Pest Megyei Hirlap, 1960. november (4. évfolyam, 258-282. szám)

1960-11-20 / 274. szám

Mir HEGYEI & I960. NOVEMBER 20. VASÁRNAP Ivan Goran Kovacic: AZ ELET ARA % F ranica nehéz álomból éb­redt, a hajnali harangszó után felöltözött, fejére tette kalapját, s leereszkedett a csűrhöz támasztott létrán. Az ökröknek tengeriszárat, a bor­júknak sarját vetett, még egyszer erősen elhatározta, hogy most már aztán végez az élettel, s Isten bocsássa meg, de mindent pokolra küld. S mindennek oka az az ezerbankós, csak azt ne te­remtette volna az Úristen! Vá- ■ sárra küldték az ősszel, adja el az ökröket, s hónapok óta csak ezen töpreng éjszakán­ként, számtalanszor újra át­éli mindazt, ami akkor tör­tént. mikor a kövér kereske­dőtől megkapta a pénzt, jól tudja, sehová se indult. Úgy emlékszik, mintha ma történt volna: három darab ezresban­kó volt, körülötte mindany- ■nyian csudélkoztak a jó vá­sáron, név szerint föl tudná sorolni őket. Hanem aztán bement a városvégi kocsmába üres asztalhoz, s fél liter bort rendelt. Egy kis kenyeret és egy darab szalonnát evett. Az­tán aprópénzzel kifizette a bort, vállára vetette tarisznyá­ját, botjával megtámasztotta csámpás lábát, s tapogatta a belső zsebébe rejtett pénztár­cát. A ház előtt a gazda kis­lánya fogqdta. — Bácsi! Fra- nica bácsi, hát az ökreink hol vannak? Talán elvesztetted Bimbót meg a Rózsát? — El­adtam, gyönyörűségem, pén­zért eladtam, már hogy vesz­tettem volna el? — Hát ne­kem vásároltál -cukrot?! — Nem vásároltam, báránykám, hogy vásároltam volna? Meg­halt a cukorkacsináló! — Az­tán bement a házba, s odaállt vidáman a gazdasszony elé: — Dicsértessék a Jézus Krisz­tus, Manda húgám! Megjöt­tem a vásárból! — Mindörök­ké, ámen! Hát eladtad az ök­röket? Eladtad/ No, fiola. Istennek! S mennyit kaptál?— Háromezret! — Hát szép, Franica, nagyon szép! Most aztán kifizetheti a gazda az adósságot, s majd találunk más ökröcskét. — Itt a pénz, hugám, számold meg! — A gazdasszony meg kézbe vette az első ezrest, jól megforgat­ta, nem hamis-e, aztán a má­sikat kezdte nézegetni... Hát a harmadik hol van, Franica?! — Fölugrott Frani­ca, kiforgatta a zsebeit, ki­fordította a pénztárcát, ide- oda topogott hosszú lábain, a gazdasszony meg bőgni kez­dett: — Jaj, jaj, Frane, te boldogtalan nyomorult! Mit tettél a harmadik ezressel? Most aztán tönkrejuttattál bennünket! — összeszaladtak a szomszédok is, kiforgatták Franica zsebeit, s miközben a pénzt keresték, megtollazták, megbúbolták, mint valami tyúkot. Odaszaladt a gazda is, ő is rávetette magát a szol­gára ... Másnap aztán ki­dobolták a faluban, hogy a „becsületes megtaláló” száz dinár jutalmat kap, az asz- szonyok sűrűn mondták a Mi- atyánkot Szent Antal előtt, sőt még Franica is letérdelt a szobornál. De pénznek se híre, se hamva ... É i j jel-nappal rágták, pisz­kálták a szolgát, megke­serítették az ételét, italát, ebédjét, vacsoráját. Franica meg sápadozott, fonnyadozott, míg egyszer csak torkig nem volt támadóival, s rájuk ri- pakodott: — Elvesztettem, hát elvesztettem, mit rohantok rám, mint a darazsak a med­vére! Fiát jó, elvesztettem az ezrest, de meg is kerestem, harminc esztendős szolgála­tomban még csak egy lyu­kas babszemet se kaptam! Számoljatok csak egy utána, tiszta sor az! De megunta a piszkálgatáso- kat, mikor a busa állatok mö­gé állt, szegény ökrök mö­gé, s pattogtatta az ostort, miközben a gyönge párák a porban erőlködtek palájuk­kal, s fújtattak a teher alatt. — Hát csak segíts nekik az ez­resért, ha elhagyja őket az erejük — vetették oda hara­pósán a házbeliek. Ezen az éjszakán mindent szépen elgondolt: átdolgozom a nappalt, este meg, ha túl vagyok a szántáson, boronálá- son, szépen elnyújtózom a me­ző végén, a vasúti vágányo­kon, mint annak idején Gav- ro Pavisa cselekedte, lefek­szem és — isten áldjon, világ! Megöntözöm véremmel a szántóföldet, ha már egész életemben rajta kínlódtam, ve­rejtékeztem. Nem fog többet Manda gazdasszony rám kia­bálni: Hej, Franjesa, te csámpás, te haszontalan bá­natunk! Megölsz bennünket, nyomorult! — No, megállj, te ugatás szuka, majd megbosz- szulom én magam! Minden este, ha már egy kicsit besöté­tedik, kuc-kuc, megzörgetem az ablakodat és végigdönge­tem a padlást. Szívesen ad­nál akkor két ezrest is, hár­mat is, hogy elnémuljak. De nem fizethetsz, megdöglesz, meggebedsz a félelemtől, s veled együtt a faluban min­denki, aki engem piszkált, az én véremet szívta! Elsántikált a nagy elhatáro­zással a szántóföldre, s olyan keményen nyomta az ekét a földbe, mint életében kevés­szer. Verejtékezett, kínlódott, s egyre csak úgy tűnt neki, mintha a saját sírját szántaná. S estefelé, amikor boronálni kezdett, elsiratta saját magát, mert azt képzelte, hogy a sír­dombját egyengeti. Az ökröket hozzákötötte a szilvafához, megcsókolta egyi­ket, aztán a másikat is, utána pedig fölkapaszkodott a töltésre, hogy bevárja a gyorsvonatot. „Isten veled, szép világ! Isten veled ekém, hűséges barátom!' Isten áld­jon, te kemény szántóföld, én kínom, verejtékem, én örö­mem! Úgy halok meg, mint valami állat, gyertya se vilá­gít a fejemnél, Isten bocsássa meg! Isten veletek ökröcs- kéim, jóságos állataim, tü­relmes kínlódók.” Könnyek tolultak a szemébe, torkát sí­rás fojtogatta, s még egyszer lement a töltésről, hogy ma­gához ölelje őket, elbúcsúz­zék a busa nagy állatoktól. A sírás, a könnyek kicsit meg­nyugtatták, aztán ismét fel­kapaszkodott a sínekre és le­feküdt rájuk. t/ öd vánszorgott a földön, -tv lehullt a sötétség. Az égen felragyogtak a csillagok, egyenként, mintha könnycsep­pek lennének. S miközben a szép mennyboltot nézegette, az angyalok kedves szemeit, a csillagokat, amint aranyos szempillájukkal hunyorgói­nak, emlékezni kezdett, ho­gyan járkál a „jegyzöné ténsasszony” egyik orvostól a másikhoz csak azért, hogy életben maradhasson, holott már látott vagy ötven eszten­dőt, tavaszt is, őszt is. A gazda meg pénzt szerzett köl­csön, hogy kivágassa a ve­séjét, aztán újra visszavar­rassa. A tanító is orvosságra költ, meg a plébános is... Csak te, csámpás, bolond Fra- nica, csak te menekülsz eb­ből a világból egy másikba. Menekülsz, te boldogtalan, az élet elől a fekete gödörbe, mint nap elől a vakondok! Távolról hallatszott, amint a vonat kerekei egyre erőseb­ben dübörögnek, s élesen felhangzott a mozdony füty- tye. Franicát elöntötte a ve­rejték, megfürdette, mint harmat a füvet. — Ó, te bo­lond! — mondotta saját ma­gának, s mikor a gyorsvonat egész közelről feldübörgött, mintha csoda történt volna, Franica hirtelen a. töltés mel­letti árokban találta magát, a nehéz kerekek meg elcsattog­tak fölötte ott a sötétben. Még sokáig hallgatta a vonat füty- tyét, némán, meredten. Csak akkor tért magához, mikor az ökrök nyelvét a nyakán, az arcán érezte, kinyújtotta ke­zeit és örvendezve megsímo- gatta őket: — jó egészséget édes, kedves gálám,bocskáim. Hát látjátok, visszaadta esze­met az Úristen! Franica, U gyáva, alig ismerek rád! Te ÚRHATNÁM POLGAR BEMUTATÓ A KATONA JÓZSEF SZÍNHÁZBAN tűzi tolla hegyére oly döbbe­netes erővel, hogy azon már nemcsak kacagunk, de borzon- gunk is egyszerre. Akár a zs-ugori Harpagont látjuk megelevenedni a színpadon, az Paul Eluard: Rendezendő számla Tíz jóbarát meghalt a Jiáboníban Tíz gyermek meghalt a háborúban Tíz asszony meghalt a háborúban Száz jóbarát halt meg a háborúban Száz asszony halt meg a háborúban Száz gyermek halt meg a háborúban És ezer jóbarát, ezer gyermek és ezer asszony Számlálni értjük jól a holtakat Egyesével és ezresével Számlálni tudunk de gyors a világ S két háború közt minden elmosódik De csak egy halott legyen ki bevésse Emlékét szívünk közepébe És a halál ellen kezdünk el élni És harcolni kezdünk a háború ellen És küzdeni kezdünk az életért A filozófiaíanár a betűk helyes kiejtésére oktatja Jourdain urat (Várkonyi Zoltán és Mányai Lajos). álszent Tartuffe-t vagy az Úr­hatnám polgár Jourdain urát. Jourdain. az egykori kis szatócsból lett gazdag keres­kedő a nemességet majmolja. A legxneghökkentőbb dolgok­ra is képes, azért, hogy valaki azt mondja a szemébe: „a ne­mes urak is így csinálják!” S a cél érdekében énekmestert, ^tánctanárt. filozófust és vívó- ^ mestert fogad házába, hogy fellesse tőlük a nemes urak ^ „viselkedését”. Közben szórja ^a pénzt, s még leánya boldog- óságával sem törődik: nemesi | férjet kíván szerezni neki. S í, hogy ez utóbbi dolog nem si­kkéről, csupán két hű szolga k emberségén és furfangosságán £ múlik. | A KATONA JÓZSEF SZÍNHÁZ Ófelújítása ha nem is tökéletes Ó minden részében, egészében Ómégis jónak mondható, mert í mindvégig hű maradt a mo- k liere-i szellemhez. MoÜero k hősei neon fejlődnek, mlndvé- kgig megmaradnak azoknak, kakik. S a most felújított mű­kben Jourdain úr Mányai La- k ios életrekeltésében is az utol­só percig megmarad makacs­ának. együgyűnek. nevetséges- őségében is a moliere-i torz jel- elemnek. Mitöbb. Mányai olyan nyed járásában volt valami nyugtalanság és bizalmat­lanság. Gyakran lemaradt, és kapargálta a havat. Kifi­nomult szimatja ott is nyom­ra vezette, ahol társai kö­zömbösen elhaladtak. A csont, az egér vagy a vakond sza­gát messziről megérzete. Ez alatt a hat nap alatt a farkasok közül égjük sem evett. De a kis szürke, egy afcol közelében; kutyaszimaU. jával .rátalált egy döglött bá­rány csontvázára. Hátrama­radt és kikaparta a hó alól. A csupasz csontokat 'kiszik­kasztotta a hó és a föld. Nem űzték el kínzó éhségét, de legalább egy időre becsapták a gyomrát. • Az Európa Kiadónál most megjelent, Mai jugoszláv elbeszé­lők című kötetből. A szürke r0sen volt. A •-------------- farkasok egyre g yakrabban vicsorogtak egy­másra, s hátukon mind gyak­rabban borzolódptt fel a sö­tét szőr. Ma szétszóródva la­pultak az út menti kis er­dőben, és izzó tekintettel fi­gyelték egymást. A vén orda­sak alattomos tekintete né­ha találkozott. Az éhes és nyugtalan szuka fel-fel voní­tott, szerette volna magával ragadni az egész falkát. Ha valamelyik nem akart üvöl- teni, hízelegve, társaihoz dör- götődve közelítette meg, és alkalmas pillanatban alatto­mosan belekapott. A szürke nagyon jól tudta, mit jelent a harapás- Tudta, hogy a sajgó sebnél is rosszabb lesz, ha a szuka elkapja a torkát. Gyorsan és ügyesen tért ki a dühös szuka fogai elől. S mivel az éhsér nem gyö­törte olyan kegyetlenül, mint társait, józanul viselkedett. S nem jött indulatba, nyugodt maradt. Nyugalma megtörte és visszaverte az éhes nős­tény dühét. De érezte, hogy közeleg az elkerülhetetlen pil­lanat, melyben valamelyikő- j tikét az éhes falka széttépi és felfalja. Üvölteni szeretett volna. Lehasalt a hóba, és nyugtala­nul figyelte az alkonyi ho­mályba merülő végtelen, szürke pusztaságot. Szeretett volna elválni társaitól és visszafordulni, de félt a ma­gánytól. A falkát hol utolérte, hol lemaradt tőle. Valami kü­lönös megdöbbenés sugárzott tiszta tekintetéből, ahogy a kegy lábánál húzódó széles völgyben eltűnő társait fi­gyelte. Majd utoléi’te őket, nesztelenül, mint a havon futó árnyék. A falka kiért a völgyből és eltűnt a hegyoldalon, a hatal­mas iák között. Útjukat ál­mából felvert varjúsereg ká- rogása jelezte. Az éhes farka­sok egy nedves kis tisztáson megálltak. Sokáig hallgatták a varjak riadt károgását. Ké­sőbb a kis szürke a szemben levő domboldalon pillantotta meg tovasuhanó árnyukat, és elindult ő is a nyomukon. A lie«*y ezüstként csillogott--------- a holdfényben, a h ófödte téli erdők homályba borultak, a tátongó völgyek és szakadékok elmerültek a hóban. A farkasok a hegyol­dalt figyelték, ahol égnek meredő fák hóba süllyedt, mozdulatlan emberekhez ha­sonlítottak. A vadak tekintse perzselt. Fejüket néha fel­emelték, s ha tekintetük a nagy kékes csillagokra vagy a kerék arcú holdra esett, torkukból házőrző kuvaszok ásítására emlékeztető, elfoj­tott vonítás tört fel. így haladtak a hegyoldalon egészen a nagy, kopár nyere­gig. A két vén ordas már el­eifulladt, a nőstény mind gyakrabban állt meg: voní­tani akart. A vezér hirtelen megállt, megfordult és társaira nézett, majd néhány lépésnyire eltá­volodott a falkától és lehasalt a hóba. A nőstény a vezér mellé állt. A vén ordasok behúzott farokkal és felbor­zolt szőrrel egymásra vicso­rogtak. A falka szűk kört alkotott. A szürke érezte, hogy a szörnyű pillanat elérkezett. A fák sötét törzse közt látta társai lángoló szemét. A ko­pár hegynyereg közepén áll­tak. ahová gyér árnyékot ve­tettek a fák. Egymást figyel­ték. Hátukon a felborzolt szőr égnek meredt, szemükből zöld fény lövellt. Meredten álltak, mintha a néma hegyek sú­lyos csendjét figyelték volna. A szürke fárkas egész tes­tében remegett. Visszafojtha- tatlan izgalom, taszította a hegynyereg felé. Vonítani akart, de szeme megakadt az egyik öreg farkason. Köréje tömörülő társainak tekintete valósággal átdöfte, már olyan erősen remegett, hogy ernyedt lábai nem bírták tovább, megbicsaklottak, és lassan le­fogyott a földre. Árnyékként, némán közeledtek feléje, maid hirtelen rávetették ma­gukat. A szürke farkas látta, hogy a vezér átharapja a vén ordas torkát és hanyatt fordítja. Rövid volt a harc. Az öreg farkas könnyen megfulladt. ««^■.^^■.^x^xxxxxxxxxxxxxxxxvxxvxxxxxxxxxxxxvxxxXXXXXXXNXXNXNNXVXXXXWXXNXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXVVXX EMÍLIÁN SZTANEV: FARKASÉJ SZAKÁK* i Alkonyaikor, amikor a | ---------------------- földekről ; felszállt a köd, s bíborfény- | ben izzóit a hó, az útmenti ; ritikás kis erdőből az öt far- i kas elindult a hegyek felé. ; Délnek tartottak, a lebu- jkó nap sugaraiban csillogó ; havas csúcsok felé, ahol a 1 hegygerinc szikrázó hófúvá- jsai mögött tisztáin kéklett az ;ég. í Egyik sem teki nitett vissza > az elmaradó mezőre, amelyen j hat álló napig hiába kószál- j tak élelem után. Féltek a j nyílt síkságtól, a kopár föl- j deken meredező telefonpóz- «nák zúgó drótjaitól, a csu- ; paicz fáktól, amelyek megha- j jolltak a szélben, mint a lá- \ tóhatár szélén homályba ve­ssző magas kútgém. \ Lógó farokkal és lehajtott {fejjel, zuzmarás pofával ván- {szorogtak. Az élen a vezér, a {nagy vörös farka® haladt. Me- \ rőn nézett előre, mintha j éhes tekintetét a begy vala- {mely pontjára szegezte vol- Jna, s most vigyázna, hogy £ szem elől ne tévessze; mö- £ götte a rosszkedvű, gonosz £ nőstény, majd a két vén ordas £és végiül — a szürke. 2 Ö volt a legkisebb, és min- ^ dig a falka mögött loholt. Sí- £ ma. tiszta szőre, s kutyára Ó emlékeztető ki® feje megkü- ^ lönböztette társadtól. Tekin- ^ tete sem volt olyan komor £ és zord, mint a vezéré, vagy ^ a vén ordasoké. Hosszú, kar- í csú testében s puha, köny­I--------­j * Az Ismert bolgár frónalt az íEurópa Kiadónál most megjelent í Tiltott kert című elbeszélököteté- '• bői. vonással gazdagította ezt a fi­gurát, amelyet csak halványan vagy sehogysem találtunk meg a magyar színpadon eddig lá­tott Jourdain-okban. S ez az új vonás: a buta ember ko- noksága. Mányai Jourdain-ja olyan buta konoksággal ra­gaszkodik rögeszméjéhez, hogy az már nemcsak nevetésre késztet, de döbbenetre is. Egyetlen pillanatra sem érti meg helyzetének fonákságát, s bár a szeme nyitva, úgy megy. úgy cselekszik, akár a csukott szemű ember, aki semmit nem lát a világból, csak önös el­képzeléseitől vezettetve cse- lekszi ezt vagy azt. S bár fülét sem dugta be. mégis sü­ket: minél többen kacagják, ő annál boldogabb, mert hiszi, hogy sikerült elérnie azt, amit háza népe már nem érhet fel ésszel, értelemmel — a barát­juknak tartják a nemesurak. Kétségkívül Mányai remek- beformált figurája ragadja magával leginkább a nézőt az egész előadás alatt — s ez bi­zonyos értelemben a rendező Horvai István érdeme is. aki erre táe lehetőséget biztosított a kitűnő színésznek —. de leg­alább olyan „nagyot játszik” ezúttal a filozófiatanárt ala­kító Várkonyi Zoltán is. A rövid séererr ellenére alo.pos ízelítőt ad a moliere-i játék­stílusból. Aki előtte soha nem látott még moliere-i művet, szinte percek alatt megérti annak nasvságát és mélységét egyaránt. Várkonyi ellenállha­tatlanul kcmédiázza végig a szűkreszabott perceket, hogy a néző csak ámul. s akkor ocsúdik, amikor a jelenés már véget ér. A TÖBBI SZEREPLŐ is nem egy remek beformált, vérből mo­liere-i figurát állít elénk. Tompa Sándor vívómestere, Olthy Magda pajzán szolgáló­ja és Garas Dezső szellemes Covielle-je olyan tökéletes, mintha valamelyik korabeli festményből léptek volna elő. Helyén van Fónay Márta és Doriméne szerepében Cser- nuss Mariann. Külön élmény a még főiskolás Linka György szerelmes Cléonte-ja. A stílusos zene Dávid Gyu­la, a mű hangulatához illő hű díszletek Varga Mátyás jó munkáját dicsérik. Prukner Pál 8 ^ bá tenni a világot, nemesebbe 4formálni az embereket, minő. íj ezt a maró gúny. a nevettetve Ő gúnyolódás, a komédia fegy- $ vercvel. S teszi ezt úgy, hogy ^torzképet fest hőseiről, mint Ő mindig: fösvénységét, úrhat- y námságát vagy álszentségét lennél a csámpás, aki csak', úgy átperegtél, bukfenceztél \ hatvan évig az életen, mint; valami pergő orsó ... Lásd, j majdnem elvesztetted az esze-': det, akárcsak a gyöngeelmé- \ jű Gavro Pavisa, aki kezet j emelt magára, mert a felesége ' csak piszkálgatta, piszkálgat- \ ta. Hüj, de ostoba volt, vé-\ gighúzhatta volna a szíjon az \ asszonyt, akár a borotvát, \ majd elvált volna akkor, tud- \ e még vágni! Térj eszedre, \ Franica! r/ acsázva ugrált az ökrök ; -ív után, örömre gyulladt \ pattogtatva az ostort a feje \ fölött, mintha a csillagokat • akarná megostorozni, s a jó \ öreg holdfényt szeretné ki-; gyújtani kopasz fején. — Hej, \ asszonyok, meg te is, falu, \ csak járjon a szád, csak pisz-‘> kálgassatok — az én életem \ azonban többet ért egy ezer- \ bankosnál, istenemre mon- \ dóm. A nap is, hold is, a csil- \ lagok is, meg ez a földecske is, j amit szántok, vetek, s amelyen \ aratok s tiszta aranyat szitá- j lók egyik tenyérből a má-\ síkba, szérűből a zsákokba. \ Holló, holló, élet, édes örö-i möm! Vonat vonat után dübörög i el mellette az éjszakában. i Csuka Zoltán fordítása ( MOLIÉRE MŰVE _ ha az úi hatnám polgár nem is tarto- jzik legtökéletesebb alkotásai Jközé — ma is friss, ma is ha- itásos. Ez elsősorban a mo- ;liere-i szándékból fakad: job-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents