Pest Megyei Hirlap, 1961. május (5. évfolyam, 102-126. szám)

1961-05-14 / 112. szám

1981. MÁJUS 14, VASÁRNAP mar HEcrei sJCúrltm a a Az érdi minaret története Tisztes távolban követték az urak Lajos királyt, aki jámbor lován halvány ár­nyékként imbolygott előttük a sziklás úton, pedig csillogó páncél borította vézna testét. — Szolimán réme — mo­rogta kajánul bozontos sza­kálla közül a nádor és sisakja állkosarával a király felé bö­kött. A többiek halkan nevet­tek a durva tréfán. A nádor most visszatartotta lovát, megvárta, amíg melléje ) kapta fejét, majd egyszerre mind a négy lába megrogy- gyant. A szelíd állat élettele­nül terült el a köves úton. A hirtelen ott termett lová­szok alig tudták kiszabadíta­ni alóla a királyt. Lajos nehezen állt talpra ragyogó páncéljában. így, a a földön, még kisebbnek lát­szott, mint a magas nyereg­ben. Gyámoltalan, remegő gye­rek. Látása némi szánalmat keltett a nagyurakban, akik •&3&~h£*t-Lr __ érkeznek a többiek és foly­tatta a gúnyolódást. — Méltó helyen járunk... — mondta elég hangosan, de szavát, mielőtt elért volna a királyhoz, elmorzsolta a mö­göttük közeledő seregek dü­börgése. — Mondom, méltó helyről indulunk. Itt, a Tár­nok völgyében verte szét Attila apánk Róma behemót seregét. Azok alatt a halmok alatt százezer­nyi hún vitéz fekszik, de túl- nan kétszer annyi római. A mi hős ;t|runk most Attila út­ján vezeti a maga hunjait a szultán ellen. Most válik el, a törökvilág ostora lesz-e belőle. Hangosan nevetett minden­ki. Olyan hangosan, hogy a király is meghallotta és cso­dálkozva fordult hátra a nye­regben. Lova ebben á pilla­natban megbotlott, magasba CajOi —■'n. •*. különben engesztelhetetlenül gyűlölték, de gyilkos gyűlöle­tüket némiképp mérsékelte az, hogy ugyanúgy gyűlölték egymást is. — Rossz jel — suttogta a nádor és szorongva gondolt a jövőre. A lovászok futva hoztak új lovat a királynak, fölsegítették rá és most már valóban megindult konok el­lenségei élén — Mohács fe­lé... Villogó handzsárokkal, su­hogó korbácsokkal hajtották a, azpáhiko ösazeszíjazou fog, lyaikat a köves úton. Asszo­nyok, lányok, fiatal'és idő­sebb férfiak megtépázott, szo­morú csapata. A legtöbbnek véres rongy borította meggyö­tört testét Egyik fiatal job­bágyasszony halott csecsemőt babusgatott karjai között és FIGYELEM! Termelőszövetkezetek, háztáji és egyéni SZŐLŐTERMELŐK! A Pest—Szotnok megyei Állami Pincegazdaság meg­kezdte a borszőlő-, must- és borértékesítcsi szerződés kötéseket JÖL JÄR AZ, AKI LESZERZŐDIK, MERT MA. GAS SZERZŐDÉSES FELÁRBAN RÉSZESÜL lO százalék szeraááéses felár jár; Mg. tsz-eknek, tszrs-knek, egyszerűbb mezőgazdasági szövetkezeteknek, hegyközségeknek, ha termelésük 60 %- ánál kevesebbet adnak át szerződésük teljesítésére. Háztáji és egyéni termelőknek a szerződés alapján át­adott áruért. Mg. tsz-eknek, tszcs-knek, egyszerűbb mezőgazdasági szövetkezeteknek és hegyközségeknek 20 százalékos szerződéses felár jár az esetben, ha termésük 60—80%-át átadják az Állami Pincegazdaságnak. 30 százalékos szerződéses felár jár ha termésük több mint 80 %-át adják át a pincegazdasá­goknak a velük kötött szerződés alapján. SZERZŐDÉST LEHET KÖTNI bármilyen szőlőterületre, a területhez viszonyított ará­nyos szőlő-, must- és bormennyiségre a termelő által vá­lasztott átadási határidőre. KAMATMENTES ELŐLEGHEZ JUT. ami minden lekötött hazai fajtájú 135 kg borszőlő, vagy 100 1 must és bor után 200 Ft MINŐSÉGI ÉS FAJTATISZTASÁGI FELARAK a rendeletben meghatározott szőlő- és borfajták és mi­nőségek után. Részletes felvilágosítást ad a Pest—Szolnok megyei Ál­lami Pincegazdaság központja és pincészetei. Használd ki a kedvezményeket! Köss értékesítési szerződést! eszelősen suttogott hozzá. Eb­ben a poros, véres, topron­gyos csapatban talán szülő­anyja sem ismerte volna föl az ifjú Szapáry 'Pétert, Győr megye büszke alispánjának fiát, aki egy minapi csetepa­téban esett sebesülten a törö­kök fogságába. Éppen olyan rongyos volt, mint a többi, de a legvéresebb köztük. Mély sebeiből most is szivárgott még a vér és elkeveredve az út porával, sötéten száradt halvány arcára. Roskadozva vánszorgott társai között. Ha nem támogatják, elvágódik az úton. Néha kemény lándzsanyél csattant a hátán, de már alig érezte az ütés fájdalmát. Végre, a kanyaro­dénál, megálltak a lovas ka­tonák és rövid pihenőt adtak a foglyoknak. Nem emberség­ből, hanem azért, mert már csak ugrásnyira voltak Hamza bég érdi várától. Féltek, hogy a nagyúr nem találja elég értékesnek a holt­fáradt rabokat. A szerencsétlenek ott ros- kadtak földre, ahol éppen megálltak. Szapáry is ha­nyattdőlt az úton, mozdulat­lanul, lehunyt szemmel feküdt kis ideig, de aztán nagynehe- zen felült és körülnézett. Hirtelen különös érzés fog­ta el. Mintha járt volna már itt egyszer, nagyon régen, hosszú évekkel ezelőtt. Igen, igen, most már ráismer a helyre. Apját kísérte. Még apró le­gényke volt akkor, nem sok­kal előbb kapta törpe lovacs­káját, a Sárkányt, amelyik­nek a hátán olyan büszkén ügetett komoly arcú apja mel­lett. Igen. igen, pontosan em­lékezik!: • Bnfiälc if ffíéredék sziklának a tövében álltak meg és ott mesélte el apja, hogy innen indult Lajos király a mohácsi csatába, ahol elve­szett ő is, az ország is. Több mint százharminc esztendeje. Azóta éktelenkedik a félhold Buda falán és azóta nevezik Érdet, Árpád egyik híres nem­zetségének ősi fészkét Ham- zsabégnek, a németek Han- zelpek-nek, mivelhogy Buda eleste után egy Hamza nevű renegát lett ennek a szand­zsáknak az ura és az érdi várban ütött tanyát. Milyen furcsa, hogy most is egy Hamza bég az úr az érdi vár­ban. Hozzá viszik a foglyo­kat. Vajon mi lesz a sorsuk? KÍ9 patakocska csörgedezett az út mellett. A kísérő török lovasok parancsnoka nagyke­gyesen megengedte, hogy a ra­bok igyanak belőle és megáz­tassák kicsit sebeiket. Szapáry is a patakhoz vonszolta magát, letépett egy darabot köntösé­ből és megmártván, forrón lük­tető fej sebéhez nyomkodta. Kicsit felfrissült tőle. Ledör­gölte arcáról is a vért, majd sajgó hátát a parti sziklának támasztva meredt a sziklafalra, ahonnan Lajos Mohácsnak in­dult. — Hát nekem hol lesz a Mohácsom? — szakadt föl a melléből a sóhajtás. A törökök leszálltak a nye­regből és mohón falatoztak a fák árnyékában, de vad tekin­tetük állandóan a rabokon járt. — La ilaha ill Allah, va Mo- hammadun raszul Allah! — hangzott messziről, a minaret tornyáról a müezzin elnyújtott kiáltása, amellyel imára hívta az igazhitű muzulmánokat. Még messzebbről és nagyon halkan ijedt harangszó lopako­dott át a tikkadt csenden. Hamza bég a vár faláról néz­te, amint a szpáhik a vár ud­varába terelik a rabokat. Tud­ta, mert megüzente neki a bu­dai basa, hogy köztük van a fia­tal Szapáry is. Maga elé vezet­tette a rabot és gúnyosan vé­gignézett rajta. — Te lennél az a híres vitéz — szólt rá —, f ki olyan het- venkedve fogadkoztál, hogy •bé'’csal űzöd k; Mohammed kutyáit erről a földről? Hát most majd megtudod, hogy mi­lyenek Mohammed kutyái. Vi­gyétek! — kiáltott a fegyvere­sekre. Durva kezek ragadták meg és hurcolták végig a várudva­ron, majd belökték a mély pincébe, ahol százával seny- vedtek már a régebbi rabok. Négy borzalmas esztendő kö­vetkezett ezután. Minden fo­gollyal kegyetlenül bántak a rabtartók. A fiatal lányokat, a szemrevaló szüzeket Törökor­szágba szállították, az ottani basák háremeibe, a férfiakat és az asszonyokat kemény mun­kára fogták. Követ hord attak velük a várépítéshez, vagy puszta kézzel kellett megmű­velniük a sziklás földet, amely a pogánynak termett másfél század óta. De a legkegyetle- nebbül Szapáry Pétert gyötör­ték. Hamza bég többször ekébe fogatta és úgy szántatott vele. Kínló­dását gyönyörködve nézte és amikor már a vér csurgott a szerencsétlen feltört vállából, gúnyosan kiáltotta: — így lettél kutyája Moham­med kutyáinak! Szapáry Péter szó nélkül tűr­te a sok szenvedést. Tudta, hogy nem szabad összeroskad- nia, mert akkor vége. Ki kell tartania a legvégsőkig, még akkor is, ha már csak valami csodában bízhat. És a csoda négy borzalmas év után elkövetkezett. Hamza bég kiadta agyonkínzott fog­lyát cserébe egy fogságba ke­rült török bégért. Szabadulása után hamarosan összeszedte magát, majd egyi­ke lett azoknak, akik a legna­gyobb. buzgalommal ..munkál­kodtak a fölszabadító hadjárat megszervezésén. Amikor aztán Lotharingiai Károly vezetésé­vel végre megindultak a fel­szabadító hadműveletek, 1686- ban, a Buda felé előrenyomuló hadak elfoglalták Érdét is, és elfogták annak urát, Hamza béget. Lotharingiai Károly a foglyot Szapáry Péterhez küld­te. A bég leszámolt az életével. Biztos volt benne, hogy egyko­EEHHR '■. M .. . >>ík1Ísíͧ»8Í8 Levetette a még mindig re­megő bég bilincseit, majd hoz­zálépett, megölelte és férfia­sán megrázta kezét A török térdre roskadt, zo­kogva, el-elcsukló hangon árulta el, hogy a nem várt ke­gyelemnek már nem veheti hasznát, mert számítva a meg­érdemelt halálra, lenyelte a talizmánjába rejtett halálos mérget — Néhány perc múlva ha­lott leszek — mondta —. de most. már, boldogan halok meg. mert megvilágosodott az elméim, és-tudom, hogy a mi útunk a hamis út. Az Igaz úton ti jártok. Egyetlen kívánsá­gom van: a ti igaz hitetekben szeretnék meghalni. Így is halt meg Érd utolsó török bégje, akinek emlékét ma is elevenen őrzik az egy­kori vár szétszóródott kövei, valamint az a karcsú minaret is, amely magasan kiemel­kedve az apró érdi lakóházak ri foglya most kegyetlen bosz- szút áll rajta. Halottsápadtan, minden ízében remegve állt meg előtte. LegnagyobD megle­petésére azonban Szapáry min­den harag nélkül,.szelíden szólt hozzá. —: Mi emberek vagyunk, nem pedig vérszomjas vadál­latok — mondta a hagyomány szerint —, akik még legkegyet­lenebb ellenségeinket is szeret­jük, mert tudjuk, hogy téves úton járnak. Meghagyom az életedet és visszaadom a szabadságo­dat. Menj vissza a hazádba bé­kességgel, szabad vagy! fölé, egyik legérdekesebb mű­emléke az országnak. Hogy pontosan mikor épült, nem tudni. Evlia Cselebi, a világjáró török krónikairó Í663-ban járt Érden, akkor még nem volt meg a mina­ret, viszont a dzsámi — a na­gyobb török templomoknak volt ez a neve, a kisebbeket mecsetnek hívták —, szerepel Evlia Cselebi leírásában. Vi­szont 1684-ben már állt. így kétségtelen, hogy az utolsó Hamza bég építtette, 1663 és 1684 között, Allah dicsősé­gére. ‘ Legfelső része eltűnt, azzal az erkéllyel együtt, amelyről a müezzin kiáltozta naponta négyszer az „ezán”-t, az ima órájának elórkezését, de a négyzetes talpon álló, tizen­két szögletű toronynak körül­belül tizenöt méter magas ré­sze ma is szilárdan áll. Mes­terei gondosan rakhatták ösz- sze faragott terméskövekből, közel 300 évvel ezelőtt. Még az sem ártott meg neki, hogy az utolsó századokban roman­tikus búvóhelye volt az érdi gyerekeknek, akik szakadat­lanul f u tfrároztak: • a- ■ -karcsú ■ torony belsejében fölvezető csigalépcsőn. Az érdi minaret nemcsak a játszadozó gyerekek pajkos rongáló hajlamát bírta ki, de megbirkózott az elég gyako­ri árvizekkel, amelyek körü­lötte nem egyszer úgyszól­ván az egész falut elsöpörték. Az utolsó az 1838-i volt, amely Pestet is rombadöntötte. De a csonka minaret sér­tetlen maradt. Műemléki je­lentőségére csak a múlt szá­zad végefelé figyeltek föl né- hányan, megállapítva, hogy ezenkívül az országban még csak két minaret maradt meg a törökvilágból, a pécsi meg az egri, pedig a törökök más­fél évszázadig tartó uralmuk alatt valósággal minaretek­kel ültettek tele minden ha­talmukra került várost és fa­lut. Éppen ezért mozgalmat kezdtek megóvásáért. Az ak­kori korszak urainak azon­ban nem sok érzékük volt az ilyesmire, a ritka műemlék megmentéséért semmi sem történt. Utoljára Mesterházy Jenő, a neves műtörténész hívta föl rá a figyelmet, 1936-ban meg­jelent munkájában, megírva, hogy az országot visszafogla­ló keresztény csapatok, vala­mint a különböző szerzetes- rendek az összes török temp­lomokat kegyetlenül lerom­bolták, örök kárára a művé­szeteknek. „Ha azonban a kö­zeli Érdre kirándulunk — írja — ott még láthatunk egy pompás kis minaretet, amely- ivei azonban senki sem tö­rődik, és így az is pusztu­lásra van ítélve.’“ A második világháború után a község új vezetősége volt az első hatóság, amelynek gon­doskodása kiterjedt erre a becses műemlékre is. Anyagi ereje nem volt ugyan a már omladozó minaret helyreállí­tásához, de hogy a további rongálástól megmentse, vas­kerítéssel vette körül. így az­óta csak a szelek szaggatják, de a játszadozó gyerekek nem férnek hozzá. Azóta békességben áll a csonka minaret, komolyan te­kint szét az öreg falu apró házai fölött, tövében arany­sárga kislibák tipegnek, és körülötte Hamza bég legendá­ja lebeg. Magyar László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents