Pest Megyei Hirlap, 1960. szeptember (4. évfolyam, 206-231. szám)

1960-09-06 / 210. szám

1960. SZEPTEMBER 6, KEDD \y W ^Ü> I Néhány gondolat - a prózáról és a máról Vádolni persze könnyű do­log. De ha oka van az em­bernek reá, joggal cselekszi. Mire gondolok? Engedtessék meg nekem egy nagyon távoli nép, de szívünkhöz nagyon is közel álló ország, s annak népe életéből példát hoznom. Kínából. Kína egyik távoli vidékén szertmcsétlenség történt egy útépítésnél. A hír bejárta az országot, megrendítette az em­bereket. És megihlette a mű­vészeket. Egy hónap — nem tévedés! — egy hónap elmúl­tával művészi, nagy sikert arató filmet Kezdtek el ját­szani a kínai mozikban, amely az útépítésnél meghalt mun­kahősök történetét dolgozta fel. Tegyük hozzá: a filmről még a nem éppen tárgyilagos nyugati sajtó is elismeréssel nyilatkozott! De ugyanez volt a helyzet, amikor a városi kommunák kialakításáért folyt a harc Kínában. Ott kísérte — sőt: megelőzte — ezt a harcot a művészet, latbavetve teljes fegyverzetét! Nem, nem! Nem a prog­ramköltészetet — rossz érte­lemben — kéri számon az ember, nem ezt hiányolja az egyszerű olvasó. Nem mester­ségesen felfuttatott irodalmi császárok díjazott, de csapni­valóan rossz müveit — ahogy erre volt már példa, sajnos — mert ma erre aligha van le­hetőség, hála a párt nagyon következetes, tiszta irodalom- politikájának. De azt, hogy. a művészet kísérje az életet, hogy reagál­jon rá — azt joggal számon- kérheti az ember. Sőt, azt is, hogy: ne évtizedek múltával vetítse vissza az eseménye­ket ... II. humora sem terjedt tovább ennél. Nos, persze előfordul­hatnak szerkesztési elcsúszá­sok. De nem jellemző ez egy kicsit? Mint ahogy nem jel­lemző az egy kicsit, hogy a lapok irodalmi rovataiban megjelenő tárcák és novellák zömmel vagy paraszti tár- gyúak, vagy a kisvárosi pol­gárok fájdalmait megéneklők? Ez itt már nem szerkesztési elv, hiszen abból szerkeszt az \ ember, ami van, amiből lehet, j Ez már írói kérdés. Kínálat fentiekből: dömpingszerűen. Másból: mint a fehér holló! A szovjet írók második kongresszusa nemcsak a szov­jet irodalom, hanem a mi irodalmunk életében is jelen­tős esemény volt. De hatása — alig érezhető. Súllyal pedig olyan kérdé­sek forogtak napirenden, ame­lyek minden aktualizálás nél­kül nálunk is nagyon égetőek. Nem szólva Hruscsov ott el­mondott beszédéről, amely nagyon tisztán, nagyon \dlá- gosan fogalmazta meg, mit vár a szovjet nép a szovjet iro­dalomtól. Ha már itt tartunk beszél­ni kell arról is, hogy nemcsak hazai kérdések sikkadnak el a mi irodalmunkban. Olyan nagy nemzetközi problémák is, mint például a békeharc, az atomháború lehetősége. Jelent meg jónéhány ilyen könyv a magyar könyvpiacon is, de valamennyi importként! Pedig az ember szívesebben olvasna „egzotikus novellák” helyett — most harangozza be a könyvterjesztő egyik neves írónk kötetét így —, a Koz­mosz korszakáról, amely rom­lást, vagy örök békét jelent­het! A Kozmosz Korszaka — Stefan. Heym könyve, ame­lyet elég méltatlanul agyon­hallgattunk, egyben annak is remek példája, hogyan lehet a riportot a legmagasabb iro­dalom szintjére emelni, s ho­gyan lehet