Pest Megyei Hirlap, 1961. június (5. évfolyam, 127-152. szám)
1961-06-11 / 136. szám
MSI. JÚNIUS 11, VA5ÄRNAP 5 PETER KARVAS: TANULSÁGOS TORTENETA SZATÍRÁRÓL* Egy óra lehetett éjfél után, amikor megszólalt a telefon; tudvalevő, hogy éjszaka a telefon legalább tízszerte erősebben csörömpöl, mint nappal, így hát azonnal felébredtem és kelletlenül, sőt a korszerű távközlés iránt érzett mélységes ellenszenvvel vettem fel a kagylót. — Halló — harsant a vonal túlsó végén egy friss, kemény hang —, te vagy az? ... Fontos dologban hívlak. Én voltam, ki lett volna más. — Halló — mondom álmosan, minthogy a telefonba általában ezt szokták suttogni, kiáltani vagy dörmögni —, ki beszél, és mit akar? Kiderült, hogy a kései telefonáló egy ismerős szerkesztő. Ügy hiszem, öt éve nem találkoztunk. Holnap reggel lett volna öt éve és hat órája — s hogy őszinte legyek, ezt a néhány órát valahogy már csak kibírtam volna. — Beszélnem kell veled — harsogott a hangja akkora vehemenciával, hogy a hallgatót el kellett vennem a fülemtől —. szerfölött fontos és sürgős dologról van szó. — Reggel majd felhívlak — ígértem, és nagyot ásítottam, igyekezvén minél inkább kidomborítani ennek az állítólagos ösztönös jelenségnek a hanghatását. — Miért reggel? — kérdezte a szerkesztő csodálkozva, sőt sértődötten. — Egy perc múlva nálad vagyok. Kávéd van? Nem volt, de kávé nélkül is eljött. Én az ágyban ültem, ő határozott léptekkel fel-alá járkált és buzgón összpontosult. Nyugtalankodni kezdtem: erőnek erejével igyekeztem visszaemlékezni, mi rosszat tettem vagy írtam az utóbbi időben, kinek vagyok adósa, és kit sértettem meg. Ha az óra csak fél tizenegyet mutat, alighanem seregnyi vétkem jutott volna az eszembe; ámde egy óra volt éjfél után — és lelkiismeretem tiszta, akár a patyolat. — Hallod — fordult felém hirtelen a szerkesztő, s úgy állt fölöttem, akár az államügyész. mielőtt a vádlottak padján remegő testvérgyilkosnak fejére olvasná bűnét —, te valamikor humoreszkeket meg más efféléket írogattál, ugye? — Írogattam — ismertem be (ez mindig enyhítő körülménynek számít), miközben éreztem, hogyan fagy meg ereimben a vér. — No hőt — bólintott elégedetten a szerkesztő. — Azért jöttem, hogy felszólítsalak, folytasd ezt az áldásos tevékenységedet. Kissé zavartan pillantottam rá. — Éjfél utón egykor? Nem várhattál reggelig? A szerkesztő megtorpant. Porig sújtott pillantásával. — Ügy látom — ripakodott rám —, hogy te mélységesen lebecsülöd a szatíra kérdését. Még jobban megzavarodtam. — Becsületemre, nem becsülöm le — próbáltam men- tegetődznd, de fensőbbségesen leintett. — Igenis lebecsülöd. Jellegzetes értelmiségi fennhéjázás, és lényegében a társadalmi öntudat hiánya. — Sokatmondó- an lehalkította a hangját: — Ha még nem tudnád, átvettem a Reggeli Vasárnap szépirodalmi rovatának a vezetését, és eltökélt szándékom, hogy a rovatot a szatíra fórumává teszem, a bírálat forró vasával égetem ki a fogyatékosságoknak, a kapitalista gondolkodás és érzés csökevé- nyeinek a fekélyeit. Szépen beszélt — művelten és érzéssel: amikor először felébredtem. Juvenalisról értekezett. másodszorra elérkezett Rabelais-hoz, harmadszorra Gogolhoz, maid kissé összefüggéstelenül áttért a Reggeli Vasárnap szóbanforgó rovatára és leszögezte, hogy haj• A szerző közelmúltban megjelent, Az ördög nem alszik című kötetéből. landó rendelkezésemre bocsátani fél Oldalt a vonal alatt. — De hogy el ne felejtsük, reggel várnak a Motovill- gyárban: erélyesen kitársz mindén ablakot, hogy a szatíra friss szele kisöpörje a ma- radiságot, haszontalanságot, szűk keresztmetszeteket, süket órákat, meglágyult normákat, elavult módszereket, fluktuációt, abszentizmust és szűkkeblű vállalati sovinizmust. Szavai megleptek, hízelegtek és — mit tagadjam — behúztak a csőbe. Ráálltam mindenre, egyrészt mert valóban nem becsülöm le a szatíto jelentőségét, másrészt pedig pir- kadni kezdett, és nem járathattam bolondját a Motovill- gyári szakikkal. Régi ismerősöm. a szerkesztő, végre elbúcsúzott, s ahogy kifordult az ajtón, az arcéle egy kissé Be- lenszkijre emlékeztetett. Ettől egyszerre megjött a bátorságom. Felkerekedtem a Mo. tovill-gyárba. Igaz, nem vártak rám, mégis barátságosan, szívélyesen fogadtak, és az üzemi bizottság elnöke, aki éppen szabadműszakos volt, végigkalauzolt a gyáron. Az üzem szép és csinos, az ötéves terv második évében épült, csupa napfény és örökös nyüzsgés, a gépek mellett nyugodt és öntudatos legények. megfontolt, mosolygós képű, bajuszos munkások, tarka kendős, csinos lányok állnak. Maradiságnak se híre, se hamva, a normák daliásak, a fluktuáció háromnegyed százalék, a keresztmetszetek tágasak, tizenkét újítójuk van, és két munkaérdem- rendesük, az együttműködés a kapcsolt üzemekkel példás. Minden ablakot nyitva találtam. Gsüggedés vett rajtam erőt. Jó idő beletelt, míg végre sikerült megértetnem az üzemtanács elnökével, hogy megélhetési okokból múlhatatlanul naplopókra, gazemberekre és szabotálókra van . szükségem. Az elnök jó ideig meddő tanácskozást folytatott négy mesterrel: az ötödiket, egy ártatlan, nefelejcskék szemű bácsikát. könyörgéseimmel levettem a lábáról. — Hát szó ami szó — jegyezte meg elgondolkozva —, van itt mindenféle ember... Ennyi nép között ilyen meg olyan is akad... De mégis jobban tenné, ha máshol kereskedne, mi példás élüzem vagyunk ... Elvezettek egy félautomata esztergapadhoz, amely mellett kigombolt inges fiatal legény állt, így szemre semmi rosz- szat nem látni rajta, a valóságban azonban kiérdemesült selejtgyártó és munkakerülő, ficsur és naplopó, egyszóval az én emberem. Hálatelten pillantottam rá. Figyelmesen végighalligat- tam a mestert és az ü. b. elnökét, gondosan feljegyeztem a fiatalember minden vétkét, igyekeztem elnyomni magamban undorító és önző szatíraírói örömömet, amelyet a bűnlista nagysága fölött éreztem, és búcsút vettem szatírám hősétől, aki piros volt, akár a pipacs, s lehajtotta fejét, amikor a mester búcsúzóul megjegyezte: — No látod, Franci, enél- kül is meglehettél volna. Buzgott bennem az alkotás vágya. Alig vártam, hagy hazaérjek. Határozott léptekkel járkáltam fel-alá a dolgozószobámban, de mit mondok, dehogyis járkáltam, valósággal lebegtem tüzes karddal kinyújtott kezemben, akár Gábriel arkangyal. Aztán teljes lendülettel rávetettem magam az írógépre — és megírtam. Másnap rnár vittem is a kéziratot régi ismerősömnek, a szerkesztőnek. Összehúzott szemmel, gyengéd, szinte szerelmes pillantással meredt rám, aztán büszkén körülnézett, bár a szobában kettőnkön kívül egy árva lélek sem volt, s elragadtatva ingatta fejét, mintha azt mondaná: Nem megmondtam ... ? Amit én a kezembe veszek, annak ha törik, ha szakad, sikerülnie kell. Ahová én lépek, a lábam nyomán orchidea nyílik! Kezébe vette a tárcát, kéjesen elterpeszkedett a karosszékben és olvasni kezdte. Arcán a lelkesedés helyét előbb kíváncsiság, majd nyugtalanság, tüstént utána gyanakvás, és végül kínos zavar kifejezése foglalta el. Végigolvasta az írást, s olyan elképedt pillantással meredt rám, mintha azt venné észre. hogy időközben szarvam nőtt, vagy hogy helyettem valaki egészen más áll az asztala előtt. — Ühüm — bökte ki végül és nyelvével végignyalta a szája szelét. — Félreértettél, drága barátom. — Félreértettelek? — Hát igen. Én szatírát akartam. Szatírát, érted? , — Ez itt — érdeklődtem óvatosan —, ez itt nem szatíra? — Mármint ez? — nevetett kényszeredetten. — Ez rózsaszín málnaszörp ásványvízzel: én pedig választóvizet akartam! A bírálat bonckését vártam, de ez itt életlen békanyúzó! — Szavai közben a szóbanforgó békanyú- zót negyedrst összehajtotta és nyomatékül ráhelyezte húsos öklét. Ahogy rám nézett, tekintetében ott honolt a Reggeli Vasárnap rovatvezetőjének minden fensége, és megkérdezte: — Miért ily szelíden, az isten szereimére? Miért ily megalkuvón? Hová lett a művészi bátorságod, állampolgári kötelességtudatod, alkotó szellemed szárnyalása? Szaltikov szégyenkezik miattad, s Scsed- rin forog a sírjában ... A messzeségbe révedt pillantása, de hamarosan erőt vett magán és visszatért a jelenbe, hogy nagy szellemének kincseit a méltatlan és erteilen szerzőre pazarolja. — Gondold csak meg, kérlek alássan! Kiről írsz te? Egy rossz esztergályosról, iparunk patyolattiszta cégérének sár- folt járói, egy jellemtelen és hálátlan alakról, aki nem méltó rá," hogy egye a mi kenyerünket, szívja a mi levegőnket...! Gyengén megpróbáltam ellenkezni: olyan ügyes legényke volt... A szerkesztő felpattant, mintha vipera csípte volna meg. — Micsoda? Ügyes legényke? Aljas kártevő, az imperialisták alattomos szövetségese, felforgató elem! És te még kíméled, sőt valósággal ajnároz- gatod! Hát nem látod, hogy az osztályellenség szövetségesévé züilesz? Elsápadtam. — Talán mégsem .. * — suttogtam. — Talán mégis! — mennydörögte. A szatiraíró legyen kíméletlen, irgalmatlanul zúzza ízzé-porrá a rosszat, ahol csak a tolla éri! — De a gyár különben példás élüzem — próbálkoztam irgalmat ébreszteni benne —, mi haszna volna meghurcolni egy jó vállalatot, csupán azért... — Példás? — harsogta felháborodottan. — Annál rosszabb! Ne feledd, hogy sebész vagy, aki bonckésével irgalmatlanul kimetszi a testből a gennyes tályogot! A te dolgod a fekély, ne törődj a beteg római arcélével! Elvégre szatíraíró volnál, ha nem tévedek! Hazamentem és átírtam a szatírát. Igyekeztem nem gondolni a szellős csarnokokra és a benne szorgoskodó nagyszerű emberekre, csak a magam fickóját láttam, ahogy alattomos, bűnös mosollyal kifosztja az államkincstárt, és eleszi a falatot a tarka kendős szép leányzók elől. Talán túlságosan is megharagudtam rá. Pozdor- jává zúztam minden ficsúr nap- lopót és kerékkötő mihasznát. Megsemmisítettem őket, haragom tüzével elégettem és hamvaikat a szélnek eresztettem. A kéziratot aztán elküldtem a szerkesztőnek. Postán. Nem volt kedvem találkozni vele. Ezt alighanem ő Is megérezte, mert csak három hét múlva jelentkezett. Meghívott, hogy keressem fel a Reggeli Vasárnap szerkesztőségében. Amikor benyitottam a szobába, rovatvezetői íróasztala mögött ült, és szótlanul hellyel kínált. Majd hosszú ideig ünnepélyesen hallgatott, s közben rózsaszínű ujjaival kéziratomon dobolt. Végre nagyot sóhajtott, részvétteljes pillantást vetett rám, és bársonyos, suttogó hangon imigyen szólott: — Rossz úton jársz, barátom. Öva intelek, úgy is, mint írótársad és egykori tisztelőd. — Mi történt? — kérdeztem dobogó szívvel. Válasz helyett kérdéssel fordult hozzám: — Hallod, figyelemmel kíséred te egyáltalán a szatíráról folyó vitákat? Légy őszinte, itt senki sem hallja. Szégyenkezve a fejemet ráztam. Rám mosolygott és felhúzta szemöldökét, mintha azt mondaná: „Hát igen, így aztán nehéz...” A kéziratba pillantott és idézte: — Egyik csinos selejt a másik után kerül ki a gépből ... A karcsú űjják, amelyek munkaidőben oly ügyesen sodorják a cigarettát, hallatlanul hanyagok, amikor a terv teljesítése forog kockán ... — Szigorúan rám nézett. — Mi ez? kérem? Pesszimizmus, reménytelenség, kiúttalanság, kapituláns szellem ... Ember, nincs neked gyomorfekélyed? Elvégre a mi életünk nem olyan borzasztó, amilyennek a :e tárcád festi... Közbe akartam szólni, hogy ellenkezőleg, az életünk alapjában véve nagyszerű, és a Moíovill gyönyörű gyár, ahol... De a szerkesztő kö- nyörtelénül folytatta: — A szatíra, drága barátom, nem bunkósbot. Hisz te sértegetsz, értsd meg végre i Megsérted a munkásosztály ti Egyetlen haszontalan esztergályostól nem látod meg az élmunkások százezres seregét! — De kérlek — próbáltam ellenkezni —, hisz éppen te mondtad, hogy az én dolgom a fekély, nem pedig a beteg római orra ... — Ugyan — mosolygott kesernyésen a szerkesztő. — Amíg te a fekéllyel babrálsz, a páciens elvérzik. Ez rád vall! Hisz te demobilizálod a nehéziparunkat! — Elhallgatott, s olyan mozdulatot tett, mintha az ujjai között finom fonalat sodorna. — A szatíra, galambocskám, tiszta és finom munka... Szeretet kell hozzá, lelkesedés, gyengéd humor — nem pedig disznóölő kés, amit ráadásul hátulról döfsz az áldozatod bordái közé! — Most mit tegyek? — kérdeztem, s abban reménykedj Szombaton délelőtt ballag- ? tak Érden az általános isko- £ Iák végzős diákjai. A meg- ^ hitt ünnepségéken ott voltak ^ a párt- és a tanácsazervek £ képviselői, a szülők, ismerő- ^ sok és a diákok. ^ Az érdligeti iskolában hu- ^ szonöt fiú és harminchét ^ leány búcsúzott. Az ünnepélyen Rózsa Kálmánná, az is- ^ kóla igazgatója emlékezett ^ meg az elmúlt évek eredmé- í nyeiröl. s adott további útra- < valót az iskolát elhagyó diá- * koknak. Elmondotta, hogy a végzős! tanulók közül harmincötén! tanulnak tovább, a többiek \ különböző munkahelyeken fog- í nak elhelyezkedni, s vala-! mennyien szakmát akarnak; tanulni. Szép eredménnyel; távoznak a nyolcadikosok, hi-j szén a lányok között a leg-j rosszabb tanuló is közepes j rendű és a gyengébb eredmé-í nyékét felmutató fiúk közül j sem bukott meg senki. \ Téri András, tudósító tem. hogy már semmit sem lehet tenni. — Mit? — válaszolta megfontoltan. — Ne félj, én megmondom. A helyzet kulcsa a pozitív hős. Hol van az írásodban a pozitív elem? Hol a pozitív hős? Csüggedés helyett lelkesedés, harag helyett szeretetteljes tréfa *— íme, ba- rátocskám, ez a járható út, s ha rálépsz, hidd el, olyan szatírát írsz, mint a pinty. S ami a fő — kövesd figyelemmel a szatíráról folyó vitákat, olvass el minden határozatot, döntvényt és így tovább. A szatíraíró legyen tettre kész és álljon a helyzet magaslatán, ezt jól jegyezd meg. Elmentem megint a Motovill gyárba, elbeszélgettem a fiatal munkásokkal, olyan jókat mondtak, • hogy örömömben szinte táncra kerekedtem, meg-megálltam a ragyogó gépek mellett, elidőztem a klubban, és a sportpályán még röplabdáz- tam is. Aztán hazaballagtam és megírtam a szatírát ilyesféleképpen : Itt van például Matuska Miska, a húszéves fémesztec- gályos, gépén 196 százalékot mutat a tábla — a mellette, nézzük csak, a szomszédos esztergapadnál Petrák Peti még a tervét sem teljesíti. Ejnye, ejnye, Petrák Peti, lányok után jársz, a ponár fenekére nézel, kerülöd a gyárat, ki látott ilyet? Az eredmény persze az, hogy elúszik a terv ... Ebben a szellemben folytattam az írást: Matuskát megdicsértem, Pet- rákot atyai szeretettel rnegpi- rongattam. Valahányszor gombostűvel megszurkáltam Pet- rákot, a helyét Matuskán simogattam, hogy ne fájjon. Nagyszerű tárca kerekedett belőle. Befejezésül a helyzet magaslatára emelkedve, azt ajánlottam mindenkinek, hogy lépjen a Matuska útjára, s ugyanakkor óva intettem mindenkit Petrák követésétől, bár nem tagadtam annak lehetőségét sem, hogy ő is megjavulhat, sőt, a figyelmes olvasó rájöhetett, hogy Petrák megtérését holtbiztosra veszem. A szatírát elküldtem a szerkesztőnek. Másnap már csengett a telefon. — Te vagy az? — örvendezett az ismerősöm. — Drága ' barátom, gratulálhatunk egymásnak! — Tetszett a tárcám? — érdeklődtem. — Még nem olvastam — vágta rá a szerkesztő —, de járt a szerkesztőségünkben egy magas állású elvtárs, ő olvasta. Ha láttad volna, milyen nagyszerűen mulatott! Ez az, kedvesem, végre sikerült összehoznunk a dolgot! Én mindig tudtam, hogy ha mi ketten valamibe belevágjuk a fejszénket, a siker nem maradhat el! A jövő vasárnapi számban jön! Őszintén megörültem a hírnek. Azon nyomban írógéphez ültem, és belefogtam egy újabb tárcába, ezúttal falusi témát tűztem szatírám tollhegyére. Képzeljük csak el: kinn a határban lehajtott fejjel ringatóznak a szélben az érett kalászok, a röpke szellő lágyan borzolja az aranyszínű búzatengert... ámde a mezsgyén túl más kép fogad, aranykalászok helyett csene- vész, tengődő búzaszálak, fojtogatja a gyom és a gaz, a világ csúfjára és a gazda szégyenére. A tárca végén szatíraíróhoz méltó határozottsággal levontam a tanulságot, félreérthetetlenül megdicsértem az aranyló kalászokat, a gazra pedig háromszor is azt kiáltottam: abcug, le vele! Ä várt napon megjelent a Reggeli Vasárnap — a tárcám nélkül. Ügy látszik, nem fért bele, gondoltam magamban, és türelmesen vártam a jövő vasárnapig. A tárcámat azonban ekkor is hiába kerestem a lapban. Végre világosság gyűlt az agyamban: a tárcám olyan jó, hogy félretették az ünnepi számba. De elérkezett az ünnep is, eltelt még egy hét. és a tárcámnak híre sincsen. Elmentem a szerkesztőségbe, kétszer is felhívtam a rovatvezetőt, üzenetet hagytam a részére, három levelet megírtam, de ismerősömet, a derék szerkesztőt mintha a föld nyelte volna el. Végre sikerült elcsípnem a lépcsőn: elálltam az útját, hogy meg ne szökhessen. — Mi van a szatíránkkal? — kérdem türelmetlenül. — A mi szatíránkkal? — értetlenkedik. — Vagy úgy, a tárcácskádra gondolsz... Vasesztergályosokról szól vagy ilyesmiről, ugye ... Buzgón bólogatok. Ő megfogja a kabátom gombját, s pár percig úgy nézi, mintha még sohasem látott volna hozzá hasonlót. — Bizonyos körülmények merültek fel... — kezdi végre. — Micsoda körülmények? — Bonyolult körülmények. — Mélyen a szemembe néz, aztán gondterhelten megkérdi: — Figyelemmel kiséred te egyáltalán a szatíráról folyó vitákat...? — Hogyne kísérném figyelemmel — helyeslek lelkesen. — Mindenütt azt írják, hogy a szatíra úgy kell, mint a falat kenyér! — Hát igen — jegyzi meg kesernyésen, s hirtelen az az érzésem támad, hogy szavaimmal fájdalmat okoztam neki, sőt, becsületében sértettem meg. Egyszerre a vállamon egy hajszálat vesz észre: előbb nagy gonddal, de sajnos, eredménytelenül háromszor odafúj, majd a hajszálat óvatosan két ujja közé fogja, és mélabúsan a földre hul- lajtja. — Hát igen. Kelleni keli. De ha aztán kapsz egy kéziratot, próbáld csak leközölni, rajtad verik el a port. — Miért vernék el... —Ha szigorú,a-,hangja, .akkor pesszimista. Ha mértéktartó, akkor hiányzik belőle a konfliktus. Ha név szerint ki- pécézed a bitangokat, akkor rágalmazol. Ha nem nevezed őket nevükön, általánosítod a hibákat. Hát lehet így létem:? — És a szárnyaló szellemed? — érdeklődtem. — Hová lett a művészi bátorságod, állampolgári kötelességtudatod? Bánatosan a messzeségbe révedt és felsóhajtott. Aztán megkérdezte: — Verseket nem írsz? Versekre volna szükségem a Reggeli Vasárnapba. Például szerelmes versekre, mit szólsz hozzá? Köhintettem egyet. — A tárcámmal mi lesz? — Nem közöljük. Elolvasta egy magas állású elvtárs ... — És jót mulatott rajta, megdicsérte; vagy nem? Kedvtelenül »pillantott rám. — Nem kérlek, dehogyis, az más volt. Akiről én beszélek, az lepocskondiázta a sárga földig. Egyszóval, verset nem adsz? — Nem adok. Nem adok, elvtársak. Szatírát adok. Már nem figyelem a vitákat. Azt figyelem, mi történik a Motovillban és másutt. Nem lebegek kivont lángpal’ossal a dolgozószobámban, és nem pirongatom többé atyai szavakkal a sza- botálókat. De verset nem adok — az ördög vigyen, ha adnék. Egy sebész mondta: Ha fekély, legyen fekély. Ha vágni kell, vágjuk ki. De egy szemernyivel sem többet, csak annyit, amennyit kell. És egy porcikával sem kevesebbet. A szálkát ki kell piszkálni az ujjunk hegyéből, de nem szabad miatta levágni az egész kezet. S ami a fő: dolgozzunk tiszta késsel, hogy a páciens ne kapjon vérmérgezést. Verset nem adok, nem én! Ami a szatírát illeti, nemcsak a rossz esztergályosok feküsz- nek a begyemben, hanem az olyan szerkesztők is, akik csak úgy tudnak szerkeszteni, hogy előbb gondosan áttanulmányozzák a legújabb időjárásjelentést: merről fúj a szél. És akik szapora léptekkel elébe vágnak mindenkinek, csak előbb mondják meg pontosan, merre fussanak. Ballagtak a nyolcadikosok Erden
