Pest Megyei Hirlap, 1961. október (5. évfolyam, 232-257. szám)

1961-10-08 / 238. szám

““<£Mirt 1961. OKTÓBER 8, VASÁRNAP Fekete Lajos: UJBOR Erdőn a zöld, a lomb lassan bíborra vált. Korán sötétedik... Sejtelmek rabja, te. mégse riadj, remegj: kacagd ki a halált! Hisz Torr még újborod, hát idd ki szaporán. Poharad csapd oda, s ha vérzik homloka szép őszödnek, amely már-már halálra szánt, ne szánakozz, ne sírj, — állj meg nyugalmasan, s vágd arcába: nem élt, kinek még hátra van díja az életért, amelyért küszködött. Ne hozzon hát reád bíborszín bút. ködöt az ősz, s ne tűrd, hogy a vénség mely ott kocog mögötted, füledbe sugdossa éveid: fordulj vissza bátran, s emelj reá botot. Hervadt lugas alól mámor közt olts nyelvet a múlandóságra, s munkálkodj fütty között, s ami jár szüretkor — borod követeljed... Baranyl Ferenc: LOURDES A csodatevő Szűz-legendát keményen őrizve a hegyhát szikla-bélés ölébe búvik a barlang és a székesegyház, a bejárat fölött felírás szembedob, miként suhanc kővel: „A TEMPLOMBA TILOS BELÉPNI ASSZONYOKNAK FEDETLEN FŐVEL.’’ Századokig lefátyolozva jött is sok nagybeteg asszony, hogy a legendás Szüzet félve betegből gyógyulttá riadjon, —* ma sevrókból kiperdülő nők jönnek, ha fejük fáj, ha nem fáj, s csak zsebkendőt vetnek hajukra. (Lemarad nemsoká az is már,..) ) ... Lisette a Szűz bal-lábfejére könnyedén dobja mázas ajkát, odatangózik az oltárhoz, combján tapadó halásznadrág, fájó fejecskéjén tenyérnyi méreteivel a kellő tiszteletet jelző, előírt lepel, noha csak díszzsebkendő, gyors ima, mutatós alázat, százfrankos gyertya a szentélyben, hogy minden jóemlékű vétke három perc alatt csonkig égjen, aztán siet a kocsijához, a gyógyulást már be se várja, de hogy könnyítsen a Szűz dolgán: bedob egy aszpirint magába, s kiérvén a szent területről elkárhozott fiúkba botlik, (retikülbe hull a fátyolból zsebkendővé zsugorodott hit...) S a barlangban dagad a persely, jóllakik, szinte pukkgdásig. gömb-papok föl-le gurguláznak. S a völgy az égre nagyot ásít. Lourdes, 1959. Marija Novakovic: Hallgatás Fekete források vágták át a sötétet és az égre folytak — fenn a csillagok közt szemek tárulnak ki. (Csuka Zoltán fordítása) NOBER LÁSZLÓ: Hétköznapi tragédia emberek, akikre olyan fel­tétel jutott, hogy soroljon fel öt „T”-betűs írót. Az is valami? Ott van Thomas Mann, Tamási Áron Tinódi Lantos Sebestyén, ez igazán könnyű. A vörös hajú, fi­tos orrú kislány már sok­kal többet kínlódott az „Anyám tyúkja” első verssza­kával — hátulról visszafelé! —, bár a nehezebb szavakat még le is írta, a bíró élénk tiltakozása ellenére. De dun- dí — dundi aztán végképp csődöt mondott, mikor a „Hamlet”-ből kértek tőle idézetet. Jó-jó, annyit tudott, hogy „lenni, vagy nem lenni...’* de ezt nem tartották ele­gendőnek, többet pedig se­hogy sem tudott kiokoskod­ni. Bizony szigorító lett a dologból. IDŐ MÚLTÁVAL lassan-lassan kifogytak az ötletekből. Már volt ének, vers, mese, sőt tánc is, igazán nehéz újabb dologgal előhozakodni. Pedig kellene, mert a jelenlegi bí­ró — egy lófarok frizurás kis­lány — keze szorgalmasan ma­tat a Lollobrigidával díszí­tett sporttáska belsejében, s már kissé türelmét vesztve, épp harmadszor teszi fel a problematikus kérdést: „mit érdemel az a bűnös?” ;. Tényleg, mit érdemel? Va­lamit mondani kell, méghoz­zá gyorsan, mert mindjárt felbomlik az egész játék. csivitelő lánysereg tódult. Csoportokba verődve, han­gos kacagással széledtek szét, ki a villamosmegállóhoz sé­tált, ki gyalog indult el, kó­cosán, szelesen, vadul lóbál- va degeszre tömött táskáját. Egy társaság egyenesen a ligetbe tartott, s rövid ke­resgélés után megszálltak egy s:: „Énekelje el” -,n — kezdte valaki bátortalanul, de dundi egyszerűen félbe­szakította. — „Tudjátok