szenvedélyesen po­litizálni, a szó szoros értelmé­ben véve agitálni, s mégsem unalmasnak lenni, mégsem agyonszempontozott, s éppen ezért semmit nem érő művet írni. A kozmosz korszaka — a kozmosz irodalmát kívánja meg. Ha kell, trilógiában, ha kell, riportregényben, de ezt a korszakot, ezt a soha vissza nem térő alkalmat, amit már holnap késő ábrázolni, amit holnap csak másként lehet ábrázolni. Az olvasó tanulni akar. Szó­rakozni is. Izgulni is. Együtt élni hőseivel, velük végigjárni a harcok, győzelmek, bukások útját. Megadja-e ezt az ol­vasónak a mai magyar pró­za? Részben. És a többi? Vajon, ha az ember harminc esztendő múltán összerakja, s végigolvassa azokat a köny­veket, amelyek ma élő írók­tól, tegyük fel 1959-ben, meg­jelentek, milyennek képzeli el mai magyar valóságunkat? Bátran vallhatjuk-e, hogy nem kap hamis, torz képet?! Azt hiszem, még bátortalanul sem vallhatjuk ezt. Kritizálni könnyű — hang­zik el sokszor írók, fiatalok és öregebbek szájából egyaránt. Ha minden érv fogytán, ak­kor a szocialista realizmus ha­talmasával, Solohovval ho­zakodnak elő, aki tudvalévőén nem szereti a kritikusokat. De vajon mindenki Solohov? (A cikk befejező részét pén­teki számunkban közöljük.) Mészáros Ottó Tanévkezdés Visegrádon Újra hangos a visegrádi is­kola. Reggelente, ha meg­szólal a csengő, mind a nyolc tanteremben megkezdődik a tanítás. Nyolc tanteremben nyolc osztály tanul. Csak dél­előtt! Jelenleg még kevés példa van erre a megyében. Persze, Visegrádon sem volt így mindig. Csak amióta, fő­ként társadalmi munkával, elkészültek az új tanter­mek. Azóta van minden osztálynak saját tanterme. Ezzel tehát itt nincs prob­léma. És csak jót mond­hatunk a gyakorlati okta­tásról is. Jelenleg az V., VI. és a VII. osztály tanulói ké­szülnek hetenként két alka­lommal az „életre”. Az iskolában ipari jelle­gű képzés folyik a poli­technikai órákon. Papír-, fa- és lemezmunka a Megkezdődött az évad a maglsdi kultúrházban A kultúrház kívül-belül hangos a szerszámok zajától. A helyi iparosok a KISZ-fiatalokkal közösen újjávará­zsolják az egész épületet,"‘amiben most már a könyvtár is helyet kap. Mindezt természetesen — társadalmi mun­kában. A kultúrházban végzett fizikai munka után szombaton nem mentek haza a színjátszó csoport tagjai, hanem — évadnyitóra — átrándultak Ecserre, ahol telt ház mellett a Boci-boci tarka című operettet mutatták be, nagy si- , kerrel. (Gábor Viktor felv.) gyakorlati órák tematikája. S nem is akármilyen munka­darabok kerülnek ki a gye­rekek keze alól. Remekbe sikerült hajómodellek és más értékes munkadarabok bi­zonyítják ezt. — Pei’sze, nekünk könnyű dolgunk van — teszi hozzá nyomban Tóth József, a po­litechnikai oktatás tanára. — A műhely berendezése tőkéiéi es. Három eszten­dőre elégséges faanyag­gal rendelkezünk, de a többi anyagból is már „raktáron van" az egész évi készlet. S ha mégis valami problé­mánk akad, nyomban segít a Pilisi Állami Erdőgazdaság vagy valamelyik másik pat­ronáló üzem. Ennyit mond Tóth József, aki mindössze három éve ta­nít. Azelőtt munkásként dol­gozott a hajógyárban. Ért­hető tehát, hogy a gyakorlati oktatással miért nincs so­ha problémája Cseke László iskolaigazgatónak. S ha ne­tán mégis akad olyan fel­adat, amit Tóth József egye­dül nem tud megoldani, ott a községi műszaki tanács, amelynek tíz tagja a he­lyi üzemek vezetőiből ver­buválódott éppen azzal a céllal, hogy az iskolások gyakorlati oktatását elő­segítse. Hogy kik a műszaki tanács tagjai? Maros László, az er­dőgazdaság mérnöke, Szat­mári László, a faipari ktsz ügyvezető elnöke, Balázs Mi­hály, az erdőgazdaság mű­vezetője, Sáros Bálint, a kő­bánya üzemvezetője, Kar­valy Gyula, az erdőgazda­ság technikusa és mások. Azaz: valamennyien szak­emberek. Biztatóak a tervek is: még ebben a tanítási évben legalább három-négy kaja­kot szeretnének készíteni a tanulók és egy motorcsóna­kot. Ehhez minden szükséges anyag már rendelkezésükre áll. Ladikjaik vannak ugyan, dehát... nőnek az igények. S hogy miből fedezik az esetleges felmerülő költsé­geket? Az iskola politechni- kusai sohasem állnak szűké­ben a pénznek. Kerékpárt például szinte kizárólag csak ők javítanak Viseigrá- don. És szívesen végeznek más, iskolán kívüli munká­kat is, amennyiben az nem megy a tanulás rovására. Ez a pénzforrásuk a csónaképí­tésre, s más hasznos szórako­zásra is. Érthető tehát, ha ezekután a politechnika már szin­te nem szigorúan vett „tantárgy’-, de egyik leg­kedvesebb szórakozása a visegrádi iskolás fiata­loknak. Megvallom őszintén, prob­lémát keresni indultam a vi­segrádi iskolába, kutatni a tanévnyitó napok első ne­hézségeit, s mindössze egy ilyen problémával találkoz­tam. Még egy orosz szakos tanár kellene ahhoz, hogy tel­jesen problémamentes legyen a visegrádi általá­nos iskola. Kapnak-e még orosztanárt ebben az esztendőben vagy sem, nem tudom. Csak any- nyit, amennyire az ott töl­tött rövid idő alatt megis­mertem az iskola igazgató­ját és néhány pedogógusát, nyugodt szívvel állíthatom: eredményesnek ígérkező tan­év áll előttük. (prukner) Mindenki iskolája... Ez az hát?! — Ez! .. . Nem is emlékszem már, hogy ki mondta. Csak az ar­cokat láttam magam előtt, s az ünneplő-sötétbe öltözött férfiakat, nőket, mint vala­mi nagy, nagy ünnepen. És így emlékszem vissza .;; Hol van itt a szombat dél­utáni falu pihenőre készülő hétvégi nyugalma? Ügy ra­gyognak az arcok, mint ma­ga a tündöklő-ablaksoros új piliscsabai iskola. Öröm ez. Itt azonban több­ről van szó. Egy falu, java­részt a maga erejéből emelt hajlékot a tudománynak. — Tessék a konyhánál kez­deni! — mutat előre boldog udvariassággal Bosznai Lász- lóné tanítónő. A konyha hófehér, csem- pézett. Itt készül majd a gyerekek ebédje. A sarok­ban villanybojler, a követ­kező szobában beépített für­dőkád .. i — Megható volt, hogy irká­val, ceruzával és csokoládé­val várták őket. Nem emlék­szem, hogy mi kaptunk volna valamit gyermekkorunkban ... OszhajÚ, lelógó-bajszos em­bert mutatnak be. Ö, Kiss Zsigmond, képviseli most a szülőket — a szülői munka- közösséget. A negyedik gye­reke végez a budaörsi iskolá­ban, — Van valamilyen közös gondja is az édesanyáknak és édesapáknak kapunyitáskor? — Két kezünk munkájával szeretnénk építeni az aprósá­goknak egy úttörő otthont. És járni kell a családokhoz is ... Olyan családokról van szó, ahol nem törődnek az iskolás utódokkal. Szomorú dolog, s nagy gond az ilyen, de min­den évben számolni kell ve­le. Hát a pedagógus? A fizika-matematika ta­nárnővel hozott össze a vé­— ... És a tantermek .. — vezet tovább a kedvei fiatalasszony a nagyablakos hímzett-függönyös folyosó­kon. Beérünk a világos par­kettás termekbe. Új padok állnak, úgy, mintha indulás­ra sorakoztak volna. S í friss illatú helyiségekber mindenütt neon világítás! S az iskola most mái szinte magától mesél. A kész épület azt mondja: „Épí­tett: Varga Lajos Kossuth- díjas építész’'. A tégláimat csempéimet, hordta min­denki ..S így jutunk el as önkéntes építőmestereken keresztül egészen a szovjet tisztekig és közkatonákig, akik teherautóikkal minden fuvart elvégeztek. — Mennyibe került hát ez az iskola? — Az értéke kétmillióhét­százezer forint. És elkészült egymillióért! — büszkélke­dik a tanítónő, aztán még hozzáteszi: — Nézzen csak ki az abla­kon! — mosolyog. — Tegnap itt még kerítés sem volt. S most milyen szépen áll. N ehéz most mást tenni, mint örülni, legalább olyan boldognak lenni, mint Piliscsabán az emberek. De kiket hirdessen meg az új­ságíró ennyi derék ember közül? Bélik bácsit, aki a héttantermes iskola egész emeletét maga húzta fel? Vagy az ismeretlen közkato­nákat? Talán Könighné nagymamát, aki a többi ma­mával együtt a parkettát sú­rolta, míg az iskolás unoka az udvaron ásott? ... Ne kívánják, hogy minden­kiről beszéljek. A falu úgyis tudja. Hanem a szép nap ünnepé­ről kell még szólni. A tele­vízióról, amit a katonák kap­tak köszönetképpen és em­lékeztető ajándékul. A ren­geteg köszönő oklevélről, amit a helyszínen nem is lehetett mind kiosztani. S az azt követő áldomásról, amely elégedett emberek megérdemelt szívmelengető­je s daloló kedvcsinálóba, lett..: <0 kezével megtörli a homlokát. A másik gipszben van. Falu­járás közben esett le a bicik­liről. — Nincsen helyünk. Se az óvodában, se a napköziben. : Kétszer ennyi gyereket kel­lene felvenni. Dehát hová? S persze, egyik szülő sem érti,: hogy miért az ő gyereke ma-: radt kívül. — S nincs segítség? — Jövőre már lesz egy új [ iskolánk. Ha ott is napközit j csinálhatunk, megszűnik a \ gondunk. Dehát addig is utcán j marad egy csomó gyerek. Az\ utca pedig a legrosszabb neve-j lő. — Egy megoldás lenne...\ Társadalmi napközi... dehát\ a felügyeleti szervek ... ; Nem helyeslik. Mert attól í félnek, hogy a szülői befize-í tésböl fenntartott napközire5 nem küldik be rendesen a \ pénzt! Nincs igazuk. Még ak-t kor sem, ha előfordul majd í ilyen eset. Meg kell csinálni!\ Az elsősök évnyitó csokolá déja már elfogyott. Megnyílik í az ajándékfüzet is. s belekerüli az első ceruzavonás az új esz tendőben. if Tóth György 2 letten. S e nehéz tárgyak ok­tatója osztályfőnök is. — Tavaly három gyerekem bukott. Ebből kettő javított pótvizsgán. — S az idén? — Azt kellene válaszolnom, hogy nem lesz? Ezt nem je­lenthetem ki. De azért bízom benne. Bízik, mert a jó tanulók ma­mái odaveszik saját kislá­nyuk mellé az „elhanyagolt gyereket", hogy a szorgalom s a példás családi környezet se­gítsen a jó útra találásban. Bí­zik, mert „a tizenkét úttö­rőjére biztosan számíthat”. A szigorú Pasztorek Katalin ilyen osztályfőnök. Utoljára maradt az első ember — az igazgató. Nem „méltóságteljes” di­rektor. Alacsony, zömök em­ber. Szüntelenül jár-kel, be­szél. — Hát nehéz dolog ez — só­hajt föl, és használható egy ÚJ ESZTENDŐBEN... Most még csak az első na­pokat „élik” a diákok itt, a budaörsi iskolában. A kis Gabriella nagy fehér szalaggal a hajában nagyon otthonosan érzi magát. Biz­tosan talpraesett is, hát oda­kérem. — Hogy hívnak — kérde­zem, de ebben a pillanatban visszájára fordul a helyzet. Olyan lesz, mint egy tanyasi kislány, s ide-oda tekergeti jmagát nagy pirulással. Vég- \ re megszólal: — Nem mondom meg. i No, szegény tanító néni! De i hát ők már ismerik az ilyet, s | tudják az orvosságát is, aho- i gyan mindennek, esztendőkön i keresztül. Amíg Gabikából ; Gabriella lesz. ; Az anyuka így nyilatko­\ zik: : — Mikor meghallottam az \ első csöngetést, tele futott a 'szemem könnyel. Nehéz lett \ a szívem, mert ilyenkor érzi ! az ember igazán, hogy múlik \ az idő. ' — S a megnyitás pillanata? A munkásábrázolás régi hiánya a magyar irodalom­nak. Alig-alig van hagyo­mány. De vajon az útkereső, formabontó, s ki tudja, még mit csináló fiataloknak nem erre kellene az utat keres­niük, a „formát bontaniok'-? Persze: előírni, megszabni nem lehet, miről, kikről írja­nak. Az írói szabadság az egyedüli megszabója ennek. De vajon bátorítással, segítés­sel. olykor anyagi ösztönzés­sel is, nem lehetne segíteni ezen? Örvendetes dolog pél­dául a SZOT kezdeménye­zése. Az is, hogy nem egy fia­tal írónkat, költőnket válasz­tották tagjaikká különböző üzemek szocialista brigádjai. De lesznek-e művek ebből? | Nemrég irodalmi hetilapunk j érdekes és nagyon tanulságos j sorozatot közölt fiatal írókról, i Maguk az írók nyilatkoztak itt, végül a szerkesztőség ne- í vében egyik munkatárs kom­mentálta a nyilatkozatokat. Maga a vita örvendetes volt. De az, hogy a súlypon­tot az anyagiak képezték, az, hogy a fiatal írók rosszul ke­resnek, s így tovább — ezen különben is lehet vitatkozni! 1 — s nem az, hogy ezek a > fiatalok érzik, hol vannak hé-^ zagok, érzik, hogy nekik a ma^ valóságát kell megírniuk, az^ igencsak meghökkentő. ^ Lehet, hogy rosszul keres- \ nek a fiatal írók — habár \ egy könyvből, vagy egy no- í i'ellából még soha nem gaz-^ dagodott meg senki Magyar-^ országon —, de erre úgy rea-^ gálni, hogy otthagynám az ál-/ lásomat, hogy csak az „iro-S dalomnak éljek”, nem lehet. í Nem egy nagyon biztató in-! dulás hervadásának lehettünk; tanúi. Mert az elszakadt gyö-j kerek igencsak hamar el-; fonnyadtak a kávéházak ésj eszpresszók fülledt, áporodott.; s mindent, de nem mai, szó-; cialista irodalmat termő lég- * körében. Szabadjon itt egyet-; len példát felhoznom, nem is: a szűkén vett irodalom terű-! letérői. Szatirikus hetilapunk- < bál. Egyetlen heti számában; — az egyik júniusiban —! nyolc olyan krokit, humoresz-\ két, s nevezzük bárminek, de\ írásművet olvashattunk, amely \ eszpresszóban lefolyó cselek-j ményt tárgyalt, s amelynek; „látóköre”, de tegyük hozzá:

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents