Pest Megyei Hirlap, 1961. október (5. évfolyam, 232-257. szám)

1961-10-22 / 250. szám

1961. OKTÓBER 22, VASÄRNAP ft' ARISZTOKRATAK Pagogyin vígjátéka a Jókai Színházban 44 PICASSO tér első nyolc-tíz széksora fö­lött helyezkedik el. Közönség ül a „régi” színpadon is. Ohlopkovnak, a zseniális szov­jet rendezőnek ugyanis az az elve, hogy új, magas eszmei- ségű és mondanivalójú szín­padi művekhez meg kell ta­lálni a megfelelő színpadfor­mát is. Visszatért ő az „Arisz­tokraták”, de más művek be­mutatásakor is, a „térszín- pad”-magoldáshoz, amelynek az a lényege, hogy szinte a közönség között folyjék a já­ték, a nézők tehát közvetle­nebbül, élményszerűbben ve­gyenek benne részt. Ez a -ná­lunk még szokatlan forma szemmel láthatóan: tetszik a pesti közönségnek, csakugyan „együtt játszik” a színészek­kel, akiket a térszínpad, a mindenfelől ülő nézősereg mélyebb, igazabb, átéltebb játékra sarkallt. Az előadás igen mulatságos. A mindun­talan felharsanó nevetés kissé tán el is mossa: milyen vérre ment tulajdonképpen ez a makarenkói felnőtt-nevelés. A tudja, hány korszaka, egy-egy határhoz elérve új, az előzőt is magába olvasztó, lehetősé­gekhez jut el. Ez az örökké változó művész azonban ön­magához mindig hű. A fes­tés, a drót-bádog-fa-üveg kompozíciódban, a szőnyegszö­vés, a szobrászat, a litográfia s legutóbb vaMaurisd műter­mében a fazekasság eszközei­vel is azt akarja elérni, hogy olyannak fesse a világot, ami­lyennek gondolja. Megszállott alkotó, aki néha nem bír be- festetlen területet látni, s ha mást nem, bútorait és tár­gyait festi tele, aki rombol, széttöri, felboncolja a látható világot, mert „egyetlen dol­got keresek, hogy ki tudjam fejezni azt, amit akarok, nem keresem, hanem találom az új formákat”. Sokszor beszél­nek nehezen érthető képeiről. Picasso véleménye szerint a képet is meg kell tanulni ol­vasni. De ezen túl Picasso képeinek egy jelentős része a legtisztább klasszikus realiz­mus. Viszont ugyanazt a szép nőd portrét képes gyors egy­másutánban a női szépséget bemutató realista képtől, a mértani testekre szétbontott formákig megfesteni, amíg kíváncsisága, ki nem elégül s esetleg éppen a szétdobólt formákban találja meg és gárháború élményéről beszél­nek, hanem a kor s a jövő katasztrofális háborújának egyszer és mindenkorra vég­érvényes szimbólumává vád­nak. Picasso nem naturalista „csatafesitő”. Képe épp ezért a kor realizmusával fejezi ki megdöbbentő mondanivalóját. Nyelvét, igaz, meg kell ta­nulni, de nem nehéz meg­tanulni. Ahogy békevágyát s meggyőződését a Guernica születésével együtt született párttagsága bizonyítja, úgy a nagy képénél sokkal közérthe­tőbb, de semmivel sem ke­vésbé, pioassód békegalambja is. E zt a nagy művészt a mi oldalunk, akik mellett annyiszor hitet tett, nem min­dig értette meg. Bíráltuk, egy naturalizmusba forduló félre­értett realizmus oldaláról* mint formalista alkotót. Ho­lott sem emberi, sem művé­szi meggyőződése nem tette formalistává. Az 1924 körüli években, a szürrealizmus tö­rekvései közepette sem adja át magát a tudattalan betö­résének a tudatos világba, ha­nem ekkori szimbólumaival s később is felbukkanó szörny- alakjaival, a kor veszedelmes társadalmi tragédiájára, a fasizmusra és a sötétség erőire céloz, mint ahogy bo­A festő és modellje mutatja meg olyannak a szép arcot, amilyennek valóban „gondolja”. A forma realitá­sát keresi a naturalista ábrá­zolással szemben. Hogy az a kijelentése: „a kommuniz­mus elválaszthatatlan festői életemtől...