mit? — mondta, s jellegzetesen ha­donászott a kezeivel, mint mindig, ha mérges volt; „Unalmasak vagytok! Csupa hülyeség a büntetés. Éne­kelni, meg féllábon ugrálni! Az ilyesmit már az óvodá­ban utáltam! Hát nincs egy kis fantáziátok? Egész dél­után fejhangokat fogok hall­gatni, meg elnyöszörgött ver­seket? Köszönöm, nem ké­rek belőle.” Egy pillanatra megszakította szónoklatát, hogy levegőt vegyen, köz­ben töprengve körülnézett... „Megvan!!” — kiáltotta hirte­len. s olyan váratlanul, hogy a többiek összerezzentek: „Mit érdemel az a bűnös? — Na, idesüssetek; menjen oda ahhoz a pádhoz, ott szem­ben, és csókolja meg azt a süvölvénytü” A kis társaság tagjai der- medten bámultak át a túl­oldalra, ahol — ilyen távol­ságból meghatározhatatlan korú férfi ült háttal a pá­don, s mindkét karjával a támlára könyökölve olvasott; „Már csak azért is megér­demli — tüzelt dundi, mert tudhatná, hogy ifjú hölgyek­nek nem illik hátat fordíta­ni.” Egy darabig mindenki né­mán méregette magában a javaslatot, mely ha meghök­Móricz Zsigmond nyomán A pilisi népfőiskola KÉPES FILMVILÁG A NAPOKBAN elsárgult kis fény­kép került a kezembe. A fel­vétel 1936. március elsején ké­szült, a pilisi kaszinó épülete előtt. Akkor vizsgáztak a nép­főiskola első hallgatói. A cso­portkép közepén Móricz Zsig­mond ül fedetlen fejjel, kö­rülötte a falubeliek, vizsgá­zók és előadók ... 1936. Egy negyedszázad telt el azóta. S közben véres háború zúdult végig Európán... Vajon kik élnek az akkori emberek kö­zül? Gyerünk -Pilisre! Leskó Sándor iskolaigazga­tót keresem. Ö vezette rövid ideig, az ötvenes évek máso­dik felében, a felújított nép­főiskolát. Jegyzeteket, névso­rokat, órabeosztást mutat. Majd a faluból elkerült és középiskolát, egyetemet vég­zett emberekre fordul a szó. Mert ma már ilyenek is jócs­kán vannak. A szövetkezés sikereit, bajait, az idulás döc- cenőit is jól ismeri. S a régiek? A huszonöt év után nehéz egy ilyen kis kép alapján megállapítani a sze­mélyazonosságot. Sokat válto­zik az arc, a termet, az egész ember..; De talán majd Tóth János, a tanácselnök helyet­tese... Ö is népfőiskolás volt. Az elnökhelyettes percnyi gondolkodás nélkül mondani kezdi a neveket: — Sedró János a régi nép­főiskolának hallgatója, az új­nak pedig egyik előadója volt. Most járási tanácselnökhelyet­tes, de nem található a hiva­talában, mert tanácsakadé­mián tanul Budapesten... Ma­lik Pál, az Űj Élet Termelő- szövetkezet elnöke, ilyenkor valószínűleg bent van az iro­dában... Földvárszki Pál, az Üj Élet Termelőszövetkezet rak­tárosa... Gál Károly, Dánosi út 15... Hosszan sorolja a neveket, az asszonyokét is. Mert a harmincas évek elején indult pilisi népfőiskolán — talán egyedülálló jelenség— lányok is tanultak.^ AZ UJ ELET Termelőszövetke­zet irodáját választom a sok lehetőség közül. Malik Pál elnök az irodájában beszélget egy asszonnyal. Nagyjából egykorúak, tegeződnek is. A háztáji földdel van baj. Ezt panaszolja az asszony. Mert voltak, akik trágyázott, kövér földet kaptak, nekik meg ki­lúgozott, gyenge rész jutott... Aztán egy idősebb gazda Jön. Fogatot kölcsönzött háztáji munkához, s most óránként hat forintot kell fizetnie. Még ötven forintra sem rúg azösz- szeg, mégis nehéz zsebbe nyúlni. Nem éppen a pénz miatt, csak ki tudja, miért. A tavasszal bevitt lovakért még nem kapott semmit, mert eddig csak azokért az állato­kért fizettek, amelyek vágóra mentek. Most mégis pénzbe kerül az a néhány óra?... Az­tán újabb érdeklődő lép be: mikor fizet a konzervgyár? A paradicsomot már rég elszál­lították, pénz meg sehol? Meddig tologatják még ott a papírokat?... Egy félreeső széken ülve hallgatom a rögtönzött félfo­gadást és csodálom Malik Pál elnököt. Nyugodt hangon, meggyőző érvekkel ad választ mindenre. Csak néhány szót szól, de mindenki ért belőle, s megbékélve, az igazságot felismerve lát dolgai után... Az elnök mindenkit ismer, akár családtagjait, s őt is mindenki ismeri. Közülük való, együtt éltek jóban-rossz- ban... — A népfőiskola? — zök­ken új témába a hatvanegy éves, őszülő hajú ember. Nap­barnított arcán mosoly és már meséli is a régi élményeket: — Egy asztalnál ebédeltem akkor Móricz Zsigmonddal. Sokat beszélgettünk. Érde­kelte, hogy élünk, hogy küsz­ködünk a földdel... Vizsgaelő­adásomat meg is tapsolta... — Miről beszélt a vizsgán? — Szabadon választott téma volt. Arról tartottam előadást hogyan csökken a fizikai erő­kifejtés a tanulással, a szel­lemi erő gyarapodásával... Az­KÉT ÓRA FELÉ járhatott az idő, mikor a kavargó fel­hők közt támadt.parányi ré­sen egyszerre csak özönleni kezdett a napsugár. Az első, igazi tavaszi napfény a hosz- szú, hosszú tél után, mely vidám csillogásával beara­nyozta a vén Városligetet; A Közlekedési Múzeum előtti tisztáson újult erővel kerget­te a labdát a kéttucatnyi, ha-- talmas port verő gyerekse­reg, s a kapufát helyettesítő tégladarabok mellé hamaro­san levetett kabátok halma- ; za rakódott. Az öreg, hajlott - hátú parkőr leemelte zöld I tányérsapkáját, s pipázgatva ; tűrte, hogy a langyos fu- i valóm kedvére játsszék pár \ szál ősz hajával. A tenyér- ; nyi játszótéren egy ifjú ; emberke erőteljes gőgicsélé- í sek után kikívánkozott szűk- j re szabott kocsijából, s resz- ! kető lábacskáin először vá- \ gott neki a nehéz, küzdel- í mes útnak, hogy átbotladoz- l za azt az ötven centit, ami a £ piruló, boldog mama karjá- ^ tói elválasztotta. Egyszóval '/f tavasz volt, letagadhatatlanul ; tavasz. 'i A közeli iskola kapuján padot, mint a villanydrótot a pihenő fecskeráj. Nem telt bele tíz perc, s már javában folyt a zálo- gosdi. Dundi, copfos, huncut • szemű lány tette fel a kérdé­seket, melyek nyomán csak úgy dőlt a sok zálogba adott fésű, hajcsat, gyűrű, töltőceruza. Mert hát ki is tudja kiválasztani az alatt az idő alatt, míg a rideg szívű játékmester az egykettőhár- mat elhadarja, hogy „z” be­tűvel zebrát, zippzárat, vagy ziherejsztűt mondjon? így az­tán többnyire érthetetlen ma- kogás lett a válasz, no meg a zálog. Dundit később egy magas, vékony szemüveges lány váltotta fel, a „mit visz a hajót” meg a „fekete-fehér, igen-nem”. Itt aztán a dundi is elvérzett akárhogy is csűrte-csavarta a választ; Mégiscsak képtelenség, hogy egy másodikos gimnazistától csak úgy uk-muk-fuk meg­kérdezik, hogy normális-e? Erre igazán csak kettőt le­het felelni; már tudniillik vagy azt, hogy „igen”, vagy azt, hogy „nem vagyok hülye”. Viszont mind a két esetben zálogot kell adni. Már a kar­digánokra került volna a sor, mikor végre a társaság kö­zös akarattal megkegyelme­zett egymásnak, s következhe­tett a dolgok nehezebbik ré­sze, a kiváltás. Vannak, ugye, szerencsés tán sok faluban el kellett is­mételnem..; — Mit tanultak? — Főleg az ésszerűbb gaz­dálkodás volt a beszédtéma. A jobb növénytermelés, a föld gondosabb megmunkálása, az állattenyésztés, kertészet,, sző­lészet, az áru osztályozása, szállítása, növényvédelem .. ? Aki végighallgatta három té­len keresztül a heti három­szori három órát, az nem ment el üres kézzel. — Mit hasznosított a tanul­takból? — Nehéz lenne elsorolni... Sokat. Jobban ment a munka, sikeresebb volt a sertéste­nyésztés, a negyvenes évek elején meg országos versenyt nyertem a kukoricatermelő kisgazdák között..; Volt egy kótholdas parcellánk is, ahol homoki földön kísérleteztünk a népfőiskola irányításával... — Melyik épületben tanul­tak? — Ebben, amelyikben most vagyunk, a szövetkezeti szék­házunkban... Azelőtt a gazda­kör otthona volt... A beszélgetés során megele­venedik előttem az 1932-ben életre hívott népfőiskola tör­ténete. Szervezője és lelke, Szemző Kálmán akkori is­kolaigazgató és a gazdakör vezetősége volt. Népfőiskola. Nagyszerű gondolat. Életet, kedvet, energiát adott a gaz­dasági válság évedben hitüket vesztett embereknek. A Horthy-rendszer kultúr­politikája nem terjedt ki a széleskörű mezőgazdasági szakoktatásra. Miért is terjedt volna? Erre nem jutott pénz. Ha a parasztok boldogulni akartak az adott körülmé­nyek között is — tanulniuk kellett, maguk erejéből, ma­gukra hagyva™ EZT ÍRJA Móricz Zsigmond a Magyarország című lap 1936. március 10-i számában: „Ez az iskola bizonyos te­kirftetben egyetlen és önálló. Valóságos Kolumbus tojása. A földművesnép kultúrszom- jának érdekes találmánya... A magyar falvak hihetetlen tu­dásvágyra ébredtek. Ez nem valami ihlet következménye, hanem a mai élet feltétlen szüksége. Előfordult, hogy a pilisieket felkereste egy svéd kereskedő, aki megvette a község vörösszilya-termését. Adott napra be kellett szállí­tani a vasúti állomásra. Erre lerázták a szilvát, zsákba szedték, szekérre dobták és vitték. A kereskedő kétségbe­esve nézte az anyagot. Az em­berek, akik örültek, hogy vá­sárláskor egyáltalán nem vá­logatott, most ijedten látták, hogy túrkál a portékában, s ezt átvette, azt nem. A szilva össze volt törve, nem bírta a szállítást, nem is lehetett Svédországba vinni. Bécsben túladott rajta a kereskedő. A nép nem értett a csomago­láshoz. Maguk kárán jöttek rá hogy a gyümölcsnél a mi­nőséggel egyenlő fontosságú a szállítás előkészítése... Meg- kell tanulni... Iskola kell!” S az iskola létrejött. Akik elvégezték, azoknak néhány év múlva szemlátomást ja­vult gazdasága. S ma? Az élet még többet kíván. A népfőiskolát, amely jó volt egy negyedszázadon keresztül, ma már túlhalad-; ják a követelmények. Szako-; sítás szükséges a mezőgazda- ; sági oktatásban is. Külön; kertész, külön állattenyésztő, \ külön szőlész, külön növény-: védő szakember kell. Szűkebbj területen, nagyobb tudás. Kér- \ dés: a magyar paraszt most,; a megváltozott körülmények j között érzi-e a tanulás szük-í ségét? Adjon erre választ ez; a néhány adat: az elmúlt év-i ben a tervezett száz szakosí-i tott és szakmunkás-képzettsé-■ get adó hároméves ezüstkalá-1 szos tanfolyam helyett 161 i tanfolyamot kellett indítani, i annyi volt a jelentkező a me-í gyében. Több mint négyezer■ hallgató ült be a padokba. A; mezőgazdasági technikumok levelező tagozatán is a ter­melőszövetkezeti parasztok százai tanulnak, s nem egy helyen már a múlt évben is kihelyezett osztályokat kellett létesíteni a nagyobb községek­ben. A szeptember közepén befejeződött mezőgazdasági tanulószerződtetés eredménye­ként pedig kétszáz megyénk­ben falusi ifjú kezdte meg 22 mezőgazdasági szakon a tanu­lást, jelezve a fiatalok fel­ébredt érdeklődését a mező- gazdaság iránt. Amikor ezeket a számokat olvassuk, már nem is lepő­dünk meg A tanulás már a mezőgazdaságban is természe­tes. De míg idáig eljutott a magyar falu, a régi életfelfo­gás romjain egy új világnak; kellett felépülnie... És a püi- siek büszkék lehetnek rá; hogy népfőiskolájukkal ők is letették obolusaikat, s a falu; korlátozott keretei között elő-; hírnökei, úttörői voltak ennek; az új világnak... PILISRE ma is felnéznek a környező községek lakói, mint; negyedszázaddal ezelőtt; És ez kötelez az új körülmények k űzött is, a megnövekedett követelmények között is, ha­ladásra, példamutatásra, alko­tásra. Tenkely Miklós Lisolette Pulver Randevú cí­mű új filmjében. Jeanne Valerie a Tisztességes í tolvaj című film női fősze- replője. Setsuko Vakajama. a nálunk is nagy sikerrel játszott Az ifjúság keresztútjai című ja­pán filmben.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents