Pest Megyei Hirlap, 1961. május (5. évfolyam, 102-126. szám)

1961-05-19 / 116. szám

ntST

MEGYEI

1961. MÁJUS 19, PÉNTEK

\ ^fhfl fMtkéfi, 0&

— Siessünk srácok, dörög az ég, pedig ezt a két sort még jó lenne ma végigkapálni!

A fenti felszólítás egy üs- tököstooglyájú, csupaszeplős „brigádvezető”, Balogh,. Kálmán szájából hangzik el. S ehhez nagy komolyan csípőre teszá a kezét, összehúzott szemmel vizsgálja a Zagyva feletti eget, pontosan úgy, mint ahogy az apjától látja.

Mert ez a brigádvezető, akárhogy is szeretné feltornászni éveinek csekély számát, mindössze 13 esztendős. S nem sokkal fiatalabb, vagy idősebb a többi sem, aki csalt fél szemmel sandít a fényképezőgépre, fél szemmel meg az élenjáró fehéringes férfit figyeli, az mit csinál „ilyen helyzetben”?

Az ilyen helyzet pedig az, hogy hírét véve

a szentlőrinckátai

ifjúság; termelőszövetkezetnek, meglátogattuk őket. Mikor látják, hogy a tanár úr megtörli a homlokát s sorban laparolázunk,- egyszeribe mint a méhraj, körülvesz bennünKitüntetés itt dolgozni, mert csak az jöhet, aki jó tanuló — mondja Horváth Irén hatodikos, kitűnő rendű brigádvezető.

két a sok gyerek. Copfos kislány áll hozzám a legközelebb, őt kérdem először, van-e kedve a beszélgetéshez?

— Van — rebegi fülig pirosán, szigorúan a földet vizslatva.

— Csakhogy így a beszélgetésből nem lesz semmi. Én sem a cipőm orrát nézem, hanem téged.

Bólogat buzgón, hogy úgy lesz. s tényleg az első mondat után ömlik a szó Horváth Irén hatodikos kitűnő tanuló szájából. Akár egy kis tudós, pontokba szedve kezdi a tsz-ük történetét.

— Tetszik tudni, azért Bolyai János a neve, mert az igazgató bácsi — Imre Sándor — nagyon szeret róla beszélni. Sokat mesél az életéről. Mikor meghallotta, hogy ezt a nevet választottuk, úgy örült.

— Én is brigádvezető vagyok — teszi hozzá ártatlan hencegéssel. Van egy füzetem, abba írok mindent, ki, hogyan, mennyit dolgozott. Aztán nehogy azt tessék hinni, gyerek- dolog ez. Olyan.

mintha igazi lenne.

Az ősszel volt az elszámolásunk. Mindenki háromezer forintot topott. meg az egész társaság repülni volt. Muris volt Lőrinckáta felülről, itt mentünk el felette!

— Ki. mire költötte azt a sok pénzt?

— Én két öltöny ruhát kaptam, mondja Balogh Karcsi. Punyi Piroska karórát akart venni, de csak olcsó volt a Népboltban, hát betette a pénzt a takarékba. Az valamennyi felsorolásból kitűnik, hogy a keresetük nagy részét magukra kelthették. S amíg lelkesen magyaráznak, akaratlanul Móricz Zsígmond kis cselédkóire gondolok, akiknek kommencióba kapott búzájától függött lesz-e kenyere az otthonmaradottaknak.

De térjünk vissza a jelenbe. Különben is a gyerekek nem engednek mélázni. Vaszil Márta és Vera öreg szövetkezetiek. Legalább is úgy érzik, azon az alapon, hogy az ő apjuk a nagynak, az „Uj Világ"-nak az elnöke. (Talán ezért, talán másért, de az Uj Világ becsületére mondva igen szépen segítik a gyerekeket. Ök adják a fogatokat, végzik a szántást-vetést.) A két copfos vígan mutogat.

— Tessék nézni, ebben a táblában már kél a kukorica. Négy holdat vetettünk az idén. Másfél holdon paradicsompaprikánk van, fél holdon a földieper, amelyet most kapálunk, a szélekre mindenütt tököt teszünk. A paradicsompaprikát benn neveltük az iskolában, melegágyakban.

— Juj, az csodajó volt tavaly, kuncog a kisebbik Va- szil-lány. — Éppen ott voltam, amikor a MÉK-töl eljött a felvásárló. Nem akart hinni a fülének, hogy már van érett paprikánk. Mi voltunk

a járásban az elsők,

a gyerekek. Mondta is, hogy csak az igeizgató úr felelősségére küldi ki érte a teherautót.

— Mindössze tavaly kezdtünk, három holddal és tizenkét gyerekkel — tájékoztat az iskola igazgatója. — A szülők nemigen vettek komolyan bennünket. Legyintettek, hogy ez csak gyerekjáték. Végeredményben az is. Játszva tanulják meg a gyerekek szeretni a földet, megbecsülni a paraszti mesterségét. Mert ezek már tudják, hogy a mezőgazdaság komoly tudomány. Idén viszont azzal jöttek hozzánk az asszonyok: az én gyermekem miért nem lehet tsz-tag?

— Ezek szerint ki lehet tag?

— Csakis a felsőtagozatosok, azok közül is a négyesötös tanulók. Ha a tanulmányi előmenetellel baj van, az azt jelenti, arra az időre búcsút kell mondani a Bolyainak. Ilyen válogatás után harminc gyerek vesz részt a munkában. Tavaly harminc- hatezer forintos nyereséggel zártunk. Idén úgy számítjuk. körülbelül ötven forintot fog érni a munkaegységünk. Szorgalomban, lelkesedésben sincs hiány. Itt van például a két ikerfiú, az Anti, meg a Bandi, Alig lehet egymástól megkülönböztetni őket, ezért Antibandinak hívjuk mindkettőt. Nyáron volt, már tartott a szünet, amikor egy hajnalon kiket látok kifelé ballagni a földre, mint őket. Kivallattam a fiúkat, mit keresnek ilyenkor az utcán, alig múlt valamivel három óra. Elmondták végül, mennek ki locsolni. Minden hajnalon hűségesen megjelentek, amíg kellett.

— Ha már itt tartunk a locsolásnál, írja meg, hátha segít valaki — kéri a búcsúzkodásnál Imre Sándor. — Van egy kitűnő Norton-kútunk, de nem használhatjuk, mert nincs hozzá tömlőnk. Körülbelül ötszáz méter hosszúságú kendercsőre lenne szükségünk, olyanra, amilyet a tűzoltók használnak.

Mi pedig kívánjunk kitűnő bizonyítványt minden egyes ifjú tsz-tagnak, a közösségnek pedig jó termést. Hadd menjenek az árából Szegedre, az ünnepi játékokra, hiszen megérdemlik és meg is keresik az árát.

(k. m.)

ELŐ HOLTTEST

Tolsztoj drámája a Nemzeti Színházban

Angol és dán ornitológusok érkeznek hazánkba

Júniusban angol és dán ornitológusok — madártani kutatók — érkeznek az IBUSZ útján hazánkba négyhetes tanulmányútra. Felkeresik a Velencei-tavat, a Vértes-hegységet és a Hortobágyot is, hogy tanulmányozzák hazánk sajátos madárvilágát. (MTI)

Anyeginnek ez a pár évtizeddel későbbi rokona, a céltalanságra még inkább rádöbbenő, és abból kiutat kereső Fjodor Alekszejevics Protászov felméri sorsát, felméri az életét, és felméri azt a helyet, amelyet ő ebben az életben, ebben a társadalomban elfoglal. Három út áll Fegya előtt. Vagy dolgozik, és karriert csinál — de ezzel csatk növeli maga körül a bűnt, a mocskot. Vagy fellázad — de ehhez nincs elég ereje. Vagy pedig elzüllik: a mulatásban, ivás’oan keres felejtést, megnyugvást, menedéket. Fegya az utolsó lehetőséget, a züllést választja. Ügy érzi, így szabadítja fel leginkább önmagát, önmaga és a társadalom folytogató szorításából. Ám ez a megoldás sem kielégítő számára. Mivel felesége, és régi közös barátjuk. Viktor Karenyin, jövendőbeli házasságának útjában áll, és visszariad a válóperi hercehurcáktól, mivel érzi, hogy élete ettől függetlenül is teljesen kiúttalan — előbb színlelt öngyilkosságot rendez, majd amikor csalása kiderülvén bíróság elé idézik, agyonlövi magát.

De a darab címét — Élő holttest — nemcsak a főhős Fegya színlelt öngyilkossága indokolja. Fegya már ez előtt a jelenet előtt is élő holttestként él társadalmában, és élő holttest szinte valamennyi szereplő.

Tolsztoj széles, epikus sodrású, ám második felétől drámaian izzó drámájában az a legnagyszerűbb, hogy az erkölcsi emberség magaslatait éppen Fegya, a gyönge és puha egyéniség hódítja meg. Mert Fegya alapjában véve gyönge. Nemcsak azért, mert nem tud lázadni. Azért is, mert értelmileg már idegennek tekintett féleségétől csak akkor tud érzelmileg is elszakadni, amikor egy új szerelem, a Másával való tiszta kapcsolata „ellensúlyozza" lelki hullámzását. És gyönge, mert a válóperi hercehurcák magáravállalása helyett a nagyobb lelkierőt, ám egyszerűbb megoldást választja, az öngyilkosságot. De gyönge arra is, hogy a ravaszt elhúzza. Ekkor keresi fel Mása. a cigánylány. ö menti meg Fegyát, ő terveli ki az

öngyilkosság látszatának módját — de Fegya Mása tiszta szerelméért sem képes arra, hogy célt keressen magának, hogy megpróbáljon emberré válni. Mindössze annyi erkölcsi ereje, negatív erkölcsi ereje van, hogy érintetlenül elhagyja a lányt (mekkora törést jelent ez Másának!) — de ezután teljesen elzüllik. S mikor egy éhenkórász zsaroló megtudja titkát, s feljelenti, a rendőrségen gyáván, önmaga tettének súlyától megijedve hazudik. Ám a vizsgálóbíró előtt a felgyülemlett keserűség, az igazság tudatának őrjítő nyomása, a sa- rokbaszorítottság érzésével keveredve, kirobbantja belőle a lázadót. Lázad — de lázadásával itt már elkésett. Itt már csak szépíthet a dolgon, de a társadalomdeformálta egyéniségét, sorsát már nem tudja a tiszta vágyaiban élő kerékvágásba billenteni. S a tolsztoji alakokra jellemző vezeklési vágytól vezetve — legalább volt felesége és Viktor Karenyin boldogságát ne dúlja fel — s önmaga kiúttalanságára végképp rádöbbenve húzza el annak a pisztolynak a ravaszát, amelyet egyik barátja csempészett be a törvényszékre.

Tolsztoj egyik utolsó műve — Németh László fordításában — az alkotóház méltó tolmácsolásában szólalt meg a volt Madách Színház épületében játszó Nemzeti Színház színpadán. Egy-két szereposztási melléfogástól eltekintve, Grigorij Konszkij, a Moszkvai Művész Színházból érkezett vendégrendező, kitűnő, szinte a szonettek zárt szépségével mérhető, gazdagon és ökonomikusán árnyalt előadást produkált. És nemcsak atmoszférát teremtett, nemcsak a heterogén színészgárdából kovácsolt együttest, hanem színházat szerető és értő pedagógusként, eddig nem ismert hangokat csalt ki a színészekből.

Elsősorban Bessenyeiből. Bessenyei Ferenc eddig Othel- lóként élt a köztudatban. A nagy indulatok, nagy érzelmi hullámzások lenyűgöző, robusztus erejű, széles gesztusokkal élő művésze, a próbákon teljesen más alkattá, egyéniséggé formálódott.

Olvanná, aki a lelke legmélyén rezdülő érzéseket szinte hangja és gesztusai mellőzésével is maradéktalanul kifejezi. Egész szerepében — ő, a cselekvő, erőtől duzzadó figurák megszemélyesítője — csak szenved, kínlódik, önmagát marcangolja, menekül a világ, de elsősorban önmaga elől — s ezt a végső fokon elégiái hangszerelésű, passzív emberi lényt, a színész teljes mértékben elénk varázsolja, új és új eszközte- len eszközöket talál, hogy a figurát tökéletesen kibontsa. Nagyszerű az öngyilkossági kísérlete, majd az igazi öngyilkosság utáni, halála előtti pillanatainak fájdalmas öröme, megbékélése. Hangját csak egyszer „ereszti neki”: amikor — késő lázadás! — összecsap a vizsgálóbíróval. De ez a kitörés is Fegya és nem Bessenyei Ferenc kitörése.

Az előadás másik nagy élménye Bara Margit Liza And- rejevna, a feleség szerepében. Őszintén, mesterkéltség nélkül tárja elénk az asszony szenvedéseit, vívódásait. Mondhatnók azt is, hogy pályája eddig még nem látott csúcsát érte el. Bitskey Tibor, a második férj, Viktor Karenyin szerepében lehig- gadtan, férfiasán kelti életre ezt a tiszta, becsületes, ám valahogy mégsem teljes értékű embert.

Kitűnő Ungvári László vizsgálóbírója, Balázs Samu Ar- bezkov hercege, Szakács Sándor festője, Bodonyi Béla orvosprofesszora, Tompa Sándor cigányvajdája. Törő- csik Mari hitelesen jut el a mellőzött szerelem sötét színeinek ábrázolásáig. A rendező keze Mása alakítójára, Csernus Mariannra is rányomta a bélyegét: színvonalán felüli alakítást produkált — bár néhol kissé merevnek _ éreztük játékát.

A kitűnő Ladomerszky Margit (gondoljunk csak a Hajnali tűzben nyújtott alakítására!) nem tud azonosulni szerepével. Ezt • a szerepet a Viktor anyját játszó Sivó Mária sokkal jobban eljátsz- hatta volna.

M. Kurilkó, szovjet tervező néhány zsúfolt képtől eltekintve remek játékteret biztosított a Nemzeti Színház szép előadásához.

Murányi József

CSUPÁN EGY ÓRA

hát látjuk, többen vetkőznek a parton, hogy fürödje- nek. Elkezd az asszony sikoltozni, jaj várjanak már, legalább addig ne ugorjának, míg becsukom az ablakot. Hát persze, akkor még mínusz körül volt a hőmérő.

Szobafestó’.mázoló vagyok. Amikor azonban akad egy kis, időm, usgyi, kifelé a vízre, elő a pecabotot, aztán itt ülök akár hajnalig.

De úgy látszik, nemcsak neki, másoknak is ez a legkedvesebb szórakozása. A part kis deszkamólókkal van megtűzdelve, távolról olyan, mintha a sült szalonna bevágott karaja lenne. Ezeknek a deszkalábaknak a végéhez törvényszerűen egy micisap- kás ember tartozik, kezében hosszú bot és mivel sem törődve bámulja a csillogó, apró meséket locsogó vizet. Hogy hal akad-e? Ki tudja. A horgászok tudvalevőleg igen szavahihető emberek.

— Úgy, hát nem hisz nekünk? Tessék idenézni. Itt a fénykép, az nem hazudik. Harminckét kilós harcsát fogtam én ezen a parton. Látja? Itt a falon kipreparálva a bagnártüskéje!

Valóban, a fal felér egy kis múzeummal. Csak éppen nagyobb a tarkaság. Szalmából font kínai emberke mellett békésen megfér egy pikáns francia levelezőlap, régi fegyverek, hatalmas szarvaskoponya, rejtett belső világítással, rengeteg cserépköcsög, tál, váza. Fenn a bejárat felett fődíszként hatalmas túzokfej. Két bajsza harciasán mered előre, üvegszeme bizalmatlanul néz ránk.

Pedig mi békés társaság vagyunk, különösen most, hogy mindnyájan egy hatalmas sonkával bajlódunk, miképpen vághatnánk belőle fegakkurá- tusabban egy szép szeletet. Mert jó itt a levegő, meghozza az étvágyat. Aztán, mikor már a poharak is kiürültek, látjuk ám, hogy a túzok is mintha a nyakát nyújtogatná felénk.

— Büszke vagyok rá — bök felfelé Kálmán bácsi a bicsak- kal, bár nem én lőttem. Ma már csak Apajpuszta környékén él ez a szép vadmadár, a magyar strucc. Kevés van belőle nagyon. Mem is szabad lőni, csak évente 15 darabot, azt is csak kakast. De milyen ravaszul lehet becserkészni! Hallgassák meg, én már láttam.

A \ atlasznak asszonyruhát kell ölteni, legjobb, ha a fejét is beköti kendővel. Aztán fel kell ülni az ökrösszekérre és úgy megkeresni a nyomát. Ló vagy autó nem jó. akkor nem lelni rá. Bizalmatlan nagyon, ami nem csoda, irtották. De talán ilyen szigorú védelmi rendszabályok mellett megakadályozzák a kipusztulását.

A szélesre tárt ablakon betáncol a napsugár. Külön meg lehet, számolni minden egyes szúnycglábat, amint ott zümmögnek, meg-megújuló ostromot indítva a háló ellen.

— Na, még ezt hallgassák meg a szigetünkről, aztán nem bánom, menjenek, ha már sürget az idő.

— Szóval, jött ide vendégségbe egy fiatal házaspár múltkoriéban, A házigazda átadta a kulcsot, megmutatott mindent, mi hol van és megígérte, szombaton jönnek ők is családostól. Addig érezzék jól magukat. Hét végén azzal fogadják, szép kis helyre hívtál minket, jóformán ki se mertünk mozdulni a házból. Tele van a sziget mindenféle gyanús népséggel, rongyos csavargóval.

— Itt-e? — csodálkozott a házigazda. — Erre magam is kíváncsi vagyok.

Azután leülték enni a lugasba. Jött egy ember, tényleg színehagyott nadrág, ing volt rajta, még szakadt is.

— Na látod, jönnek már.

— Leikeim. tudjátok ki ez? XY. festőművész.

Azután rendre jött olajos tréningruhában az Operaház szólistája, gatyában egy kiváló motorszerelő, meztéláb. kékfestő kötényben egy ráckevei tanítónő. Végül az ifjú pár írult-pirult és a házigazda jóvoltából napokig volt miről beszélnie. nevetnie a sziget bennszülötteinek, akik rendszeresen itt, töltik pihenőnapjaikat. mezítlábasan-rongyo- san egy nagy. vidám családot a'Vo'va.

Csupán egy óra volt a zöld, napfényes Kerekzátony-szige- ten. De egész nap úgy kísért emléke a város szürke kövei között, mint ahogy a gyermeket követ1' a jóízű álom.

Komáromi Magda

\ an egy kis idejük? — néz i ránk kérdően Pörge Kálmán í és nevéhez hasonló pörge i bajuszkáján sodorint egyet, í Mert ha van, átviszem ma- : gukat csónakkal az én pát- ; riámba.

; — Ott van a Kerekzátonyj szigeten — mutatja nyújtott ! karral. — Sokunk számára < a boldogság szigete. Ha oda j betesszük a lábunkat, minden ! baj a csónakban marad. Csak ! egy vékony csík, de választó- J vonal a mindennap és az ! ünnep között.

I Közben ott táncol csóna- I kunk azon a bizonyos váll asztóvonalon. Szemközt a szi- I get már tavaszi pompában | suttog, hívja vendégeit.

| — Na most szépen elsétá| lünk a Totó utcán a Lottó | körút sarkáig, s máris ott- | hon vagyunk.

I Nevetni kell, két lépés után ! olyan édes kis vikendház elé I érünk. Takaros drótkerítésre I igazi, komoly utcanévtáblát I erősítettek fel. Jobbról Totó I utca, balról Lottó körút. S | míg házigazdánk a kulccsal I bajlódik, máris megtudom a | fehér ház történetét. Alap- | ját totónyeremény vetette | meg, míg befejezéséhez lot- | tónyeremény járult hozzá. I Nem nagy összegekkel, mind- ; össze pár ezer forinttal, de | mindenesetre a tervezettnél \ előbb készülhetett el Pör- \ géék és minden vérbeli hor- \ gász igazi álma: takaros ház í a vízparton.

?

£ — Nekünk télen-nyáron jó

£ szórakozást ad ez a kis te- £ lek. Kijárunk, ahogy át le- £ hét kelni a Dunán. Jó mult- í kor, arpjkor kinn voltunk, ? rendezkedtünk, takarítottunk,