“ mennyire igaz, azt éppen az előbbi gondola­tot legjobban igazoló nagy al­kotása, a Guernica bizonyítja. A szétdobált és fölbontott for­mák nemcsak a spanyol pol­című sorozatból hócai, táncosai nemegyszer az öröm, kamaszgúnyolódás ki­fejezői. Az emberség, a béke és világosság erőd és a sö­tétség erői közötti harcban ez a nagy művész, korunk egyik legnagyobb alkotója, mindig egyértelműen és kö­vetkezetesen a „családban fo­lyó cdvakodásoktól” függetle­nül, a világosság, a mi olda­lunkon állott. Csertői Oszkár Csertői rotvát, áktatáskát, egy bőr- lemberdzseket, s még egy csomó apróságot. Amikor Li­za asszony leült egy kicsit pihenni, ők már úgy voltak vele, mint kedves vendéggel. Igaz, nemcsak az ajándék tette, Majsa nem volt na­gyon érdek ember, meg nem is szenvedtek semmi hiá­nyában, hanem Liza túláradó kedvessége, letagadhatatlan szeretete is. Gyorsan módosítottak hát a programon, s az ott- honi ebéd helyett a Gundel- hoz vitték Lizát. Remek volt az ebéd, Liza nem győzött csodálatának hangot adni, s Majsóék csak akkor hu­nyorogtak, amikor a fizető­pincér diszkréten a férfi elé tolta a majdnem kétszáz fo­rintos számlát. Délután körülvitték az öz­vegyet Budapesten, s Lizá­nak a vízibusz tetszett a leg­jobban, alig tudták lebe­szélni, hogy még egyszer vé­gig menjen a teljes útvona­lon. Este a Gellért-ben va­csoráztak, s amikor tizen­kettő felé nyugovóra tértek, s a másnapi programot la­tolgatták, Majsáék lelkese­dése már kezdett lohadni. Ezt az iramot ők nem bírják. Majsáné másnap korán kelt, kiment a piacra, bevá­sárolt, s amikor Liza álmos szemmel tíz felé kijött a szobából, már nagyban főtt a villanytűzhelyen az ebéd. Arra számított, hogy Liza ta­lán zokon veszi a dolgot, de legnagyobb csodálatára kö­tényt kerített, odaóllt mel­léje, s úgy segített, mintha mindennap ezt csinálta vol­na. Ebédnél végre maguk kö­zött voltak, nem leste be­szélgetésüket senki sem, s miután Liza elmondta Já­nos szerencsétlenségének részleteit, másról is szó ke­rült, ami egyből megroppan- totta a Majsáékban — a dél­előtt tapasztaltak alapján újra feltámadó bizalmat Li­za iránt. Liza elmondta, úgy, mint a világ legtermé­szetesebb dolgát, hogy János neki a harmadik férje volt, s nagyon szerették egymást, de ha már így járt, ő iga­zán nem gyászolhat egész életén keresztül, sőt: rövide­sen férjhez is megy, már megvan a választott* s most azért jött el hozzájuk, mert furcsa lenne „már akkor” ide látogatni. Majsa hallgatott, hogy magában mit gondolt, nem nehéz kitalálni, de Majsáné nem titkolta szörnyülködését, kezét összecsapva mondta: — Harmadik? És mind meghalt? — Á, hogyan is gondolod — mondta nevetve Liza — első meglenni, elváltunk, má­sodik is meglenni, attól is elváltunk, csak Jancsi meg­halta szegény, másik kettő elválni, mert ők csaltak en­gem, én meg őket, s ezt nem bírni... az nem jó __ Va lahogy eltelt ez a nap is, meg a következő. A negyedik napon már határozottan érez­ték, Liza a terhűkre van, meghurcolták mindenütt, megmutattak neki mindent, igazán haza mehetne. De Lizának esze ágában sem volt menni, remekül érezte magát, a hármashatárhegyi vendéglőben úgy megivott egymaga másfél liter zöld- szilvánit, hogy nézni is rossz volt — hát még fizetni! És amikor táncolt! Majsa sze­gény, nem győzte magát biztatni, mert Liza olyan vehemensen forgatta, húz­kodta. hogy a leglendületesebb férfitáncosnak is becsületére vált volna. Egy hét múlva már tor­kig voltak Lizával, az öz­vegységével, mindennel, ami csak vele összefüggött. Maj­sáné egyik este, amikor el­búcsúzott a szobájába igyek­vő Lizától, nem állhatta, akar H ihetetlennek és érthetet­lennek tűnik, hogy Pablo Picasso nyolcvanadik szüle­tésnapját ünnepeli. Nyolcvan év, s ebből hatvanhét eszten­dő — mert tizennégy éves ko- ; rából valók első festményei — : szakadatlan, számtalan irány- ; ban elágazó művészi tevé- ' kenységgel telt el. j Van egy őt ábrázoló fény- : képe — mint sok más műve, | természetesen ez is az ő ! „rendezésében” készült alko- jtás— csíkos trikóban mutatja : be, étkezőasztalnál, karjai ; folytatásában a francia pékek | híres nagyságú kiflijeivel. I Életműve, ha egyáltalában : beszélhetünk ennél a még ma i is minden pillanatban valami ; mást és újat produkáló mű- ; vésznél életműről, mint le- i zárt valamiről, mégis hálilat- I lan komolyságot tükröz, 'amelyben a picassói tréfa, ; mint kegyetlen irónia jelent- ! kezik. S panyol születésű, „zömök, komor, erélyes", ahogy ■ Majakovszkij jellemezte, és ; kegyetlen realizmusa, szenve- i délyessége, iróniája spanyol tulajdonságok, mégis egész i élete, életműve Franciaország- j hoz, a francia művészethez ; kapcsolja. A festőművész és j művésztanár apa gyermeke az J'apja művésziskolájában ta- í.nult,,, maid., a, barcelonai fő- jiskplán.„és, a madridi festő- ! akadémián fejezi be tanulmá- : nyait. 1900-ban kerül először í Párizsba, s bár nyomora miatt ! egy időre visszatér hazájába, ( 1904-ben újra ott van s- azóta ; Franciaországban él. Első tár- ; sadalmi és művészi élménye \ a szegénység és a nyomor ; adta problémák voltak. \ Picasso az, akit megközelí- ! tőén sem lehet még saját kor- j szakaiban sem beskatulyázni, j Volt kubista, kék, rózsaszín, j sötét néger, realista, klasszá- < cista, szürrealista, és a jó ég Fői vagyok fedezve ♦ ♦ * a zt hiszem, irodalomtörténetünk legbölcsebb humoristá- zx ja, Karinthy Frigyes írt arról az öreg indián házaspár­ról, amely a tizenötödik század valamelyik utolsó évében ; gondtalanul sétálgatva a Nagy Víz partján, egy különös for- májú hajót pillantott meg a messzi láthatáron. A hajó a kö­zelükben kötött ki és egy sápadt arcú idegen szállt partra ró­la. Nagy grandezzával üdvözölte a két öreg rézbőrűt, termé- | szetesen előbb a hölgyet, aztán a férfit, ahogy azt idegen ha­zájának etikettje előírja. Az öreg indián -pedig barátságos pa- rolára nyújtva kezét imigyen szólt: — Tessön már mögmondani, kit is tisztölhetünk az úrban? ! — Kolumbus Kristóf a becsületes nevem — válaszolta I készségesen a sápadt arcú idegen. i — Hallod anyjuk? — fordult a párja felé az öreg — Ko- ilumbus úr gyütt mög, akkó pedig föl vagyunk födözve! : Ez a jellegzetes Karinthy-tréía jutott eszembe olvasván ! az Élet és Irodalom legfrissebb számában Varga Imre A légy- i nek az a négy lába című hozzászólását irodalmi lapjaink egy­némely mulatságos elírásához. Szabó Pál levelével kezdi, : amely a négy lábbal rendelkező bihari legyekről szól, és me- : legen ajánlja a legyek hat lábának gondosabb megolvasását. :Az Állami Könyvterjesztő könyvajánlásának szerkesztőjét vi- (szont arra oktatja ki, hogy Füst Milán nem cserélhető össze ! Füst Józseffel. Végezetül a Somogyi írás kritikusát veszi pus- (kavégre, aki a Pest megyei írók és költők antológiájáról, a ! Dunatájról írva az „új nevek” közé sorozta az enyémet és ta- : Ián érdemén felül megdicsérte a Tizenhétévesek című elbe- ; szőlősemet. „Talán Magyar László bátyánk hízelgőnek talál- ; hatja az ú j jelzőt —, vesz védelmébe ismeretlen barátom — ide azért egy kritikusnak legalább azt illik tudni Magyarorszá- (gon, hogy Magyar Lászlót már az ifjú József Attila respek­tálta.” Bizonyítékul szószerint idézi annak a dedikációnak a (szövegét, amellyel a nagy költő még 1924-ben örvendeztette ; meg Nem én kiáltok című verseskönyvében, majd így foly­tatja: „És a húszas-harmincas években ennek az ifjú Magyar (Lászlónak — kapásból felsorolva — a következő regényei je- tentek meg: Tamás, Sziklasír, Lázad a föld. Négy negyed.” J rj’öl vagyok fedezve! — újjongtam Karinthy öreg Írd' ! I. jához hasonlóan —, de aztán kicsit megkeseredett a (szájam íze. Az én ismeretlen Varga : • ű tudomásul kellett vennem, hogy akár ' ■■■ i gyár László bátyánk” lett belőlem, an yao i ,ep usz- ; tesség, de azért, a jó ég tudja, talán rendesebb dolog volna*, (ha mégis a Dunatáj kritikusát illetné meg fölfcdeztetésca* el­sőbbségi joga... Magyar László ratlan is utánozva a tört ma­gyar beszédet — megkérdez­te: — Tudod Lizácska. *. Pa­linak kell majd a gyárba visszamenni dolgozni... és tudni kellene.: Liza azonnal megértette a dolgot, s zavartan válaszolt: — Jaj én buta, nem venni észre, hogy nektek, persze, én csak lenni elfoglalva szép­ség, nézgelődés, örülni nek­tek ... ha akarod, holnap én meigyek... Most már Majsáné volt bajban, nem lehet ilyen ripsz-ropsz túladni a vendé­gen, s bár szíve szerint küldte volna, de azért na­gyon marasztalta. Végül meg­állapodtak, hogy Liza csü­törtökön indul. Végié eljött a csütörtök, s elbúcsúztak Lizától, elröp­pent vele a gépmadár. Haza­mentek, s otthon belehup- panva a fotelbe, Majsa ki­mondta mindkettőjük gon­dolatát: — Jaj, de jó is, hogy el­ment! Majsáné örömmel bólin­tott: — De jó ám. Tiszta ráfize­tés ... Amikor egy hónap múlva tekintélyes csomagot kaptak Lizától, megint szeretni kezd­ték. Majsa azt pedzegette, egyszer meg kellene nézni azt a Taorminát. Lizáéknál ellennénk, végtére — mond­ta Majsa — mégiscsak közeli rokon.. * Mészáros Ottó Nyikolaj Pagogyin nap­jaink szovjet drámaírásának egyik legismertebb és legelis­mertebb alakja. Nevével a magyar színpadokon sem most találkozunk először: 1955-ben a Madách Szánház játszotta „A Kreml torony­órája” című drámáját, két esztendeje pedig a győri Kis­faludy Színház mutatta be Életem dala” címmel egyik lírai szépségű színjátékét. De filmjei közül is például a „Puskás ember”-re szinte va­lamennyi mozilátogató em­lékszik. Az új programot hirdető, új vezetésű Jókai Színház is Pagogyin-művel kezdte évad­ját, az „Arisztokraták” című vígjátékkal. Nem mai a da­rab, a harmincas évek elejé­ről való. Címével ellentétben: nem mágnásokról szól, hanem azokról a mélybe hullott fi­gurákról — tolvajokról, pros­tituáltakról, gonosztevőkről, szabotőrökről —, akiket még a cári világból örökölt a szovjet társadalom, és akik még jó évtizeddel a győzel-} mes forradalom után sem ( voltak hajlandók tisztességgel ( élni és főként: dolgozni! „Mi; vagyunk az igazi arisztokra- ( ták!” — hirdették önmaguk-; ról, amikor pedig becsukódott * mögöttük az átnevelő tábor; kapuja, valahol a Balti-Fehér- ; tengeri csatorna hatalmas \ építkezéseinél. Arisztokratákí vagyunk, nekünk nem párán- \ csői senki; lopjuk a napot és ; lopjuk egymást, teszünk azok- í ra, akik nagy, avagy szívre! ható szavakkal „megjavítaná- í nak” minket! — körülbelül ez! volt a filozófiájuk. Más tár-! sadalom le is mondott volna! róluk. De az épülő szocializ-! mus kinyújtotta feléjük ke-! zét. Ki-kitértek előle, ideig- í óráig, de az emberségre ne- j héz embertelenül válaszolni, I a bizalomra aljassággal;*Va-j lami megindul’ az 'elesettek, e j már-már elveszett emberek \ bensejében s a munka vissza-; vezeti őket a társadalomba, j A vidámság, a szatirikus | hang jellemzi a Jókai Színház : előadását is, amelyet Kazimir j Károly rendezett. Kazimir tanítványi módon követte Nyikolaj Ohlopkovot. Miként Moszkvában, Budapesten sem a hagyományos színpadon játsszák a darabot. A színpad „előbbre jött”, a közönség közé szinte: olyan emelvényen folyik a játék, amely a néző­„Bár hová juss, mindig hű rokon“ \ Százötven éve született Liszt Ferenc Tízzel a címben idézett sorral üdvözölte Vörösmarty Mi- \ t-J hály a Párizsban élő és világhírű magyar zongoravir- tuózt, aki „Nagy tanítvány a vészek honáról. Melyben egy vi- ( lógnak szíve ver”, hiszen az akkori Párizs már a nagy fórra- \ dalmak városa Európa haladó fiatalsága szemében. A „nagy \ tanítvány” 1840-ben a Nemzeti Zenede megalakítására tett \ alapítvánnyal köszöni meg az ódát és a budapesti vendégsze-; replés alkalmával átnyújtott díszkardot, hiszen magyar ő, ha ; külföldön is él. A magyarországi Doborján községben látta \ meg a napvilágot 1811 október 22-én, itt volt gazdatiszt az; édesapja és Pesten aratta egyik első sikerét 12 éves korában \ játékával. Ahogy az elmaradt, Habsburg-gyarmatként kezelt Magyar- ( országon született Ady, úgy talált rá igazi énjére a század ele- ( jén Liszt Ferenc is Párizsban, hogy amíg Erkel az új olasz \ operastílus, addig ő a francia romantika felől közeledjék visz- ( sza a magyar zenéhez. Mert magyar volt elsősorban és ezt —( Bélajnondotta ePróla;^ ö maga tannßtatta,\ hiszen mindenütt magyarnak vallotta magát és öreg korában • a, magyar fővárosban élt a legtöbbet. Ht volt & róla elnevezett Zeneakadémia főigazgatója, itt tanította meg a magyar tehet-”, ségeket mindarra, amit Párizsban, Weimárban és Rómában \ magábaszívott világsikeres pályája során. ß ártok Béla állapította meg Lisztről, hogy szerinte jelen- j tősége „a zene továbbfejlődésére nagyobb mint Wág- \ neré” és ezt az állítását soha sem vonta vissza. Molnár Antal \ \ szerint „harmóniailag általában Liszt a huszadik század ze- \ \ nejének Musszorgszki mellett a legfőbb előfutára.” Kétségte- \ \ len, hogy szimfonikus költményeivel, amelyben a program- \ \ zenét megteremtette, úttörő és tanító mester lett és élete vé- \ í gén, már idehaza, habár csak a cigányzene tanulmányozásá- \ í hoz jutott el, megsejtette, ha meg nem is találta, a magyar; i népzenének azt a kincsesházát, amelyet azután Bartók és Ko-; ! dály fedezett fel. ! M. I. sok mulatságot persze a fi- í guráknak ma már anakronisz- ^ tikus lénye hordozza. A jó- ? kedv és a siker fölfakasztásó- £ ban elől jár Rozsos István ^ alakítása. Az ő Kosztyája nem annyira félelmetes, mint inkább pimasz figura, amo- £ lyan pestivé szelídített va- ^ gány. Nagyszerű Bánki Zsu- í; zsa Szonjája; kár, hogy alak- íj ját az író a második felvo- 3 násban már csak vázlatosan í viszi tovább. Tetszett Szabó j Gyula kemény, de melegszívű < Gromov ja; a fiatal színész í egészen új arccal jelentkezett | ebben a szerepben. Ajtay An- ^ dór, Dayka Margit, Hacser 5 Józsa, Temessy Hédi, Inke ^ László, Keleti László, György j; László, Kovács Károly... s a ( többiek, a színház egész tár- $ sulata kivette részét a Pago- \ gyin-vígjáték bemutatásának; szokatlan, újfajta munkájá-; ból, teljes sikerrel. Goda Gá- ; bor fordításában hangzik a! mű, jól mondható, „pesti”; nyelven. Dalos László !

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents