inkább ő dol­gozik ránk. Régen „kiöltö­zött'’* én azonban nem, és nem is fogok. Pedig nem könnyű vasalni az én szoknyámat. Nézze csak, csupa fél centis ráncolás. Ezt kettőnek kell vasalni, az egyik előre be­rakja, aztán a koronái le­fogja a tenyerével, míg a másik húzza rajta a vasat. Ebben segít a lányom. Egy- egy szoknyavasalás beletelik két órába, de aztitán úgy suhog, úgy ring az a szok­nya, hogy meg lehet azt néz­ni! Nagyon vigyázok rá, ma­gam is, meg a házam tája is mindig rendben legyen, A jó példa ragadós, hát ezért, a másik ok pedig, hogy ne köszörülje rajtam a nyelvét senki, amiért magammal nem törődöm. A virágoskertet én hono­sítottam meg Ácsán. Régeb­ben csak afféle egy-két tő dá­lia porosodott a házak előtt. Most meg versenyben állnak az asszonyok, kinek tarkább a kiskertje, ha beköszönt a nyár. Nekem a tulipán si­kerül a legszebben, pedig té­lire fel sem szedem, csak ta­karom a hagymáját. Ezek a leanderek is az én ülteté­seim. Úgy kaptam őloet dug­ványkorukban, amikor férj- hezmentem. Fa lett belőlük, sok-sok virággal, én meg a magaméi mellett egy falu anyja lettem. Ma este disznótorba vagyok hivatalos. Nem is tudom, miért fáradoztam a saját ko­cámmal, annyi a meghívás és annyi kóstolót kapok. Igaz, én is tizennyolc helyre küld­tem csomagot. Ha adódik egy kis sza­bad időm, akkor „dorbézolok”, azaz azt csinálom, amit a legjobban szeretek; olvasok. Még ma is belesajdul a szí­vem, ha eszembe jut, milyen tudatlan voltam régen, sem­mibe vettem a könyvet. Itt van a Prónay-kastély. A fel- szabadulás után bizony csak hordta a nép szerteszét. A könyveket is leginkább tüzes- lőnek. Akkor még én sem becsültem többre ezeket. Ké­sőbb már mentettük, amit még lehetett. Onnan való ez a II. Rákóczi Ferenc életraj­za, amelyet most olvasok a községi kölcsönkönyvtárból. A lányom hordja haza őket, hogy édesanyám, ezt is, meg ezt is feltétlenül el kell ol­vasnia. Nagyon megszeret­tem a könyveket. A másik még, amit nagyon szeretek, a horgolás. Ez a legjobb nyugtató. Vasúton, ha ide-oda kell hivatalos ügy­ben utaznom, a fonal és a hor­golótű mindig velem van. Múltkorjában egy értekezle­ten ültem. Volt még egy be­fejezetlen csillagom, hát elő­vettem. Rám szól az előadó, hogy tud figyelni az elvtárs­nő horgolás közben? Mond­tam, hogy úgy, mint a fér­fiak cigarettázás közben. El­hallgatott erre, mint a csuka. De jól elbeszélgettünk. Megkérdezték már nemegy­szer, hogy s mint vagyok a tanácselnökséggel, de soha nem beszéltünk a magam éle­téről, arról, hogy fáj az egye­düllét, a múló évek, de viszont jó arra gondolni, hogy lesz idő, amikor már nagymama leszek, rózsás kis unoka to­tyog mellettem. És jó, na­gyon jó érezni, hogy az én falum emelkedésében nekem, özvegy Béri Jánosné hely­beli parasztasszonynak, a ta­nácselnöknek is van egy kis részem. Lejegyezte: Komáromi Magda Harmincegy negye« a loltón A Sportfogadási és Eottó Igazgatóság tájékoztatása sze­rint a 8. játékhéten 4 555 911 darab lottószelvény érkezett be. öttalálatos szelvény nem volt, négy találatot 31 fogadó ért el, nyereményük egyen­ként 110 223 forint. A három- találatos szelvények száma 2942, nyereményük 580 forint. Két találatot 95 161 fogadó ért el. Nyereményük 17,90 fo­rint. (MTI) Mondanom sem kell, hogy a tsz-ről még hallani sem akart. Egyszerűen nem tudta elkép­zelni másképpen az éleiét, mint ahogyan megszokta. Egy­re csak azt hajtogatta: „Jól van, ahogyan van, nincs szük­ség modern, jól felszerelt me­zőgazdaságra." Akkor nem tudtam meg­győzni, hogy teljesen helyte­len utakon jár és így nem­csak a maga, hanem gazdatár­sai boldogulását is gátolja — fékezi a mezőgazdaság fejlő­dését. A múltkoriban újra Jászka- rajenőre vitt az utam és keres­tem az én régi, vitatkozó em­beremet, de sem őt, sem a ta­nyáját nem találtam. A szom­szédok mondották el, hogy ta­nyáját lebontotta és beköltö­zött a faluba, traktoros a tíz­ben és most is részt vesz az ezüstkalászos tanfolyamon, mert a traktorvezetés mellett a korszerű nagyüzemi növény­termesztéshez is érteni akar. Néhány év így megváltoz­tatta az én régi ismerősömet. De nemcsak őt; a szövetkeze­tek megalakulásával egyre több falusi emberben jelent­kezik az igény a tanulásra, a szocialista mezőgazdaság meg­ismerésére, a korszerű gazdál­kodás, a szakismeretek elsajá­títására. Ez az igény abból is fakad, hogy az élet rákény­szeríti a tsz-tagokat a ta lálás­ra. Uj gépek érkeznek a gaz­daságokba, ezekkel bánni kell tudni. A nagyüzemi baromi i- tenyésztés, a tehenészei, a na^y táblákon való gazdálk.v dás, a kertészkedés, a speciá­lis növények termesztése is nagyobb szaktudást igényel, mint a régi, kisparceilás gaz­dálkodás. A kultúra, a műveltség más formában is betört a faluba. Majdnem minden háznál szói a rádió. A mi megyénkben is sok tv-antennát látm; lehet, hogy néha csak diva .Dói ve­szik meg, de ha már megvan, hadd szóljon! S a gazdasszony, aki legtöbbet van odahaza, fel­figyel rá. Előbb csak a zenére, aztán egy-két érdekes hírre, végül érdekelni kezdi a világ. Rászokik az olvasásra is és a család természetesnek veszi, hogy most már a munka után zenét hallgatnak, vagy olvas­nak. A mezőgazdasági mulÍ!a egyre jobban specializálódik. Egy-egy munkafolyamat egész embert kíván. Ez is arra ösz­tönzi az embereket, hogy ta­nuljanak. megismerjék mun­kájukat és értsenek is ahhoz, amit elvállaltak. Ezért, tömegesen vesznek részt a különböző tanfolya­mokon. Ezt bizonyítja a Haza­fias Népfront Szaktudással a többtermelésért! akciójának Pest megyei sikere. Mintegy nyolcezer tsz-gazda vesz részt a különböző mezőgazdasági szaktanfolyamokon. Az ezüst- kalászos tanfolyamokon pél­dául körülbelül ötezren. A ter­melőszövetkezeti akadémiá­kon, a kihelyezett mezőgazda- sági technikumokban, a tech­nikumok levelező tagozatain is sokan tanulnak. Mi érdekli az embereket? Legtöbben a növénytermesz­tés tudnivalóit akarják job­ban elsajátítani. Igen sokan jelentkeztek sertés- és szarvas­marhatenyésztési, kertészeti, mezőgazdasági gépész és nö­vényvédő szakra. Hetvenhár- man már el is végezték a nö­vényvédő szakot, negyvenen még most is tanulnak a zebe- gényi bentlakásos iskolán. Nagy az érdeklődés az élen­járó módszerek iránt is. A megye valamenyi járásában a bemutató gazdaságokban a brigádvezetők részére kéthetes szakosított tanfolyamot szer­veztek. Ezeken mintegy 700- an tanulnak. Sorolhatnám to­vább a példákat — hiszen 202 asszony tanul a baromfite­nyésztési iskolákon, 200 fia­tal szerződött le a tsz-ekben mezőgazdasági tanulónak — de az eddigiek is meggyő­zően bizonyítják, hogy Pest megye falvaiban a mezőgazda­ság szocialista átszervezésé­vel a korszerű gazdálkodás is utat tör magának. A termelési viszonyok meg­változásával átalakul az embe­rek tudata, a parasztság gon­dolkodása is. A magának va­ló, nem olvasó tanyai paraszt­ból így válik képzett trakto­ros, közösségért élő ember. Lassan alakul, formálódik át íz ember, de mégiscsak előbb­re jut, és kezdi érdekelni a közösség dolga. Ha az ember betér a pa­raszti házakba, örvendetesen tapasztalhatja, hogy egyre több helyen van saját házi könyvtár. Ma már falun is sokan vásárolnak könyvet! Persze, még korántsem any- nyit, mint amennyit tudná­nak. Hiszen a szövetkezeti parasztok reáljövedelme nem sóikkal marad el a munkáso­kétól, a könyvre fordított ösz- szeg mégis csak egytizede a munkások és alkalmazotti csa­ládok könyvre költött össze­gének. Ez a példa azt bizonyítja, hogy tovább kell mennünk és arra ösztönöznünk a falu dolgozóit: jobban éljenek a le­hetőségekkel. Tanuljanak, ol­vassanak, művelődjenek, hogy a mezőgazdaság gyors fejlő­désével lépést tudjanak tar- tani. Egyet figyelembe kell venJ nünk: Mindössze három ét telt el azóta, amikor a jászka­rajenői gazda arról panaszko­dott, hogy falujában nincs érettségizett paraszt. Ma vi­szont nemigen van olyan falu, tsz a megyében, amelyben ne volna érettségizett, szakkép­zett tsz-vezető, agronómus vagy állattenyésztő. Egyre nagyobb azoknak a száma is, akik a különböző tanfolyamon sajátítják el a korszerű gaz­dálkodást, szereznek szaktu­dást. S a szaktudás, az élet­hivatás mellé megszerzik az általános műveltséget is. Vagyis a megye parasztsága is felzárkózik a munkásság, a városi lakosság mellé. Gáli Sándor VASÄRNAPI POSTA ^J^orózerííáéc^ éó mííveitóécjj fiú ez — könyörgött. — Nem tett ez senkinek semmi rosz- szat — védte anyai ösztönével. Csak akkor pirult el arca, amikor végre megértette, nem szidni jöttünk a fiút, hanem megismerni. Magukkal akar­juk vinni az iskolába, fényké­pezni. Akkor meg ő tolta Jan­csit: — Igyekezz jobban! — Szedd gyorsabban magad! Büszkesége majd szétfeszí­tette keblét: — Ugye, tudtam én, hogy derék gyerek ez — fordult fér­jéhez, mintha az most ismer­kedne csak Jancsi fiával. Es Farkas János néhány perc múlva velünk lépkedett a ha­vas utcán. Rongyos, kopott ruhája nem nagyon védte a hidegtől. A sál is csak hánya- vetin. lebegett a szélben. Há­tán pedig az elmaradhatatlan hátizsák. Okos, nyílt tekintete merészen fúródott szemünkbe. Az iskolában otthon volt. Zsákján gyorsan oldotta a spárgacsomót. Egymás után kerültek elő a könyvek. Szám­tan, irodalom, ének... a töb­bi, és két könyvtári könyv. Hja, persze, olvasója a helyi könyvtárnak is! Belelapozunk a gyermekregényekbe és elé tartjuk: olvasson. Bátran, hangosan mondja a \ Három évvel ezelőtt egy alkalommal Jászkarajenőn a ^ gazdagyűlésen a mezőgazda­ság korszerűsítéséről beszél­gettünk. Az egyik olvasott, jó­képességű gazda arról panasz­kodott, hogy náluk nehéz lesz ^ a korszerű mezőgazdaságot ^megvalósítani, mert a falusiak ^nem akarnak tanulni. Az öt- jezer lakosú községben nem is­omer egyetlen olyan parasztot {sem, akinek magasabb isko- \ Iája, érettségije volna, sőt ha ^valaki valamilyen tanfolyamot ^ elvégez, már nem akar a föld- ^ nél maradni. „Az iskolázott, $ szakképzett ember rangon alu - fiinak tartja a paraszti mun- % kát” — mondotta. í Régen valóban élt az a í szemlélet falun, hogy a pa- '/ raszti munkához nem szüksé­ges az iskola, a tanulás, hi- ^ szén — ahogyan mondták — a ^paraszt beleszületett a gazdál- ^ kodásba. ^ Sok minden gátolta a mű- j veltssg, a tudás terjedését a í múltban: a szegénység, a vil- í lányhiány, a közöny, s a hely- ^ télén szemlélet is. Ez még a ^ felszabadulás után is hosszú ^ ideig élt a parasztok között. Az ^ egyik vitatkozó jászkarajenői ^tanyasi gazda, aki élesen tá- ^ madta a fejlődést, azzal dicse­kedett, hogy ő bizony nem kész kézbe sem újságot, sem könyvet. Nem tanul, minek, 'ért ő a gazdálkodáshoz úgy ;s.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents