Pest Megyei Hirlap, 1961. március (5. évfolyam, 51-77. szám)

1961-03-05 / 55. szám

pest MFGYLt íwlai* Iflßl március 5 VASÁRNAP a ki keres, az talál is — Sí mondja a régi szólás­mondás. Egy másik viszont — nyilván sok-sok megfigye­lésből leszűrt tapasztalás alapján — azt a bölcsességet hirdeti meg. hogy a „vak tyúk is talál szemet”. Erre az alább következő versre két bölcsesség véletlen összeölel- kezése folytán bukkantam. Keresni ugyan kerestem va­lamit, de nem ezt ■ a verset, hiszen létezéséről halvány sejtelmem sem volt. Jó néhány évtizede hever könyvszekrényem legsötétebb zugában egy kis, aram.r met­szésű, bíborkötésű könyv: Lisznyay Kálmánnak, a sza­badságharc utáni évek egyik népszerű, de azóta alaposan elfelejtett poétájának Üj pa­lócdalok símű, 1858-ban ki­adott kötete. Őszintén szól­va, nem igen forgattam. Azért vettem meg annak idején, mert az öreg antikvárius fil­lérekért adta ide, meg talán azért, hogy legyen meg ez is. Valami más után bolygattam meg a szekrény alját és hogy ez akadt a kezembe, lapozgatni kezdtem benne és elolvas­tam egyik-másik strófát, a „Löszt Ferencnek, zongoraki­rály és zeneköltőnek’’ ajánlott versek gyűjteményéből. Ami­kor lapozgatás közben elju­tottam a könyv feléig, meg­lepetve láttam, hogy a 160. oldaltól kezdve már nem Lisznyay lantja peng a lapok­ról hanem „Gyarmati és Kékkői gróf Balassa Bálint török fogságban fogant bör­töndalai” muzsikálnak. Mot­tójuk is van, és így szól: Ezeket irám A tenger partján. Óceán mellett, Kilencvenegyet, Mikor jegyzettek Másfélezer felett. Balassa Bálint Eszemágában sincs, hogy megbántsam derék Lisznyay Kálmán emlékezetét, neki is megvolt a maga szerepe a magyar litteratúrában. de kisebb igényű rigmusai után rab Balassa Bálint keserű strófáit úgy szürcsöltejn, olyan áhítattal, ahogyan a legnemesebb tokaji aszút il­lik. Rab vagyok, rab vagyok! Török császár rabja: Folyj szívem sebére. Lelkem fényes vére. Könnyeim patakja! T öbb mint száz szép, pi­ros keretbe foglalt oldalt böngésztem már egyre na­gyobb gyanakvással keresztül, amikor újabb meglepetésként egy olyan vershez jutottam el. amelynek strófáiban — legalábbis azt hittem — a nagy szenvedélyű végvári vi­téz keserves jókedve kurjant föl. Ide másolom az egész verset, úgy, ahogyan azt a „Lisznyay-kötetben” talál­tam. Szüreti dal A pilisi szőlőhegyen, Vigadok én keservesen! Mint a harmat a virágba. Könnyem hull a tett pohárba. Olyan jut eszembe, melyre Nem elég a teringette. Hejhuj! pajtás, az én orcám Felhők közt égő szivárvány. — Ebben a kis vityillóban Olyan édes barátság van. Iszogatunk hathatósan. Mulatozunk kurjantósan. Jó pajtás borul szívemre, S titkos édes keservemre. Hét cigány az ajtó megett. Nótát reszel torma helyett. Nem voltam én itten soha, Még sem vágyom most sehova, Mégis olyan otthon vagyok, A telkemből itt is hagyok: Rásóhajtom a tőkére. Olvadjon a gyökerébe: Hejhuj! talán a bor tőle Tüzesebb lesz esztendőre. A pilisi szőlőhegyen, Szintúgy nyargal az én kedvem: Ez a szilaj tüzes csikó. Hiába mondom neki. hó! Neki rúg a búbánatnak, A szomorú éjnek, napnak. S elszáguld az ős időbe. Onnan mea a jövendőbe: Hivphopp! hetedhétországra. Mint szent László paripája! Nem tehetek róla. az első, megilletődött pillanatokban, mintha Balassa Bálint pilisi nótájából a Dunakanyar egy másik szüreti nótájának. Vö­rösmarty Mihály kereken kétszázötven évvel később. 1842-ben felzengő Fóti dalá­nak néhány akkordját is ki­hallottam volna. MAGYAR LÁSZLÓ: A PILISI SZŐLŐHEGYEN.. L’z a misztikus pedig furcsa kapcsolat gondolatot súgott a fülembe: szép mun­ka lenne fölkutatni, össze­gyűjteni azokat a régi és új verseket, amelyekben a mi Dunakanyarunk megejtő szép­sége tündöklik. A magyar lí­ra pompázatos virágoskertjé­ben bőven akad ilyen, a táj páratlan szépsége hosszú szá­zadokon át a legszebb dalla­mokat csalta le költőink lant­jának húrjairól. Hirtelen eszembe is jutt néhány: pél­dául Juhász Gyula Váci szeptembere Ady Endre Szent Margit legendája. Arany Já­nos Pázmány lovagja, Kisfa­ludy Sándor Dobozy Mihálya. Milyen felségesen szép al­bum kerekedne ki belőlük, a Dunakanyar versekben tündöklő szépségeiből. Még illusztráció is kerülne hoz­zájuk bőven, hiszen Pázmány lovag visegrádi kalandját Zichy Mihály grafitja rög­zítette papírra, a fóti szüre­tet pedig Linek Lajosé. Számomra más szenzációt is jelentett ez a vers. Fülem kölyökkorom óta őrzi egy ré­gi népdal tréfás szövegét és dallamát: Megüzentem a fenének. Egye meg a szeretőmet. Ne úgy egye mint az almát. Reszelje meg. mint a tormát. Nem tudom, benne van-e ez a nóta valamelyik népdal- gyűjteményünkben, de azt ol­vasva a vers címe alatt, hogy a Szüreti dal a „megüzentem a f... stb.” nótájára készült, a múlt század kényeskedő il­lemszabálya szerint szemér- metesen megpontozott „. ■ f”- ben a fenét sejtem. Mivel pe­dig a versforma, az „ősi nyol­cas” is azonos, lehet, hogy költője erre a nótára énekel­te szüreti dalát a pilisi sző­lőhegyen, mert hiszen ebben is szó esik tormáról, meg böngésztem az állítólagos Ba- lassa-rigmusok között egy­re jobban megbizonyosod­tam: nem Balassa Bálint hangja csendül ki belőlük. Nem feszül bennük a féktelen szenvedélyű végvári vitéz ro­bosztus ereje. A hasonlatok szürkék, laposak és erőlte­tettek, az érzések hamisak, csináltak. És a nyelvezete■ Halvány nyoma sincs benne annak a mélyzöngésű mu­zsikának. amely négy évszá­zad óta sem vesztett semmit gyönyörűségéből! Hát nem. ezeket a verse­ket nem Balassa Bálint írta! Ezek a versek nem a XVI. században születtek, hanem egy sokkal későbbi, egy „pu­haságra serényebb” korban — hogy most meg Vörös­marty igéiével éljek. —, jóval Balassa, Csokonai Vitéz Mi­hály és Vörösmarty után, sőt. még Petőfi után is. így jutottam el a szabad­ságharc letiprását követő fe­kete évekbe, a bosszú és az elnyomatás korába, amely, mint a pincelevegő a penész- gombának. az epigónoknak kedvezett. Balassa, Csokonai, Petőfi alakja már a halhatat­lanság messzeségében tűnt el. de a megfélemlített társada­lom olthatatlan szomjúságot érzett az elnémított igékre, és végtelen bánatában re­ménykedő örömmel fogadott minden hangot, amely az el­tűnt óriásokra emlékeztette. Még az epigónok az utánzók hangját is. Nagy lelki pusz­taság volt akkor a letarolt ország, és szabadon burján­zott benne az epigónizmus. Az első epigón pedig — bár benne szunnyadt ' némi tehet­ség — éppen Lisznyay Kál­mán volt. aki Petőfi hang­ját imitálta fűzfasípján. Nagy volt kezdetben a sikere. Ügy látszik, később már Petőfi­vel sem elégedett meg. ravasz módon megszólaltatta Ba­lassa Bálintot is. „Balassa Bá­lint börtöndalai"-val egészít­ve ki kötetét. A közönség nyilván ezeket a gyámolta­lan utánzatokat is örömmel fogadta. Az irodalomtörténet külön­ben ismer Lisznyaiénál na­gyobb szabású hamisításokat is. A leghíresebb talán Mac- pherson angol költőé, aki saját verseivel hiába kopog­tatott a halhatatlanság ka­puján. de amikor a XVIll. század második felében az­zal jelentkezett, hogy Skó­ciában összegyűjtötte és le­fordította angolra Ossian. a legendás bárd balladáit, egy- csapásra meghódította velük az egész világot. Jó másfél századon át nem derült ki a zseniál\s hamisítás. Ossidnnál nagyobb hatása ■ talán soha, senkinek nem volt az egész világ költészetére. Petőfi és Arany is hódolt nagysága előtt. Csak a századforduló tájékán sütötték ki a kutatók, hogy Macpherson saját költe­ményeit adta ki Ossian-dalok- ként de ezek a versek így is a világirodalom értékes gyöngyszemei maradtak. A magyar irodalomtörté­net is számontart hasonló hamisítást, mégpedig Thaly Kálmánét akinek örökszép kurucdalai úgy szívódtak fel és élnek ma is a közönség tu­datában, mint a. kurucvüág népköltészetének igazi reme­kei. Lisznyai Kálmán Balassa- dalairól ilyesmi nem mond­ható, ha imitt-amott van is nyoma strófái között némi ta­lentumnak. A pilisi nótának azért AÍ mindenképpen örülök, mert ha nem is Balassa Bá­lint hősbaritonján zengett el, csak Lisznyai Kálmán imi­tálta. belőle sarjadt ki a gon­dolat: szedjük össze a régi és új költők verseit ame­lyekben a Dunakanyar szép­sége tündöklik. reszelésről. Ha így van. ak-í kor ez az én nótám még a J Szüreti dalnál is öregebb, ésí ha valóban maga Balassa Bá­lint lenne a költője, félezer esztendősnél is régebbi. Ősi virágének a javából. Semmi lehetetlen nincs benne, hogy eszeveszett jókedvükben fél- * ezer esztendővel ennekelötie | is így kurjantgathattak a | mindig könnyen búsuló ma - J gyarok, hiszen Bálint vitéz * egyik késői utódával. Juhász Gyulával szólva,, „búsulásra volt itt mindig ok”. Véres századokon át rettenetes sze­retőnk volt török is, német is, tormaként való elfo­gyasztásukra eleink méltán biztatgathatták a fenét. / gv okoskodom magam-: ban, amíg Balassa Bá-i Untot véltem a pilisi szüreti énekesének, de ahogy további ^\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\^^^ MERENGES NEVENA SZTEFANOVA: Szonett a magzatomhoz Egyek vagyunk mi, oszthatatlanul, a vágyunk, álmunk mind együtt lobog. Még bennem élsz, ott bújsz meg szótlanul, kicsiny szíved, még méhemben dobog, de hogy milyen vagy, mégse tudhatom, nem ismerem szád, szemed, homlokod s nem tudhatom: a sok előd. rokon, kis fürge testedben mit is hagyott? A végtelenből jődögélsz felém, hogy mily korokból, azt se tudhatom, de egyre izgat, bánt a gondolat: hogy mind, mi benned összetett anyag, abból vajon majd kifaraghatom, hogy új ember légy, jellem és egyén? CSUKA ZOLTÁN fordítás* András Endre: Szánthő Imre rajza Levél — palackposta helyett Te vagy a címzett, bármi a neved, bárhol a hazád, bármikor is éltél: csak téged illet ez az üzenet. Voltál már Anna, Júlia és Flóra és Lilla is. Most megint Anna vagy, s hogy mi leszel, az ég megmondhatója Mégis hozzád írom e levelet, mert benned egyesül a múlt s jövendő, te lángolod be fénnyel az eget, te vonsz redőt hódolód homlokára, s ha vágya hajtja égbe száll ani, el sosem ér, nem bírja gyönge szárnya. Mint vezér, ki az ostromló sereg élén áll s vakon hisz a győzelemben, konok daccal szegem fel fejemet és megfúvatom mind a harsonákat, a csillagok kihúnynak reszketeg ... Ámor, segítsd a bátor katonákat! |XXXXXXXXXXXV^XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX\XXXXXXXXXXXXXXXXNNXXXXXXXXXXXXXXX\XXXX\XXXXXXXXXXXXXXXXX\XXXXXXXVXXXNNXXXXXXXXXXXXXNXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXVXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXVXXXXXXXXXXXXXXXXXXX Mészáros Ottó s A PILLANAT kor a News Force interjút ké­szített vele, s fényképét az el­ső oldalon hozta, mint előző , héten a katonaságtól leszerelt Elvis Presleyét, maga val­lott keserűségéről: — Minden amerikai állam­polgárnak kötelessége, hogy többet és többet áldozzon — békéje és biztonsága érdeké­ben. A nukleáris fegyver az egyetlen, ami Amerika bizton­ságát szavatolja. Sokan ezt nem értik meg. Ezért vagyok keserű, szomorú ember! Henry Dain felesége har­mincéves és nagyon szép volt. Nagyon szép és buta, mint a szép amerikai nők általában. Szerencsére nem ütötte külö­nösebben bele az orrát -érje dolgaiba, imádta a két gyere­ket, minden második nap be- kocsizott a városba, a kozmeti. kushoz, s remekül táncolt, amikor valamelyik tiszt villá­jában party volt. Ennyi lenne Henry Dain éle­te. De Dain ezredes élete ennél sokkal több az emberek szá­mára. Dain ezredes a pokol parancsnoka. Igaz. ő csak a bombákat gyártatja le. Hogy azt esetleg ledobják? Az már nem az ő dolga. Henry Dain — csak tüdős, csak kutató. Colonell Dain a gyermekei­nél jobban csak a bombáit szerette. Olykor, a szokott el. lenőrző útjára, ünnepélyesen készült. Szemlét tartott. Bom­bák. Erő. Városok rommáte- vője. Emberek százezreinek pillanatok alatt ható gyilko­sa. Bombák. A beton néma és hideg. Ha nem, az ilyen szemléken ordí­tott és pirult volna. De így szürke, fallá öntött testével csak hallgatott. És őrizte a célt, amiért Hen­ry Dain, a többiek, a telep létezett: a bombát. □ — Henry! — No? — Beckerék holnap este... — Nem megyek sehová! — Meg sem várod, mit akarok. — Tudom: megint elmenni. És leinni magad. — Szegyeid magad! — Annyit iszol, hogy öt férfi sem! — Na és? — Arra nem gondolsz ... — Semmire nem gondolok! Nem érdekelsz! Rohanj a bombáidhoz! Szerelmeskedj azokkal — engem pedig hagyj inni. □ Mrs. Dain fentiek szerint nem is volt annyira buta. De mit csináljon két gyerekkel? Henrvt nem szerette. Jó állá­sa volt. nagy jövő* Jósoltak ne­ki. hozzáment. Most már míi'doey T"dta, hogy Henry mit csinál. És ezért ivott. Dain gépember volt, aki nem ismerte a félelmet, a szá­nalmat sem. Semmit. Szeret­te a gyermekeit, mert az így szokás. Szerette a jó táncze­nét, és az itallal sem volt rossz viszonyban. Ennyi szá­mára elég. Olykor vett a feleségének egy csokor virágot is. □ Colonell Dain örült annak, hogy péntek van, vége a hét­nek. Két nap, nyugodtan, ott­hon. Bezárkózik és olvas. Kö­tetnyi szakfolyóirat várta. Két nap alatt átnézi. Nagyon ér­dekes tanulmány van az egyikben valami Roszovszikij- tól. Orosz. De érti a dolgát, pedig csak belekukkantott az anyagba. Vajon Roszovszkij hánjí bombát csinált? Hátrafordult egy szivarért. Mrs. Dain harmincéves lé­tére szinte szűz volt. A pa­rancsnok felesége nem kezdhet ki senkivel, vele sem mernek kikezdeni. Számára csak a férje marad. Henry. O, mint­ha nem is lenne. A bombák! Micsoda unalom ezen a te­lepen! Ha bármit látni akar, ha a többiek ostoba képe he­lyett emberi arcokat akar lát­ni, akkor be kell kocsiznia a városba. Harmincöt perc., még szerencse, hogy remek az út. A két gyereket ellátja a ne­velőnő. A konyhát és a taka­rítást a lány. Neki semmi sem marad. Az unalom. Lánykorában mindig arról álmodott, hogy egyszer, igen, egyszer majd már nem kell dolgoznia. Apjáék mellett kellett. Most nem kell. És mégis: akkor volt a jobb. Olvasni utált. A zenét sem szerette. Egyedül a televíziót. Ha már végképp nem bírta, akkor hat órát is ott ült előtte. De rájött, hogy majdnem min­den műsor egyforma. És azt is unni kezdte. □ — Asszonyom! — Igen. — A kis Henry nagyon ne­hezen halad... — A maga dolga, hogy jól haladjon. Ezért fizetjük. Tud­ja. hogy imádom a gyerekei­met. de mit csináljak? Én ta­nuljak velük? — Nem, de gondolom, ha beszélne... — Mit beszéljek velük? Gondolja, hogy komolyan vesznek? — Asszonyom ... — Jaj. hagyjon, hagyjon, menjen ki. □ Amikor a nevelőnő kiment, gyorsan a bárszekrényhez sie­tett, s á gines üvegből, csak ügy. nagyot kortyolt. Az ital melengetőén égette végig a torkát, a beleit, s valamennyi­re csillapította a benne re­megő idegességet. Mert Mrs, Dain amennyire szerette az i * ÁPUILY LAJOS: Fácánkakasomhoz A hullt lomb bokraid tövére gyűl, eltűnt tanyáid rejtő zöldje rég. Hótlan tájat borít a fátylas ég, k barna szinnel szürke szín vegyül. A szomszédban lappangsz egyedül, ■i ha kisétálsz, sokszín-gyönyörűség, megélénkül a nagybeteg vidék s a fák tavaszról álmodnak körül. VJiért húzódtál házunkhoz, titok. Oe jó ereznem: lélek van közel. Rekedt kamasz-hangon jelentkezel, hi. reggé! ajtót, ablakot nyitok. A nyár, mely mély h araszt alatt pihen, völgyünknek testált drága ékszerül. S a nap, ha néha fátylat bont, örül, hogy megragyoghat még színeiden. Éppen oldalt fordult, hogy * a szivartartóból kivegyen egy vastag, sárga havannát. A tükör előtt állt, elégedet­ten szemlélte a tojáshéj színű kosztümöt, amit mintha a tes­tére öntöttek volna. A mikroszkóp fölé hajolt. Az izotóppal besugárzott táp­talajon „megőrültek” a bak­tériumok. © í Colonell Dain három éve ! parancsnoka a kísérleti telep- i nek. Akkor léptették elő ez- : redessé, s azóta itt rothad eb- | ben a sivatagban, ebben az át- | kozott pokolban, ahová — sa­rját szavaival élve — csak egy : őrült teheti be önszántából a i lábát. ! Henry Dain fiatal volt, de í megszállottja a nukleáris fegy- í verőknek. E megszállottság- : nak köszönhette, hogy har- í mincöt éves korára ezredes, a j legnagyobb kísérleti telep pa- ! rancsnoka, s elismert szakte- ! kintély lett. í Henry Dain mindezek elle- ! nére keserű ember volt. Ami-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents