Pest Megyei Hirlap, 1961. július (5. évfolyam, 153-178. szám)

1961-07-30 / 178. szám

1961. JÚLIUS 30, VASÄRNAP S MEGYEI TŰKOR A BABADIE JJELIOR KÖNYVESPOLC ,o\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\w^^ T aszonra kívánkozik a festői pillanat, amikor Koz­ma Béla bácsi ebédutáni pi­henőjét elkezdi, a felsőbabá- di gazdaság árnyas fái alatt. Fején színevesztett, régi posz­tókalap trónol, szájában meggyfanyelű, repedt pipa csüng, oldaláról pedig mad­zagra hurkolt vászonzacskó lóg. Egyik karján kékzomán- cos kannát szorongat, görbe­botot tart a másik kezében. Lábaszárán, a papucs fölött csizmanadrág feszül, s a kü­lönös öltözéket sötétkék vá­szoning tarkítja. Sétál egy keveset, szemügy­re veszi az árnyékosabb pado­kat, s végül a kuglizó mellet­ti lócára telepszik, — Má megin’ nem ég ez a... «— viszkAlja dohogva a cse- répaipára emlékeztető, kivé­nült csibukot, s hogy megad­ja a módját, két szál gyufát lobbant lángra, azzal bátorít­ja a törődött kapadohányt. — Tajtékbu’ van ám — for­dul felém, amikor észreveszi, hogy odaszegődtem a vadra. — Kéz alu’ vettem, egy tehenész csapott be vele — mutat a pi­pára. — Akko’ gyüttem rá, hogy levedzik, amiko’ má’ ki­fizettem. Pipamocsokkal szok­tam betömkönni, a szutyaktú’ nem szelei úgy. Eccé vótam egy pesti tajtékosná’, ha tun­nám, hogy él, megjavíttatnám nála... Így indul a beszélgetés a pipáról, s folytatjuk az idő­járással, amiről a különös em­ber megállapítja: semmivel sem különb, mint ötven évvel azelőtt, akkor is épp ilyen meleg volt. — Nem is tudok benn alun- ni a szálláson, jobbat lehet szundítani idekinn, a bokrok alatt. — Hát este? — Kezdem a műszakot, oda­át az öntözőnél? — Gépkezelő? __ Ugyan má’. csak nem g ondója, éjjeliőr vagyok! — Szép foglalkozás, bátor embereknek való. Akárkire nem bízzák a gépeket. — Nem ám — csillan fel a szeme —, én a motorra, meg a csivekre vigyázok, ötvenben kerültem a gazdaságba, ele­inte ami gyütt, azt csináltam. Eccé aztán lebetegedtem, be­leestem az infelenciába. Gyütt rá a mejhártya, aztán tüdő- gyulladást kaptam, no, ez be is tette a kaput. Négy éve má’ ennek, azóta csak könnyebb munkán dógozgatok. Hálisten- nek. itt a gazdaságban jó’ megy a sorom. Nemcsak a ker­tészetben őrködök, a tavasz­ba’ erre kaparászgattam az épületek körül. — Mire való ez a nagy kan­na? — mutatok a zománco­zott edényre, ami ott áll a lába előtt. — Víznek. Teleöntöm, oszt, ha megszomjazok, kedvemre meghúzhatom. — Fegyvere is van. amint látom, jó kis meggyfafurkós. _ — Varjútüskébű faragtam én ezt, ilyenbű kötik a bo­ronát. Tekintete megélénkül, örül, hogy helyreigazított, most már még bátrabban beszél. Kiderül, hogy Gyónra való, ott is gyerekeskedett. Apja árendás volt. s eleinte ő is otthon dolgozgatott. Aztán csődbe jutott a kis gazdaság. Kozma Béla kénytelen volt búcsút inteni a családi fé­szeknek, béresnek szegődött. — Jó vót’-e a szógaélet? — ismétli a kérdést. — Ahun enni adtak, ott jó, de ahun sajnálták a falatot, onnét ha­mar odábbálltam. Soroksá­ron vót egy paraszt. a‘ nem sajnálta tülem a kenyeret... És mintha csak sejtené, mire gondolok, máris mond­ja: — Egyedű’ maradtam, elég vót a magam gondja, minek szaporítottam vóna a szegény­séget. Anyám halt meg elő­ször, apám is itthagyott. A testvérem mos rám. hozzá 'f szoktam menni. Dabas'on la- kik. Má’ hét hete nem tudtam eljutni hozzá, a nagy dolog­idő miatt. — Mivel telik a szabad ide­je? — Mindig akad tennivaló, vagy dohányt vágok, vagy pi­henek. A szabadságot csak karácsonytájt szoktam kiven­ni, ilyenkó’ elmegyek a ro­konokká’ hozatok a menyecs­kével bort, osztán mulatunk. — Szokott-e olvasni? — Nem nagyon tudok, meg messze is vót az iskola. Apám mindig azt mondta: nem lesz belőled se fiskális, se dok­tor, minek kínoznád magad. Gazdagabbak valók oda... Egy télen jártam iskolába, pár betűt azé’ ismerek. — Moziba jár-e? — Eccé talán má’ vótam... Elhallgat, ökle közé szo­rítja a kezét, aztán kis idő múltán fölsóhajt. — Rosszkó’ születtem, mi­lyen más a mostani fiatalok élete. Űjév után elhagyóm a | hatvanat, most forgassam a plajbászt? Nem megy az má’ | nekem. * — Mikor ment legjobban az jí élete? — terelem derűsebb f irányba a beszélgetést. — Mióta a gazdaságban va­gyok. Letöltőm a munkaidőt, rére. Az aranyhíd átnyúlik az északi partokig, közepén ma­gányos csónak ring. A habok lassan paslkolják a csónak oldalát s halkan me­sélnek. Ugyan miről? Az utol­só óriásikról, akiknek, lábanyo- mát őrzik a zalai partok; a Balaton elátkozott tündéréről, akinek az aranyszőrű kecske gyapja visszaadta szépségét; a tihanyi néma királylányról, aki szerelmével meggyógyítot­ta a hullámkirály beteg fiát és visszakapta — vesztére — a hangját. De nemcsak tün­dérekről mesél a víz, hanem a balatonudvari temető kőszí­veiről, meg a zamárdi vasút­állomásnál látható nagy kőről, a tihanyi sziklaoduról, a nagy­vázsonyi Kinizsi-várról, a szentmihálydombi kápolna furcsa festményéről és egy ré­gi-régi balatonfüredi vigasság­ról is. A Balaton-környék meséi, mondái és a Balatonhoz fűző­dő érdekes, regényes történe­tek elevenednek meg ennek a szép kiállítású és gazdag tar­talmú kötetnek a lapjain. Szánthó Piroska színes rajzai művészi tömörséggel ábrázol­ják a tájak és történetek han­gulatait. (Móra Ferenc Kiadó) Angel F. Rojas: A menekülő falu A latin-amerikai modem zL szépprózában különösen kiemelkedő helyet foglalnak el az ecuadori fiatal írók. Kö­zéjük tartozik Angel F. Rojas is, akinek nevével és művé­vel most ismerkedik meg a magyar olvasó. A menekülő falu tiszta és becsületes szándékú regény. Ecuador Lója nevű tartomá­nyában, a hegyek között, ahol az Andok vonulatai lassan el­simulnak az Amazon lapá­lyain, egy apró, magányos ta­nya gazdája, Joaquin Reinoso egy délután különös, távoli dübörgést halk Lehet, hogy vihar közeledik, talán föld­rengés, vagy mégis bűnhődnie kell a régi bűnért, amely mi­att ide menekült s most érte jönnek? A falu, az ő elhagyott faluja, Yangana vonul fárad­tan, gyötrődve az úttalan he­gyi ösvényeken; mind a száz­hatvan család, állataival és minden megmozdítható vagyo­nával. A különös, modem szerkeze­tű regényből lassan kibontako­zik a teljes kép. A kis falu sorsában, mint vízcseppben a tenger, benne tükröződig Dél- Amerika őslakosságának szo­morú sorsa. De felvillan már egy-egy fénysugár is: gyüle­keznek az új erők, akik — ha még nem találtak is rá az igaz útra — odáig már eljutottak* hogy fellázadnak a tehetetlen­ség, a teljes kiszolgáltatottság ellen. A regény a mad La tin-Ame­rika központi problémájának művészi megjelenítése, rend­kívül érdekes, színes, nem mindennapi olvasmány. (Tán­csics Kiadó) i — Idősebbnek képzeltem — í állapítom meg megámban, | amint egymással szemben «ülünk a Minisztertanács 1 leányfalui üdülőjének tera- | szán. A rövid ballonshartban, is a kihajított nyakú ingben | talán még fiatalabbnak is £ tűnik, mint amennyi. ^ Amikor megmondom neki, Í mire gondoltam, Szentiványi f Kálmán jókedvűen nevet: ^ — Azt hitte, hogy aki | olyan vastag könyveket ír, az 8 csak hosszú szakállú, öreg g ember lehet, ugye? f Komolyra fordítjuk a szót: 8 a munkájára. | — Min dolgozik? % — E pillanatban pihenek: % erőt és anyagot gyűjtök i újabb könyveimhez. y ^ — Megérdemelt dolog ez £ a pihenés? í — Ügy érzem, igen. Két % könyvet fejeztem be a közel- i, múltban, mindkettő még ebben az évben eljut az olva- % sókhoz. Az egyik o tetraló- % giám harmadik kötete. A 'j völgy emberei és a Sárga ke- j zű lányok folytatása: A föld ; alatti folyam. A harmadik £ kötetben az első kettőből is- i mert szereplők történetét mabbat, szebbet ecsettel, vé­sővel sem alkothatott volna a természet. Lehunyta szemét, s nagyon gyorsan, hogy sí­rását elfojtsa, beszélni kez­dett: — És nem felejtlek el té­ged, bármi is jöjjön, bárhogy is legyen. Elmész, de én nem maradok egyedül. Itt ma­radsz velem, én Is emleget­ni foglak, emlegetnek majd a munkások, ahányszor errefelé munkát kezdünk, mindig a te terveid lesznek a kezemben. És a folyót is, ahányszor majd csak látom, mindig te jutsz eszembe. Hiszen ő látott utoljára együtt... Félbe tört a mondat, mintha hangszalag pattant volna el. És Cam Szi-ből ki­tört a zokogás. Az egyszerű kis szoba, ami hónapokig az otthonom volt, most olyan kopár. Hiszen az a szép, hímzett függöny is a bőrönd alján pihen. Cam Szi hímezte, s elalvás előtt mindig arra esett utoljára a tekinte­tem. Az első hetekben hiteti lenkedtem. Én, a harminckét esztendős vén legény, aki ott­hon annyi mindent próbált, s aki soha nem volt szerelmes, most, itt? De utána már nem filozo- láitam. Szerettem; Miért, ho­utolsó szó, az utolsó pillantást Halk nesszel nyílt az ajtó, mire megfordultam, Cam már ott állt mögöttem. Ne, ne, menj, menj el édes Cam, hagyj, jobb már, jobb most már egyedül. Mosolygott. Ügy, mint aki­nek nem fáj semmi, akit nem gyötör a kín, mosolygott, s azzal az édes, utánozhatatlan angollal, ahogyan csak ő tud beszélni, azt mondta: — Elkísérlek. Kérdezni akartam, hogyan, de hiszem... de mondta máris tovább: — Elkérezkedtem. Tudod, addig is veled leszek.:. Fut, fut velünk a kocsi, a magunk építette úton, minden kilométer emlék, szerelem. Nem szép út, nem osztályon felüli, ultramodern autóút. Üt. Szép út itt, ahol néhány éve még tízezrével voltak embe­rek, akik nem láttak gépko­csit, itt, ahol csak a lámako- lostorokhoz vitt valamilyen út, hogy a rabszolgák azon hordják be a termést. Fut, rohan a kocsi, s a ki­lométerekkel fogy minden óra, perc, amíg együtt va­gyunk. Cam Szí a vállamra hajtja a fejét, nem bánja, hogy lát­hatják, hogy itt, ebben az or­tűk? Mást kezdünk ... de ne- ^ ked lesz már más gondod ... ^ Cam Szí csak emlék lesz ne- í ked... Magamhoz húznám, de el- % tol. Lehajtott fejjel apró i, szatyrába kotor, s gyönyörű j szobrocskát húz elő: i, y — Anyám hagyta rám. Eny- ^ nyink volt, ez a Buddha. A í tied... ^ Kezembe nyomta, s fut, siet, 'j apró, tipegő járással, nem for- ^ dítja vissza a fejét. Tuszkolnak a géphez, gépié- ^ sen emelgetem a lábam, fel- ^ lépkedek a lépcsőn, leülök, ^ beszíjazom magam, becsapják^ az ajtót, felhörrennek a mo- ^ torok, s kezemben ott az ^ apró, méltóságteljes nyugalmú ^ Buddha. í y Ott... ott van ... az inte- !j getók tömegéből kiválik tőré- ^ kény alakja, a gép rohan, de ^ én látom, ahogyan tétován ^ kettőt-hármat előre lép, fel- £ jajdul bennem a párját vesz- ^ tett állat ösztöne, ugranék, de ^ a szíj gorombán visszaránt. í í Kifelé bámulok az abla- ^ kon, skatulyává zsugorodnak ^ a hasrak, azután már azt sem fj látom, de bámulok kifelé, nem á y moccantam a fejem, ne lássa ^ a stewardess, hogy sírok. HÉT ÉV-HÉT REGÉNY folytatom, 1938-tol 1945-ig. Hőseim sorsa szorosan össze. kapcsolódik a közép-dunán­túli gyártelepek illegális mozgalmának történetével. Ez a könyvem szeptember— október táján jelenik meg a Kossuth Könyvkiadó gon­dozásában. — Hadd tegyem hozzá — mondja örömmel —, hogy a tetralógia iránt külföldön is érdeklődnek. Az NDK-beli Dietz Verlag úgy tervezi^ hogy három év alatt kiad­ja a négy kötetet, a neves Jó- kai-fordító, Bruno Heüig fordításában. — Gratulálunk! És mi a cí­me a másik, idén megjelenő könyvének? — Perdöntő évek. — Megtudhatnánk valamit a tartalmából? — A regény 1951—60 kö, zott játszódik, egy képzeletbe­li dunántúli községben, Fel- sőka járón. Két család éle­tén keresztül kívántam be­mutatni benne a termelőszö­vetkezeti mozgalom fejlődé­sét, a nagy átalakulás éveit. A vagyonéhségtől, a „föld a földdel házasodik’> eszméjé­től a szocialista mezőgazda­ság győzelméig az egységes paraszti osztály kialakulásá­ig vezető utat igyekeztem megörökíteni regényemben. Majd az olv&ó dönti el: mi­lyen sikerrel? Ezt a köny­vet karácsony táján bocsátr ja útjára a Szépművészeti Könyvkiadó Vállalat. — Befejezésül engedjen meg egy kérdést: hogy érzi magát Leányfalun? — Köszönöm kitünően. Talán mindennél többet mondanak a számok: hét éré lakom itt s ez idő alatt hét könyvet írtam ebben a termé­szeti szépségekben gazdag, csendes, gondolatérlelő kör­nyezetben. ny. é. KAVtCS folyami, agyagmentes Nagy-Budapest és környékére helyszínre szállítva valamint vagonbarakva azonnali szállításra is ren­delhető. Anyagár 17.30'm3 -f szállítási költség 11. AKÖV, Budapest XIII., Forgács u. 19. Tel.: 206—442, 205—058 szagban, ahol még néhány esztendeje a legsötétebb kö­zépkor volt az úr, most ő, a lozseva apa és anya lánya dzsippel, az eszünk megvonta, kezünk megformálta úton ro­han vállamra hajtott fejével velem. Világosodik. Tegnap, ott a folyóparton, azt hittem, az utolsó napfel­keltét látjuk. S lám: Cam Szi most is itt van velem. Mintha csak kitalálta volna, mire gondolok, felemelte fe­jét, s odasúgta: — Látod? Kel a nap. Teg­nap azt mondtad, utoljára, most mégis felkelt... És nevet, nevet a tréfán, mint akinek nincs semmi baja, de látom, apró öklével a szemét dörzsöli, s masza- tos lesz a bőre, de ó csak mosolyog. Félrehúzódik, amikor körül­vesznek a búcsúztatók, s úgy kell áttörnöm magam, hogy hozzájussak. — Írok neked.;. és gon­dold meg magad.« ha meg­írod .. s Számra teszi tenyerét, úgy hallgattat el. — Menj csak..; írj:.. de soká fordul meg a levél..: s mit is írjak neked? Hogy épül tovább az út? S ha befejez­gyan történhetett, mennyiben érdekes? És most három bőröndben, s benn a fejemben, minden. Minden emléke, nyoma ennek a szerelemnek, ennek a tizen­egy hónapnak, mindannak, amit Cam Szí jelentett ne­kem. Mondtam neki, jöjjön ve­lem. Nem, nem, csak a fejét rázta. Nem jön. Ö itt van itt­hon, neki csak itt jó. Rossz lesz nélküled, de nélküle — s körülmutatott karjával a tájon — még rosszabb lenne. A szoba közepén ácsorog- tam, a dzsippet vártam, Lha- szába visz. Ott pedig? Néhány meleg, soha el nem feledhető kézszorítás, barátok, munká­ban, harcban testvérek búcsú­szava, s elrugaszkodik a föld­től a gép, hogy — hazavi­gyen. Haza. És Cam Szi már csak em­lék lesz. Bárhogy is fájjon, bármennyire is égessen emlé­kének a sebe, akkor is meg­foghatatlan, soha elp nem idézhető. Csak az arca, a tekintete, kezének simogatása, csókja, ölelése. De ő, ahogyan most még itt van, soha többé. Még a dzsiphez kijön. Az Verőcei nyár j í Arnold Zweig: 5 Nyugati krónika t í a Nyugati krónika forron- j zTt gó, átalakuló időknek ál- ; lit emléket. Egy német mun- í káscsalád szerteágazó történe- ! tének lapjait pergeti le Zweig : az olvasó előtt, s ugyanakkor ; párhuzamosan bemutatja a : művészek, értelmiségiek, pol- í gárok világát. Nagy vonalak- ' ban átfogja Németország sor- ! sát a századfordulótól egészen í a második világháború elejéig, í Nagyszerűen megformált típu- ; sait — a tulajdon fékezhetet- ; len indulatainak áldozatául ; eső Will Demest; nemzeti gőg- < gél teli apácaihúgát, Medárda ; nővért; a művészetének és ; szerelmének élő Ottó Ladertet >és többi hősét — feszültséggel í teli világunkban következete- ; sen kíséri a pusztulásig, vagy ■ a felemelkedésig, amely csak ; azoknak jut osztályrészül, akik ; az ellenállást választják. (Eu­! rópa Kiadó) * * * | lipták Gábor: \ Aranyhíd : ■ * mikor csendes nyári esté- • /x ken a Balaton déli part­jai felett, a bogiári hegy kúp­ja mögül előbújik a telihold, ; sugarai aranyosan csillogó hi- ' dat festenek az álmodó tó tük­utána oda megyek, ahova tet­szik, nem parancsol a gazda. Most legalább pénzem is van má’. Nappal alszők, éjjel meg nem háborgatnak. Kinn va­gyok a határban, enyém a vi­lág. Ilyenkó’ figyelem a csil­lagokat, lesem az autókat. Ott mennek el az országúton, né­melyik olyan cifrán világít. Tudja, milyen jó érzés kint lenni a földeken egyedül? Aki nem próbálta, nem is tudja. — Mi az élete vágya? • — Mi-i — nyújtja meg a szót —, azt szeretném, hogy nyug­díjba kerüljek. Űjév utánra ígérik, okká’ tőtöm a hatva­nat ... így zajlik ^ élete a béresből lett éjjeliőrnek Fel­sőbabádon. Sajnálja, hogy még sohasem olvasott újságot, vi­szont büszke arra, hogy már „mestersége" van. Több tíz­ezres értéket bíznay rá. Tovább mesél, anekdotá­kat, történeteket, az éjjeliőrség alatt szerzett élményeiből. El­szív egy csibükra való do­hányt, aztán feláll. — Alszok még egy sort, ott a tölgy alatt — köszön el tő­lem —, most má’ nyugodtab- ban lehet pihenni, nincs olyan meleg... Súlyán Pál

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents